Karakter régi neve: Vivien O’Grady "A Nőstény Róka"
Karakter új neve: Vixen
Kora: 27
Nem: nő
Születési hely: Dél - Afrika, Fokváros
Születési időpont: 1985. Október 14.
Fátyolos város: Szingapúr
Faj: Vadász
Előtörténet
Születésem részleteit nem taglalnám, hiszen egy hat éves is tudja, hogy a gólyának nem sok köze van a születés „csodájához”. De családom életének néhány lényeges, de izgalomtól mentes pillanatát csak megosztom.
Szüleim ír ősöktől származnak, tehát én is annak vallom magam. Bár Fokvárosban születtem, és ők is, elvégre ír telepesek voltak a nagy ősök. Kései gyerek vagyok, anyám negyvenegy évesen otthon szült meg. Talán e miatt a nagyobb generációs szakadék miatt is voltak az átlagnál nagyobb súrlódások közöttünk. Apám magas tagbaszakadt ember volt, rőt hajjal és állandó kétnapos borostával, és olyan piaszaggal meghintve, hogy gyufát nem szabadott gyújtani a közelében. A napi tizenhat óra melót a fegyvergyárban így vezette le, és persze anyámat is csak részegen volt képes elviselni. A kissé molett anyám… az igazi keresztény protestáns házisárkány. Otthon, templom, szupermarket, ebben a háromdimenziós térben élte életét és növesztette tovább a seggét. Bátyám öt évvel idősebb nálam, és hamar elhagyta a „meleg családias fészket”. Lelépett egy norvég modellel, és az óta csak én találkoztam vele. Anya hallani sem akar róla, apám meg jó ha magáról tudomást tud venni, nem hogy a külvilágról.
Írek vagyunk, még is egy két nyarat leszámítva nem töltöttünk hosszabb időt az óhazában. Sajnálatos vagy sem, ez van. Persze jó magam maradtam volna, de szüleim mindig azt mondták, hogy az élet Dél - Afrikában lett megalapozva. Mint baromi nagy lázadó kölyök folyamatosan próbáltam kitörni az otthoni szabályok alól, sőt minden szabály alól, amit állítottak elém, azt akarva akaratlanul megszegtem. Így persze állandóan máshova vágytam, bárhova csak ne kelljen hazamennem, ne kelljen újra ugyanazokat a vitákat végighallgatni. Mert, hogy nem is maga a veszekedés ténye miatt voltam roncs, hanem hogy mindig ugyanaz volt a veszekedés menete, és tárgyi rendje.
Helyzetünkön az sem sokat segített, hogy az egyetlen fehér család voltunk, akik nem jutottak be a fallal védett gazdag negyedbe. Persze olyan rosszul nem éltünk, mint mások, ezért soha nem is panaszkodtam. Az állandó veszekedését, ordítozások nem tettek valami szociális egyeddé. Az otthon felgyülemlett düh, és apámtól örökölt erőszakosságom hamar megmutatkozott. Mert ugyan sokat nem beszéltem, és potenciális iskolakerülőként csak a fehér bőröm miatt ismertek meg az osztálytársaim, attól még folyamatosan az őrsön kötöttem ki. Az utcai verekedések bajnoka voltam, ha úgy tetszik. Mindennapos volt a fű szívása, és remek zsebpénzt tudtam bezsebelni a lejárt óvszerárusításból. Mindezt már tizenhárom évesen. Mit mondhatnék kora érő típus voltam ilyen szinten. Ahol tudtam bajt kevertem elsősorban ez persze a szüleimet érintette. Hiába próbáltak, főleg anyám, jó keresztény lányt nevelni belőlem, ez halott próbálkozás volt. Talán a véremben volt, talán az otthoni állandó feszültség okozta nem tudom, de nem is érdekelt. Soha nem tekintettem ezt különleges és egyedülálló esetnek. Ahol felnőttem ott sokkal rosszabbakat is láttam. A „boldog” családi kép azonban nem tartott ki tovább tizenhat éves korom után. De nem, nem szüleim ölték meg egymást és nem is váltak el. Pedig úgy lenne drámai a dolog nem? Mikor tizenhat lettem, azon a nyáron apámat elküldték a gyárból, benne volt már a nyugdíjas korban és persze az ivás olyan szinten rontotta a látását, hogy nem tudta rendesen ellátni a munkáját. De öreg kapcsolatai révén, egy szingapúri gyárban kapott volna helyet, mint műszakvezető, és ehhez jó volt a magas dioptriás szemüveg, hiszen csak papír munkát kellett végeznie. A költözés hajóval történt, el lehet képzelni micsoda élmény lehetett, volna ez, ha nem a világ legveszélyesebb vizein hajózunk. Szerencsére nem a Titanic sorsára jutottunk mielőtt valaki azt gondolná. Elsősorban a Bengáli-öbölben nem láthatunk jéghegyeket. Másodsorban rosszabb dolog is történhet egy hajóval, mint hogy elsüllyed.
