A királynő lakosztálya

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Ahogy érzem a körülöttem gyülekező mágiát egy pillanatra visszarepültem a múltba. Tudom butaság, de ahogy a gyógyítók körbevesznek az egész jelenet az orvosi rendelőnkre emlékeztet. Amikor egészen kicsi voltam emlékszem találtak valami furcsaságot az orvosok, amit ki akartak vizsgálni, mert féltek tőle, hogy valamilyen súlyos betegségem van. Illetve én erre emlékszem. Nem, nem is erre, ezt csak anya mesélte később. Inkább az az emlék élt élénken bennem, ahogy a fehér köpönyeges testek elzárják előlem a világot, ahogy nem látom a rendelőt, csak egyedül maradok a torkomat fojtogató kétségbeeséssel, hogy beteg vagyok... Habár akkor máshogy volt, az ítélet kedvezőbbnek bizonyult, kiderült, hogy nincs semmi bajom, illetve anya elmondása alapján a rendellenességnek már nyoma sem volt, mire eljutottunk az orvoshoz.
Most más volt a helyzet. Először fel sem fogtam a szavakat. Azt hiszem valami olyan tompa ürességbe hullottak a mondataik, amit az elmém védekezésül vont a tudatom köré, hogy had legyen még néhány nyugodt percem, amíg nem kell foglalkoznom ezzel, amíg az keserédes tudatlanságban élhetek. Aztán a védelmeim lebomlottak, és kénytelen voltam felfogni az igazságot, amit egyszerre akartam tudni és messze menekülni előle. Terhes vagyok, gyermekem lesz.
Ahogy ott ültem a karosszékben köröttem a gyógyítók, ismét elfogott az a régi érzés. Úgy éreztem fuldoklok, hogy megfojt a mágia, megfojtanak az alattvalóim, megfojt mindenki aki él és lélegzik... Legszívesebben magamat is kiküldtem volna a teremből és visszasüppedtem volna a Domb tudatába, ahol "halálomban" tartózkodtam.
Végül csak vettem egy mély levegőt, egy picit talán kétségbeesettnek, egy fuldokló utolsó lélegzetének tűnhetett, mielőtt a jeges víz veszi át az éltető levegőt helyét összezúzva a tüdejét. Halált hozva az élet helyett. Én most az életet kaptam, illetve az élet választott engem a halál jegyesét. Nagy k*rva a sors, nem igaz?
Szép lassan felálltam, szükségem volt a helyre, mert úgy éreztem a testek és falak összenyomnak, rám szakad a világ. Az árnyak kavargó csápokkal nyúltak ki, mintegy elhessegetve a közelemből a gyógyítókat. Ők legalább tudták mit akarok. Szép nem? Én vagyok a királynő, de az egyetlen amiben megbízom az engem övező mindent elnyelő sötétség.../
- Nagyon köszönöm, hogy idejöttetek. Hivatalosan a téli bálon fogom bejelenteni az örököst az udvar előtt, addig is fedje a létezését homály, had ragyogja be ez az öröm az udvart a bálon és emelje az ünnepély fényét. Most pedig kérlek távozzatok, had köszönjem meg Danunak az áldását. /mondtam halálos nyugalommal. Olyan üres volt minden szavam, mintha egy géppel mondattam volna ki őket.
Más nem is mondtam, ezek a szavak is csak nehezen jöttek, a hamis udvariasság mázát is alig tudtam felkenni rájuk. És annak ellenére hogy egyedül akartam lenni és bebújva egy sötét sarokba kétségbeesetten ordítani, hogy hogyan tovább, az énem egyik tudatosabb része mást suttogott. Feladatom volt. /
- A Bevégzés Bárónőjével szeretnék még váltani néhány szót, a többiek távozhatnak. /tettem még hozzá hűvösen, erőszakot téve magamon minden egyes kiejtett szóval. Úgy döntöttem amíg mozgásban vagyok és nem adom át magam az önmarcangoló kétségbeesésnek, addig jobban járok. Tehát irány a vadon, összeszedem a fiam, megszerzem a pecséteket és hasonlók... Milyen ironikus is, hogy amíg a meg nem született lányom által rám bízott feladatokat végzem, addig nem kell foglalkoznom a nyilvánvaló ténnyel, hogy lesz egy lányom. Egy gyerekem, nekem.... /
+ Danu, tudd hogy én soha nem kételkedem benned, de biztos vagy benne, hogy nem volt ez elhibázott döntés?! Nagyjából annyira vagyok való anyának mint... nah jó, ehhez nincs is elég durva példa....+

