Karakter régi neve: Sebastien Wilcoax
Karakter új neve: Jack Archer (bár nagyjából mindenki csak a becenevén szólítja, vagyis: Bravo)
Kora: 43 év
Nem: megtévesztő lehet, de férfi
Születési hely: Belgium, Leuven
Születési időpont: 1969. március 28.
Fátyolos város: Szomália, Mogadishu
Faj: Vadász
Már majdnem elérkeztek a '70-es évek, a hidegháború közepe, mikor meglátta a holdvilágot Belgiumban egy kisember. Hidegháború? Rég elfeledett idők akkor oly meghatározónak tűnő konfliktusa, mit mostanra egy összeomlott világ hulladéka temetett maga alá s a jelen korban élők talán nem is gondolnak rá, mely elfeledett korszakok emlékein tipor a talpuk... Ehh. Nem kéne ma már többet innom úgy hiszem. Igen, én voltam az a kölyök. A családomról nem tudok különösebb érdekességet elmondani. Alsó-középosztály. Jó apám egy építőipari cégnél dolgozott művezetőként, anyám vasúti jegykiadó. Két kisebb testvérem volt, két lány. Fogalmam sincs mit is csináltak iskola után, én akkor már rég nem voltam a család szerető berkein belül, de még nem tartunk ott.
A neveltetésemben nem volt semmi különös. Hívő szüleim természetesen járattak templomba, protestáns vallású vagyok hivatalosan. Ma már egyszerűen csak hívőnek mondanám, pedig akkoriban ezt sem hittem volna. Hamar untatni kezdett ez az egész, nem igazán hittem benne, a Biblia ellentmondásosnak, régies nyelvezete miatt nehezen érthetőnek tűnt, a hittanórák meg dögunalmasnak. Mindig is gyakorlatias jellem voltam, akit a problémák gyors, aktív kezelése inkább lekötött mint az okokon való rágódás meg az elvont filozofálgatás. Gyenge közepes tanulmányi eredményeim után szakmunkásképzőbe kerültem. Óh igen, végzett hegesztő vagyok, ha ez számít valamit, a mai technológiával már szerintem nem sokat, jól fel kéne túrni a múzeumokat, hogy olyan cuccokat találjon az ember, amikkel engem tanítottak a szakmára. A suli nem volt éppen a legjobb hírű az országban, nem volt nehéz érdekes társaságba keveredni. Én is átestem persze a diákszerelem, az első szexuális kapcsolat meg a hasonló alapélményeken, de sok máson is. Az első cigi, az első csapat kokain, na meg a financiális kérdések. Nevezetesen a hétvégi bulik, az iskola helyett felkeresett játéktermek, stb, nos némileg több pénzt emésztettek fel, mint amennyit zsebpénzként kaptunk az ősöktől. Na de miért jár az ember olyan iskolába, ahol többek között anyagszerkezettant, fémmegmunkálást, miegyebeket is tanítanak? Jöttek az első kocsifeltörések, az elfűrészelt rácsok a pinceablakokon, kisebb betörések, egy elkötött Ford, had ne soroljam. Megismerkedtünk az alvilág kapujával, drogdealerek, seftesek, orgazdák...
Aztán eljött a suli vége is, amit a haverokkal egy nagyszabású bulival gondoltunk megünnepelni. Ehhez viszont sok pénz kellett volna hirtelenjében. Addigra már a helyi rendőrség gőzerővel kutatott a betörések után, nem mertünk a városban kockáztatni. Átruccantunk Franciaországba és a határ mellett igyekeztünk szert tenni pár könnyen túladható cuccra. Hamar kiderült: a francia csendőrség jobban képben van a hazainál. Lényeg a lényeg: lebuktunk, miközben egy kamiont próbáltunk meg felnyomni, még végiggondolni sem volt időnk mi is történik, mikor már egy rendőrautó hátsó ülésén kuporogtunk mind a hárman. A francia börtönök szeretettel vártak ránk, esetleg kiadnak minket, akkor meg a belgák. Egyik sem tűnt nagyon vonzónak. Aztán minden másképp alakult...
A zsaruk hirtelen lefékeztek, majd látványosan nyitva felejtették az ajtónkat. Velünk szemben masszív, régi, kaszárnyaszerű épület terpeszkedett. Még tizennyolc éves fejjel is nyilvánvaló volt: nem a szökés nagy esélye jött el, a fakabátok figyeltek, pusztán az építmény felé volt szabad az utunk, aki akar, él vele... Mi a fene..? Aztán a sötét éjszakában igyekeztünk kibetűzni, mi is van kovácsoltvas betűkkel a kapu felett. Nem nagyon tudtuk kibogarászni, csak az első szavakat, de az bőven elég volt. "La Legion de..." A légió. A tiszta lap. Ahol nem kérdeznek, amit ha túlélsz állampolgárságot, új életet kapsz... Ha túléled. Én döntöttem. Kiugrottam a kocsiból és berohantam az épületbe.
