Karakter neve: Yllion, a Tünemény, a Pengék Mestere
Kora: 336 év
Nem: férfi
Születési hely: Uclysse, Dombok
Születési időpont: 2564, február, 29
Faj: fekete sidhe
Ki is vagyok én, Yllion, a Tünemény, ahogy jóanyám, Aeval, mindenki szeretője elnevezett?
Hiába a mágikus konstelláció, a szökőév szökőnapja, de úgy látszik, nem csak a naptárban lóg a levegőbe ez a nap. Valahogy aznapra Danu figyelme is lankadhatott, legalábbis ezt magyarázta olykor jóanyám, mikor elkeseredetten azt firtattam, miért nincsen nekem, a többi nemeshez (mert hisz születésem jogán jómagam is nemesnek minősülnék, ha saját mágiám lenne) hasonlóan valami Danu áldásából, miért nem juttatott nekem az istennő csak egy morzsányit is hatalmából. Persze, a szokásos stációkon én is átkeveredtem, hogy felébredjen, azonban hiába álltam ki a szív, a hús és a fájdalom olykor korántsem szenvedéssel teli próbáját, hatalmam néma és csendes maradt. Mire elértem az első bűvös kort, 111 éves lelkem belenyugodott, hogy kiestem az udvari körökből, s habár nemes vére csörgedezik ereimben, nem vagyok arra méltó, hogy saját életem legyen. Így hát választhattam: maradok a nemesek között, avagy elhagyom őket és igyekszek saját magam boldogulni. Természetesen, minden ragaszkodásom arra ösztökélt, hogy még ha alja munkára is, de maradjak. Egyrészt, azt az életet szoktam meg, s ha gyakorlati tudásom nem sok is akadt, de teszem azt felszolgáló, esetleg a majdan megszületők nevelője is lehettem volna, másrészt pedig Corr, a királynő testőrségéből is jelentős marasztaló erővel bírt. Na, nem mintha a jóbarátságon, haveri kötődésen kívül más is akadt volna közöttünk (egy-két, lélek- és testápolásra olykor különösképp rászoruló csinos hölgyön túl), egyszerűen csak szorongtam belegondolni, hogy hiába telik el nemhogy egy hónap, de akár több év is, hogy nem találkozhatok vele, hogy nem hallhatom a nevetését, nem ugrathatjuk egymást.
Hát igen. Halandóknak talán érdekes lehet, de mifelénk a család kissé kevéssé fontos, így aztán nem anyám, hanem a legjobb barátom után sajgott a szívem, mikor megfordult a fejemben a távozás gondolata. Bár igazából, jobban belegondolva helyzetembe, ez a tény egyáltalán nem meglepő. Aeval sem hazudtolta meg magát, vagy még inkább a hírét. Hogy atyám ki volt, igazából rajta kívül senki nem tudja. Egyes pletykák szerint egy a Horda tagjai közül, s csak a jószerencsén múlt, hogy rajtam semmiféle testi torzulás nem ütközött ki, más, romantikusabb lelkek szerint az Arany udvarban talált magának egy régi ismerőst, s az ő biztonsága, társadalmi elfogadottsága miatt nem beszél róla sohasem. Jómagam egyébként arra hajlok, hogy a szerencsés, akit anyám kegyeiben részeltetett, egy egyszerű halandó, netán valamiféle varázsvérű lehetett. Elvégre az utóbbi korokban egyre ritkábban születnek népünknek gyermekei, s elgondolásom szerint valami más, valami – bármily furán is hangzik Danu gyermekei között – élettel telibb vér volt az, ami anyámat megtermékenyítette. Mindenesetre tény, hogy az udvar arra jutott, ha nem ébred fel a hatalmam, nyilván nem nemes vérű volt a szerencsés, vagyis én sem lehetek teljes értékű nemes. Vagyis hatalmam megnyilvánulásáig egyszerű közsidhének minősítettek.