(226)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900 augusztus 15.*


/Már majdnem kereket oldanék, amikor Bran fürkésző szeme és Lynarin szava megállít./
- Ech...
/Hagyja el egy apró sóhaj a szám. Fivéremnek csak egy apró fejbiccentéssel jelzek, hogy menjen nyugodtan, majd beszélünk később./
+ A vén róka figyelmét nem kerüli el semmi! +
/Viszont nincs mit tenni, neki is távoznia kell! Nem mozdulok míg az utolsó lélek is ki nem ment a lakosztályból. Csak ezután lököm el magam a faltól, hanyag eleganciával közeledek a királynő felé. Valahogy ez a helyzet ismerősnek tűnik. Hasonló helyzetben voltunk akkor is, amikor esküt tettem neki, az Öreg Tölgynél.
Két lépésnyire állok meg tőle./
- Hallgatlak!
/Mondom halkan, de tisztán és érthetően. Rengeteg gondolat kavarog az elmémben, mégis most rá kell koncentrálnom. Nincs semmi ami fontosabb lenne a testében növekvő gyermeknél! Hiszen ez az Udvar jövőjét jelenti!
Az üresség és a magány ami bennem tombol ezzel az egyetlen dologgal csillapítható most./
+ Sok mindent kell átértékelnem, de legfőképp azt, hogy a jövőmet miképp élem meg, most, hogy van remény arra, hogy az Udvar újra naggyá lehet! +
/Tarb végérvényes elvesztése, Quolren felhívása, a Testvérem vissza szerzése, mind mind jelentőséggel bír, akár önmagában is, de ebben a helyzetben, hogy az Uralkodó nem meddő, és nem hoz további pusztulást a népre, hanem épp ellenkezőleg, felemelkedést hordozz magában, ez még többet tesz hozzá./


{98}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Egy hófehér márványból faragott szobor néma nyugalmával várom végig, ahogy a kisebb tömeg elhagyja a hálótermem. Nem nézek senkire, mintha ők tudnának vámpír trükköket alkalmazni rajtam, nem pedig fordítva. Persze nem ez az oka, csupán az majd egy másik harc lesz....
+ Oh mamám, miért nem mesél az ember lányának a drága anyukája, hogy hogyan kezelje azt a helyzetet, hogy egy kisebb falkányi halhatatlan harcos férfivel leüljön egy kellemes délutáni teázásra, átbeszélni, hogy mégis melyikük a gyermekének az apja?!? Oh b*ssza meg... ne, inkább mégse, egy gyerek most pont elég gond, még eggyel több is, mint amennyire szükségem van. Meg kell szereznem a tuti tippek félvámpírkirálynőknek terhesség esetére kislexikont, ha így folytatom. Sokkal kényelmesebb lenne, ha valaki felhomályosítana, hogy hogyan kezeljem az életem rengeteg defektjét... Illetve lehet nem ártott volna ha a drága kislányom a világmegmentő parancsolatai közé beszúrja azt is, hogy ki az apja. Habár lehet úgysem lett volna jobb a helyzet.... +
Végül csak megcsóváltam a fejem, hátha sikerül a jövő gondjait kiűzni belőle, hogy a jelen problémáira összpontosíthassak. Egyszerre csak egy szarral birkózzunk meg, és akkor már inkább a túra a vadonba a Bevégzés Bárónőjével, mint a beszélgetés a testőreimmel... Szerintem érthető nem? Vagy csak én vagyok ilyen fura rája, hogy rosszul kezelem, ha le kell ülnöm egy tucat pasival lelkizni? És a fenébe is, miért nem tudok ezen túllépni? Öhm mert mondjuk ez még hozzám képest is hülye helyzet? Talán az örökössel együtt bejelentem azt is, hogy mától fogva nem az Árnyak és Vizek Királynője, hanem a Kínos szituációk és Káosz Királynőjének kell hívniuk ezentúl....
Újabb fejrázás lett belőle, és immár félő volt, hogy a nálam jó párszázszor idősebb sidhe hülyének néz, így megpróbálva egy kicsit félre tenni a NAGY problémám a kisebbre összpontosítottam. Danu küldte hozzám Lyent, hogy segítsen, tehát pont megfelelő lesz, hogy velem jöjjön, amikor a Danu miatt életre hívott és úgy tűnik még mindig jelen lévő problémát megoldjam./
- Nos nem is nyújtanám túl hosszúra az udvarias ürességeket, azt hiszem ezekből minden más alkalommal jut nekünk bőven elég. Amit most mondani fogok talán meglep, talán már régebb óta élsz, hogy ilyen apróság kizökkentsen. /kis szünetet tartottam, majd egy mély levegővel belevágtam./
- Ma éjszaka álmomban beszéltem a lányommal. Mondott néhány meglehetősen nyugtalanító dolgot, amiknek szeretnék utána járni. Az elsőhöz kérném a segítségedet. A Lény ugyanis, az Ötödik elem életben van, illetve egy része, a tudat, amit én hívtam erre a világra még mindig a felszínen jár. El kell mennem érte és magam mellé venni. A Fekete Hintót már előkészítették, velem tartasz? /néztem rá halálos nyugalommal.
Ha nemet mond megyek egyedül, túl voltam már az udvariasságon, túl voltam már a félelmen. Az a szép a káoszban, hogy lassan mindent felemészt, hogy egy idő után már semmi nem számít, és nem is lesz, amit táplálékul adhatnál neki, csak a lelked... De nekem még van néhány utam, mielőtt ismét átadnám magam az önmarcangoló apátiának. Hogy egyedül, vagy a Bevégzés Bárónőjével, az csak rajta múlik./

