Nyugodtan ĂĽltem a tetĹ‘ peremĂ©n, mintha magam is egy lennĂ©k a katedrális tetejĂ©re formázott angyalok közĂĽl. Ha tehettem volna Ă©n is ide dermedek közĂ©jĂĽk, hogy csendesen figyeljem az alant az utcán elhaladĂł embereket, belelássak tiszavirág Ă©letĂĽkbe, figyeljem aprĂł örömeiket. De sajnos engem nem kĹ‘bĹ‘l formáztak, Danu tiszta mágiábĂłl teremtett erĹ‘sebbre Ă©s Ă©lĹ‘bbre, mint bármely más fajt a világon, az Ă©rzelmek ködösen kavargĂł viharával a szĂvem mĂ©lyĂ©n. Egy pillanatra azonban Ăşgy tettem, mintha Ă©n is kĹ‘bĹ‘l lennĂ©k. Csak figyeltem az aláhullĂł hĂłpelyhek táncát, amit nĂ©ha megzavart egy akaratos szellĹ‘, beletĂ©pve a fehĂ©r pihĂ©kbe a szárnyaimon, amik mĂ©g az aláhullĂł hĂłnál is tisztábbak voltak.
Vajon ha megfagyok megfagy velem a szĂvem is? Vagy jĂ©gbörtönbe zárva figyelni a világot mĂ©g fájdalmasabb lenne, mint Ăşgy, hogy van erĹ‘m felemelni a kezem, hogy eltakarjam vele a szemeimet? Fogalmam sem volt, leginkább csak feledni akartam. Ledobni a vállamrĂłl Ă©vezredek terhĂ©t, csalĂłdásokat, átverĂ©seket Ă©s fájdalmat, azt a sok-sok kĂnt, amit másoktĂłl kaptam, vagy önmagamnak okoztam.
Felsóhajtottam. A leheletem meglátszott a fagyos időben. Ekkor vettem észre a fiatal férfit. Gyorsan haladt a kihalt utcán, amikor senki nem járt erre.... vagy talán mégis? Az egyik sikátorban egy kisebb társaság várakozott. Elő-előlestek az utcasarkon, mintha a férfit figyelnék. Én is figyeltem csupán, képzelt kőtestem lehúzta a hosszú élet fémes súlya. Nem akartam moccanni, mintha attól a valóság álommá válna, egy feledhető, kitörölhető álommá...
A fĂ©rfi befordult a sarkon, a többiek körbe vettĂ©k. JĂłl láttam minden mozdulatot, minden ĂĽtĂ©st. VĂ©gĂĽl a havas földre hullĂł Ă©lĂ©nkvörös vĂ©rcseppeket. A fĂ©rfiak távoztak, a szĂnpad kiĂĽrĂĽlt. Nem moccantam. A fejemben a gondolatok megveszett kutyákkĂ©nt kergettĂ©k egymást, bele-belemarva a másik oldalába, a saját igazuk bizonygatva veszettĂĽl.
ElĹ‘ször csak a kezem emeltem fel. Éreztem ahogy visszatĂ©r belĂ© az Ă©let, hiszen majdnem megfagyott. A mágia melege szĂ©trohant a testemben, pillanatok alatt begyĂłgyĂtotta a fagyásokat, minden aprĂł sĂ©rĂĽlĂ©st. Felálltam. Közel s távol mĂ©g mindig nem járt senki. Kitártam a szárnyam, majd elrugaszkodtam a peremrĹ‘l.
A fĂ©rfi kihűlt teste mellett Ă©rtem földet. Az Ă©letnek már nyomát sem Ă©reztem rajta, hideg volt, fagyos, akár az Ă©n lelkem. Leguggoltam mellĂ© Ă©s kisimĂtottam nĂ©hány sárral Ă©s vĂ©rrel szennyezett hajtincset ĂĽveges szemĂ©bĹ‘l.
- Nem valĂł nekĂĽnk az Ă©let.
Figyeltem a férfit és tudtam, hogy lenne hatalmam felébreszteni. Az ősi mágia, a tudás, ott bugyogott bennem, ez a test már olyannyira eggyé olvadt angyallelkemmel, hogy szinte nem volt határ, amit még ne döntöttünk volna le... És mégis, egy valami megakadályozott. Nem akartam életre kárhoztatni.
- Neked már könnyű a föld.... - suttogtam a fülébe, majd lágy csókot leheltem a homlokára, aztán elrugaszkodtam, egyedül hagyva a kiontott álmaival.
Figyeltem, ahogy a környező házakban az utolsó gyertyák is kialszanak, ahogy mindenki nyugovóra tér, ahogy eljön az est legsötétebb órája és csak egy valami járt a fejemben.
Hogy nĂ©ha ahol egy gyertya elalszik, ott felgyullad egy másik. Máskor pedig nem. NĂ©ha egyszerűen egyedĂĽl maradsz a sötĂ©tsĂ©gben a fĂ©ny ĂgĂ©rete nĂ©lkĂĽl örök homályra kárhoztatva az idĹ‘k vĂ©gezetĂ©ig.