Csoda-e, ha ezek után a szükségesnél és illendőbbnél nem foglalkozott velem jobban? Profánul fogalmazva azt mondanám, hogy amint lehetett, megszabadult tőlem, s rohant vissza az udvar forgatagába. Nem mintha panaszkodnék, mert erre aztán egyrészt sem jogom, sem okom nincsen, másrészt minden szükségest megtanultam, ami ahhoz kellett, hogy a későbbiekben önállóan boldoguljak. A társas érintkezés majd’ minden fajtáját megismertem, úgy népünkön belül, mint nagy vonalakban a különböző népek közötti, alapvető formulákat. Természetesen ezzel korántsem azt a hatást kívánom kelteni, hogy bármily társaságban megállom a helyem saját bűbájom segítségével, nem, egyáltalán nem. Mindössze csak arról van szó, hogy olyan hibát nem nagyon ejtek, ami miatt teszem azt nekem ugrana egy vámpír, avagy vérfarkas. Bármily különbözőnek is vallják magukat, de igazából mindegyik territoriális lény. Ha a vámpírnak a hatalmát, a farkasnak az erejét kérdőjelezed meg… Nos, remélem érthető. Tehát kora gyermekkoromban gyorsan elsajátítottam a megfelelő viselkedési mintákat, azonban bármily meglepő, be csak sokára mutatott anyám a társaságnak. Meglehet, attól tartott, túl korán – még mielőtt tudnék magamra igazán vigyázni – felkeltem valamely, szépségre különösképp fogékony, öreg sidhe figyelmét. Valamely, igen befolyásos, igen hatalmas sidhe figyelmét, aki kiemelkedő ülőhelyén (értsd: trónján) ülve hozzászokott, hogy aki, vagy ami megtetszik neki, azt bizony rövid úton-módon megszerzi… Hát igen. Egyáltalán nem szerénytelenség az, ha elismerem, hogy Aeval szépségét örököltem. Finom vonalú vonásaim, alkatilag karcsú derekam s hozzá kellőképp széles vállam van. Sem a kezem, sem a lábam, sem egyebem nem túl rövid, avagy hosszú, más szóval tényleg ideálisak adottságaim. Csak az évek…
Nos, kezdetben tényleg ilyen voltam. Volt is sikerem, ami a társas kapcsolatokat illeti. Néhanap a hozzám hasonló fiatalok (megjegyzem, nem voltunk túl sokan) már úgy is emlegettek, mint a kisebbik Szerető. Kénytelen voltam pár kihívással tudatosítani a megnevezés sejtette, rejtett sértés valótlanságát… vagy legalábbis a valótlansága miatt érzett felháborodásomat. Ezek után legfeljebb a hátam mögött sutyorogtak rólam, azonban az idill nem tartott sokáig. Sorban, mindenkinek megmutatkozott hatalma, csak én voltam az, aki még mindig várakozott a nagy eseményre. Átestem már többször és többféleképp a különböző beavatási eljárásokon, de csak nem hozott eredményt egyik sem. Pedig még Nuada termeit is megjártam és egyáltalán nem szimpla látogatóként…
Kénytelen-kelletlen elfogadtam hát a tényt, hogy hiába a származásom, a tehetségem, meg minden egyéb kiváltság, amit anyámtól megkaptam, nincsen helyem az udvar tagjai között. A kezdeti próbálkozások után megláttam, hogy a nemesek többsége bizony meglehetősen fennhéjázóan viselkedik azokkal, akik a kényelmükért felelnek. Korábbi kiváltságosságom sem sokat számított, így aztán rövid időn belül meguntam és feladtam, hogy mások kénye-kedvére ugráljak. Vagy mi is volt az elhatározásom.
