A királynő lakosztálya

[Legion]

* Lynarin *

/Olybá tűnt, nem éppen kis fába vágtam a fejszémet. Az hogy újra elsötétítette a termet, arra utalt, hogy vagy nem képes még igazán használni a hatalmát, vagy csak túlságosan tapasztalatlan még. De teljesen mindegy volt, ami egyszer nem vállt be, másodjára se fog. Viszont támadásainak tempója és vadsága figyelemre méltó volt. Igen jó harcosnak tartom magam, ám minden csapását így se tudtam hárítani. Fenn tartottam magam a levegőben és folyamatosan forogtam. Előnytelen helyzetben voltam így, hogy hagytam had irányítsa a küzdelmet, de úgy láttam jónak, ha most kitombolja magát. Sokkal könnyebb befolyásolni egy fáradt asszonyt mint egy tomboló fenevadat. Mikor lecsap a karjánál hárítok és amikor lehetőségem van rá, megütöm a testét, megfeszítem a karját, lesújtok a torkára. Ütéseim nyomán csontok repednek és testét lassan zúzódások fogják borítani. Persze puszta kézzel nem okozok olyan sérüléseket neki, mint ha fegyverrel lennék, éppen ezért tűnhet úgy, hogy egyre inkább vert helyzetben vagyok. Minden támadása nem, de néhány így is elér és hamarosan vágások borítják testemet és egy-két helyen már a szárnyaim is megsérülnek. Úgy cikázunk össze-vissza a terem levegőjében mint egy üstökös és az őt üldöző sötétség. Ha lett volna bárki aki lát minket, kétlem hogy akár szemmel képes lett volna követni a történéseket. Egy átlag párviadal egyenlő felek között, jó esetben se tart tovább néhány percnél, de hogy mi meddig küzdöttünk, nehéz lett volna megmondani. Én magam napoknak éreztem, pedig lehet hogy csak néhány szívdobbanásnyi idő telt csak el. Minden vad támadására, minden hárításra, csapásra előbukkant tudatom mélyéről egy egy emlék.
Megszámlálni se tudnám, hányszor ragadtam eddig fegyvert. Hol önös érdekből, hol mások védelmében. És éreztem, hogy az emlékek többsége most nem marad meg. Kicsúsznak az ujjaim közül. Visszatértem porhüvelyembe, eggyé olvadtam azzal aki eddig benne lakozott. Már nem volt ő és én, de azt se mondhatnám, hogy mi lettünk. Csak én voltam. Légió. Mindig is különösnek tartottam ezt a nevet. Ezernyi egyént sejtet, ezernyi különálló tudatot. Holott csak én vagyok. De én magam is ezernyi egyén voltam már, ezernyi külön entitás az idők folyamán. Minden újjászületésemmel egy új egyén csatlakozott hozzám. Nem véletlenül nevezem magam Légiónak. Ezt annak idején Jézus se értette meg igazán. "A nevem Légió, mert sokan vagyunk." De hát mit is vár az ember egy asztalostól?
És hát megint itt vagyok, egy küzdelem végén, várva azt az egy lehetőséget, amikor bevihetem a "gyilkos" találatot. És végül eljön ez a pillanat is. Nem tudom, hogy elfáradt vagy csak elege lett a huzavonából, de a döfésébe túl vehemensen és vakmerően döfött felém. Talán, elkerülhettem volna a találatot, talán ellene is fordíthattam volna, de talánokra nem lehet építeni. Éreztem ahogy a penge átszakítja a bőrömet, a húst ami ezt a testet alkotja, és még azt is éreztem, hogy legalább egy ujjnyi a fegyverből kimered a hátamon. Szinte láttam magam előtt az elégedettséget az arcán és küzdelmünk során utoljára mosolyodtam el. Közelebb rántottam a nőt, bal kezemmel lefogtam és blokkoltam a kezét, hogy ne ránthassa ki magát ebből a távolságból. Jobb kezem ekkor lendült előre, egy pillanat alatt anyagiasult a kezemben a lándzsám aztán a testébe hatolt. A fegyver a hasánál érhette és sréhen felfelé haladt tovább. Ha minden jól ment, akkor egészen addig toltam a fegyvert, míg nem a kezem amivel tartom a nő testébe nem ütközik. Ez azt jelentené, hogy a két láb hosszú penge teljes hosszában végigszalad rajta és még a nyél egy része is.
Ha ez sikerült, akkor akkor mosolyogva szólalok meg, mielőtt a el nem ájulok a sérülések hatására, de lelkem még eszméletlen tudat mellett is ellenszegül a Lélekfaló éhségének, teljes erejéből. /
- Buta, buta Királylány, hisz te magad vagy az élet!

(185)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Azt hittem hívni fogja ő is a fegyverét, habár azzal a hosszú lándzsával talán nem lett volna esélye hárítani a közeli támadásaim, talán... de azzal akkor is meglepett egy pillanatra, hogy puszta kézzel viszonozta a támadásom. És ami még ennél is dühítőbb volt, hogy állta a sarat. Habár éreztem a fegyver elégedettségét, amikor a sötét penge húst ért és belenyalt az ellenfél vérébe, de annak ellenére, hogy próbáltam fegyvertávban maradni, már amennyire ez őrült cikázásom közepette lehetséges volt, így is bevitt jó néhány találatot. Hiába próbáltam kihasználni a távolságot nehéz megtartani a kard hosszának előnyét a kézzel szemben, ha egyik helyről a másikra robbansz át, akár egy megveszett éjciklon.
Feloldódtam a harcban. A tudatom szinte teljesen eggyé vált a Lélekfalóval, ahogy egyik helyről a másikra repültünk, ahogy cselezve pörögve szúrtunk és döftünk, vagy hárítottunk.
Aztán megláttam a rést, nem gondoltam rá, hogy csapda lehet, hogy egy további fogás felvezetése, csupán lesújtottam eggyé válva a karddal és éreztem ahogy élő húsba mélyed, amint szinte felrikolt a boldogságtól, amikor elkezdi szívni az angyal erejét. A düh, a hatalom, maga a puszta erő áramlik belém, a bőröm ragyogni kezd, majd felrobbanok az energiától, ami a kardba és belém áramlik, hiszen egyek vagyunk. Aztán azonban éles szúrást érzek. Egy pillanatra megdöbbennek, tobzódva a lopott erőben a tudatom fel sem bírja fogni, hogy mi történt./
+ Túl közel vagyok... +
/A szemeim kissé elkerekednek, ahogy a lándzsa átszúrja a testem, az örök győztesek hitetlen döbbenetével pillantok rá. Nagyon közel vagyok és nem is szabadulhatok a két fegyver egymáshoz köt minket, hiába szöknék. Egy pillanatra megpróbálok árnnyá válni, így szabadulni a fogságból, de a mágikus fegyver nem enged a testem anyagi marad. Fehéren izzó harag gyűlik bennem, amiért nem nyerhettem.... És érzem, ahogy a haragom belé áramlik... Az ő ereje pedig belém a Lélekfaló mohó pofáján át... Egy őrült körforgássá áll össze az egész az erő ahogy kavarog köröttünk mintegy burkot alkotva szikrázó arany-zöld-kék-fekete villámok csapnak a földbe körülöttünk. A hajam kavarog az arcom körül az erő viharában, ahogy próbálom ellopni a lelkét, de a saját haragom nem engedi, ami folyton őt táplálja. Ki akarok törni az ördögi körből, de nem megy...
A fejem előre lendül a nyakát akarom elérni, hogy a vérével felgyorsítsam a folyamatot, hogy elvegyem végre a győzelmem... A fájdalom azonban fehéren fellángol és a fejem öntudatlanul hanyatlik a vállára, mielőtt elérhetném a nyakát... Még érzékelem a végső robbanást, ahogy a végtelen sebességgel cikázó hatalom, ami közöttünk remeg egy hatalmas kisülésben szétáramlik a szobában kiszorítva a vizet feltöltve a falakat, elsöpörve mindent... Aztán csak a sötétség marad, de mélyebb, mint aminek parancsolhatnék....

Amikor magamhoz térek olyan homályos minden, úgy érzem magam, mint egy szétbulizott éjszaka után. Pár percig még az is nehezemre esik, hogy fókuszáljak. Először a virágok édes illata kúszik be az orromba, aztán a kellemes erő, ami átjárja a testem. Meg akarom mozdítani a bal karom, de nem megy... A jobb mozdul és kitapintom vele, mi fogja vissza a másikat... +Borostyán?+ Enyhe zavarral ráncolom a homlokom, de addigra már kitisztul annyira a látásom, körbe tudjak pillantani. Az egész szobám vastagon nőtte be, de nem a hagyományos. Ennek tenyérnyi levelei valami belső fénytől szikráznak, és nem csak a padlót borítják, de a testem is mintegy gubóba fonják, zöldes derengéssel még sápadtabbnak mutatva a szintén fehéresen világító bőröm. Az oldalam még mindig sajog, de a lándzsa már nincs benne... Zavartan nézek körbe és alig egy karnyújtásnyira észre veszem az angyalt is. Ő is borostyángubóban pihen, olyan akár egy angyalszobor a temetőkben. Ránézel, de annyira élettelen... Annyira szomorú a növény fogságába ejtve. A zavarom csak tovább nő, hiszen addig eljutottam, hogy a Tündérdomb meggyógyít engem, ez természetes, de őt vajon miért? Keresem a haragot magamban, de nem találom, minden haragomat elpazaroltam a harcban... Ahogy felidézem a harcot rájövök milyen ostoba voltam. Nincs miért haragudnom rá, hiszen az én őrületem provokálta ki az egészet... Habár annyi talán igaz, hogy nem mondta el ki is ő valójában. Bár az igaz, hogy pont én az örök gyanakvó rójam föl neki, amiért nem avatott be a legbelsőbb titkaiba? De mindegy, nem is számít, ahogy éreztem, hogy a gyógyító mágia a növényekből belém áramlik máris sokkal erősebbnek éreztem magam. A karcolások bezárultak és éreztem ahogy a csontjaim is összeforrnak és a nagyobb zúzódások is lelohadnak. Ekkor megláttam valamit, észrevettem a medált Éadrom nyakában. Ahhoz kapcsolódott egy csomó inda, mintha az hívta volna őket.../
+ Áh így már értem, a medál kapcsolódik a Dombhoz, így meggyógyítja őt is... +
/Még nem tudtam eldönteni örülök-e ennek, vagy haragszom, amiért a Tündérdomb nem rám figyel. De hamar elnyomtam ezt az önző részt. A pillantásom a Lélekfalót kereste, de a kard csendes volt. Ott volt a helyén a szoba közepén a zafírtömbbe ágyazva. Gyanúsan csendes volt. A szabad kezem tétován kinyúlt megérintettem egy különös nyelven írt szöveget az ő szabad bal karján, ami felém esett. Fájdalmasan ismerős volt, mintha amikor egy volt a tudatom a Dombbal láttam volna ilyen, de képtelen voltam felidézni pontosan hol, amikor végigfuttattam az ujjaim rajta. Nem tudom mire voltam kíváncsi, elvégre ha halott lenne a Domb nem foglalkozna vele, vagy de? Ahogy megérintettem a bőrét az egyik borostyánkacs óvón nyúlt az ujjaim felé, mintha védeni akarná az angyalt./
- Css nem akarom bántani... /motyogtam, a hangom meglepően rekedtnek tűnt. Nem is tudom kihez beszéltem, talán csak szükségem volt egy hangra az őrület küszöbéről visszatérve./

(214)

[Legion]

* Lynarin *

/Még éreztem, ahogy hatalmunk utoljára egymásnak feszül. Még éreztem ahogy ajka a nyakamhoz ér, aztán egy teljesen más helyen találtam magam.