(227)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900 augusztus 15.*


/Már már kezdek büszke lenne Igedbaj kisasszony produkciója miatt! Egészen tűrhetően sikerült lerendeznie a helyzetet. A számomra tartogatott lényegre törő helyzetfelvázoló monológra, egy röpke hatásszünet után bólintok./
- Részemről rendben, de ne érje szó a ház elejét, ha ugyan így kapod a viszonzást!
/Részint letudtam a mindkettőnket vérig sértő helyeztet egy egyszerű válasszal. Hiszen, ha én elnéző leszek vele szemben, hogy nem adja meg a megfelelő formalitásokat, akkor ő se várjon többet!/
- Ki a még meg nem született lányával, ki Danuval, ki csak egyszerűen álmodik.
/Teszem hozzá a kis megjegyzést, miközben elindulok az ajtó felé. A Fekete Hintóra önkéntelenül is teszek egy vállropogtató mozdulatot. Nem kellemes emlékeket idéz fel bennem, az az időszak, amit az a "járműbe" való beszállásom okozott. Igaz azóta már voltam a Kínok Csarnokában is megint, és teljesen Önként./
+ Hova fajul a világ?! +
/Arcom, a megszokott rezzenéstelen mimikát tükrözi, bármennyire is rossz emlékek vannak bennem./
- Menjünk vadászni!
/Nézek a fiatal királynőre./