Az Indiai - Óceán az afrikai öblök tele vannak kalózokkal. Pedig nem az 1500-as évekbe vagyunk. Legveszélyesebbek a szomáliai kalózok, és persze én messziről kiszúrtam a hajójukat. De ami gyanúsabb volt, hogy a nyílt vízen háló nélkül állt egy helyben a hajó. Vészjelzéseket adtak a mi utasszállítónknak. Nem kellett sok idő, két kisebb csónak bújt elő a hajójuk mögül, és azonnal tüzelni kezdtek a hajóra, főleg a legénységre és az utasokra. Nem hazudok, ha azt mondom, bizony a fegyverropogás hallatán összerándult a gyomrom, és ki is dobtam a rókát, amikor anyám kövér teste mellőlem a vízbe zuhant, körülötte pedig literszámra ömlött a vér. Fedezékbe húzódtam, apám benn volt a mosdóban, nem tudtam mi történt vele. A fülemre tapasztottam a kezeimet, a félelemtől kiszáradtak a szemeim, sírni sem mertem. A fedélzeten sikolyok zengtek, gyereküvöltés és zokogás. Volt, aki önszántából ugrott a vízbe, csak hogy ne kerüljön a kalózok kezei közé. Összekuporodtam és hallottam a csónakok közeledtét. A fegyvereket elhallgattak, és számomra ismerős nyelven szóltak a hajóra szálló emberek. Rengeteg afrikai nyelvet ismertem. Két szomáliai volt közöttük a másik négy ázsiai lehetett, mert nem értettem a beszédüket, volt egy arab is közöttük. Ők jöttek a fedélzetre, és két - két emberük maradt a csónakokban. A padlón kúszva próbáltam elérni a rakodóteret, gondoltam ott majd elbújok a csomagok között. Hogy mekkora barom állat voltam, elvégre ott fognak elsőként keresgélni a zsákmányért. De akkor ez nem jutott eszembe. A hajó padlóján már patakokba csörgedezett a vér, amibe sikerült beletenyerelnem, de csak később vettem észre, nem is érdekelt, hogy már a szakadt farmerom és a még szakadtabb bakancsom is olyan lett.