Sós víz illatát érzem. Hallom ahogy a hullámok megtörnek valamin. Sziklán talán? Nem érzek fájdalmat, pedig tudom, hogy a testemnek összeszabdalva, összetörve kellene hevernie valahol a Tündérdomb mélyén. Vagy talán teljesen felemésztett a tomboló mágia és most újfent Danunál volnék? Ugyan, én arról az útról már lemondtam, de már számtalanszor és minden újabb alkalommal újra lemondok róla, mégis mindig ugyanoda jutok. Lassan kinyitom a szemem. Kék ég, felhők, napsütés. Olyan dolgok, amikre most legkevésbé se számítottam volna. Felülök és alaposan szétnézek. Valami oszlopon ülök, a lábam alatt tenger hullámzik. /
- Hol vagyok?
/Más oszlopokat is látok, tucatjával, százával, talán ezrével vannak. Férfiakat látok rajtuk. Erejük teljében lévőket, aggastyánokat és suhancokat, akiknek még az anyjuk szoknyája mellett volna a helye. De különösek. Mind ugyanazt az arcot viselik. Vagyis, inkább csak nagyon hasonlítanak egymásra. De az arc, a vonásaik, mint ha egy görbe tükörbe néznék. Mindőjük ugyanolyan mint én és mégis mások. /
- Kik vagytok?
/Erre csak elmosolyodnak, mind ugyanúgy és egyszerre szólalnak meg./
- A nevem Légió, mert sokan vagyunk!
/A semmiből lassan szárnyak jelennek meg rajtuk. Mint ha csak lesatírozták volna őket és most visszafelé nézhetném ezt végig. Van akin egy pár de van akin rögtön három pár szárny jelenik meg. Fehér szárnyak, acélosan csillogók, aranyszínűek, feketék s olyanok, melyek tiszta fényből állnak./
- Mi mind te vagyunk!
/A hang kivételesen egyedül szólal meg. Ott van velem, azon az oszlopon ahol én is ülök. Hanyagul zsebre tett kézzel sétál mellém és leül. Éadrom. Legutóbbi porhüvelyem, legutóbbi arcom mosolyog rám. /
- Ez a hely, bár biztos rájöttél te magad vagy. Vagyis, mi vagyunk. Ez a lelkünk. Nem sokon múlott, hogy most nem a /Lélekfaló végtelen étvágyának a legutóbbi áldozata lettünk. De azt hiszem túléltük, bár nem volt könnyű. Viszont a lelkünknek így könnyebb önnön összetettségét felfogni. Ezért látjuk önmagunkat így, mint ha ezernyi tükörbe néznénk. Ez a világ, csak annyira erős mint te is. De ezt már tudod te is, hisz nekem is te mondtad. Furcsa saját magamról beszélni magamnak úgy, hogy én is tudok mindent. Az ember ebbe könnyen belezavarodhat. Minden esetre ideje lesz végre magamhoz térnünk. A Domb már rendbe tette a testünket de amíg ide figyelünk addig nem érzékelhetjük igazán a külvilágot. Azért kérnék valamit, bár vicces magamtól ilyesmit kérni. Vigyázz Lynarinra, rendben? Tudom, kicsi őrült és már nem először próbál minket megölni, de szerintem csak zavarodott. Ha a támasza maradsz, akkor segíthetek neki. Na menjünk, ideje folytatnunk ezt az életet.

Felpattan a szemem és rögtön mély levegőt veszek. Mint aki a fulladás peremén újra lélegzethez jut. Eleinte kissé nehezemre esik fókuszálni, aztán meglátom a csarnok plafonját. A földön fekszem, ez hamar tudatosul bennem, de érzem azt is, hogy valami hozzám ér. Szinte teljesen ellepnek a növények, amik mint ha a Lynarintól kapott medálból nőttek volna ki s szinte az egész termet befutják. Még érzem, hogy a testemet mennyire igénybe vette a küzdelem, bár úgy tűnik, a sérüléseim maguk begyógyultak. Egy meleg érintést érzek a bőrömön, majd Lynarin hangját hallom. Lassan felé fordítom a fejem és elmosolyodok./
- Királylány. Örülök, hogy élsz!


(186)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Erős kényszert érzek, hogy felnyikkanjak, mint valami buta csitri, aki megérintette a szobrot, mire az életre kelt és ránevetett. Végül legyőzve a késztetést gyorsan visszahúzom a kezem. Az ujjaim megdöbbentően sápadtnak hatnak az ő bőre mellett, olyan vagyok, akár egy derengő kísértet. Mostmár butaságnak tűnt, hogy tartottam attól, hogy meghal, habár láttam már, miként rántja ki a lelket a Lélekfaló Ammeritből, tehát nem kételkedtem a kardban./
+ Vagy vajon a tudat is kell hozzá? Gyűlöltem Ammeritet, amiért elvette tőlem Llyrt.... De vajon az angyalt el akartam pusztítani, igazán és szívből? +
Ahogy meghallottam a szavait a meglepettség kiült az arcomra is egy pillanatra, mintha nem hittem volna, hogy a kéz az enyém alatt életre kelhet, de hamar visszavettem a kiismerhetetlen hűvös maszkot az arcomra./
- Miért ne élnék? Nálad több kell ahhoz, hogy elpusztítson engem. /vetettem oda neki kecsesen emelve meg a fejem, már amennyire ez lehetséges volt úgy, hogy egy borostyángubóban feküdtem mellette a földön. De megoldottam, a sidhe kreatív egy népség.
Aztán ülő helyzetbe tornáztam magam és legnagyobb meglepetésemre a borostyán most engedett, velem mozgott akár egy élő ruha. Ráfonódott a vállamra, beburkolta a testem, de nem szakadt el a földtől, tovább táplált és gyógyított.
Átkaroltam a lábaim és a borostyánra támasztottam az állam, ezüst-zafír-obszidián pillantásommal tűnődve figyeltem az angyalt. Még nem tudtam mit is kezdjek vele. Egy részem haragudott, a másik ölni akart még mindig, a harmadik csupán tanácstalan volt... Mintha én is légiónyian lennék. Erre ismét eszembe jutott valami tétova emlék, ami nem hozzám tartozott. Elgondolkozva nyúltam ki a tudatommal, de óvatos voltam, mint aki már megégette magát. A kötelékünk ezüstös fonalát kerestem, nem voltam biztos ez túlélte-e az erőrobbanást. De ott volt, erősebben feszült, mint eddig bármikor, mintha a szikrázó energia egy része megvastagította volna. Hamar el is mentem a közeléből, nem akartam megbolygatni, egyszerre csak egy dolgot. Tűnődve figyeltem a borostyánba burkolt férfit, majd végül megszólaltam. A hangom mostmár a régi volt, csilingelő dallamos angyalhang lágy és csengő, a mágia belefonódott, akár a virág a rét pázsitjába./
- És örülnék, ha Királynőnek hívnál, soha nem voltam Királylány. /aztán egy rövid szünet után még hozzátettem./
- És én vajon hogy nevezzelek téged? A hercegecskére nem reagáltál Éadrom... Vagy legyen inkább Légió? /néztem rá félrebillentve a fejem. A hajam fekete tömege lágyan söpört végig a borostyánon, mint egy éjszín élőlény úgy kavargott az arcom körül./
- Nézd el nekem a zavarom, de ritkán látok vendégül egy démont a hálótermemben. /mondtam és nem is próbáltam rejteni a szarkazmust a szavaimban. Aztán ahogy végignéztem a borostyánnal borított falakon, az az érzésem volt, mintha egy erdőbe csöppentem volna./
+ Nos igen, nem kicsit amortizáltuk le a helyet...+
- Habár azt hiszem kénytelen leszek új hálóhelyet találni. /mondtam ki a gondolataim picit halkabban inkább csak magamnak. Aztán a pillantásom visszafordítom felé, kisimítva néhány hosszú fekete tincset az arcomból. Amikor a fejtetőmhöz érek, érzem a mágia vibrálását. Hálát adok Danunak, amiért nem vette el tőlem a csodát. Tudom a Holdfény és Árnyak koronája ül a fejemen sötét és ezüst fényből szőtt ékszer, a Holdfényes udvar választott uralkodójának jogos tulajdona. A mágikus tárgy érintése megnyugtat, biztonságot ad, hogyha a népem nem is, a Tündérdomb még mindig engem tart uralkodójának. Erről persze eszembe jut az egész őrült tombolásom elindítója. A szívem kissé gyorsabban kezd verni a gondolatra... Igen, meg fogok halni. Pár percig eltart, amíg ismét eljut a tudatomig, de nem akarok törődni vele, tényleg bele fogok őrülni, ha ezentúl a fejem felett függő bárdtól remegve élek. Inkább az előttem fekvő probléma felé fordítottam a figyelmem. Ha nem is volt könnyebb, de legalább tudtam valamerre indulni./
- Nah most mit kezdjek veled angyalom? Bevallom lenyűgöző a harctudásod, de a báránybőrbe bújt farkast akkor sem látja szívesen az ember a portája körül ólálkodva... /figyelem továbbra is elgondolkozva, közben küzdök a késztetéssel, hogy újra kinyúljak felé, habár a pillantásom néha levándorol a különös feliratra a karján./

(215)

[Legion]

* Lynarin *

/Fájón felkacagok és óvatosan megcsóválom a fejem./
- Nem arra gondolok Királylány. De te nem is tudod igaz? Te tényleg hiszel abban, hogy halott a tested?
/Újra kacagok, de csak röviden./
- Igen, nálam több kell. Csak azt pusztíthatod el, akit el akarsz. És én nem akartalak, így én nem ölhettelek most meg. Mindegy, egyszer majd megérted.
/Fejemmel és szememmel követtem, ahogy felül és elhelyezkedik mellettem. Én még maradtam a földön. Éreztem, ahogy a gyógyító mágia átjárja testem és inkább hagytam. Magam sose tartoztam azok közé, akik igazán erős gyógyítók voltak, még ha alkalom adtán használtam is erre a hatalmam. Most viszont, ebben az életben, még messze vagyok a gyógyítástól. Ezen az ösvényen harcos, védelmező vagyok, nem gyógyító.
Éreztem a hátamon a két pár szárnyat, s csak alig érezhetően mozdítottam meg őket, hogy biztos legyek bennük./
- Oh, nekem a Királylány jobban tetszik. De ne aggódj, az alattvalóid előtt ragaszkodni fogok egy, hm... rangodhoz méltó megnevezéshez. De most itt kettesben, maradjunk meg a Királylánynál, vagy szólíthatlak Lynarinnak is, ha szeretnéd.
/Újfent röviden felkacagok és mosolyogva rázom meg a fejem./
- Mondd, úgy nézek tán ki mint Éadrom? Ő már nem létezik és mégis itt van most is. Nem lehet igazán elválasztani tőlem, mint ahogy engem se tőle. Én mindig itt voltam és ő is mindig itt lesz. Mi egyek vagyunk. A szájával én szóltam eddig is hozzád s ő néz most rád a szemeimmel. Nehéz ezt elmagyarázni, de minden angyal máshogy éli ezt meg. Van, akinek a régi énje nyom nélkül tűnik el, én minden életemmel eggyé válok és gazdagabb leszek általuk. Viszont, hogy nagy gondok ne legyenek, a külvilág számára egyenlőre megmaradok Éadrom. Ez a kor így ismert meg és még a végén félre értik, ha bejelentem, hogy mától én vagyok Légió, a Pokol Koronahercege. Hangzatos persze, de annyi évszázadon át tanulták az emberek, hogy én vagyok maga a gonosz, hogy nem értenék meg. Ezért is csodálkozom, hogy Lucifer a saját nevét használja. Az hogy Démon, csak egy szó. Semmivel nem vagyok démonibb, mint bárki más ezen a világon. Mindössze annyi, hogy nem tartozom elszámolással senkinek, és nem ragaszkodom egyetlen istenhez sem. Jó érzés tudod, újra élni, és örülök hogy Dominic, vagyis Éadrom volt az utolsó porhüvelyem. Tudod, szeret téged a maga módján, különben nem tettünk volna meg ennyi mindent azért, hogy segítsünk neked. De ne aggódj, nem fogok virágkötegekkel beállítani, se szonettet írni neked. Viszont megígérte hogy támogat és így is fogok tenni. Persze csak ha kíváncsi vagy egy Démon tanácsaira.
/Körbe nézek a termen, már amennyire ez így fekve, borostyánba burkolva lehetséges./
- Hát igen és még visszafogtam magam. De gondolom, a Domb, ha majd magához tér rendesen, helyre tudja ezt állítani neked. Biztosan nem örült a mi kis perpatvarunknak.
/Nem tudom megállni, de újra felnevetek és közben lassan magam alá húzom a karomat, hogy legalább félig feltámaszkodhassak, felülhessek./
- Báránybőrben? Én? Ugyan. Hisz amíg csak Éadrom voltam, már akkor se hittél semmiben. Most láthatod az igazi arcomat és még kételkedsz? Hát nem erre vártál? Te magad hívtál életre. Hahaha. Hisz ti sidhék vagytok a legnagyobb álnokok mind között. Még akkor is ártatlannak tűntök, mikor kitépitek az ember szívét. Még pont bele is illenék a társaságba. De legyen óhajod szerint. Eddig se ólálkodtam itt és a harci tudásomat nem fogom a kezedbe adni. Testőröd van bőven, a hűségükről pedig nem nyilatkozhatok. Én csak a tanácsaimat ajánlhatom fel, a fegyveremet nem fogom.