{99}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Az arcomra egy feszes, ironikus mosoly ült ki./
- Terhes vagyok, nem hülye. Amit adsz, azt kapod vissza. Annyi bizalmad igazán megelőlegezhetsz nekem, hogy mint Királynő ennyivel tisztában vagyok. De azt hiszem túl is tárgyaltuk ezt a témát. /mondtam továbbra is iróniától csöpögő szavakkal.
Aztán odasétáltam a terem közepén trónoló zafírtömbhöz és a kezem a Lélekfaló fekete markolatára kulcsoltam. Éreztem a vonagló parányi testeket a tenyeremben és ahogy kirántottam kősírjából a kardot olyan volt, mintha ő is sikoltana, akár a belé börtönözött lelkek. A ruhám a gondolataimra átalakult a kavargó árnyak szorosabban tapadtak hozzám, egészen beburkoltak testhez simulva. A hátamon pedig megjelent a mágikus fegyverhez illő tok, amibe gyorsan át is helyeztem a fegyvert. Az árnyak uralmának ez volt az előnye, tökéletesen eggyé váltam az éjszakával, és annyira volt ő az én eszközöm, akár én az övé. Még mielőtt megszilárdult volna parányi árnycsápok nyúltak ki belőle és a bokáig érő fekete hajfüggöny pillanatok alatt egy kevésbé zavaró fonatba lett rendezve, amit egy könnyed mozdulattal felcsavartam, hogy ne lógjon rá a Lélekfaló tartójára. Ha nem tartották volna a hajam is árnyfonadékok esélytelen lett volna, hogy ekkora mennyiségű hajat kontyba fogjak, de így nem volt különösebb akadálya. A korona továbbra is ott pihent a fejemen, a mágikus tárgyak előnye, hogy nehezen hagyja el őket az ember lánya. A hátránya, hogy önálló akaratuk van, és ha elküldöm talán még meg is sértődik.
Így tetőtől talpig feketébe burkolva készen a harcra vagy bármire ami szembe jön velünk fordultam Lyen felé. Az egész művelet nem vett igénybe többet egy percnél. Igen, határozott előnyei vannak az isteni hatalmaknak, ha más nem az öltözködés unalmas perceit letudhatom./
- Igen, vadászatra fel. /mosolyodtam el, a hideg bekúszott a mosolyomba és a szemeim egy pillanatra vörös szikrákkal teltek meg, ahogy a fenevad felkapta a fejét bennem. Majd határozott léptekkel megindultam kifelé, miután a lakosztályom ajtajának szárnyai maguktól felnyíltak ahogy a Domb érzékelte távozási szándékomat. Egy szó nélkül sétáltam el a kint várakozó testőrök mellett. Illetve nem, miután az utolsó férfit is elhagytam könnyeden hátraszóltam a vállam fölött./
- Most elhagyjuk a Dombokat, és senki ne próbáljon meg követni minket! Mire visszatérek legyetek mind a Trónteremben! /közöltem hidegen és tárgyilagosan, majd folytattam az utam.
+ Ügyes kislány Lyn, tény úgy, mint aki valódi uralkodó, uralkodj! Hátha ez megoldja a problémákat... +
A Domb tudta merre tartok és gy fonta és hajlította a folyosókat, hogy arra vezessék lépteimet, amerre szükséges. Hamarosan felnyílt egy ajtó és egy kertszerű részbe érkeztünk. A Fekete Hintó ott várt ránk a pázsiton, körötte elhalt a fű, a növények pedig elfonnyadtak. Közeledtünkre a lovak felkapták a fejüket és ránk vicsorogtam pengeéles fekete fogaikkal, de amikor felismertek láttam kissé elcsitul a démoni izzás vörös lángot vető tekintetükben.
Odasétáltam a Hintóhoz a kezemmel végigsimítottam a csillagtalan éjszakánál is sötétebb mágiával átitatott ajtaján. Az anyagba amiből készült népünk nagy harcait vésték bele, az egész olyan apró képek sorozatával volt borítva, hogy szinte simának tűnt a felülete. Ha alaposabban megnézte az ember mégis kiolvashatott belőle bármit. Megcirógattam az egyik ló pofáját is, az érintésem nyomán fekete árnyak szakadtak ki a sörényéből, majd körbetáncolták a kezem és a hintóba olvadtak bele. Éreztem ahogy a Hintó fekete halálmágiája beborít, ahogy a lelkem elönti az elmúlás végtelen üressége. Olyan békés és nyugodt volt, örökké itt tudtam volna állni./
