Karakter régi neve: Amélie Jonquille
Karakter új neve: S’onamira Mandori
Kora: 26
Nem: Nő
Születési hely: Franciaország, Párizs
Születési időpont: 1988. Május, 2
Fátyolos város: Budapest
Faj: Sidhe (Fekete)
Hol is kezdjem? Úgy hiszem az elején illik. Franciaországban születtem, Párizsban. Apám pék, anyám pedig titkárnő volt. Nem sokáig lehettem velük: a mindennapok nehézségei megkeserítették az életüket, a párkapcsolatot. Alig 4 éves lehettem, amikor elváltak. Sokat volt értem a huza-vona egykeként, és sokat is sírtam. A magam világába húzódva próbáltam túl lenni ezen az időszakon. Végül a gyermek elhelyezési pert apám nyerte meg, hát oda kerültem. Habár anyámnak volt láthatása, csak fél évig látogatott, aztán többet nem is láttam. Alig emlékszem már az arcára, rövid, barna hajára. Illata is néha feldereng bennem, de apám alkohol szaga mindig elnyomta ezt az érzést, mikor alkoholista lett. Sose tudta megemészteni, hogy szétvált a család. Végül a dolog olyan mélyre süllyedt, hogy a gyámügy elvett tőle engem. Keresték anyámat, csak hogy nem lelték: telefonszáma nem működött már, lakásából kiköltözött, egyszerűen eltűnt. Nagyszüleim nem voltak, így kénytelenek voltak árvaházba vinni.
Mikor oda kerültem, féltem. 5 évesen, sok idegen gyerek között, akik tudják, hogy ha örökbe is fogadják őket, az már nem az igazi család.. Talán pont ezért nem viszik el őket, vagy kerülnek vissza az árvaházba. Nagyjából fél év után elfogadtam, hogy itt fogok felnőni, ezen a rideg, utálatos helyen. Utólag belegondolva, sokkal jobb lett volna, ha ez így történik, azonban nem így volt. Nem sokkal karácsony után egy fiatal pár jött be az árvaházba. Igazából nem érdekelt különösebben, szóval tovább játszogattam a játékaimmal a szobában, míg a többiek eléjük rohantak. Persze engem néztek ki, így el is vittek. Furcsa volt náluk. A házuk olcsó, a játékok szertehevertek, mintha csak játszottak volna vele. De hát jobb volt, mint az árvaház, így megpróbáltam jó kislány lenni, szót fogadni és tanulni. Eltelt két év, és az gyámügytől érkező nő, aki mindig ellenőrizte, hogy jól tartanak-e, idővel elmaradt. Ekkor kezdődtek a gondok. A pótszüleim egyre furcsábban viselkedtek velem, érzelmileg egyre távolodtak. Nem öleltek, nem pusziltak, nem vettek nekem már semmit, mintha ott se lennék. Én pedig egyre kétségbe esettebb voltam. Végül egyik nap arra keltem, hogy pakolnak, nagy dobozokba.
„- Költözünk?” – kérdeztem, de szó nélkül folytatták a munkát. Végül mindent betettek a kocsiba, engem is, és elindultunk. Kérdeztem hova, de erre sem válaszoltak. Sírásomra se reagáltak, se kiabálásomra, végül inkább csendben néztem, ahogy haladtunk a városban, s végül az autópályán. Nem tudom hol lehettünk, mikor megálltunk egy pihenőnél, egy kamion is parkolt ott, amellett álltunk meg. Kiszálltunk, kézen fogva kivezettek a kocsiból, csak anyám maradt az autónál.
„- Akarod látni, milyen belül a kamion?” – kérdezte apám, és mint kíváncsi kislány persze lelkesen örvendeztem, hogy „jaj de jó, látni fogok belülről egy ilyen nagy böhöm kocsit”. Amikor kinyitották hátul a kamion trélerét, nem láttam bele, túl magas volt. Apám felemelt és betett a kamionba. Először nagy vidáman néztem, aztán lehervadt az arcomról a mosoly. Oda bent hátul vagy tíz kisgyerek pityergett és nézett rám. Kicsik, nagyok, fiúk és lányok, nagyjából az én korosztályom. Elkerekedett szemekkel néztem rájuk.
„- Apa, nézd, segítsünk ne…” – kezdem s fordultam felé, de ekkor már be is csukódott mögöttem a két nehéz vasajtó. Sírni és sikoltozni kezdtem, csapkodni a kamion, ami elindult. A hirtelen lendülettől elestem.
Nem tudom, mennyi ideig mentünk. A többi gyerekhez csatlakoztam hátul. Csak egy idősebb kislány beszélt, ő elmondta, hogy sokakkal ugyan az történt velük, mint velem, bár voltak, akiket játszótérről ragadtak el, vagy boltból raboltak el. Borzalmas volt. Nem volt bent se inni, se ennivaló, volt, aki félelmében bevizelt. Még három gyereket raktak be hozzánk. Aztán annyit sírtam, hogy már bele is aludtam.
Arra keltem fel, hogy kinyitják a kamion hátulját. Egy fekete hajú, barna bőrű férfi állt ott.