(187)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Egy pillanatra harag villan a szememben, vörös szikra a kék tavakba, de aztán elcsitítom a hullámait, a hangom már fagyos, amikor megszólalok./
- Értékelem a kedvességét nagyságos volt arkangyal, de ha lenne olyan kedves a mindentudásnak azt a parányi szegletét hagyja meg nekem, hogy a saját testemmel tisztában legyek. Én is egy új porhüvelyt kaptam, amikor erre a világra jöttem, csupán az enyém halott volt. És halott most is. Érdekelne kik tanítanak az Angyal Akadémián, akik még azt sem tudják a parányi szárnyasok fejébe verni, hogy a vámpírok élőholtak. /mondtam nem is rejtve a szarkazmust a szavaimban. Talán nem is neki szólt a harag, csupán az egész helyzetnek, talán a saját halálom tesz cinikussá. A fene tudja, azt hiszem ennyit megérdemlek a saját halálos ágyam mellett asszisztálva./
- Nah persze... A végén már könnyű azt mondani, hogy nem is szerettél volna ártani nekem... Habár be kell vallani akkor te is különös módon fejezed ki a törődésed. Dárdát se döftek még az oldalamba puszta törődésből. Mellesleg legyek őszinte? Miért is ne? Én meg akartalak ölni, legalábbis a fenevad mindenképpen. A véredet akarja, csupán ennyi számít. De én beismerem, nem próbálom a bölcs ősi mesternek mutatni magam.
/Aztán enyhe hitetlenséggel felkacagok. Ha eddig nem is tudtam volna, hogy más lakik már abban a testben mostmár biztos lennék benne. Legion nagyon, de nagyon nem volt azonos Éadrommal./
- Tudod mit? Hívj ahogy akarsz, engem aztán nem érdekel. /mondtam hidegen, megvonva a vállam. Rájöttem felesleges időpazarlás csupán ezen nyafognom, ráadásul szánalmassá tesz és semmi értelme. Úgyis ezt fogja mondani, amíg el nem harapom a torkát, hogy ne tudjon beszélni. Ez meg per pillanat nincs ilyesmi szándékomban, tehát marad az, hogy úgy teszek, mintha nem érdekelne.
Aztán miután végzett a kis monológjával előrenyúlok és a kezembe veszek az állát, ha engedi. Mintegy elgondolkozva forgatom az arcát szemügyre véve az új vonásokat. Nem olyan jelentős a változás, talán csak néhány vonás lett karakteresebb és a kezemre hulló hosszú haj nyújtja meg még jobban az arcát. Meg persze azok a zöld szemek, már más néz ki rajtuk. Aztán elengedem és továbbra is hűvösen folytatom./
- Nem, de nem olyan jelentős a különbség, hogy azonnal feltűnjön az embernek. Ám nem is a külső számít, hanem aki belülről figyel. De be kell vallanom egyértelmű hogy más lettél. Éadrom soha nem lett volna ilyen szemtelen. /mondtam felvonva az egyik szemöldököm. Aztán gonoszul elmosolyodok, majd felnevetek./
- Mily ironikus a sors, nem igaz? Úgy nézem rablóból lesz a legjobb pandúr, illetve most talán fordítva... Mondhatsz, amit akarsz, valaha az idők hajnalán nem hiába nevezték démonnak a démonokat. De tudod engem igazán nem érdekel, a világunk legsötétebb lényeinek vagyok a Királynője, nem igazán tudnak meghatni a démonok sem. Mellesleg te talán még emlékszel is rá, én csupán olvastam, de a fekete sidhe királynők vérében démonvér volt, nem vagytok olyan idegenek az udvarunktól, hogy meglepődjek bármin is. Habár bevallom angyali tanácsadó nélkül, fájó hová fog fajulni a nem létező lelkem. /sóhajtottam fel megjátszott szomorúsággal. Majd muszáj volt elmosolyodnom, amikor eszembe jutott hogy ez, illetve majdnem ez a férfi nemrég mennyire bizonygatta hogy nem kéne elfelednem a lányt, aki valaha voltam./
- Tudod az a vicces hogy régen még oda is lett volna az efféle butaságokért... /mosolyogtam, de bárhogy kerestem nem találtam azt a lányt. Felnőtt, vagy talán csak megkeseredett már. Aztán kicsit komolyabban hozzátettem./
- Neked adtam a medált és megígértem, hogy meghallgatom a tanácsaid. A nagy öregtől elvárnék annyit, hogy tudja a sidhe nem másítja meg a szavát. Kimondtam, tehát kötelez, legyél angyal vagy démon. /Aztán ismét sóhajtva ráztam meg a fejem./
- Oh mennyi öntudat! Nem is démonná, hanem arany sidhevé kellett volna válnod... Mellesleg persze a Domb helyre fogja hozni, de amennyire szétzúztuk a mágiát a közelben azt hiszem ehhez még neki is időre lesz szüksége. /kinyúltam a Domb felé, és valóban enyhe tartózkodást éreztem felőle. Inkább nem bolygattam, hagytam, had nyugodjon meg egy kicsit./
- Nos igen. És ahogy a mellékelt ábra mutatja szokás szerint igazam volt. Senki nem az, akinek mutatja magát, illetve soha nem tudhatod mikor válik egy barát ellenséggé. Erre vártam, de attól még egy picit szomorú vagyok. Már majdnem elhittem, hogy léteznek még igazak is ezen a földön. /vontam meg a vállam, mintha mit sem számítana. Aztán már csak azért is félrebillentettem a fejem és angyalian ártatlan mosolyt ültettem az arcomra, kicsit idegen volt, de már megtanultam, hogy mindig az az arc az enyém, amire éppen szükségem van, ez volt az első lecke./
- Noh de kérlek! Micsoda vádak! Vajon tudnék én ártani bárkinek? /pillantottam rá elkerekedő szemekkel, akár egy űzött őz. Aztán egy pillanat alatt a szokott hűvös uralkodói fenség álarcát vettem vissza, és ez visszhangzott a szavaimból is./
- Beleillenél igen, mint említettem sokan vannak démonvérrel az udvarunkban. De nincs szükségem még egy farkasra, elég nyalogatja a kezem így is, csak arra várva, mikor alszom el, hogy tövestül lerághassák. A testőrök pedig hűségesek, olyan eskü köti őket, amit nem szeghetnek meg. Bennük sem bízom, de kénytelenek engedelmeskedni. /Aztán újra elmosolyodok./ Ne aggódj nincs is szükségem a fegyveredre, ez egy olyan kétélű penge lenne, amivel talán levágom néhány ellenségem, de nem tudnám mikor sebez meg engem is, ha nem figyelek eléggé...

(216)

[Legion]

* Lynarin *

- Oh, bocsáss meg Királylány. El is felejtettem, hogy te teljesen, minden porcikádba élőholt vámpír vagy. Mea culpa!
/Csak mosolygok és próbálom visszatartani a kacagást./
- Na igaz, ha valóban bölcs, ősi mester lennék, akkor találhattam volna más megoldást. Bár valahogy kezdem megszokni, hogy minden alkalommal a fél életem azzal telik, hogy próbálom összeilleszteni emlékeim mozaikjait. De gondolj amit akarsz Királylány. Korábban is lebecsültél, gyengének neveztél és mégis hova jutottunk. De persze, korábban sokkal könnyebb volt engem, minket lebecsülni. Tudod, ő sokkal jobb volt mint én valaha, azt hiszem. De ne hidd azt, hogy nyom nélkül eltűnt. Hisz itt ülök előtted. És még ha sok is van a lelkemen, még megpróbálhatok olyan jó lenni mint korábban.
/Kuncogok és rendesen feltámasztom magam./
- Hogy nem zavar? És én még azt hittem, hogy annyira hozzászoktál már a hajlongáshoz, mint aki egyenesen beleszületett. Bár annak idején, a balerinákat is rajongók hada kísérte és aranyifjak tucatjai versengtek kegyeikért. De legyen ahogy akarod Lynarin.
/Hagyom, hogy közelebbről megnézze az arcomat. Nem is tudom, mi a hűvösebb, a keze vagy a tekintete./
- Milyen szerencse, hogy kevesen ismernek egyenlőre itt. Igen, korábban sok minden nem voltam, de bocsáss meg a szemtelenségért. Tudod, a feltámadás meghozza az ember jókedvét.
/A démonokról szóló értekezésére megcsóválom a fejem./
- Tudod, démon és démon között is nagy különbség van. Az a baj, hogy minket is mindenki démonnak nevez, valahogy rajtunk is maradt. De mindegy is, fölösleges lenne belemenni egy hosszas értekezésbe arról, hogy ki kicsoda. De egy apróságot tarts észben, Andrasténak a leszármazottai tényleg örökölték Lucifer vérét, de ős is csak annyira démon mint én. Te viszont, nos jó kérdés, hogy vajon a drágalátos boltunk, mi alapján alkot új testet. Igen érdekes meglepetés lenne, ha te is abból a bizonyos vérvonalból származnál. Na de ne aggódj a "nem létező lelked" miatt. Az az én dolgom. Még ha nem is vagyok olyan alázatos mint eddig, a céljaim megmaradtak. Nemrég úgy döntöttem, hogy megmentek mindenkit akit lehet, ezt tartom továbbra is. Mégis csak jobb még életedben megváltani magad, mint eltölteni néhány évszázadot a tisztító tűzben.
/Felvonom a szemöldököm, hisz hirtelen nem értettem, hogy kire is céloz./
- Oda lett volna? Ki?
/Kezembe vettem a medált, megnéztem magamnak majd vissza engedtem a mellkasomra./
- Nagy öreg? Pedig azt hittem, egész jól tartom magam. De szerintem, ha akartam volna se lettem volna sidhe. Aki egyszer angyalnak születik ritkán lesz mássá. De részemről akkor vonod vissza amikor akarod. Lehet hogy a nem másítjátok meg a szavatokat, de amennyire tudom, mindig hagytok kiskapukat, hármat-négyet.
/Végül megcsóválom a fejem és nekilátok lehámozni magamról az indákat./
- "Szokás szerint igazad volt." Hm... ha minden szikla alatt ellenséget keresel, ne lepődj meg ha találsz egyet. De mind emellett nem volt igazad. Éadromként az voltam akit láttál. Se több se kevesebb. Most Légió vagyok. Se több se kevesebb. De ha ennyire zavar a jelenlétem, akkor szólj nyugodtan. Nem akarom hogy azt érezd, én is csak a kezed nyalogatom. De a testőreiddel azért vigyázz, a kikényszerített engedelmesség nem hűség.