- Induljunk, a cél a bloosxi erdőség! /közöltem magabiztosan, majd az ajtóhoz sétáltam és beültem, megvártam, amíg Lyen is helyet foglal mellettem a fekete bársonyszerű de annál sokkal selymesebb anyagból varrt párnákon a mély homályban, majd bezártam az ajtót. Ekkor valódi szinte tapintható tintafekete homály borult ránk, majd éreztem a lobbanást, ahogy a Hintó mágiája életre kel, aztán egy szinte robbanásszerű rántást ahogy megindultunk. Utána semmi. A Hintó nem a valós világban, hanem a ley vonalak mentén Danu véráramában közlekedett. Nem akadályozta semmi, nem álltak az útjába és egy pillanat alatt szelte át a végtelen távlatokat. Amikor újabb hullámzást éreztem a mágiában, ami halotti lepelként burkolt be minket tudtam, hogy megérkeztünk. Megvártam míg az ajtó magától nyílik fel mielőtt kiléptem volna az éjszakai erdőbe./

(228)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900 augusztus 15.*


/Mintha csak tükörbe néztem volna, az ironikus félmosoly ugyan úgy játszott az arcomon./
- Dehogy! Egy pillanatig sem mertem volna, ezt feltételezni, hogy hülye vagy húgom! Csak még nagyon fiatal!
/Egy félig felemelt finoman ívelt szemöldök jelezte csak a reakciómat, a bizalomra.
Kifejezetten élveztem, ahogy a terembe a halál költözik. Már ezért érdemes volt eljönnöm!/
+ Talán még a végén kiderül, hogy ez az én napom? +
/Futott végig a gondolat elmémen, egy röpke pillanat erejéig. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt. Hiszen még nincs vége a napnak! Előttünk van az éjszaka és ez az izgalmas vadászat. A Vadászat, amire ketten megyünk. Nem mintha a testőrök, vagy bármelyik más sidhe férfira szükség lett volna, de valahogy mégis furcsa. Talán a bizalom az, amit felém táplál a Királynő, vagy más oka van?
Ahogy elhaladunk a sorfalon keresztül, mint két a végzettet megtestesítő istenség, megfordul a fejemben -már megint-, hogy mennyire hasonlítunk. Viszont amikor hallom a parancsát, az előző gondlatra tér vissza elmém./
+ Amikor vissza ér? Szóval engem nem szánsz vissza térésre? +
/Testvérem Felém emeli tekintetét, látom rajta, hogy már majdnem megszólalna, de egy hideg pillantással elnémítom./
+ Tudom, hogy vissza fogok térni! +
/Szemernyi kételkedésnek sincs helye bennem e felől!
Ahogy a rövid úton megérkezünk a Hintóhoz, és újra megcsap a Halálszele, halványan elmosolyodom. Ritkán élvezem ezt a földöntúli gyönyört! Mosolyom, akárcsak tekintetem jéghideg. Nem tudom felfogni ép ésszel, hogy Denwyr miért szerette a társaságom, amikor ő tele volt élettel és szenvedéllyel, míg engem ez hozott lázba!
Szó nélkül ülök be a Hintóba, miután a kislány körberajongta a hintót és a lovakat. Viszont miután elhelyezkedtem, kénytelen vagyok megszólalni./
- Mit tervezel a vadászat után, szerény személyemmel kapcsolatban? Ha már a bizalomról beszéltél, és arról, hogy egyedül térsz vissza a Trónterembe, azt hiszem megengedhetem magamnak eme kérdést.
/Most sem csalódtam a Hintó, síkok közötti helyváltoztatásának gyorsaságán. Hiszen a Halál mindenhol ott van! Akár tagadják és mást állítanak a bolondok!/
- És mellesleg felvetném azt a tényt, amit nyilván tudsz, de mégis nem elhanyagolható, hogy ebben az állapotodban nem kellene ennyire félvállról kezelned a biztonságodat! Hiszen a népünk jövőjét hordozod magadban! Legalább egy gyógyítót magad mellé kellett volna venned. Még ha több esetben is jelen voltam, mikor élet született és volt némi közöm hozzá, az én hatalmam nem ebben rejlik.
/Ez az apró megjegyzés, egyáltalán nem arra akart utalni, hogy felelőtlen lenne, csupán, az emlékek miatt felgyülemlő érzések és a Halál eszenciájának töménysége okozza bennem, azt hogy fecsegjek./