A belépés nem ment nehezen. Mondtam egy nevet, ők meg úgy tettek, mint akik elhiszik, hogy Wilhelm König, brémai születésű német állampolgár vagyok. Első zsold, kantin, vörösbor és riadt tekintetű, vagy éppen fásult újoncok. Egyenruha vételezés, alapkiképzés... Majd irány Afrika. Bár Franciaország már régen elvesztette gyarmatait, de az oráni bázis további megtartásáért szép összegeket fizetett Algériának akkor még. Ott kezdődött meg a kiképzés igazi része. Teljes felszerelésben menetgyakorlatok a Szahara égető homokjában, a hírhedett díszlépés, ami után járni alig bírtunk, a fizikai edzések kimerítő, gyilkos üteme... Aki nem bírta, az egész szép temetést kapott a légió hagyományai szerint, aki viszont túlélte, abból ott férfi vált. Igazi katona, mire a legendás kék övet meg a jellegzetes képi blancot (fehér kepit) felölthettük, addigra a világ bármely katonájával szemben oda lehetett volna minket állítani. Megkezdődött a szolgálat, elvégre öt évig a francia hadsereg tulajdonává váltunk. Délkelet-Ázsia dzsungelei, mocsaras, esős, büdös hely, rengeteg fával és még annál is több moszkítóval, járványos betegséggel. Akkoriban kaptam a becenevem egy olasz bajtárstól, Clementétől, ami a mai napig elkísér. Nem a frontvonalban. Eltávon voltunk és összeszólalkoztunk pár helyi nehézfiúval a laoszi prostikon. Kétszer betörték az orromat bikacsökkel. Felálltam. Légiós voltam. Talán nem egy Conan a barbár, kevesen rendelkeztek mifelénk óriási izomkötegekkel, de a kitartásunknak sohasem volt párja. Sivatagokban, őserdőkben, a tundra havában ugyanúgy teljesítjük a napi etapot a hátunkon a málhával és a negyedik törött bordával is elcipeljük a muníciót az ágyukhoz. Ezek vagyunk mi. Bevertem a fickó képét. A haverja az oldalamba szalasztotta a bozótvágót, a bal karom lebénult. Nekiugrottam, valahogy a földre zuhantunk. Nem is nagyon emlékszem mikor haraptam le az orrát és köptem a harmadik nehézfiú képébe, hogy a végén egy szál bajonettel üvöltözzek nekik válogatott ocsmányságokat, amiből egy szót sem értenek úgysem. Meghátráltak. Néha a legkeményebbek is visszakoznak, ha olyan ellenfélbe akadnak akiről megértik: nem félti az életét. Na akkor kaptam a Bravo becenevet. Nem, ez nem elismerés a teljesítményemért. Olasz szleng. Bravo az olyan utcai kötekedő, aki agyatlanul neked ugrik akkor is, ha fél lábal keresztülrúgod a közfalon. Az a fajta kötekedő alak, aki élvezi a fájdalmat akár adja, akár kapja, aki magáért a harcért verekszik. Ez vagyok én. Nem. Ez voltam...
Még kétszer írtam alá a légiónak. 15 évet szolgáltam le becsülettel. Megtanultam igazán légiós fejjel gondolkozni, igazi katona lenni. Sosem kételkedtem a parancsokban. Ugyanolyan szenvtelenül lőttem agyon a beduin falvacska lakosait a sátorokban, legyen bár nyolcvanéves vénasszony, vagy járni még alig tudó kölyök, mint ahogy vizet osztottam a szomjazó lakosságnak 10 km-rel odébb. Nem ők számítottak, ez volt a dolgom. Ez csak ennyiről szólt, semmi másról. Ezt pedig a sereg pár plecsnivel, francia állampolgársággal, meg tizedesi sráfokkal díjazta. Nem is rossz karrier, mi? Frászt! De hát kinek-kinek érdemei szerint, nem? A srácok kedveltek. Részben mert nem dumáltam félre, amire kezet adtam, az úgy is volt. Részben mert tudták: nem fogom otthagyni a seggüket, ha tüzesebbre fordul a szitu. A szolgálaton kívül meg én is be tudtam verni annyi vörösbort, mint akárki más, ráadásul a rohamkésemet 20 lépésről akkor is beledobtam az aprópénzbe. Ja igen, a kés... Veszett hírű késelőnek számítottam, az újoncoknak is én oktattam, lévén az egész ezredben nem volt ember, aki felért volna velem. Kambodzsában "béke fenntartottunk" mikor igazán kitanultam ezt a művészetet. Ott volt szokás az igazi lebujokban, ahol a legolcsóbb luvnyát, a legrosszabb bort meg a legtöbb nemi bajt találhatod az ilyen kis viadal. Két fószer, egyik kéz hátra köt, a másikban meg egy szál kés. Elvileg csak fegyvervesztésig ment, de... sokszor laktak jól a kóbor kutyák, ennyi legyen elég. Soha nem győztek le, a pénzdíjból meg mindig el tudott szórakozni az egész szakaszom. Igen, az én szakaszom. Az én embereim. Jóban-rosszban. Ugyanis, ha egyszer elszabadul a pokol, csak rájuk számíthatsz. Nem számít miféle ember volt előtte. Akár kalandvágyó idióta, akár törvény elől menekülő apagyilkos, ott és akkor a testvéred. Akire számíthatsz és akit soha nem hagyhatsz hátra.