Ugyanis első ötletemként pincérként igyekeztem boldogulni, ami összességében véve nem volt rossz elgondolás. Az átlag számára természetfeletti ügyesség, kecsesség, s minden varázs és egzotikum, amit egy magunkfajta jelenléte jelent… A kávézó tulaja még abba is belement, hogy a berendezést lecserélje, így még az acélból készült evőeszközökkel, fémvázas bútorokkal sem kellett foglalkoznom. Ott rohangáltam aztán csupa természetes- és műanyag között, szélesen mosolyogtam a betérőkre, és a kellő mértékű borravalóval együtt begyűjtöttem az elismeréseket. Mígnem egy nap arcomra fagyott a mosoly, mikor a jó hangzású Tündevilág név megfogott egy arra járó, igazi magunkfélét is. Nem kisebb és hírhedtebb, mint maga Lugh, az Elemek Lordja tért be hozzánk. Persze, hogy felismert, és nem akarta, hogy más szolgálja ki. Természetesen valami külön élvezetet találhatott abban, hogy minden létező módon megszégyenítsen és emlékeztessen arra, hol is forogtam korábban; így, mikor már teljesen magam alatt voltam, végül könnyedén rám mosolygott, majd egy tisztességes összeget hátrahagyva távozott. A tulaj magán kívül volt az örömtől, így aztán másnap totálisan meglepődött, mikor nemes egyszerűséggel az asztalára tettem a kötényemet. Különösképpen nem magyarázkodtam, leléptem.
Az elkövetkezendő, alig egy évtizedes időszakra egyáltalán nem vagyok büszke. Röviden szólva úgy is mondhatjuk, megjártam a poklot. Na, nem azt a poklot, amivel a halandókat riogatták a régebbi időkben, pusztán annak a világi megfelelőjét. Magamba zuhanva bóklásztam és járkáltam össze-vissza, keveredtem kisebb és nagyobb zűrökbe. Végül ismételten Lugh volt az, aki megváltoztatta az utamat.
Az egyik különösen rosszul alakult balhé során egyik embere szemtanúja lett, hogy mikre képes az a röpke száz év előny, amit a pengekezelés során szereztem, meg egy kellőképp magabiztos, ám eléggé halandó társaság találkozása, főképp, ha én nem fogom vissza magamat. Hogy ezért keresett volna fel, avagy a véletlen szeszélye hozta volna így, sosem tudtam meg.
Mindenesetre egy hamarosan bekövetkező, hosszúra nyúló beszélgetés végeztével lettem Lugh legújabb pártfogoltja, szórakoztató gladiátor-harcosa. Büszkeségemnek azért jót tett, hogy nem lökött be a darálóba, vagyis a szokványos, egy-egy elleni, pusztakezes meccsekre. Nem, engem és a magamfajtákat mindig is az elit szórakozására tartott. A szokványoson túlmutató kihívások (nem volt ritka a vérfarkas, vagy épp a testmágus ellenfeleim között), az acéllal terhes környezet aztán megtették a magukét. Nem állítom, hogy a csúcson győzhetetlen lettem volna, erre nagyon is jó mementók és bizonyítékok a csini pofimat, meg a selymes puhaságú bőrömet elcsúfító hegek, de az bizonyos, hogy mikor jó ötven év után éppen aktuális kedveltjeként ellentmondást nem tűrően magával vitt a Dombokba, sikerült egy kis meglepetést okoznom.
Mint utólag kiderült, egy palack, nagyjából velem egykorú tündebor volt a fogadás tétje. Az egyszerű fogadásé, ami azt hivatott illusztrálni, hogy hiába népünk ajándékként kapott hatalma, igenis szükséges fejleszteni profán tudásunkat is, ha meg akarjuk állni a helyünket. Nem érdemes firtatni a miérteket, majd ha én is leélem azt a majd ezer vagy még több évet, nyilván meg fogom érteni.