„- Lefelé!” – kiáltott ránk, s lassan megindultunk ki a kamionból. Más sötét volt oda kint és kissé hideg. Valami nagy háznak az udvarában álltunk meg. Leszedtek minket a trélerről, s bevittek a házba. Ott egy csoport nő kezébe adtak minket. Szomorúak voltak, ahogy ránk néztek, mintha ők se önszántukból lennének itt. Megmosdattak és átöltöztettek minket, majd egy szobába vittek többedmagammal. Négyfelé osztották a csoportot. Szorosan egymáshoz bújtunk a régies stílusú szobában, erősen egymás kezét markoltuk. Volt egy hatalmas tükör a szoba túl felén. Nagyon rossz volt, az asztalra kihelyezett süti egyáltalán nem csábított bennünket. Végül kinyílt az ajtó, s az egyikünket elvitték. Aztán még egy gyereket. Már csak ketten maradtunk, mikor berohant egy férfi, s idegesen megfogva mindkettőnket elindult kifelé. Oda lent hangos dörrenések, puffanások hallatszottak. A lépcsőről füst szállt fel, s hangos dobogások jelezték, hogy valakik jönnek fel. A férfi aki minket fogott, megfordult, s a másik irányba kezdett szaladni velünk. Újabb dörrenések, s végül elesett. Felsikoltottam, ahogy vér buggyan ki hátából. Hátra pillantottam, a füstből feketébe öltözött, fegyveres emberek szaladtak felénk. A mellkasukra az volt írva: POLICE. Megkönnyebbülten tartottunk az egyikükkel le a lépcsőn. Már a kijárat felé tartottunk, mikor elestem egy halott gyermekrabló kezében. A rendőr elengedte a másik gyereket, aki kirohant a kijáraton. A férfi a felkaromnál fogva segített fel, de aztán elkezdett oldalt tuszkolni egy szobába: tőlünk srégen egy férfi egy gránátot dobott mellénk. A rendőr alig tudta becsukni mögöttünk az ajtót és szorosan átölelni, már robbant is a folyosó. Az ajtó nagy erővel vágódott megmentőmnek, aki a testével védett. A robbanás olyan erős, olyan hangos volt, hogy a fülem fájni kezdett, nem hallottam semmit. Kicsit kábán másztam ki a mozdulatlan férfi alól. Megráztam, húztam a kezét, de nem mozdult. Karja természetellenesen ki volt tekeredve, háta szénfekete volt a robbanástól. Az ajtó felé pillantottam, de lángok állták utamat. Hátra néztem az ablakra, ami kirobbant a túlnyomásban. Gyorsan oda szaladva, a szilánkokra nem is figyelve másztam ki rajta. Amint földet értem a betonon, két férfi szaladt oda hozzám, segítettek fel és vittek el. Nem hallottam semmit, fájt a fejem, karom, lábam. Egy mentőautót láttam meg hátrébb, oda vittek.
A kórházban ellátták sebeimet. Mind az égési, mint a vágott sérüléseket, amelyeket az ablak miatt szereztem. Hallásom később sem javult, sőt, kiderült, hogy annyira károsodott, hogy jobb már soha nem lesz. A mentő akcióba két rendőr, egy gyerek és rengeteg fogva tartó halt meg, azokat, akik pedig a gyerekekre licitáltak, elfogták. Örökké hálás voltam annak a rendőrnek, aki az életét áldozta azért, hogy én túléljem a robbanást.
Ezek után ismét intézetbe kerültem, de már nem ugyan oda. Mivel hallássérült voltam, nekem megfelelő helyre vittek. Megtanítottak szájról olvasni, kézjelekkel kommunikálni. Sokkal jobb hely volt, mint az, ahol eddig éltem. Bele értve a szülőotthonomat. Az emberek kedvesek és türelmesek voltak hozzám, segítették tanulmányaim, azt, hogy céljaim legyenek. Mivel se orvos, se rendőr, semmi ilyesmi nem lehetek ilyen mértékű halláskárosodással, le kellett mondanom ezekről a vágyaimról. Helyette egy sokkal nyugodtabb és magányosabb munkát választottam: kertésznek kezdtem tanulni. Már 17 voltam, amikor elkezdhettem elhagyni magamtól az épületet, kíséret nélkül. Elmehettem vásárolni, feliratos mozikba, akárhova. Gyakran csak sétálgattam, tanultam a parkokban. Sose ismerkedtem, valahogy ez a szándék kiveszett belőlem. Végül dicséretesen végeztem be a tanulmányaimat. Neki láttam munkát keresni, s nem is telt sok időbe, míg találtam. Fusi munkáktól, a több alkalmason át végül egy hotel állandó szolgálatába álltam. Nem kerestem olyan nagyon sokat, de szerettem azt a helyet és a munkát. Teltek az évek, saját lakásom lett, már majdnem közeli ismerőseim. Habár a múltamról soha egy szót nem szóltam, mindig kérdezgettek az égési sérülések miatt a karomon, amire mindig valami koholt baleset történetét meséltem el. Aztán, hogy az életem végre vágányon volt, meglátogattam apámat. Persze nem ismert meg, és beszélni se nagyon tudtunk egymással, mert dolgozott, azonban az alkoholtól így is bűzlött. Szerintem, ha nem volnának munkatársai, már boltja se lenne. Aztán szabadságot kaptam, s úgy döntöttem, nyaralok kicsit, beutazom Európát.