(188)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Egy kis ideig gyanakvó résnyire szűkült szemmel figyelem, próbálok rájönni mi járhat a fejében, de aztán meggondolom magam, inkább mégsem akarom tudni. Ráadásul ez egy kényes téma, nincs igazán nagy hangulatom a halottságomról beszélni, ami a halálomhoz fog vezetni.../
- Hmm nem tudom, akkor úgy nézem kommunikációs korlát van a két éned között, mert mintha Éadromnak már egy tucat alkalommal elmondtam volna, hogy nem becsülöm le. Én csupán tisztában vagyok a magam képességeivel. Attól még hogy nem borulok térdre előtted remegő kocsonyaként nem jelenti azt, hogy nem ismerem el a képességeidet, csupán annyit, hogy nem hatnak meg túlságosan. /vonok vállat.
Aztán csak hideg mosoly ül ki az ajkaimra./
- Tudod van olyan jó, amihez könnyű hozzászokni. Bevallom bűneim démonuraság, igen, van abban valami magával ragadó, amikor mindenki hajlong előtted. Mondj kicsinyesnek, de ennyi öröm nekem is jár az élettől. /vonom meg ismét a vállam, de most inkább dacos a mozdulat, pedig párszor már megvitattam magammal, hogy nem vagyok gyermek. +Ennyit erről...+
Aztán ismét elmosolyodok, felvont szemöldökkel./
- Valóban? Tudod át tudom érezni, egy hét sem telt el azóta, hogy jómagam is visszatértem... De legyen elnézem a szemtelenséged. /legyintek nagyvonalúan, de a szám sarkában egy halovány mosoly bujkál./
- Valóban fölösleges lenne, mert nem én leszek az a személy, aki egy név alapján ítél meg egy népet. Ha valami, hát előítéletek bennem nincsenek. Túl sokan néztek már le ahhoz, hogy jómagam is csatlakozzak ehhez a becses tradícióhoz. Mellesleg nem azt mondtam az én véremben van démonvér, Lucifer utódjaira gondoltam, meg a népem néhány tagjára. Az utolsó démonvérű Királynő becses vére az én kezeim között folyt el és dermedt meg örökre. /ült ki most kegyetlen mosoly az arcomra. És nem bántam, egy pillanatig sem. Ha lehetett volna újra megölöm Ammeritet, legalább még tízszer./
- Rendben kegyes démonúr, akkor folytasd az angyalkám elkezdett munkáját. Úgy tűnik az minden személyiséged közös fétise, hogy odavannak a veszett ügyekért. /mondtam könnyeden, aztán felálltam. A borostyánok még egy darabig ragaszkodtak a testemhez, mint ölelő karok mozdultak velem, de amikor már álltam elengedtek, visszahulltak a földre, akár egy haloványan derengő köntös. Éppen magamra vettem volna az árnyakat, kedvenc ruházatom, amikor feltűnt valami. A hasam bal oldalán, ahol a lándzsa áthatolt a bőrömön most gyógyult volt a hús, azonban a hófehér bőrön szinte világított a fekete minta. Óvatosan érintettem meg a jelet, ami furcsa kontrasztot alkotva hűs bőrömmel szinte lángolt. Kissé elhúztam a számat, majd magamra kanyarítottam az árnyakat, gomolygó köntösbe burkolva magam. Akkor pillantottam csak Legionra, a tekintetem talán fagyosabb volt mint eddig bármikor./
- Én lettem volna oda, egy másik életben, egy másik lány. /Majd tűnődve végigpillantottam rajta és folytattam is./
- Ne aggódj, remekül tartod magad, csupán a szavaid tömény életbölcsességtől csöpörgősségéből kéne visszavenni egy leheletnyit és jó pár száz életet letagadhatnál. És igen vannak kiskapuk, mindig vannak, de egy hölgynek is had maradjanak titkai. A lényeg nem vonom vissza az ajánlatom, ha akarsz lehetsz továbbra is a tanácsadóm. Talán még hasznosabb is vagy így. A tudás hatalom. És habár alázatból vesztettél egy keveset, vagy csak kevésbé titkolod, de a tudás még hasznos is lehet. Nah persze nem mintha hagynád, hogy felhasználjam. /mosolyodtam el ártatlanul./
- Nem lepődök meg, csupán tényként fogadom el. És nem zavar a jelenléted jobban, mint mindenki másé, aki él és lélegzik. Már régen túlléptem rajta, hogy bárki is érdekeljen. A talpnyalók frusztrálnak, az árulók megfizetnek, az élet egyszerű. A kikényszerített engedelmességet pedig pont annak tekintem, ami, engedelmességnek. De mégis mire fel a tanács, te talán hűségesebbnek tartod magad, mint a testőreim? /néztem rá tényleg kíváncsian./

(217)

[Legion]

* Lynarin *

- Hm... pedig eddig tényleg úgy tűnt, hogy lebecsülsz. De hát én se vagyok tévedhetetlen. Pedig milyen szép is lenne az. De igazad van, nincs miért térdre rogynod előttem. Hisz királynő vagy, nem? Én pedig csak egy egyszerű tanácsadó, aki ha meghallgatod, talán segíthet, hogy továbbra is az legyél. Nem állítom, hogy végtelen tudásom lenne, sőt azt sem, hogy jelenleg túl nagy segítséget nyújthatok, de általam egy más szemszögből is megvizsgálhatsz egy adott problémát. És továbbra is megtisztel a bizalmad.
/Egyre kevésbé tetszett, amilyen könnyedséggel beszélt a gyilkolásról. Igen, ez mindenképpen egy olyan érzés volt, amit Éadromtól örököltem./
- Kérlek, ez nem fétis. De ha nagyon okot akarnék keresni, hát mit mondjak, mindenkinek megvan a maga keresztje és előbb vagy utóbb de mindenki vezekel. Van aki istenek előtt van aki csak maga előtt. Minden esetre kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen sikert leszek képes elérni. Mondjuk úgy, hogy ha téged ki tudlak vezetni a fénybe, akkor bárki számára van remény. És ezt véletlenül se úgy vedd, hogy te lennél a legszörnyűbb lény a világon, egyszerűen csak túlságosan ragaszkodsz a kárhozathoz. De majd, idővel talán te is meglátod a fényt. Igen, tudom, mondja ezt az angyal aki megtagadta istenét és most démon, mit ne mondjak a bukott megnevezés se sokkal jobb, de legalább nem akar mindenki rögtön kardélre hányni érte. Áh, fölösleges is ezen problémáznom. Téged nem érdekel, Michael pedig nincs itt.
/Amikor feláll és lehullanak róla az indák, egy pillanatig legeltetem rajta a szemem majd szégyenlősen félre fordulok. Ha Dee most látna, feküdne a röhögéstől. De azért szeretnék meghagyni pár dolgot a fantáziámnak. Ám közben kénytelen voltam rájönni, hogy amit nem robbantottam le magamról azt Lynarin szabdalta fel, úgyhogy az én ruhám se adna már ki egy tisztességes ágyékkötőt sem. Így bár a nagyját a borostyánnak leszedem magamról, a derekamtól lefelé egyenlőre nem bántom, viszont a medált még mindig nem engedi a növény./
- Nem is tudtam, hogy tetoválásod is van. Egész szép.
+ Egy másik életben, egy másik lány. De hányan is voltak már...
- Nem véletlenül vagy te a Királynő. Tényleg nem fogom a tudásomat korlátlanul a rendelkezésedre bocsátani, de nem is ezért választottál tanácsadódnak.
/Utolsó kérdése, fogjuk rá hogy meglepett, bár nem mint ha nem számítottam volna rá, csak nem gondoltam, hogy ki is mondja./
- Igen, mert ellentétben velük, ha én el akarlak pusztítani azt szemből teszem. Mellesleg nem fűződik semmi érdekem ahhoz, hogy gyarapítsd vagy veszíts a hatalmadból. Ha tanácsot adok, és fogok, azt azért teszem, mert így döntöttem és én se szoktam túl sűrűn megváltoztatni a döntéseimet. És ha már itt tartunk, javaslom, hogy figyelj jobban a körülötted lévőkre. Érdekeljenek azok, akik az életed részei vagy azzá szeretnének válni!
/Egy pillanatra elgondolkoztam önnön meztelenségemen, majd végül még hozzá tettem./
- Nincs esetleg itt egy nadrág elfekvőben?

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

- Pedig nem, ez olyan végzetes hiba lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. /Vonom meg kecsesen a vállam./
- Rendben, értem én, csak beszéd, meg fejmosás, de beleegyeztem, szóval kár kétkedni benne. Az különben is a cimborád asztala. Maradjunk inkább az érdekkapcsolatnál, a bizalom túlságosan illékony fogalom. Nem bízom senkiben sem.
/Aztán továbbra is elgondolkozva figyeltem, habár a fejem már kezdett kitisztulni és néhány ötlet kezdett virágba szökkenni benne./
- Hmmm kislánykorom óta egyetlen vágyam, hogy egy megváltási kísérlet parányi alanya legyen a tárgylemezen. /nevettem fel cinikusan, aztán kihívóan pillantottam rá./
- Hogy nem a legszörnyűbb lény? No de kedvesem, én nem becsüllek le, de jobb, ha te sem teszed ezt! Habár a helyemért valóban küzdenem kell még, de egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre, jobb esetben. De mindegy, nem bizonygatom a kegyetlenségem, mert így tényleg elveszik a hangulata az egésznek, olyan leszek, mint egy szánalmas fiúcska, aki bizonygatja a szerelmének, hogy fel tudja nevelni a gyermekük... /egy pillanatra elhallgattam zavartan ráncolva a szemöldököm.
+ Mi a hétszer kiárasztott vadmágia miatt jutnak folyamatosan eszembe a gyerekek?! Danu segíts! +
Ingerülten megráztam csak a fejem, de a gondolat nem múlt. A tetoválásra pedig csak kis gonoszkásan elmosolyodtam./
- Eddig én se tudtam, hogy van, legalábbis erről nem. De szerintem nem ártana ha leellenőriznéd te is a helyet, ahol kis híján kitépték a lelked. A Dombnak vannak néha fura viccei, mint ez is. /intek a tetoválásom felé az árnyékköntösömön keresztül. Nem tudom honnan, de érzem, hogy a gyógyítás lezárása volt, egyértelműen a Tündérdomb jele volt. Aztán csak biccentek, a végső monológra meg vállat vonok, habár a gondolat ami az előbb felmerült bennem most csak még erőteljesebben tör elő./
- Hmm van benne valami, az édes semlegesség. Már már csábítóan egyszerű minden. ..
/Aztán egy picit rágom még az elméletem, de túlságosan gyökeret vert abban a konok fejemben./
- Van valami varázsa annak is, ha szemtől szemben küzdesz valakivel. Ezzel csupán egy gondom van. Nekem a mágiám, a hátulról támadás, mások elméjének befolyásolása az igazi szakterületem... De ha a becsületkódexed engedi, hogy egy picinyt túllépj a tanácsadói kereteden, akkor segíthetnél nekem éppenséggel valamiben. /Egy kis ingerem volt, hogy kitépjem a saját nyelvem, de túl csábító volt az esély, hogy elszalasszam./
- Nem vagyok jó fegyverforgató, de ezt soha nem is tagadtam, persze leszámítva azt, amikor a népem tagjai utaltak rá. Eh... maradjunk annyiban magam előtt nem tagadtam. Nem tudok szemből harcolni, mert habár a mágiám az Istennő mágiája, de és néhol a Tündérdomb ősi emlékei is szivárognak, képzettségi szinten még mindig egy húsz éves lány vagyok.
+ A fene miért ilyen nehéz kérnem valamit?! +
- Tehát ha fölelevenítendő a régi nagy harcos emlékeit szeretnél valakivel gyakorolni itt vagyok. + Oké, ez a legbénább kérés volt, de ennyi telik tőlem, Danu nevére esküszöm elzárták bennem a kérő csapot.+
/Közben egyetlen intésemre az árnyak az ő teste köré is odagyűltek beférkőztek a borostyán alá és "rádermedtek" a bőrére árnyakból font az én köntösömnél szilárdabb fekete nadrágot alkotva neki. És ha már kimondtam amit, két fekete kard is megjelent beledöfve a földbe kettőnk között. Aztán csak néztem rá, várva a válaszát, habár most zavart a csend, így végül mégis válaszoltam az utolsó kérdésére is./
- Nos nem tartok férfiruhát magamnál, a méretünk pedig nem hiszem, hogy egyezne. De remélem így megfelel, ha nem taszít az árnyak érintése. De ennél többel nem szolgálhatok, esetleg egy estélyi ruhával, ha megmaradt valahol a szekrényem. /ezzel körbe is nézek, de még mindig borostyán burkol mindent./