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, egyenesen tartom a mese szálát. Egy velem nagyjából egykorú (az az ötven év sidhééknél már szinte azt jelenti, hogy együtt ringatták a bölcsőtöket) sidhét, Arryant állították ki velem szemben. Hozzám hasonlóan ő is a Föld házából származó nemes sidhe, azonban kivételes tehetsége van a Fagy kezeléséhez. Sokak szerint hamarosan be is léphet majd a házba, azonban addig még bizonyítania kell. Vagy kellett volna. Sajna a jövőbe nem láthatok, de az bizonyos, hogy találkozásunkkor nem állta ki a próbát. Lehet, hogy szabadon használhatta mágiáját, fegyverét, azonban arról mindenki elfeledkezett, hogy a kötelmek nélküli, szabad, megadásig tartó küzdelem engem sem korlátoz. Persze, nem volt egyszerű a mérkőzés. Hogyan is lehetett volna, mikor semmi védelmem nem volt a záporozó jégtüskék ellen, amivel Arryan a pengéi támadásait fűszerezte? A párbajkör harapósra hűlő levegőjében egyik a másik után érkezett, én pedig csak forgolódni meg hárítani tudtam, miközben azt a bizonyos, alkalomadtán felkínálkozó lehetőséget lestem. Mikor aztán éreztem, hogy az izzadság gyöngyökké kezd fagyni a homlokomon, hirtelen ötlettől vezérelve leküzdöttem büszkeségemet és elengedtem a hólyagomat. Kisvártatva, kicsivel az előtt, hogy a markolat is a kezemhez fagyott volna, nagy levegőt véve, végső rohamra szántam el magam. Pár gyors, távolodó sasszé után egyszerű, ám annál gyorsabb vágások záporával támadtam vissza, mire ellenfelem mást sem tudott tenni, csak hátrálni… Egyenesen a közben kásássá fagyott tócsa irányába. Végül megcsúszott, s fegyverei összeakadtak. A párviadal egyetlen súlyosnak tekinthető sebét (eddigre mindkettőnkön számtalanul sorjáztak az apróbb, odaseneki karcolások) ekkor okoztam, újabbakra viszont már nem volt szükség. Arryan rutinosan gurulta ki esését, ezzel azonban szerencsésen a párbajmester kijelölte körön kívülre került. Szóval így szereztem meg Lugh számára a győzelmet, magamnak pedig egy komolyabb ellenséget. Mentalitását tekintve ugyanis Arryan tipikus Tél házi. Könyörtelen, fagyos, ráadásul a büszkeségét igencsak megtépázta, hogy egy varázstalan, rongyos senkiházi a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán le tudta győzni.
Lugh nem is nagyon morgolódott, mikor közöltem vele, hogy otthagyom az istállóját. A saját, és a velem együtt gyakorlók biztonsága érdekében praktikusabb volt, hogy nem vagyok könnyen megtalálható helyen. Végülis, 250 éves elmúltam, épp akkor bizonyítottam be, hogy mágia nélkül is meg tudom állni a helyemet… Akkor jó megoldásnak tűnt. Összecsomagoltam, s az akkorra már tisztességes mértékben felhalmozott jutalékból könnyen kezelhető és széles körben alkalmazható túrafelszerelést vásároltam. Így lett belőlem egy igazi tünde kósza, annyi különbséggel, hogy íj meg nyíl helyett jófajta, sajátgenerátoros lézerpuskám volt, meg monoszálas karbidból készült a tőröm önélező pengéje. Egyébként teljes mértékben önellátó voltam. Ami a létezéshez kellett, összeszedtem vagy levadásztam, meg viszont nem nagyon találtak. Egyrészt, abban az idióta csökevényben, amit nyilvántartási rendszernek hívnak, már nem vagyok benne (Lugh a fele jutalékomat lenyúlta cserébe, de végeredményben megérte), másrészt annyira bent voltam a legnagyobb erdők sűrűjében, hogy kész vagyon lett volna oda expedíciót szervezni. Hiába, sokat segít, ha az ember… akarom mondani a sidhe jóban van a vérfarkas határvadászokkal. Tiszteletben tartottuk egymás határait, kölcsönösen védve a másikat. Jó az öreg a háznál, vagy hogy is szokták mondani.
Önkéntes száműzetésem aztán nemrégiben véget ért. Hogy mi történt, mi nem, nem tudom. Egyszercsak álmot láttam, amiben az Istennő személyesen indított útnak. Azt mondta, nemsokára változások történnek majd, s szükség lesz rám, térjek haza bátran és egyenesen. Persze, mindenek előtt Danu, ebben nincs és soha nem is volt vita. Viszont kezdjem el magyarázni egy istennőnek, miért is rossz ötlet ez számomra? Szóval hezitáltam. Nem keveset, sokat. Bő fél év eltelt és egy újabb álom, vagy egy, akár a legcsekélyebb legcsekélyebb jel nem sok, annyi sem jutott el hozzám.
Eljutott viszont egy üzenet, ami mintha a földből szivárgott volna elő. A Domboknak új királynője van!