Épp Budapesten jártam, megnéztem a látványosságokat, a belvárost, mikor rátaláltam egy apró, eldugott boltra. Valamilyen Annás volt, de a régiségei nagyon tetszettek. Nagyjából egy órát töltöttem ott, dolgok nézegetésével, mikor feltűnt valami fehér a bolt hátsó részében. Kezemben egy régi kávéfőzővel léptem közelebb, hogy megnézzem mi az. Aztán még közelebb, mert megláttam ott valamit… Mint egy futurisztikus makett, olyan volt. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, de elsötétült minden.
Az első emlékem, hogy a tenyeremben valami hideget érzek. Mikor kinyitom a szemem, meglátom a régi kávéfőzőt, ahogy szorongatom. Nem is érzékelve a környezetet, kicsit kábán teszem le a tárgyat, miután felkelek, s elköszönve kilépek az utcára. Először fel sem tűni semmi, elindulok az utcán, de amikor felnézek, megtorpanok és szinte felsikoltok. Nem mondanám, hogy olyan sokat káromkodtam életemben, de még is hol a francban vagyok?!
Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok: Barna, vállig érő haj, fehér bőr, magas, vékony, laposabb alkat
- Mostani tulajdonságok: Skarlátvörös hosszú haj, fekete külső, tengerkék középső, fehér belső írísz gyűrű alkotja a szemszínét, fehér hamvas és puha a bőre, enyhén szeplős az orron. Karcsú, magas, kecses testalkat, kerek ahol kell, domború ahol kell, ahogy az egy sidhénél lenni szokott.
A visszahúzódó, félénk és megviselt lányból érett, kíváncsi és életre kész nő lett. Tiszteli az életet, enyhe előítéletei azért vannak az élete miatt, de ez nem meglepő. Az állatokat szereti, de a növényeknek él, s inkább tart otthon egy erdőt, mint egy hörcsögöt. Inkább magányosabb fajta, s habár nehezen barátkozik, egy igaz barátnak mesél valódi múltjáról. Mindenki másnak vagy hazudik gyermekkorát illetően, vagy nem mondd semmit. Ennek megfelelően a színészet nagy mestere, legalább is a hazugság olyan könnyen megy neki, mint másnak egy kenyér megkenése. Persze visszahúzódottsága miatt kicsit magányos, s gyakorta szomorú, de próbál más lenni mint apja, s felülemelkedni a hullámvölgyein.
Kedvencek: Kedven színe a sárga, étele a húsos palacsinta, édessége a muffin, növénye a napraforgó, itala a kakaó, könyve a 'Mi, Micsoda?' akármely része.
Életcélja: A régi élete kiteljesedett. Nem akart igazából semmit, csak csendesen élni az életét, dolgozni. Most azonban, hogy átkerült erre az új világra, a célja az, hogy megismerje minden egyes porcikáját, mintha újra gyerekként fedezné fel a világot, s egy új életet kezdjen, mely remélhetőleg sokkal jobb lesz, mint az előző. Ez számára egy második esély az életre, s bizony nem akarja veszni hagyni: be akar illeszkedni a társadalomba, tenni akar másokért, valaki akar lenni. Mivel tudja, milyen borzasztó fogyatékkal élni, itt az orvostudományba öli minden energiáját.
Egyéb: -
- Türelem (2p)
- Elementaritás (1p)
- Gyógyítás (Isteni Hatalom)
Főkarakter: -
Rólam:
Éva vagyok, 21 éves. A nővéremmel lakom Budapesten. Anyám már nem él, apám messze, szóval kiskorom óta a fantázia világában élek. Szerepjátékozni 12 évesen kezdtem, fórumon és cseten egyaránt játszottam, és majdnem féléve már élőszerepjátékra is eljárok. Eközben regényt írok, egy online magazin szerkesztőségébe tartozok, oda publikálok. Társaságra nyitott egyén vagyok, szeretem az izgalmas helyzeteket, kalandokat. Játszok még az Empire of Fantasy oldalon, játszottam Dragon Age és X-men szerepjátékon is. Van két macskám, Berci és Cupi, akik szeretik megkeseríteni az életem, de azért imádom őket, ahogy minden más állatot is. A művészet közel áll hozzám, és sok formájában próbáltam kiadni magamból azt, ami bennem van: táncoltam, énekeltem, de végül is úgy tűnik, az írásban találtam meg az önkifejezésemet. Kedvenc színem a citromsárga, szeretem a keltik, folk metál, epic music és még sokféle zenét, a filmekről nem is beszélve.
Meghívott: -
Vagyis megírod h változtatsz-e vmin és részemről a karakter 
Látom kevés van.