(218)

[Legion]

* Lynarin *

- Pedig ha néha bíznál, csodás dolgokban lehetne részed.
/Megcsóválom a fejem, és tovább szedegetem magamról a növényeket./
- Ez nem kísérlet és te nem vagy egy kísérleti patkány. Ennyire ne legyél kishitű.
/Ahogy hirtelen elhallgat felhúzom a szemem./
+ Mit nem akarsz nekem elmondani?
/Szavai nyomán én is megnézem azt a helyet, ahol a kardja belém hatolt, biztos ami biztos./
- Elhiheted nekem, hogy sokkal nehezebb semlegesnek maradni, mint azt bárki gondolná. Az embert a szíve mindig húzza valahova, az esze meg többnyire a másik irányba. Az arany középút meg persze igen vékonyka.
/A "ruhát" elégedetten nyugtázom magamon, aztán végképp kikászálódok a maradék indák közül. Ezután már csak az marad, hogy hitetlenkedve nézzek a lányra./
- Hát a szívességkérést még gyakorolnod kell. De várj, jól értem, hogy te azt szeretnéd, hogy tanítsalak meg harcolni? Na ezt nem vártam volna. Azt hittem, a testőreid már szépen megmutogattak neked mindent. Bár, ha jobban belegondolok, minek egy királynőnek vívni, főleg ilyen hatalom mellett.
/Kihúzom az egyik árnykardot és egy kicsit megmozgatom a kezemben. Próbálgatom az egyensúlyát, mozgását. Közben körbeszemlélem, a pusztításunkat./
- Nos, azt nem mondom, hogy rettenthetetlen harcost faragok belőled, de az alapokat megmutathatom, ha nagyon szeretnéd.
/A mozgás nem csak a fegyverek miatt volt fontos, de fel akartam mérni, hogy a testem milyen állapotban van. Ha elégedett vagyok vele, akkor folytatom./
- Kérj szépen!

(190)

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

- Jah, még több csodás pofára esésben. /kacagok fel és próbálom a kellemetlen mellékzöngét kizárni a hangomból./
- Sajnálom halhatatlan halott testem minden sejtjébe beleprogramozták, de igyekszem majd küzdeni a Sátán hangja ellen. /mosolyodok el ironikusan. Oké, ez nem az én formám, de a düh visszafogott dobolása, vagy a halál előszele előhozza azt a kissé ironikus cinikus embert, aki régebben voltam.
+ Nem gond, amíg a romantikus kislányosabb énem pihen, a cinikussággal még megleszek, már-már hiányzott. +
Aztán figyelem ahogy a szavaim beférkőznek az ő fejébe is és leszedegeti a borostyánokat. Aztán kissé kárörvendő a mosolyom, amikor meglátom az ő hasán is a gyógyult bőrt és rajta ugyan azt a jelet, ami az enyémen van, csupán azzal a különbséggel, hogy ez a minta hófehér./
+ Köszi Domb, igazán értékelem, hogy átvetted az iróniám... +
- Megértem, engem is mindig egy irányba húz a szívem, magamhoz. /vonom meg a vállam. Aztán kissé elhúzom a szám, nem mint aki citromba harapott, az túlságosan tönkre tenné a tökéletes uralkodói álcám, nah nem mintha nem zúztam volna már párszor össze mostanság, de akkor is.... Szóval csak olyan nagyon nem kedélyes fejet vágok./
- Nos kijöttem a gyakorlatból. Többnyire parancsolok, azt pedig végrehajtják. Sokkal egyszerűbb és letisztultabb rendszer... /mondom könnyedén./
- Mellesleg nem fogom megkérni a testőreim ilyesmire. Még ha bízom is bennük gyakran a szavak is lehetnek annyira veszélyesek, mint a tettek. Lehet, hogy nem ártanának nekem, de ha elmondják valakinek, hogy nem vagyok túlságosan jó ebben, ez elterjed és a következő párbajnál arra eszmélek, hogy valaki mágia helyett természetesen a fegyveres harcot választja. Ez pedig igen kellemetlen tud lenni, ha a lehetséges ellenfeleid többsége már több ezer éves. Annyi idő alatt van esélye, hogy magukra szedtek egy kevés vívótudást... Szóval nem köszönöm, főleg a jelenlegi igen ingatag helyzetemben ezt nem kockáztatnám meg. Te viszont mint említetted nem lennél előrébb a bukásommal, ráadásul ritkán csevegsz ilyesmiről a népemmel, és hivatalos párbajra nincs is jogod kihívni, amellett tudsz vívni. Szerintem egyszerű a dolog. /mondtam könnyedén. Természetesnek hatott, mert úgy akartam, de egy kevés feszültség azért volt bennem.
Aztán elmosolyodtam, amikor elvette a kardot. Megszilárdítottam én is a ruhám, a gomolygó árnyak hozzám simultak, hogy ne zavarjon a mozgásban, majd kihúztam magam elől a másik pengét. Ezek nem voltak olyan borotvaélesek éppen csak jelképesen./
- Nem vagyok olyan buta, hogy azt higgyem egy edzés után és leszek Nagy Sándor, vagy ilyesmi... de ha majd beugrasz csipogni, akkor össze lehet kötni a kellemest a hasznossal, és szép lassan valami csak rám ragad. /mosolyodok el, majd igen hamar leolvad a mosoly az arcomról.
A szememben felszikrázik a sértett harag és most nem is akarom elleplezni. Egy pillanatig állok és elelmélkedek rajta hogy hagyjuk a fenébe az egészet, aztán megpróbálok hatni a józan eszemre./
+ Erre most szükségem van... Akár az életem múlhat rajta, hogy egyedül is meg tudom-e védeni magam... A fenébe az életemmel, menjen a francba! Eh... +
- Kérlek.... /sziszegem, de inkább hangzott valami éhes fenevad mormolásának, mintha minden egyes betűt ki kellett volna erőszakolnom magamból. Nos éppenséggel így is volt./

(219)

[Legion]

* Lynarin *

/Megcsóválom a fejem, mikor visszafordulok felé./
- Szegény Éadrom, ha hallaná, hogy a lány akit szeret így beszél... várj, hisz hallotta.
/Ezután csak hallgatom, és elégedetten bólintok amikor végre kipréseli magából azt az egy szót./
- Rendben. Viszont, amíg fegyver van a kezünkben, rám hallgatsz és nem feleselsz. Ilyenkor nem vagy Királynő, hanem csak tanítvány. Az alapokkal fogjuk kezdeni. Bár a kardod teljesen más mint ezek, de majd valamikor máskor térünk rá arra. Most lássuk ezeket. Egyszerű hosszú kardok. Forgathatod egy kézzel és kettővel is. Kettővel nem a legkényelmesebb fogás esik rajtuk, de nagyobb erőt vihetsz egy csapásba. Kezdjük ott, hogy az alaptámadások sokban függenek egy fegyvertől. Egy ilyennel öt alaptámadást különböztetünk meg. Mindegyiket fentről indítod, mert súlyánál fogva ezzel roncsolsz legjobban. Egy ilyen kard ritkán elég éles ahhoz, hogy önmagában sérülést okozzon. Alap helyzetben, egy ilyen kardot vagy magad előtt vagy magad fölött érdemes tartani. Talán az egyik legjobb, a Sólyom állás.
/Közben fel is veszem az állást, majd elkezdem mutatni az alaptámadásokat./
- Támadhatsz fejre, nyakra, mindkét oldalról, és mindkét lábra. Előnyös az elől lévő lábat célozni, a combjánál. Most te! Egyenesebben a kardot! Rogyaszd meg a lábad!
/Addig igazgatom a lányt szavakkal, amíg sikerül felvennie a jó állást, majd miután egyszer végig csinálja mind az öt támadást, akkor a blokkokkal fojtatom./
- Ha elég erősnek érzed magad, akkor blokkolhatsz. Megakasztod a támadást, és könnyebb közel kerülni az ellenfélhez, könnyebb irányítani. Ha nincs hozzá erőd, akkor csak háríts. Döfést félreütve, vágást elcsúsztatva. Nem olyan könnyen kivitelezhető, de nem lehetetlen. Most pedig védd magad és támadj is vissza!
/Azzal végigviszem az alap támadásokon és védéseken, majd amikor már a második körnek a közepe tájékán járunk, a keresztvasánál megakasztva kirántom a fegyvert a kezéből és a markolatot szorítom a nyakához egy pillanatra./
- Nem a penge, a kard egyetlen része. Újra!
/Elégedetten fogom szemlélni, ha látszik rajta hogy megértett és látom a fejlődésre való hajlamát. Majd némi gyakorlás után újra magamhoz ragadom a szót./
- Egy ilyen fegyverrel a döfést felejtsd el. Lóról, rohamozva van mögötte erő, amúgy legfeljebb kis zúzódást hagy maga után téged pedig kiszolgáltatottan. De egy ilyen fegyverhez, a te alkatoddal egy másik állást javaslok. Ritkábban használt, és kevésbé jó a blokkolásra, de kihasználhatod a gyorsaságod. A neve Büszke Asszony.
/Azzal féloldalt fordulok és magasan, egész az arcomig emelem a kard markolatát és előre szegezem a pengét./
- Ellentétben az előzővel, ebből könnyen indíthatsz támadást alulról is, sőt kellő gyakorlattal, mind a nyolc irányból támadhatsz.
/Majd végigmutatom mind a nyolc irányból való támadást ebből az állásból és ezzel folytatjuk a gyakorlatozást. Úgy vélem, ez a két, vagyis lényegében három állás, a alap támadások és védések, első alkalommal elegek lesznek. Bár van némi tapasztalata, de eddig inkább vagdalkozott mint sem vívott. Van mit tanulnia bár az adottságai megvannak./

(191)