Erre aztán felkaptam a fejemet. Nem sok kellett hozzá, és otthagytam szépen kiépített szállásomat, útra keltem, kétségbeesetten azon gyötrődve, vajon elkéstem-e, csalódást okoztam-e az Istennőnknek. Mire visszakeveredtem a civilizált létbe, időt szerencsére nem sokat vesztettem. Mi az az alig egy év a magunkfajtának? Másrészt, mik azok az anyagi javak, amiket hátrahagytam, mire elvergődtem a Dombokig? Könnyedén pótolható apróságok, amik viszont egy-egy vérmesebb ellenőrnek, netán banditának (bárki bármit is mond, igenis létezik bűnözés, főként a senkiföldjén, a városok közti területeken) akár élete csúcsfogását is jelenthetik. Lényegében úgy is fogalmazhatunk, hogy mire bekopogtattam a Dombok kapuján, összevissza a tőröm az egyetlen dolog, amit meg tudtam menteni az utak éber tekintetű vámszedőitől.
De nyilván volt értelme. Alig kértem magamnak az Istennőre hivatkozván vendégszobát s –jogot, az ellenvetéseket elhallgattatva, mintegy varázsszóra világosodtak ki előttem a Dombok addig félhomályba burkolózó részei, s karomat a biztonság kedvéért megragadva tartók meglepetten kiáltottak fel: kisiklottam szorításukból, nemes egyszerűséggel kihúzva kezeimet markukból… miközben semmi ellenállást nem tapasztaltam! Mire megfejtettük, hogy bizony hosszú évek (ha nem lenne nagyzolás háromnál, úgy mondanám, évszázadok) várakozása után hatalmam felébredt, s rögtön nem is egy, de kettő… Addigra kiáltás kélt: A királynő megsérült!
Külső tulajdonságok:
Alapvetően megnyerő megjelenésű, szürkés árnyalatű bőrrel, piszkosfehér hajjal rendelkező sidhe, dacára sebhelyekkel (lényegesen több penge, mint karom nyomával) bőven megszórt bőrének s gonoszul villanó, fekete-sárga-ezüst színezésű tekintetének. Mozgása könnyed, harmonikus, viselkedés távolságtartó.
Belső tulajdonságok:
Vágyik az elismerésre, arra hogy a kiemelkedetttek (hogy sidhe nemesek, vagy egy adott társaság vezető szerepű tagjai, egyre megy) maguk közé tartozónak ismerjék el, egyenrangúként kezeljék.
Korántsem barátkozik könnyen, s egyelőre igyekszik is magától távol tartani mindenkit. Vagy legalábbis a többséget viselkedéséve elriasztani, ha már a sebhelyei nem elegendőek erre.
Kedvencek:
szín: fekete különböző árnyalatai, leginkább a vöröses vagy kékes. Esetleg némi ezüst díszítésnek.
étel: Húsok, zöldségek, teljesen mindegy. Csak ízletesen legyen elkészítve.
ital: lágy, gyümölcsös borok, édes, kevés alkoholtartalmú likőrök
Életcélja:
Rövid távú célja, hogy bekerüljön az udvarba, a nemesek elismerjék.
Igyekszik jóvátenni késlekedését, bár igazából fogalma sincsen róla, mi változott ezzel, vagy mit is kellene ténylegesen jóvátennie.
Egyéb:
Jelentős képzettséggel rendelkezik a közelharcban, szükség esetén tűrhetően lő is. Több tízévet sikeresen leélt a vadonban, ennélfogva a jelenkori állatok, bestiák viselkedésével egész tisztességes módon tisztában van, s az egyszerűbb megbetegedéseket, sérüléseket korrekt módon képes gyógyítani is. Kisebb mértékű lopózási, rejtőzködési gyakorlatot is magára szedett, de igazából erdei terepen tudja kihasználni a lehetőségeket.
Hatalmak
- Éter 1
- Árnyak 1
Türelem 2 (3p)
Kreatív mágia 1 (1p) Védelem 1
Különleges képesség (pengék) 1 1p
Marad: 1p
Pontok: 5/6
Főkarakter: Jóindulat
Rólam: Lásd Arich