{100}

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - 2900. augusztus 16.-18*

/Amikor felébredtem, először azt sem tudtam hol vagyok. Zavartan fordultam át egyik oldalról a másikra és ütköztem bele Cainba. Nos oké, bevallom rémisztő arra ébredni, hogy a saját arcod férfi tükörképébe bámulsz bele. Ahogy én fölkeltem szinte velem egy időben nyitotta ki ő is lopott szemeit. Ezüst-zafír-obszidián gyűrűk szikráztak fel a pillantásában./
- Jó reggelt Királynő. /mondta kedélyesen, majd felült és nagyon nyújtózkodott, én meg csak bámultam. Nah nem azért, hanem mert nagyon szokatlan volt ez az egész. A tegnapi nap megpróbáltatásai után fáradtnak kellett volna lennem, de nem voltam az. Frissnek és kipihentnek éreztem magam, mint aki teljesen feltöltekezett energiával. Eszembe ötlött, amit az angyal mondott a gyermekről, hogy mások erején élősködik, de nekem is ad belőle...
+ Sajnos úgy néz ki ez igaz. +
/A reggel különös varázsa ezután sem múlt el, megreggeliztem Cainnal, ami valahogy családias és nyugis volt. Hálát adtam Danunak, amiért nem zavart minket senki. Amíg nem jöttek a többiek, pár pillanatra belesüppedhettem ebbe a békés idillbe. Azonban reggeli közben más is felvetült bennem és kérdezgetni kezdtem Caint a lélekkötelékünk mibenlétéről. Ugyanis áttúrtam már párszor a nagykönyvtárat, rengeteg mindenről olvastam már, de erről eddig még nem. Ő ahelyett, hogy elmondta volna, inkább megmutatta. Egész nap egyik meditációból a másikba zuhantam, lélekfonalakat bogoztam össze-vissza, próbáltam az ő szemével látni és az ő fülével hallani... Anap végére az egész ha lehet még jobban kimerített. Közben Branék is eljöttek, biztosítottak, hogy teljes védelemmel látták el a Dombot, aki a saját erejéből tette azt még biztosabbá, így Danun kívül senki nem törheti át.
A második nap folytattuk. Pár udvarhölgy délben bejött és a bállal kapcsolatban egyeztettünk néhány apróságot, de rajtuk és a testőrökön kívül más nem zavart. Egy kicsit jó volt ez a monotonitás, az összpontosítás és odafigyelés. Jól esett végre teljes figyelmemmel egyetlen dologra koncentrálni, így egy kicsit elfeledhettem a gyermek problémáját. Habár nehéz figyelmen kívül hagyni valami olyat, aminek a jelenlétét napról napra egyre jobban érzed. Persze nem kell túl nagy dolgokra gondolni, sőt talán lehet, hogy a Cainnal folytatott edzés javította fel annyira az érzékeim, hogy észrevettem a saját aurámba vegyülő parányi idegen erőt, vagy láttam az energiafonalakat, amik mint a pók fonalai úgy futnak messze, táplálva a gyermeket idegen mágiával.
Minden esetre a valahavolt Névtelent egyre jobban megkedveltem. Volt benne valami vad egyszerűség, mérhetetlen életvágy, és jókedv. Azt hiszem külsőre amennyire hasonlított rám, belsőre annyira az ellentétem volt. De pont erre volt szükségem. Egy olyan lényre, aki ennyire más, mint én, mégis megbízhatok benne, hiszen az élete az enyémtől függ. Igen, bizalomra volt szükségem, és tőle ezt megkaptam. Hiszen minél jobban megismertem a lélekkötelékünk annál jobban rájöttem mennyire eltéphetetlen és felülírhatatlan. Először azt hittem engem sodort veszélybe vele, de aztán rájöttem, hogy részéről még nagyobb veszélynek tette ki az életét azzal, hogy egy hozzám hasonló kaotikus lényhez kötötte magát.
Aztán a harmadik napon valami különös eseményt susogott a fülembe a Domb. jelezte, hogy valaki bebocsájtást kér. Azt is elmondta, hogy közülünk való, habár még soha nem járt itt. Érdeklődve figyeltem rá, ahogy szép lassan mindent elmesélt az idegenről, amit a mágiájából kiolvasott. Elküldettem érte Oegust, mert kíváncsi voltam. Az edzésem jól haladt, éreztem, ahogy napról napra erősödik a hatalmam, ahogy a lélekkötelékünket egyre jobban uralom, ahogy a gyermek is egyre erősebbé válik. Minden rendben volt, tehát magamhoz képest határozottan jókedvűen indultam meg a Trónterembe árnyakból font ruhámban, hogy fogadjam népünk új tagját. Cain alakot váltott, többek között erre is képes volt. A vadmágia bármilyen arcot ölthet, de ő azt a vállamig érő hatalmas fekete farkasbőrt kedvelte a legjobban, amibe most is belebújt. Így sétáltunk át a kanyargós folyosókon.
Hamarabb értünk a tanácsterembe, mint ők, a Domb súgott nekem merre járnak. Tehát helyet foglaltam a pokoli trónuson, Cain pedig elnyújtózott a lábaimnál, ezzel nagyrészt takarva engem. A testőreim közül Caoi és Macctíre voltak jelen, a többieket különböző feladatokkal küldtem másfelé, mert az volt z egyetlen, ami idegesített, hogy amióta kiderült, hogy gyermekem lesz, úgy vigyáztak rám, mintha üvegből lennék. Ez pedig egyre növekvő hatalmam tudatában meglehetősen idegesített. De most csak ücsörögtem nyugodtan, fejemen az Árnyak és Holdfény koronája ragyogott szikrázó ezüstös lidércfénnyel, még hófehérebbé sápasztva a bőrömet. Tűnödve simogattam Cain fekete bundáját, ami olyan sötét volt, akár a hajam, éles kontrasztban a bőrömmel./

