Az egyik pillanatban még alszom. Aztán kipattan a szemem és azonnal felülök. Teljesen éber vagyok bár az óra hajnal fél kettőt mutat.. A hálószobám ablakán kinézve csak a sötétséget látnám ha nem ragyognának H'Sekirat fényei. Ám a fények ragyognak. Szinte nappali látási viszonyok között figyelhetem, ahogy a város ébren lévő lakói, látogatói haladnak céljaik felé. Ahogy a kinti látképet figyelem fokozatosan a tudatomba hatol egy érzés. A vándormadarak érezhetnek ilyet, mikor az ősz közeledtével eluralkodik rajtuk a vándorlási ösztön. Először próbálom kizárni, hogy visszadőlhessek az ágyamba és aludhassak tovább. De nem megy. Még csak vissza sem fekszem csak ülök az ágyon és magammal viaskodom miközben öntudatlanul is kibámulok az ablakon. Már tudom, hogy le leszek győzve. Tudom, hogy hamarosan felöltözöm és elindulok isten tudja hová. De attól, hogy tudom ezt, még nem adom fel a küzdelmet. Makacsul ellenállok de végül megtörök és megadom magam a kényszernek.
Mire leérek az utcára, addigra annyira eluralkodik rajtam ez az ösztön, hogy az első pár száz métert sprintelve teszem meg. Megállok és a térdeimre támaszkodva kifújom magam. De nem enged túl sok pihenőt nekem ez a ki tudja honnan érkezett vándorlási ösztön. Újra folytatom az utam. Már nem futva, de sietve. Fogalmam sincs mennyi utat tettem már meg. Csak megyek előre mint a vándor a sivatagban aki nem látja ugyan a célját de tudja, hogy valahol a távolban, a látóhatáron túl, ott van az a hely ahová tart. Én is tartok valamerre. H'Sekirat fényei körbefonnak. Nem bámészkodom. Fogalmam sincs merre vagyok. Elhaladok egy vámpírokból álló társaság mellett. Kíváncsian méregetnek ahogy lendületes tempóval elsietek mellettük. Pár utcával arrébb egy angyal jóságos hangja hallatszik a fejem fölül.
- Ön hová tart ennyire sietve?
- Nem tudom.
A kecses lény döbbent pillantásától kísérve befordulok egy sarkon. Nem gondolkodom. Ne érdekel hol vagyok, nem érdekel hány óra, nem érdekel hová megyek, sem az hogy mikor érek oda. Egyetlen gondolat zakatol a fejemben.
+ Menj! Menj! Menj! Menj! Menj!..........+
Én pedig engedelmeskedem mint valami kifacsart agyú zombi és megyek rendületlenül. Ebből a zombi állapotból az a felismerés ráz fel, hogy már a Fősugárúton vagyok. Kezdek kissé magamhoz térni. Bár még nem gondolkodom, legalább már nézelődöm. Nézelődés közben egy hajlott hátú öreg halandón áll meg a tekintetem. Valami vonz hozzá. Az öreg megfordul és a szemembe néz.
- Björn.... - Elakad a szavam ahogy a bátyám, akit a múltban hagytam a szemembe fúrja a tekintetét. Mióta az eszemet tudom, azóta mindig ezt csinálta és úgy olvasott bennem mint egy könyvben. A korral és a tapasztalattal ez a képessége csak fokozódhatott, mert úgy érzem mintha keresztül látna rajtam és a szemeimen keresztül a csontjaimat és a zsigereimet vizslatná, miközben a gondolataimat találja ki. Mindössze egy perc amíg szemügyre vesz és az arcán szétterülő mosolyból látom, hogy elégedett az eredménnyel.
- Látom jól vagy öcsi. - Mondja a szokásos cinkosmosollyal. - Ne aggódj, mi is jól vagyunk. Hiányoztál mindenkinek. De most, hogy látom hova csöppentél és mi lett belőled, azt hiszem jó helyen vagy. Meg fogod állni a helyed itt, ahogy mi is megálltuk a miénket a magunk idejében. Ez a tiéd.
Ezzel egy képet nyújt át. Egy kis családi portrét amin még anyuék is rajta vannak a már felnőtt húgommal együtt. Zsebre teszem a képet, Björn pedig a vállamra teszi a kezét miközben komolyan a szemembe néz.
- Légy jó öcsi és vigyázz magadra.
Fogalmam sincs hogy kerültem haza. De otthon ébredek. Első dolgom előkeresni azokat a ruhákat amiket az éjjel felvettem a sétámhoz. A ruhák a szekrényben vannak ugyan úgy összehajtva, ahogy pár nappal ezelőtt mosás után eltettem őket. Előszedem a nadrágot és az inget. Átforgatom a zsebeiket majd az ágyamra hajítom mindkettőt és az előszobába megyek. Szinte letépem a könnyű kis széldzsekimet a fogasról hogy annak a zsebeit is átforgassam. Azok is üresek. Megakad a szemem a cipőmön. Olyan fényes mint tegnap este, mikor kipucolva letettem. Pedig odakint sár van. Leroskadok az ágyra. Egy pillanatig a sírás kerülget, hogy csak álmodtam a találkozást és nem kaptam semmiféle családi fényképet. De aztán összeszedem magam és felöltözöm. Tegnap kaptam egy üzenetet, hogy ma feltétlenül menjek be a Tanácsházára, mert várnak. Már csak dacból is azokat a ruhákat veszem fel, amiket az álmomban. A Tanácsházán egy irodába terelnek ahol egy angyal vár, egymásnak támasztott ujjakkal.
- Üdvözlöm Kryon. - Mondja jóságos hangom, miközben meleg barna szemei az asztalával szemközti bőrfotelre pillantanak, jelezve, hogy üljek le.
- Mindössze egyetlen kérdésem van. Tudja már hogy tegnap éjszaka merre tartott?
Megszólalni sem bírok a döbbenettől.
- Feltételezem, hogy mostanra már tudja. - Folytatja az angyal ugyan azon a jóságos hangon. - Most már csak az kell eldöntenie, hogy mostantól merre tart. A szülei és a testvérei rendben voltak. A családi portré az ön emlékeiben van. Őrizze meg és akkor ön is rendben lesz.
