Halkan, halkan susog az éjféli szellő,
Mikor a fényes telihold végre eljő,
S megsiratott, kedves szeretteinkre
Áldott harmatot lehel.
Szipogva lépek ekkor én is e tájon,
Ám e szent békében semmi sincs, mi fájjon,
Meggyötört, törött hangjaimat én ekkor
Ezüstös holdnak adom.
Szóljék immáron ő, szőjön emlékeket,
Mikor testem elnyeli a bús képzelet.
Ő legyen ezután minden lélek anyja,
S vigyázzon miránk éjjel.
S mikor átlépek én is a szürke síkra,
Legyen e temető porhüvelyem sírja,
Mert tudom, itt Ő figyel, lesi álmaink,
Mosollyal dalol nekünk.
Köszönöm, Holdanya, hogy letekintesz rám,
S vigyázod testemet, míg lelkem tovaszán
Engem egy vadvirágos, távoli rétre.
Ahonnan nincs visszaút.
S hogy ilyenkor, éjnek évadján támogatsz,
Mikor családom közt én nem lelek vigaszt,
De helyette itt e szent és csendes árnyék,
Ahová leülhetek.
A novemberi szél minket most halkan csábít,
Súlyos ígérettel, s csókkal folyvást ámít,
De hazugságinak a telihold, s lidérc
Vet immár végleg véget.
2012. október 31., Budapest