Mikor végül újabb szerződést már nem írtam alá szép végkielégítéssel, meg a nem hivatalosan nálam maradt rohamkésemmel távoztam. Senki nem tette szóvá persze, annál azért többet tettem le az asztalra. Elég volt addigra. Belefásultam a légióba, ráadásul most már valami pénzt is akartam keresni. Megpróbáltam Észak-Afrikában boldogulni. Hegesztőként nem ment. Matrózként, kikötői rakodómunkásként se értem el nagyobb sikereket. Hamarosan ott tartottam, hogy megint a késemmel keresem a napi betevőt. Este mint késdobáló a cirkuszban, éjjel mint hivatásos késelő néhány nem annyira legális versenyen. Nem mondanám valami nagy életnek, egyre lejjebb csúsztam.
Aztán jött Ramon. Régi katonatársam volt, aki átnyergelt a zsoldoséletre. Hívott és én mentem. Fizetett katona lettem. Mikor kinek dolgoztunk, nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy mit fizet. Márpedig több dohányt szakíthattunk, mint eddigi életemben bármivel. Volt amikor kolumbiai drogbáró, volt amikor helyi hadúr alkalmazott minket, nem számított. De a nagy pénz a gyerekkatonák képében jött el végül... Afrikában általános az alkalmazásuk. Pár kiló kajáért megveszik a családjuktól, állatokként tartva felnevelik őket úgy-ahogy, végül fegyvert kapnak és ölnek. Olcsó narkóval bedrogozva, ami elveszi a félelemérzetet, gondolkodás nélkül. Tökéletes katonák. Mi csak utána jöttünk a képbe. Mikor már a drogoktól, vagy valami sérülés miatt használhatatlanok lettek. Európába csempésztük őket, majd a napfényes riviérákon kicsapták őket koldulni. A nyomoréknak, gyereknek mindig többet adnak. Ezek meg mindkét kategóriába belefértek. Ha esetleg nem is azonnal, de idővel mindenképpen. Ha már ezt-azt kiszedett belőlük valami engedélyét vesztett, lecsúszott orvos és még esetleg túl is élték, ami nem volt jellemző persze. Hiába a szervkereskedelemnek komoly piaca volt. Éppen ezért kellett pár fickó is a szervezetnek, aki tudja melyik végén kell megfogni a puskát. Igen jól tejeltek, mi meg jártuk Afrika azon vidékeit ahol éppen polgárháború volt nyersanyag után...
Belépés a Fátyolba:
Mogadishu. Tombolt a polgárháború. Jó pár kölyköt összeszedtünk már, akik elszállításra vártak egy biztosnak mondható rejtekhelyen pár srác felügyelet alatt. Mi ketten Ramonnal az utolsó tételért mentünk egy helyi embercsempészhez, amikor elszabadult az utcán a pokol. Két helyi hadúr emberei nyitottak az egész városra kiterjedő utcabált gépfegyverekkel, szóval megpróbáltuk meghúzni magunkat a végéig. Szétváltunk Ramonnal, majd futottunk. Én valamiféle régiségüzletbe, vagy ilyesfélébe rohantam be, nem messze a bazártól. Mikor kissé kilihegtem magam körbe pillantottam, hátha zsebre tudok tenni szuvenírnek ezt-azt. Megragadta a tekintetem valami elfátyolozott cucc. Félrehajtva megláthattam azt a gyönyörűen kidolgozott makettet. Tényleg, mintha valami sci-fiből ideesett miniatűr város lett volna. Érdeklődve nyújtottam ki az ujjaim, hogy megnézzem, egyáltalán mivel dolgozott az alkotója. Itt pedig jött a filmszakadás és ami utána következett.... Az, mint mondani szokás, egy másik történet.