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

- Cöh... /Csak enyhe cinizmussal nézek rá megcsóválva a fejem. Ez az én vagyok, meg ő van, meg sokan vagyunk nem mulatságos... Aztán rájövök szoktam ilyet csinálni én is, habár legalább nem hivatkozok külön személyként magamra... Oké kicsit más, de akkor is, még szoknom kell.
Aztán majdnem szóra nyitnám a számat, hogy feleseljek, de egy hatalmas korttyal lenyelem a büszkeségem, legyen bár oly gigászi, hogy majd belefulladok, de csak egy biccentés lesz a nyafogásból, amiért egy mentális vállon veregetést ki is osztok magamnak. Igaza van, ha ő tanít, akkor tanítvány vagyok, ez teljesen normális, csak elszoktam tőle, hogy ne lessék minden óhajom folyamatosan.
Végül azonban sikerült, elnyomtam minden keserű szájízt és csupán próbáltam átadni magam a tanulásnak. Volt valami varázsa annak, hogy nem leste ezer kritikus pillantás minden mozdulatom és csupán a saját erőmből tanultam valamit, mint bárki más.
Figyelmesen hallgattam tehát az angyalból lett démon szavait és közben a fegyver egyensúlyát próbálgattam. Más volt a fogása, mint a Lélekfalónak, de ez csak egy árnyékmiazmából összetákolt kis kardocska volt, mást nem is vártam tőle.
Próbáltam megjegyezni mindent, amit mond, de volt egy olyan érzésem, hogy elsőre úgysem fog teljesen megragadni. Amikor belekezd az okításba odalépek mellé, szemből sokkal nehezebb lekövetni egy mozdulatsort, legalábbis nekem mindig nehezebb volt, egyszerűbb így. Ahogy mozdul mozdulok vele, próbálok ráhangolódni az egészre, habár ezek a beállított állások így elsőre idegennek tűnnek. Én mindig ösztönből léptem szúrtam és minden egyéb... Persze tudom az nem olyan pontos, és ha már ezek is nem csupán állások és jól betanult szúrások, illetve vágások lesznek, akkor már szinte oda sem kell majd figyelnem, ösztönből fogom alkalmazni őket és sokkal hatékonyabbá teszik az egészet... Nah igen, de ezt jelenleg nehéz volt elképzelni. Minden esetre azért szorgosan oldalra pillantva léptem vele, próbáltam minden végtagot úgy mozdítani ahogy kell, habár volt egy sanda sanda gyanúm, hogy még így is van hiba a rendszerben, de igyekeztem minél pontosabb lenni.
A blokkolás persze fontos, de kicsit azért elhúzom a számat rá. A hárítás már sokkal szimpatikusabb, mindig nagyobb híve voltam annak, hogy levezessük a támadást, menjen csak tovább az az erő, amit belevittek... Ha kibillen az egyensúlyából az ellenfél, ha elszáguld és te lecsaphatsz egy villámgyors mozdulattal, azt sokkal hasznosabbnak tartottam, mintha próbálkozom megfékezni egy nálam esetleg erősebb támadó brutális csapásait. Persze mint vámpír erősebb voltam egy átlag embernél, de nem átlag emberekkel kell csak számolni. Persze azért mint jó kis nebuló csináltam a blokkokat is, de a hárítások csengése valahogy sokkal jobban tetszett.
Éppen nagyban koncentráltam hogy mindent a lehető legpontosabban másoljak, mint valami technika-éhes tükör, így aztán meglepett és kibillentett az ritmusomból, amikor a markolatot a nyakamhoz szorította. A düh végigfutott rajtam és éreztem ahogy a ruhám árnyai is megmoccannak, de elcsitítottam a mágiám, ez most nem az ő ideje./
- Jó tudni... Azt meg el is felejtetted mondani, hogy a hegyes végével szúrunk. /motyogom haragosan. Oké tudom, gyerekes vagyok, de nem szerettem én lenni az ügyetlenebb és most annak éreztem magam. Akinek pedig uralkodói önbecsülése van, az rosszul viseli... meg lehet kövezni érte.../
- Értem, viszont egy apróság. Erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök, szóval ez az alkat elég átverés. Törékenynek látszik a bors, de erős. /vonok vállat./ Habár tény és való, hogy gyorsabbnak gyorsabb vagyok, sokkal gyorsabb, mint a világ nagy része. /mondom, és úgy ítélem meg ez nem szegi meg a saját ígéretem, hogy jó kislány leszek. Csupán nem ismerheti annyira a vámpírok képességeit. És mielőtt elkönyvelne törékeny virágszálnak ennyit helyre kellett raknom.
Aztán kicsit ellensúlyozandó a dolgot csinálom szépen amit mutatott, kezdetben szépen lassan megfontoltam minden mozdulatot, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy kezdem kicsit érezni mi pontosan hogy kell hogy álljon, milyen testszöghöz milyen mozdulat tartozik, hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból, de kellően messze elérjek. Ha már beharangoztam egészen addig csinálom egymás után, amíg már-már elérem a természetfeletti gyorsaságom határait is.
Aztán egy kis szünetképpen, amikor már elég biztosnak érzem, és úgy tűnhet valamennyire rögzültek a dolgok, megkérdezem./
- Ezeknek a nevét ki mondta meg? Mármint te hol tanultad a fegyverforgatásnak ezt a válfaját? /pillantok rá őszintén érdeklődve most minden dac és gőg nélkül, pusztán kíváncsian. Tudom, hogy sok élete volt, és sokat élt, néhányat még meg is pillantottam, de az ő szavaival érdekelt./

(220)

[Legion]

* Lynarin *

- Igen, ha van hegyes vége. De inkább elmondom, mert bármennyire is egyértelműnek tűnik, sokszor nem az. És a legjobb vívók is pillanatok alatt legyőzhetőek, ha elfelejtik ezt az apróságot. De ha ennyire jól ismersz mindent én akár el is mehetek!
/Egy pillanatig haragosan nézek rá, majd a medencéhez sétálok./
- Értem, szóval erős vagy és gyors. Igazad van, mi szükséged volna neked az alapokra? Igen, néha van olyan, hogy hamarabb futsz mint hogy megtanulnál járni. Többnyire rosszul is végződik. Ez történik, ha nincs alapja annak amit tudsz!
/A hegyét az árnyékkardnak a medence peremére támasztom, majd elengedem a markolatot és figyelem ahogy eldől a kard és egy csobbanás után elmerül a vízben./
- Lehet, hogy az adottságaid sokkal többre is képessé tesznek és lehet, hogy az életben nem kerülsz szembe egy átlag halandóval kardpárbajban. De ha nem tanulod meg, hogyan érd el a maximumot a képességeid nélkül, akkor csak egy újabb gyenge pontot teremtesz magadon. Mert lehet, hogy kétszer, háromszor vagy sokszor gyorsabban rántod magad elé a kardod mint én, de ha nem tudod hogyan tartsd azt a kardot, akkor semmit nem ér a gyorsaság. Úgyhogy amíg nem mondom, addig ilyenkor felejtsd el azt, hogy milyen hatalmad van. Különben hiába jártatom a számat.
/Azzal a medence megrongált peremére támaszkodva belemerítem a fejem vízbe és mikor kiemelem a fejem, alaposan megrázom. Leülök a medence peremére és egy darabig csak nézem a lányt, miközben valahol máshol járok lélekben. Egy régi emléket idézek fel, még abból az időből amikor halandóként Isten háborúját vívtam és az Ő szent városáért életemet adva leletem rá valómagamra./
- Ezeket, és mindent amit még megmutatok majd neked, sok néven ismerik. Én azokat a neveket fogom mondani, amik a legismertebbek, legjellemzőbbek, vagy amik számomra a legkedvesebbek. Az elsőt például olaszul is ismerem. "La custodire falcone", angolul "Guard of the Hawk", de a maradjunk a Sólyom állásnál, vagy tartásnál. Teljesen mindegy. Amit most mutattam, Európában volt elterjedt még a Keresztes háborúk idején. Aligha nem, ez az egyik legkiforrottabb és legkönnyebben elsajátítható ága az általam ismert kardforgatásnak. Bár, én más fegyver favorizálok. Ez az alapokat megtanulni tökéletes, ha ezt eltanultad, akkor azt hiszem a reneszánsz idejének vékony pengéit vesszük elé és az ívelt szablyákat. De ha igazán mesterévé akarsz válni a kardnak, akkor azt javaslom, hogy olyat keress, aki élt a Shogunok országában vagy harcolt Trója falai alatt. Sok olyat tudnak tanítani, amit én nem biztos. De én ezeket, lássuk csak.... a neve kétlem hogy bármit mondana. Én akkor Balian néven ismertem. Még pelyhes állú kölyök voltam csak amikor maga mellé vett és a Szentföldre vitt magával. Ő tanított ki akkor a fegyverforgatásra és mentorom mellett barátommá, sőt testvéremmé vált.
+ Ugye, Mammon!
/Elmosolyodok magamban az emlékre és egy másikat is megosztok a lánnyal, de csak röviden./
- De akkor is nagy hasznát vettem, amikor egy parasztlányt védtem, miközben az ártatlanságával egy egész országot váltott meg.

(192)

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

+ Eh, hogy milyen sértődékeny valaki hihetetlen... A nebáncsvirág démon... megeszem a koronám, ha látott már ilyet valaki... +
/Enyhe zavarom a szokott semleges udvari maszk mögé rejtve hallgatom a dorgálását, de tessék értékelni milyen jó kislány vagyok, egy szót se szólok bele. Oké, nem azt mondom, hogy a fejemben nem futott le jó néhány válasz, de megálltam.
Aztán amikor beledobta a kardot a medencébe odamentem én is. Szépen lassan, mint aki valami fura veszett állatot közelít meg, aztán kissé tüntetően, vagy igazából nem is tudom miért beleboxoltam a vállába óvatosan kerülve ki a szárnyait./
- Hé nebáncsvirág, értem értem! Vettem, nem szabad beleszólnom semmibe, csak ülni és hallgatni az okítást.... /Aztán vettem egy mély levegőt és hozzátettem./
- Értem én, hogy nem szereted, ha beleszólok, sőt valószínűleg utálod, és igyekszem, de vagyok, aki vagyok. Éa... Legion, én Királynő vagyok már, ha akarom, ha nem. Próbálom megcsinálni amit mondasz, de nekem már csak a büszkeség maradt. Kell nekem az a kis enyhet adó érzés, hogy erősebb gyorsabb és jobb vagyok másoknál. Nevezz kicsinyesnek, az is vagyok, de ennyi maradt és kész. Erről a kevésről pedig kínkeservesen se tudok lemondani, sajnálom. /vonom meg a vállam összefonva a karjaim a mellkasomon. A kard a kezemből eloszlik, akár az éj a hajnal sugaraival. A ruhám árnyai felbomlottak újra, úgy néztem ennyi volt mára a lecke, a sértett tanárbácsi beadta a törülközőt./
- Ha nem akartam volna megtanulni az alapokat, nem kérlek meg téged. Tudom, hogy kellenek, hogy ne csak vagdalkozzak. Szerinted bármilyen más esetben kinyögtem volna azt a fránya k betűs szót? /néztem haragosan a szárnyait, mert közelebb nem mentem, jó volt így./
- De bánom hogy az vagyok, aki. De egy kutyát ugyan úgy képeznek ki szerinted mint egy tigrist? Nem tudok nem cinikus lenni, ha megfeszítem magam akkor sem...
/Azzal ingerülten szusszanva egyet leülök mellé a peremre, de a vízbe bámulok./
- De nem ápolgatom tovább az egódat, így is bőven sok volt, ha erre vágynék szeretőt tartanék, vagy még rosszabb, férjet. Szóval taníts, csak ne légy sértődékeny anyám asszony katonája... Mert érdekel amit mondasz és szeretnéd tanulni, de nem leszek senki kedvéért kis csöndes szendécske. /durrogtam kissé haragosan.
Aztán bevallom elterelte a figyelmem. Talán hazudtam magamnak egy parányit az a része a régi énemnek még mindig bennem él, aki rajong a csodákért. És ez a történet is csodás volt. Ahogy imádtam a Domb mesééit a múltról, úgy imádtam a sidhek és bárki más történelmét is... Irigyeltem egy kicsit a mellettem ücsörgő angyalt, amiért neki ez megadatott, belepillantani a történelembe./
- Sajnálom, hogy én nem éltem még másik életet. A történelem az egyik leglenyűgözőbb dolog a világon. /mondtam kissé szórakozottan, inkább magamnak, mint neki.
Aztán felkaptam a fejem és az a hétszer elátkozott fránya cinikus énem már megint nem hagyta magát./
- Aki az ártatlanságával egy egész országot váltott meg? Oh édesem... /csóváltam a fejem ironikus mosollyal. Nos igen, nem kicsit hangzott abszurdnak a dolog. Régebben talán elhittem volna, hogy létezik ilyen, de már nem, amióta meghalt bennem az a valami, amiről az előbb szó volt, azóta nem./

(221)

[Legion]

* Lynarin *

/Csak pislogok rá bambán, mikor a vállamba bokszol. Ilyet nem sűrűn kaptam senkitől, se előző életemben, se semelyikben, már amennyire emlékszem./
- Nebáncsvirág? Az életed múlhat azon, hogy mit mondok el és mit nem.
/Megcsóválom a fejemet./
+ Ugyan mit tudsz te a büszkeségről?
- Erősebb lehetsz, sőt gyorsabb is, egy átlag halandónál. De mindig van egy nagyobb hal, ezt ne feledd. És mivel kezdtem a gyakorlást? Hogy ilyenkor nem vagy királynő. Ha nem tudsz teljesen azzal foglalkozni, amit tanítanék, hanem csak a saját felsőbbrendűségedet akarod bizonygatni, akkor fölösleges fáradnom. Az a baj tudod, hogy bármennyire is állítod, hogy megértetted amit mondok, nem úgy tűnik. Ha így folytatod, akkor hamarosan lesz valaki, aki fog egy kardot és a hideg acélt a szívedbe mártja. És akkor már teljesen mindegy, hogy mennyivel vagy erősebb vagy gyorsabb, ugyanúgy meghalsz.
/Elmosolyodok és el is kacagom magam, amikor kutyákról és tigrisekről beszél./
- És gondolom te volnál a tigris. Látod itt a gond. Annyira beleszerettél a hatalmadba, annyira függsz tőle, hogy nem mersz bele se gondolni, hogy nélküle akár egy lépést is megtegyél. Nézz csak magadra, árnyékból font ruhát viselsz, és egy egyszerű alap gyakorlatnál is egy vámpír sebességére hagyatkozol. Pedig ha nem tetted volna, akkor észreveszed, hogy a kardod laposan ült a csapásnál. Így legfeljebb apró lesz a vágás és inkább emlékeztet majd egy vasdarabra a fegyvered. Látod, nem az én sértettségemről van szó, hanem arról, hogy fölösleges bármit mondanom, ha csak a magad feje után mész. Ha megtanultad, azt csinálsz amit akarsz, de ha tanítalak, van rám hallgatsz, vagy fölösleges rabolnunk egymás idejét.
/Nem tudok nem mosolyogni az elképzelésen, ahogy neki férje van. Valahogy nem tudom elképzelni a konyhában főzőcskézve háziasszony módjára./
- A szeretőkkel mindig csak a baj van, de lehet jót tenne neked egy férj. Bár lehet megölnétek egymást az első nap végére.
/Egy darabig elmerengek mielőtt válaszolnék neki./
- Azt hiszem, a történelem csak akkor érdekes, ha nem volt ott az ember. Persze nekem más, a többsége csak homályos emlék és javarészt nem halandó szemszögből láttam az eseményeket, így kicsit mást jelent nekem mint neked a történelem. De ha igazán kíváncsi vagy, néped között biztos akadnak több ezer évesek és még talán tisztábban is emlékeznek a történtekre. És igen, bárhogy is nézel. Ha az a lány nem olyan ártatlan belül mint amilyen volt, akkor soha nem viszi véghez ami számára rendeltetett. És talán megérte volna a békés öregkort.