Minden ajtó csapódására összerezzentem, úgy haraptam bele az ajkamba, hogy ne hallják meg még a levegő vételem se, hogy vér serkent a kiszáradt számon. Percekig nem mertem mozdulni, se kinézni a kis kerek ablakon, hogy mi történik. Amikor a többi kalóz is a fedélzetre ért hatalmas lett a zsivaj, idegen nyelvek kusza kavalkádja, ütések és újra fegyverek hangja szólt, mint valami elcseszett electro techno szám. Gondolom mikor már sikerült mindenkit összeszedniük csend támadt. Csak a szomáliai pasi hangját hallottam amint parancsokat vakkant. Ekkor mertem kipillantani az ablakon. Az őrök nekem háttal álltak, és én a túszokat láttam. Gyerekeket, felnőtteket, civileket, és a hajó személyzetét, közöttük a kapitányt is. Az első tisztből csak egy darabot láttam a földön… és mások holttestét vagy éppen azok darabkáit és cafatjait. Elrettentem, ez más volt, mint amikor verekedtem. Most először féltem. S megláttam apámat amint előrángatják a mosdóból. Az ablaküvegre tapadtam, ordítottak vele, az én nagy acélból szőtt apámmal. Igaz alkoholista semmirekellő volt, de az ökle és büszkesége kemény akár a szikla. Értettem nagyjából mit ordít a kalóz, kérdezte őt, hogy ki van még a mosdóban. Apám azt felelte senki. Mikor már éppen hittek volna neki, az egyik csicskás előkerült, az utas listát hozta. Apám arcába tolta a füzetet, hogy bizony oda még név van írva mellé, és az a kettő nincsen meg, mert már mindenkit azonosítottak. Apám nem szólt semmit, egyszerűen megfejelte a férfit olyan erővel, hogy az elterült és vagy húsz percig nem kelt fel. A második erre válaszul azonnal ellőtte a térdét. Nem ijedtem meg, de dühös voltam. Mint még soha, és viszketett az öklöm, hogy addig üssem az ipsét amíg van bőr a kezemen. Az apám ordítva esett fél térdre, de küzdött nem engedte magát, bár bizonyára a sok pia tompított a fájdalmon, amit már reggel kilenc óta vedelt. Fenyegették, hogy pofán lövik, ha nem árulja el nekik, hol vagyunk. Az egyik utas megszólalt, és ugyan akctenussal de megértette velük, hogy az asszony a vízben van már, legalább két golyóval a mellében, megmutatta merre esett a vízbe. A tetem még ott himbálózott a hullámokon. Ekkor már csak rólam kérdezgették. Az apám persze elnémult miután pár kedves szóval elküldte őket a drága anyukájuk alfele tájékára. Mivel a főnök még mindig ki volt ütve, ezért a második rangidős kalóz utasított két másikat,t hogy kutassák át a hajót, és hogy kezdjék az utasok szobáival. Volt időm kieszelni valamit. A rémületem ugyan még ott ugrándozott a gerincemen, de megacéloztam magam. Feltúrtam csendben, ahogyan tudtam az egész helyiséget. Jelző pisztolyt találtam és elsősegély dobozt, ami használható volt. Fegyver nem volt egyik utas bőröndjében sem, viszont találtam egy csomag remek minőségű marihuánát. Beleszippantottam, és az a maradék félelmem is majdnem elszállt. A zacskót szépen beletettem a vállamon átcsatolt övtáskámba. A jelzőpisztolyt elővettem, pulcsim ujjába elrejtettem egy kis szikét. Elbújva a dobozok mögött vártam, hogy bejöjjenek, és lám percek múltán kivágódott az ajtó. Válogatás nélkül kezdtél el feltúrni a dobozokat, bőröndöket, egyebeket. Amikor az én kupacomhoz értek összeszedtem minden bátorságomat, és amint a közelembe ért a férfi a combartériáját célozva fúrtam bele a szikét a lábába, jelzőpisztollyal pedig tarkón vágtam, arra már nem volt elég időm, hogy a fegyverét is elvegyem, de mindegy is volt, a másik fickó azonnal a vállamba lőtt. Az létfenntartó ösztöneim és az adrenalin nem hagyta