(237)

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - 2900. augusztus 19*

+ Éhség... fehéren izzó, vakítón villódzó széjjeltépő vágy. Nincs múlt, nincs jelen, nincs jövő, csak a vágy, hogy csillapítsam a szomjam, hogy ne tépjen darabokra ez az őrület, ez a mindent elepesztő, parttalan vágyódás. +
/Felülök az ágyban, minden porcikám sajog. Az a kevéske a repedéseken átszűrődő szinte láthatatlan fénysugár is belemar a szemembe, úgy irritálja, mintha fényszóróval világítanának bele. Felszisszenek, akár a prédája mellől felriasztott kígyó és ahogy elvesztem az egyensúlyom zavartan keresek támaszt. A szaténlepedő alatt azonban valami kemény és hidegbe ütközik a kezem. Arra fordítom a pillantásom és pár pillanat után ki tudom venni a sötét ágyneműn a hatalmas kard még sötétebb tömegét. Holtfehér ujjaim könnyeden simítanak végig rajta, mintha játékszer lenne csupán. A mozdulat nyomán fénypászmák szikráznak végig rajta, mélykék lángba borul a kard, aminek a mélyén vörös ragyogás izzik és lesz egyre erősebb és erősebb... ébredezik. Én pedig felkacagok, ahogy érzem a saját éhségem visszhangját a kardban. Ő is pont annyira vágyódik, mint én...
Ismét a hasamba markol az éhség, olyannyira, hogy összegörnyedek a fájdalomtól. Ekkor egy kéz nehezedik a vállamra, mintha támasz akarna lenni, de a belőle áradó forróság olyan vonzó... Megfordulok, szinte ösztönösen, és hamarosan a saját arcomba bámulok. Nem, mégse, ez az arc sokkal férfiasabb és a szemei nyugodt kékek, nem olyan vérszínnel szikrázó rubinok, mint az enyém./
- Nyugodj meg Lynarin. Sok erőt vesztettél és a tested most pótolni akarja az egyetlen úton, amit ismer. Ne hagyd, hogy mindenki a te erődből éljen, mert akkor a hálód ajtaja hullákkal lesz kikövezve. /mondta nyugodt mély bariton hangon, az én tudatomig azonban egyedül a szívének ütemes dobbanásai jutottak el. Közelebb hajoltam az ajkam végigfutott a nyakának ívén, a nyelvem alatt éreztem a pulzusának biztos lüktetését. Éppen kinyitottam volna a szám, hogy kiszabadítsam azt a szerencsétlenül vergődő erecskét, amikor egy gyors mozdulattal megfordított és most én voltam az ágyra szegezve. Hiába vergődtem, erősebb volt nálam, habár nem sokkal. Az éhség erőt adott, lassan kezdett eltűnni minden, csak egyetlen dolog maradt, az éhség.../
- Erről te tehetsz! Tudom, hogy ébren vagy, szóval menj és hozz ide valakit, de gyorsan! /Nézett Cain, a szaténlepedőn heverő kardra. Az egész helyzet annyira groteszk volt, hogy egy pillanatra kijózanított, de ahogy a kardra fókuszáltam az ő éhsége is elért... ez pedig azonnal visszarántott. Csak a szemem sarkából érzékeltem, ahogy vörös villódzás burkolja be a Lélekfalót, majd hamarosan egy férfi térdelt a helyén. Az arcára ingerült grimasz ült ki, majd ahogy elmosolyodott láttam az ő szájában is a pengeéles metszőfogakat. A szeme pont olyan vörösen izzott, akár az enyém./
- Oh öcsi, hogy te mennyire merev vagy! Nem kell ennyit nyafogni rajta, és különben se kend rám a dolgokat, te is pont olyan ludas vagy, meg a poronty is! Annyi a lényeg, hogy túl sokan lettünk élősködők. /von vállat./
- Nah de nyugi kislány, mindjárt hozok valami harapnivalót, aztán majd bunyózunk megint, így nem lenne kihívás. /vigyorodott el és kecses ragadozószerű mozdulatokkal lemászott az ágyról. Tovább már nem figyeltem rá, a másik sokkal közelebb volt én pedig túl éhes voltam túlságosan éhes...
Nem tudom mennyi időt vergődtem és tekeregtem, ahogy próbáltam szabadulni, de aztán egy idegen illat tört utat az orromig. A fejem a heves szívdobbanások irányába fordítottam, ahol a vöröshajú férfi kísérte be a lányt. Cain ekkor elengedett. Egy pillanatig hezitáltam, hogy kire támadjak, de akkor a vöröshajú megkarcolta a lány bőrét, a vér illata pedig döntött. Egy pillanatra nem is emlékszem, csak akkor tértem magamhoz, amikor a fogaim a nyakába vájtam és a vér folyékony hatalomként csorgott végig a torkomon. Amikor kinyitottam a szemeim nem messze láttam, hogy a túloldalon a férfi... a Lélekfaló iszik. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de képtelen voltam rá, az éhség túl erős volt, a vágy túl követelőző. Csak akkor tértem magamhoz igazán, amikor a lány holtan csuklott össze közöttünk. A Lélekfaló lenyalta a szájáról a vért, aztán rám vigyorgott./
- Nah látod kislány, így kell élni! /kacagott fel, én meg majdnem nekiugrottam, de ekkor Cain ismét elkapott. Immár haragosan, de teljesen tudatosan fordítottam felé az arcom./