(193)

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

+ Jó, jó... de... Eh a fenébe, csak ne látnám az igazat is a szavaiban. Mert sajnos van valamennyi, csak azt tudnám miért ilyen nehéz ezt beismerni, akár csak magamnak? +
- Nos igen, de az életünk bármin múlhat... /mondom csendesen, habár ez még számomra is igen gyenge és szánalmas érvnek tűnik. Legszívesebben visszaszívnám, annyira erőtlen.
Aztán hallgatom a szavait a vízbe bámulva. Teljesen rá figyelek, de a szemem kékje a medence kékjébe merül, mintha a víz hullámzása segítene a gondolkozásban. Sajnos ismét be kell ismernem, hogy nem butaság. A bökkenő csupán annyi, hogyha meggörbülök sem tudom már levetni a köntöst, amibe belebújtam. Lassan már nem is számolom hány év telt el, amióta uralkodó vagyok. Mindenki az én parancsomnak engedelmeskedik, a szavaim törvények. Megszoktam és szinte teljesen belesüppedtem ebbe az állapotba.
+ Hogy egészséges-e? Nem tudom... Hogy tudok-e változtatni rajta? Nem tudom... Hogy akarok-e? Nem... nem tudom... +
Aztán végül mialatt hallgatom, a gondolatok új mederbe folynak. Egészen eddig így csináltam a hatalmamra és befolyásomra támaszkodtam. Most meg is nézhetem hová jutottam, hogy mi lett belőlem... A saját népem le akar taszítani, ennyi lett a nagy hatalmamból.
Nehéz döntés volt, de megkeményítettem a szívemet, habár máshogy, mint amikor az első korty vért vettem magamhoz ebben a világban. Ez egy egészen más döntés volt, de ha lehet legalább olyan nehéz.
Könnyeden felálltam egy szó nélkül és közben felmértem a borostyánnal befuttatott termet. Azt akartam tűnjön el a növény. A Dombhoz ért a tudatom, egybe forrt vele és a zöld csápok hamarosan el is tűntek a földben. Így sem nézett ki sokkal jobban a lakosztályom, de már láttam azt, amit kerestem.
Odasétáltam a hatalmas szekrényhez, ami sértetlen fekete tömegként trónolt a falban, csupán a lovak nem futkároztak a felületén vidáman. Kitártam a hatalmas ajtókat, ami szinte ki is takart a külvilágtól, és rövid kutakodás után magamra vettem egy fekete lovaglónadrágot csizmával és egy mélykék, szinte feketének tűnő egyszerű mégis kényelmes inget fölülre. Aztán rövid gondolkozás után összefogtam fátyolnyi mennyiségű hajam, majd az egészet még pár helyen rögzítettem. Tetemes súlya volt, de voltam annyira erős, hogy elbírtam. A kezem végül az árnyékból és holdfényből font koronán állapodott meg, az uralkodói jelkép ott kavargott a fejemen. Újra lehunytam a szemem és éreztem, hogy a Domb ezt a kérésem is teljesíti, a korona szépen lassan eltűnt, de tudtam, hogy nem örökre. Ezzel be is zártam a szekrényt és úgy ahogy voltam, egyszerű ruhában összefogott hajjal visszasétáltam a medencénél ücsörgő démonhoz. Visszaültem mellé törökülésben./
- Legyen, akkor taníts meg egy kutyát, és majd a eljövendő nemzedékek dolga lesz ítélkezni mi is voltam valójában.
/Aztán amikor a férjet említi a harag olyan lánggal lobban fel bennem, hogy ő is érezheti. Tetőtől talpig végigszáguld rajtam érzem ahogy a köteléket is megrántja és átszivárog hozzá./
- Nem, nekem soha nem lesz férjem! Végeztem a férfiakkal! /sziszegtem. Aztán rájöttem, hogy egy buta mondat elég, hogy feldühítsen. Most ezért voltam dühös magamra, mert olyan gyermetegen viselkedek, ami nem méltó hozzám.. Méltó? Egy bukásra ítélt királynő... A méltóságomban már csak én hiszek./
- Persze a történelem addig nem lesz történelemmé, amíg mi írjuk azt, addig csupán élet. /mondtam kissé higgadtabban./ Igen, vannak öregek a népemben, de csak kevesen szeretnek a múltról beszélni. Több ezer évnyi élet gyakran nagyon nagy teher... De a Domb mesél nekem, ő megmutatja, amire kíváncsi vagyok, ahogy mindig... /merengtem el egy pillanatra.
Aztán az utolsó szavain egy pillanatig gondolkozva felállok és széttárom a karjaim, mintha magamhoz akarnám ölelni a tudást./
- Talán... talán az ártatlanságnál nincs nagyobb kincs... De számomra csak a kardok dala maradt, ennyi az, amit még talán elérhetek, hogy nekem csengjenek. Gyere hát Tanító és mutasd meg, amit akartál. Ígérem most nem fogok közbe szólni. Sok hátrányos tulajdonságom mellett még fiatal vagyok, habár öregebb nem is leszek, talán a kor megadja még nekem azt az elmét, hogy képes legyek tanulni... Mert tanulni szeretnék. A lánynak akiről beszélsz nem adatott meg a békés öregkor és nekem sem fog, de szeretnék még pár évet élni, mielőtt végleg megtérek Danuhoz. /mondtam csendesen. A végére minden indulat kiveszett a szavaimból, csendes nyugodt és tárgyilagos voltam. Minden összezavarodott, minden formálódott, én pedig egyedül voltam a viharban, hát csak ültem és vártam a végére./

(222)

[Legion]

* Lynarin *

- Mit ne mondjak, továbbra is érdekesnek tűnnek az elképzeléseid. És valahogy az, amilyen teátrálisan adod elő magad, néha fárasztó, tudod. De mindegy is. Mára úgy gondolom kár többet eléd tennem. Előbb ezeket gyakorold be alaposan. Sokan szeretnek értelmetlen forgatásokat, ugrabugrálást beletenni a gyakorlataikba. De azzal még ráérsz. Előbb gyakorold be az alapokat. Legközelebb majd vívunk, sokat, utána kicsit közelebb megyünk a saját fegyveredhez.
/Mikor öltözni, pontosabban vetkőzni kezd, én félre fordítom a fejem és csak akkor nézek újra felé, ha már hallom a lépteit közeledni. Minden esetre jól áll neki és szép látvány. Bár ne ragaszkodna ennyire önnön sötétségéhez./
- Eljövendő nemzedékek? Ugyan Királylány, az eljövendő nemzedékeknek fogalma se lesz arról, hogy mi kik voltunk. Ez mindig is így ment. Még ha fenn is marad a nevünk, nemzedékről nemzedékre mássá leszünk. Hallottál például egy Yĕhōšuă * Joshua -nak ejtem * nevű emberről? Biztos vagyok benne, de te talán inkább Jézus néven ismerheted. Mit gondolsz, ő vajon tényleg megtett mindent, amit a nevéhez kötnek vagy csak egy egyszerű kárpitos volt talán? Rosszkor, rossz helyen? Teljesen mindegy, hogy mit vársz el az utánad jövő nemzedékektől, ők mindig máshogy gondolják.
/Egy rövid ideig csak mosolygok ahogy haragja átcsap rajtam. Eltöltekezem vele és megkötöm magamban./
- Végeztél a férfiakkal? Már ne haragudj, de mennyi idős is vagy? Húsz? Huszonöt? Kicsit korai még nem gondolod? De te tudod, valahogy soha nem értettem a nőket. Minden esetre, ha meggondolnád magad, szívesen eljövök a menyegződre.
/Megadóan széttárom a kezeimet és mosolyogva állok fel./
- Ne sértődj meg ezen az apró szurkálódáson. Minden esetre, ne akarj ilyen hamar csak pengék csengésére vágyni. Nem olyan élvezetes az, mint ahogy először gondolnád. Azt hiszem, most jobb lenne ha indulnék, még van némi teendőm a világban, de szívesen meglátogatlak hamarosan és akkor sort keríthetünk a következő leckének is. Viszont búcsúzóul, még egy valamit had mondjak. A békés öregkor, nem kiváltság és nem is jutalom. Ha erre vágysz, magadnak kell elérned, tenned kell érte. De ez megint egy olyan dolog, amit nyers erővel nem lehet. És most, had legyen egy utolsó kérésem mielőtt indulok. Kaphatnék egy nadrágot és valami inget vagy trikót?

(194)

[Lynarin Seeragic]

*Legion - 2900. augusztus 10.*

- Ez vagyok én, csupa színészkedés és őrület. Vess meg érte. /vonok vállat nyugodtan. A hűvös nyugalom kezd visszaszivárogni belém. Zavaróan emlékeztet az örökös ürességre és magányra, de minden hibája ellenére van ennek egy előnye is. Már ismerem, jobban ismerem, mint a tenyerem. Én vagyok ez a magányos hideg, a részem, ha tetszik, ha nem.
Aztán komolyan rápillantok, amíg beszél, aztán csak megvonom a vállam./
- Nem is igazán számít, ha csak ilyen halhatatlanság adatik meg nekünk, hát legyen ilyen. Ha meghalok és a poraimat is magához öleli az anyaföld, legalább legyen valaki aki emlékezik rám. Különben annyi értelme sincs az életnek, amennyit így ki tudunk préselni belőle.
/Végignézem a lakosztályomon és látom, ahogy a padló összeforr, az üvegbúra repedései is begyógyítják magukat, amíg mi itt beszélgetünk. A Tündérdomb gondomat viseli és ez így is lesz mindig, ő az egyetlen, akinek igazán számítok. Érzem azt az eltéphetetlen láncot, ami hozzá köt és hálás vagyok Danunak ezért. Vetek egy pillantást a démonra és nem tudom megérteni, hogyan tagadhatta meg az Istennőt, egyszerűen nem látok rá logikus indokot.
Azonban amikor felé pillantok a szemeim teljesen kiürülnek, hagyom, hogy az a fagyos semmi átjárja az ezüst-zafír-obszidián gyűrűket is, hogy kisugározzon a külvilágra, had lássa, hogy komolyan gondolom./
- Igen végeztem. Nem haragszom, habár aki annyit élt, mint te, attól elvárható lenne, hogy tudja nem illik ilyet kérdezni. Mellesleg húsz, hamarosan már huszonegy. /mondom azzal a fagyos békével, de a szavaim valahogy egy ötven éves ember kiégettségével vannak telítve, mintha hazudna a tény, mennyi is vagyok valójában./
- Sok olyan ember van, akit nem értünk, de amíg el tudsz élni mellettük, addig ebből nincs baj. Én sem értek sokakat... De elfogadom, vagy beleőrülnék, ha megpróbálkoznék mások lelkébe látni. A menyegzőre pedig nem fog sor kerülni, hamarabb kapsz meghívást a temetésemre. /mondom továbbra is csendesen.
Aztán csak vállat vonok, majd fölállok mellőle. Nem tudom ücsörögni most, nem megy./
- Nem sértődtem meg rajta, már nagyon régóta nem sértődök meg azon, amit az emberek mondanak nekem. Mellesleg igazából nem vágyom békés öregkorra, az nem az én életemhez való, és ezt elfogadtam. Erőszakos halállal fogok távozni, úgy ahogy sokak az én karjaim közül. De menj, habár nem hiszel benne, de Danu kísérjen utadon. Mielőtt visszatérnél értesíts, illetve tudakozódj, ha más a Királynő, jobb, ha nem jössz be a Dombba. /mondom nyugodtan. Aztán egy felvillanás, a hatalmam árjának rövid kiáradása, és hamarosan egy testhez simuló fekete póló is hozzácsapódik, ahogy az árnyak szilárddá válnak a bőrén finoman elkerülve a szárnyait./
- A nadrág már rajtad van. Az ajtó előtt várni fog egy goblin, elkísér a kijáratig, hogy ne kössön beléd senki. /intek, mire az ajtó fel is tárul./