csak, hogy elájuljak. Ordítva zuhantam a már félig kábult fickó mellé, miközben fogtam a bal vállamat. Az összes létező felmenőjüket emlegettem, különféle szitokszavak kíséretében, hol angolul, hol tört angolai és egyéb fekete nyelveken, amelyeken tudtam káromkodni. Még egy- két régi ír kifejezés eszembe jutott. A kalózok persze azonnal ordítva beözönlöttek a helyiségbe, hogy mi a frász történt, engem felrángattak a földről a sebesült fickót pedig fejbe lőtték és kidobták a fedélzetről. Engem az apám mellé löktek, akin nem láttam félelmet, semmit, csak büszkeséget… nem gondoltam volna, hogy egy ilyen tett miatt lesz egyszer rám büszke az apám. Felrángattak álló helyzetbe, lőporszagú fekete kéz nyúlt az arcomhoz, hogy közelebbről megnézhessen. Piszkos vérfoltos, mézszínű haj és sötét méregzöld szemek néztek vissza. Aranybarna szeplőim közé vér is fröccsent. Dacosan néztem szembe a szomáliai férfivel, aki vagy két méter magas volt, kopasz és olyan heges volt az arca, hogy azon síkfelület nem maradt. Erre az apám agyát elöntötte a gőz, mert a férfi úgy méregetett végig, ahogyan egy áldozatot szokás, tudni lehetett a pillantásából, hogy mire gondolt, amikor rám nézett. Csoda hát, ha az apám, mint egy bőszült bika rontott neki…kár hogy az első lépésnél golyót kapott a fejébe. Beleharaptam a férfi kezébe azonnal, és akkora maflást kaptam visszakézből, hogy elájultam. Persze gondolom, a vérveszteségnek is köszönhetem a zárlatot. Innen nem tudom mi történt, és nem tudtam meg soha. Apám-anyám halott, én eszméletlen. Órákkal később friss kötéssel ébredtem egy akkora kabinban amekkora egy kisebb wc egy vonaton, az ágyam mellett pedig egy albínó férfi állt. Hiába volt fehér bőrű, gyűrű göndör volt a haja és vonásai afrikaiak voltak. Remek volt az angolja, szebben beszélt, mint én, vagy bárki akit hallottam. Orvos volt, későbbiekben csak „Csonti Doki” vagy „Albi.” Az igazi nevét soha nem árulta el, de elmesélte, hogyan rabolták el őt is a kalózok. Mindez 2001-ben történt, ekkor váltam kalózzá. Ahogyan Albi is. A szövetségesemmé vált a kalózhajón töltött évek alatt, és eleinte persze gyűlöltem ott lenni. Nem egyszer akartak megerőszakolni azonban Albi mindig ott volt, hogy megvédjen és később egy másik csapattag is, Muzabi aki a hajógépész volt. Én meg megkaptam a Róka illetve a Róka Nőstény becenevet. Egyszerűen azért, mert úgy cserkésztem be mindig az áldozatok hajóit mint róka a csirkéket. Hárman túl tudtuk élni a kezdeti időket. S végül nem lázadtam. Meg tanultam úgy bánni a lőfegyverekkel és a bombákkal, mint senki, plusz én voltam rendszerint a tolmács a rajtaütéseken is. Ahogyan tudtam folyamatosan képeztem magam, hogy annyit rabolhassak, hogy kiválthassam magam. Végül ebből a vágyból már csak a túlélés a gyilkolás vágya maradt. Erőszakos mivoltomat itt kiélhettem, szabadon, mellé rabolhattam, és teljesen belekeseredtem az egészbe. Albi mindig óvott magamtól, hogy túlzottan is élvezem a vérontást. Aztán eljött a nap, bekattantam és az egész hajót alágyújtottam. A kapitány torkát elvágtam miközben le akart fektetni, elkötöttem a kis csónakokat és Albival meg Muzabival eljöttünk Szingapúrba. Szerencsére kellően közel voltunk már a partokhoz, de elég messze ahhoz, hogy időben elhúzzuk a csíkot a roncsoktól. Most pedig itt vagyunk, a fiúk egy Hotelban várnak, hogy megbeszéljük, mihez kezdünk. Az én vágyam csak annyi, hogy újra ölhessek. Egyre jobb lettem benne, sőt nagyon is jó vagyok és vadászni akarok. Becserkészni és levadászni a zsákmányt.