Áthozott tárgyak:
Nála maradt a mindig is magával hurcolt régi rohamkése, amit a légió óta őrizget, illetve az akkor viselt ruháinak egy része.
Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok: kb 175 centiméter magas, inkább inas, szíjas izomzatú, minthogy kolosszusnak lehessen nevezni. Sörtére nyírt sötét haj, erős, sűrű szakáll, sötét, feketébe hajló szemek, kaukázusi rassz. Rengeteg sebhely tarkítja a testét, "hála" katonai múltjának és életmódjának. Apróbb sebhelyek hálózzák be az arcát (repeszek okozták) a testén golyók, pengék és kemény öklök hagyták hátra nyomaikat, van belőlük vagy félszáz. Arcra nem egy taszító alak, de a szeme, a pillantása már valamelyest riasztó, mintha nem egy ember, hanem egy született ragadozó látószerveibe bámulnának az emberek, ez persze sokat ront az összképen.
- Mostani tulajdonságok: szinte ugyanúgy néz ki, mint a XXI. században, leszámítva a testszőrzetet, mind a haját, mind pedig a szakállát odaát hagyta. Mondjuk ő jobban örült volna, ha a sebhelyei maradnak el, de hát pénztártól való távozás után reklamációt ugye... Ez van. Öltözködése alkalomhoz mért, bevetésen kívül is szereti az uniformisra hajazó, katonai szabású ruhákat, de mondjuk egy szimpla felderítés során felvesz akár egy neonzöld disco-patkány szerelést is, ha a körülmények megkívánják.
Kedvencek:
Szín: fekete
Étel: húsok és tészták
Ital: vörösbor
Állat: kutya
Nők: erős jellemű, magabiztos, büszke
Könyv: leginkább képregények, ponyva
Nyelvek: nagyszerű nyelvérzékkel bír. Beszéli a flamandot, a franciát és a hollandot anyanyelvi szinten, de nagyon jól elboldogul a némettel és az angollal is.
Káros szenvedélyek: bagó (erősen leszokóban hozzáférhetetlensége miatt, a pénz mindig lőszerre kell ugyebár), szintetikus drogok (szigorúan csak bevetésen kívül, hallucinogénhez nem nyúl), szerencsejáték (kártya).
Életcélja:
XXI. század: megélni a másnapot, elég zsetont szedni össze a napi piára, fűre, kártyára, nőkre, lehetőleg nem kerülni sittre vagy egy meszes gödörbe pár golyóval a fejében.
XXX. század: méltóvá válni újra megtalált hitéhez, megtisztítani a világot a különféle mocskoktól, hasznára válni új testvéreinek. Néha álmodik olyat, hogy megküzd a sidhe uralkodóval kardpárbajban és győz is (változó melyik uralkodó jelenik meg az álmában). Ez persze hiú ábránd, ő is tudja. Adott helyzetben inkább lőne. Sokat.
Egyéb: -
Elit katonai kiképzés (francia idegenlégió) 0p
Pusztakezes harc (kiképzéséből adódóan) 0p
Tűzfegyverek (kiképzéséből adódóan) 0p
Késvívás (kiképzésből adódóan és előtörténet szerinti plusz fejlesztés) 1p
Kiemelkedő szívósság (légiós múlt, emberpróbáló környezetben eltöltött évtizedek, állandó igénybevétel) 1p
Beszerzés (közelharci fegyverek) 1p
Beszerzés (lőfegyverek) 1p
Maradék: 1p
Főkarakter: hát ez a lelkisérült volna az...
Rólam: Én vagyok az igazi Trebitsch! (Bocs, mire utánanéztem a légiónak, agyamra ment Rejtő
) Hát sziasztok! Mikinek hívnak, kiöregedett veteránja vagyok már a szerepjátékoknak, 16 éve nyüstölöm asztaliban és egy olyan öt éve ismerkedtem meg az frpg-kel. Gyakoribb, hogy kipusztul a fórum, mint hogy én lépjek valahonnan, hűséges típus vagyok ebből a szempontból, talán két olyan eset volt, mikor leléptem valahonnan (nem volt befogadó a közösség), szóval ez nem jellemző, éppen ezért nem túl sok oldalon fordultam meg eddig.Meghívott: véletlenül találtam ide
(Jóindulatéval együtt akkor összesen 2pontról van szó) 