- Hagyj békén! Nem vagy a nevelőnőm, hogy parancsolj mit tegyek! Itt én vagyok a Királynő, nem pedig te! /sziszegtem felé. Ő nem szólalt meg, csak letörölte a vért az államról, ami valahogy elűzte a haragom. A pillantásom a halott lányra vándorolt, és tudtam bűntudatot kéne éreznem, de csupán üresség volt bennem, nem jelentett nekem semmit./
- Mi a fene volt ez? És engedj el Cain. /mondtam immár kissé nyugodtabban, ő pedig engedelmeskedett. Odaállt a másik férfi... a Lélekfaló mellé. Magasabb volt nála vagy tíz centivel, de a kardból lett ember sokkal erőteljesebb testfelépítésű volt. Míg Cain inkább magas és karcsú, ahogy én, addig a Lélekfaló testében brutális pusztító erő lakozott./
- Túl sok erőt vettek el tőled, ezért a tested kétségbeesetten pótolni akarta valahonnan, ezért rontott rád az éhség. Majdnem engem is megharaptál. Ez nem lett volna probléma, ha ezzel tudok segíteni, de mivel részben az én hatalmam is belőled táplálkozik, így olyan lett volna, mintha saját magadból innál. /magyarázta egy tanítóbácsi nyugalmával. A Lélekfaló meg csak hangosan felkacagott./
- Oh a névtelen hős, hogy oda ne rohanjak! Haver, te aztán tényleg elpunyultál az évszázadok alatt! Vagy csak az agyadra ment a bezártság. /csóválta a fejét, majd körbenézett./ ez a hely is sivárabb lett. Amikor legutóbb erre jártam még igazi vérben fürödtek a falak és haldoklók sikolya dudolt nekünk altatót. Van még hová fejlődnöd kislány. /mondta flegmán a szobámat bámulva. Lehet túl könnyen ki lehet hozni a sodromból, de erre megint felhúztam magam./
- Nah most álljunk meg! Nem vagyok kislány! Jah és fogalmam sincs miről beszélsz, vagy egyáltalán hogy a fenébe kerülsz ide! /sziszegtem, mire a pofátlan csak megint rám vigyorgott./
- Nos tudod babám, ahogy a régi mágia visszatér egyre több és több ébred a sidhek régi dicsőségéből. A korok hajnalán a tárgyaknak is olyan erős volt a lelke, hogy akaratuk szerint emberi alakot is ölthettek. Ahogy a kissrác elhozta az élet mágiáját ide, engem is felébresztett, onnan meg már nem volt nagy dolog előhozni a régi szokásokat. Ez olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, és mostmár, hogy lábam is van hozzá könnyen megy. /vont vállat tovább nézelődve, nekem meg forrt az agyvizem ezerrel./
- Nah most álljunk meg! És mi volt az a trónteremben?! Te egészen véletlenül nem az én kardom vagy? Nem kéne engedelmeskedned a mesterednek? /pillantottam rá résnyire szűkült szemekkel. Erre már rám nézett, majd csak megcsóválta a fejét./
- Ne légy annyira elkapatva kislány! Az utolsó, aki a mesterem volt, az minden Vámpírok Öreganyja, az első vérszívó volt. Azóta többen is használtak, de egyik sem volt a tejhatalmú mesterem. Nem szolgálok olyat, aki gyengébb nálam, neked meg még ott van a tojáshéj azon a szép hátsódon. Látom benned a potenciált kölyök, szóval ne érts félre, de ne hidd, hogy parancsolgathatsz nekem! Segíteni fogok és veled tartok, amíg nem találok érdekesebb használót, de ne hidd, hogy a pitizős kiskutyád leszek! Az idők kezdete óta létezem, több ezer ember forgatott már, szóval ne kezelj úgy, mint egy játékot és akkor jók leszünk, vetted aranyom? /pillantott rám felvont szemöldökkel. Én elszámoltam húszig, majd még húszig, mielőtt valami olyat mondtam volna, amit később megbánok./
- Oké, akkor egyezzünk ki egy döntetlenben. Azt csinálod, amit mondok, cserébe olyan erős leszek, mint az igazi mestered! /vágtam rá öntudatosan, mire felkacagott./
- Te aztán rámenős kiscsaj vagy. Emlékeztetsz rá... nah egye kutya, jó gyerek leszek én is, de aztán tartsd magad az elhatározásokhoz. /kacsintott rám, aztán fekete köd burkolta be a testét és hamarosan a Lélekfaló kardteste hevert a földön. Odasétáltam és felemeltem. Most éreztem a jelenlétét, a kavargó erőt benne, visszhangot vert az enyémmel és felerősítették egymást. Cain közelebb sétált és kérdőn nézett rám. Én csak felsóhajtottam./
- Kérlek hívj valakit és takarítsák el a lányt. Aztán megtennéd, hogy más alakot öltesz? Szeretnék valamiféle magányt... /motyogtam, aztán a medence felé sétáltam. A kardot a szélére fektettem, aztán belemásztam a vízbe. Az elem közelsége ellazított, habár nem sikerült mindent rendeznem, túl nagy volt a káosz. Mire felbukkantam a víz alól, a halott lány már nem volt sehol a kard mellett pedig egy hatalmas fekete párduc feküdt és kék szemeivel engem figyelt. Közelebb úsztam és megsimogattam a fejét. Valahogy megnyugtatóbb volt így, mint amikor emberi alakban az én arcomat viselte./
- A fenébe is... miért nem adott nekem valaki egy hogyan kezeljük az ébredő ősi sidhe mágiákat kézikönyvet? /motyogtam, mire a párduc hatalmas fekete fejét a kezemnek dörzsölte, és mintha dorombolt volna. Hagytam, hogy ellazítson a víz és kimosson belőlem mindent, amivel nem akartam most foglalkozni.../

(243)