Egy kis antikvárium előtt vagyok, és egy iránytűvel nézek farkasszemet. Remek munka, és még pénzem is van, hogy megvegyem. Meg, ha már itt vagyok, nézek valami szép antik puskát is…
"Belépés a fátyolba"
Sok ósdi kacat fekszik itt, de vannak ám gyöngyszemek is. A kis iránytű, mely kiderül, hogy rossz is, ahogyan a kezembe fogom. Körbesétálok, az üzletben hátha van egy szép, ha használatra nem is, de dísznek beillő mordály. Az iránytűvel a kezemben megpillantok egy fátylat mely, ahogy meglibben, feltár valami kis furcsa makettet. Nem igazán ismerem fel mi is volna ez. Mint egy sci fi könyvből vett város makettje. Rossz szokás, hogy megtapogatok mindent, mondhatni a kezemmel nézek, szeretem érezni a dolgokat és nem csak látni. De mi a franc…a szeme elsötétül, a fény úgy tűnik el mintha leoltották volna a villanyt, ahogyan hozzáérek a maketthez. Mint amikor tizenegy évvel ezelőtt elájultam, pont olyan sötétség vesz körül, s mikor felébredek, nem éppen ott vagyok ahol lennem kéne. Ahogyan éledezem ösztönösen a zsebeimet és pisztolytáskámat tapogatom. Pedig a szemem még csukva van.
- Cigi…nuku csak egy szál? Viccel velem az élet? Öngyújtó? Megvan a lóherés öngyújtó jó rendben, pisztolyok…. hol vannak a fegyvereim? Sokkot fogok kapni az biztos. -
Jellemzők
Külső tulajdonságok:
Régi tulajdonságok: középmagas 168 cm magas, tejfehér bőr, hosszú mézszínű, méregzöld szemek. Enyhén szeplős orr, váll és mellkas. Keskeny csípő, vékony végtagok.
Mostani tulajdonságok: Jóval magasabb úgy 179 cm körül lehet, több izomzat, hosszú erős lábak és karok. Picivel szélesebb csípő. Rövid félhosszú bronz vörös haj, sárgászöld szemek. Kevesebb szeplő, de ugyanolyan tejszerű fehér bőr.
Belső tulajdonságok: Vad, hirtelen haragú kissé forrófejű nő. Hidegvérrel öl meg bárkit nincs benne könyörület. Meglepően rossz favicceket tud, szarkasztikus elég gyakran. Nagy ívben tesz szinte mindenre és mindenkire, nehezen bízik meg másokban, de akik rászolgálnak, azoknak tartja a hátát és a végletekig megtesz értük mindent. Nem igen szereti ha parancsolgatnak neki, kivéve ha olyan a feladat amit szívesen csinál.
Kedvencek: Szín: bordó és árnyalatai. étel:hús minden mennyiségben és formában. ital: sör. tantárgy:testnevelés,kémia. növény: nincs. állat:cápa fajták. könyv: Douglas Adams könyvek
Életcélja: Folytatni maszekban, amibe belekóstolt a tizenegy év alatt. Embert vadászni…vagy bárki és bármi mást levadászni és gyilkolni.
Egyéb: Átlagos szinten/0 alatt/ ért a robbanóanyagokhoz és a fegyverekhez, jó nyelvérzéke van. Bagózik, méghozzá sokat és persze emellett nem veti meg az italt sem. „Azok a legjobb dolgok a világon, amelyek a leginkább károsítanak.” Kiváló pusztakezes harcos, jól alkalmazza a muai thai-t alapjait/0 alatt/.
Képességek
- Beszerzés: Bombák - 2. szinten
- Történetből eredő képesség: utcai/puszta kezes harc - 0. szint
(5/2)
Felhasználó: Vixen
Főkarakter: Nekhen ava Senrod
Rólam: Tudom kell a 100 hsz ahhoz, hogy elfogadjatok, de addig legalább itt fog várakozni a kari, és tudom javítani ha kell.
Meghívott: magam.
A képességeknél odaírhatnád, hogy melyik szinten vennéd fel, amúgy szerintem rendben van.