(223)

*Köszönöm a játékot.*

[Legion]

- Hidd el, több van benned, mint azt látni engeded. De azt hiszem, mára eleget győzködtelek. Majd talán legközelebb.
/Mosolyogva, de fejemet csóválva sétálok hozzá közelebb./
- Hát ha csak annyit vársz az élettől, akkor már régen rossz. Hidd el, nem kell préselni az életet, hogy jó dolgok legyenek benne. Csak egy kicsit élni. Szóval huszonegy.... ahhoz képest, néha úgy beszélsz mint egy sértett tini. Volt húgom, legutóbb kettő is. Mindig is imádtam, amikor tizenpár évesen már gyűlölték a férfiakat és harcias amazon módjára ostorozták fajtámat szavaikkal. Másnap pedig vihogó csitriként mutatták be aktuális lovagjukat. Szóval, engedd meg, hogy szkeptikus legyek.
/Végignézek magamon. Árnyékba burkolva tényleg démonnak tűntem./
+ Csak hazáig bírja ki.
- Ahogy gondolod. Én személy szerint szeretem megérteni, hogy ki mit s miért tesz. Valahogy könnyebb elfogadni a másik embert, ha tudod ki ő valójában.
/Megcsóválom a fejem végül, majd egy apró meghajlással búcsúzom./
- Ég veled Királylány, még hallasz felőlem, ígérem!
/Elindulok kifelé. Út közben újra előkerítem a kissé viseltes hátizsákot és az ajtónál még megállok egy pillanatra, de csak a vállam fölött illantok hátra./
- Tudod, nem az a baj, hogy nem hiszek Danuban, de nem élet a rabság.
/Ezzel kilépek a szélesre tárt ajtón. Odakinn megvárom az érkező goblint és közben egy pillanatra eltüntetem a szárnyaimat, hogy a táskát felvehessem, de csak a felső párat idézem vissza magamra. Nem kell nagy dobra verni, ki is vagyok valójában./
- Üdv kis barátom, mutasd meg a ki vezető utat kérlek!
/Nem sok goblinnal találkoztam, főleg nem mostanában, de azért vicces volt látni az elképedést az arcán. Mint ha nem lenne igazán hozzá szokva, hogy emberszámba veszik. Egy darabig sétálok utána és beismerem, hogy könnyen eltévednék nélküle. Szerencsére vele és talán a medállal a nyakamban nem provokál senki, bár az az egy-két sidhe akik mellett elmegyünk igen furcsán néz rám. Úgy tűnik, mostanában ritka vendégek vagyunk erre felé. Végül a Domb kijáratánál elköszönök alkalmi idegenvezetőmtől és egy pillanatra magamba mélyedek./

+ Asmodeus! A sötét királynő enyhén őrült és vakon követi Danut. De az uralma gyenge lábakon áll. Viszont a tanácsadójának választott így még hasznunkra válhat ott ahol van. Minden esetre, maga a királynő veszélyes lehet, de mint udvar, mint frakció egyenlőre megosztottak. Az arany sidhével még nem sikerült beszélnem, de üzenek neki. Ha kellek, csak szólj és indulok. De nemsokára vissza megyek a Főhadiszállásra is, kell egy új ruha....

* Folytatás a kijáratnál a réten. *

* Én köszönöm! Még találkozunk! *

(195)

[Lynarin Seeragic]

*2900. augusztus 10.*

/Figyeltem ahogy Legion távozik. A szavaira nem feleltem, nem voltam biztos benne, hogy lenne értelme, ha a magam igazáról próbálnám győzködni. Ráadásul csak annyit értem volna el az erősködéssel, hogy lejáratom magam, vagy pont megerősítem benne azt, amit tagadni akartam.
Amikor az ajtó bezárult csendesen odasétáltam a medencéhez, kibújtam a ruháimból, majd beleugrottam a vízbe. Ahogy a hűs elemem körbeölelte a testem ki kellett volna, hogy tisztuljon a fejem. A medence alján a sötét mélységben igazán otthon voltam, most valahogy mégsem segített. Ezernyi gondolat megvadul hollóraj formájában keringett a fejemben. Végül feljöttem a víz alól és rövid törölközőkutakodás után a szobám romjai közepette, leültem a fésülködőasztal maradványaihoz.
Már a régi voltam, amikor csendes fensőbbséggel hívattam a goblin cselédeket, hogy rakjanak rendet. Figyeltem a szorgos rettegéssel telt munkájuk. Fejemen a Holdfény és Árnyak koronája azonnal megjelent, amint kijöttem a vízből, és éreztem a mágia különös hűs-forróságát, ami áradt belőle. Egy pillanatig még a ruhák fölött is elgondolkozva álltam, de végül enyhe haraggal az árnyékköntösöm öltöttem magamra. A harag a démonnak szólt, amiért elültette a bogarat a fülembe. Most ahogy elnéztem a goblinokat régi pompámban valami nagy üresség ásított bennem. Hiányzott valami, de nem tudtam mi bánt.
Már jó pár órája ücsöröghettem ott, figyelve mint épül újjá a hálótermem, amikor az egyik tündérke bereppent. Kecsesen meghajtotta magát a levegőben, majd amikor intettem közelebb reppent./
- Köszönöm hogy fogadott Királynőm. Egy angyal vár bebocsájtásra, önt keresi, azt mondta fontos lenne. /mondta lágyan csilingelő hangon. Bevallom egy kissé összezavart a dolog. Azt hittem Legion elment már egy ideje és egy jó darabig vissza sem jön. Ennek ellenére a kíváncsiságom szokás szerint felülkerekedett minden, így csak biccentettem./
- Értem. Kísérjétek ide.
/Figyeltem ahogy elmegy, aztán elégedetten vettem szemügyre a hálótermem. Be kell vallani a goblinok varázslatosan értenek ehhez. Olyan volt a hely, mintha nem itt zajlott volna le pár órája egy mini mágikus apokalipszis. A határozott kopogás azonban az ajtó felé fordította a figyelmem. Amikor az ajtószárnyak kinyíltak egy másik angyallal találtam szemben magam, mint akire számítottam. Az első zavart a saját butaságom feletti enyhe harag váltotta föl, persze az arcom ezen érzelmekből semmit nem tükrözött. A szenvtelen fenség maszkjával nyugtáztam Gabriel biccentését is./
- A fivérem Michael és az egész népünk nevében jöttem az Árnyak és Vizek Királynőjéhez, az ő szavukat tolmácsolom, az ő üdvözletüket hozom, az ő szavaikkal szólok. /mondja nyugodt mély bariton hangon. Ahogy a pillantásom a tavaszi égboltot idéző kéknél is kékebb szemekbe fúrtam egy nagyon öreg és nagyon bölcs lélek nézett vissza rám. Szinte láttam a kék pillantásba írt évezredeket, vagy tán milliókat./
- Én is üdvözöllek téged Gabriel, a hírvivő, és az egész népedet. /viszonoztam a lehető legudvariasabban az üdvözlést, itt azonban megálltam. Az ő dolga volt, hogy előterjessze az ügyét, és nem is várt sokat vele./
- Először is engedd meg, hogy kifejezzem megkönnyebbülésem, amiért visszatértél a halálból. Úgy hiszem egyik népnek se vált volna előnyére egy hatalmi harc a Holdfényes udvarban. Biztosíthatlak, hogy az angyalok továbbra is mellettetek állnak, hogyha az Udvar is úgy gondolkozik, ahogy eddig... /hallgatott el egy pillanatra. Közben azok a mindentudó kék szemek engem fürkésztek. Reménykedtem benne, hogy nem fedezik fel a zavarom. Egy pillanatra csöndesedtem el csupán, ahogy próbáltam rendezni a gondolataim több-kevesebb sikerrel./
- Köszönöm, őszintén hálás vagyok az angyalok támogatásáért. Részemről semmi olyasmit nem tennék, amivel kárára lennék Danu többi gyermekének. Nagyon remélem, hogy továbbra is a kölcsönös bajtársiasság nevében telnek majd a napjaink, és népeink számíthatnak egymásra, ha a sors úgy hozza. /mondtam végül, az arcomra pedig még egy semleges mosolyt is varázsoltam. Gabriel biccentett, majd viszonozta a mosolyom. Nem tudtam leolvasni a valódi érzelmeit, az arca annyira maszkszerű volt, akárcsak az enyém./
- Szavaidat a testvéreim is örömmel fogják hallani. Nagy boldogság jó hírt vinni nekik. Részemről csupán a testvériesség kölcsönösségét tudom fölajánlani viszonzásul.
- Ez tökéletes ajándék egy uralkodónak, aki igyekszik a jó útra terelni népét. /mondtam könnyedén, változatlan mosollyal. Ez annyira volt igaz, amennyire kellett. Az angyalokkal nem akartam harcolni, jó volt ez tehát, habár kissé meglepett, hogy Gabriel eljött hozzám. Habár talán nem kéne meglepődnöm azok után, hogy kisebb világégést akartam előidézni. Ezek után én is megpiszkálnám magam, hogy mégis mire számítsak... Egyenlőre békét kapnak, egyenlőre béke lesz, aztán majd kiderül./
- Ezt jó hallani. Még egyszer köszönöm, hogy fogadtál Királynő, nem is rabolnám tovább az idődet. /biccentett egyet, pont elég nagyot, hogy ne legyen sértés, de egy centivel se nagyobbat az elvártnál./
- A testvéreinkre mindig van időm. Örvendek, hogy eljöttél Gabriel, bármikor szívesen látott vendég vagy a Holdfényes udvarban. Remélem a békés időkben majd újra felkeresel minket akkor is, ha nem csak a diplomácia sodor felénk.
- Köszönöm a meghívást, remélem mihamarabb eljön az a béke, amikor megengedhetem magamnak ezt a kellemes kikapcsolódást. /mondta újra diplomatikusan./
- Én is remélem. Add át az én üdvözletem is a fivérednek és minden testvérednek. /mondtam búcsúzóul. Még pár udvarias semmiség, aztán rövid időn belül figyeltem az újabb szárnyakat kisétálni az ajtómon. Lassan angyalpénzt szedek, olyan gyakoriak lesznek itt.
Amikor egy nemrég elhelyezett fekete bőrfotelhoz sétáltam újabb adag elmélkedni valót kaptam. De nem volt gond vele, így legalább nem éreztem magam feleslegesnek. Ahogy ott ücsörögtem, szemlélve az ismét uralkodói lakosztályom, rájöttem valami fontosra. Hogy amik történtek velem, amilyen hatások értek, azokból mind tanulnom kell. Tanulnom kell és fejlődni, vagy nem érem meg az uralmam csúcspontját. Már csak azt kellett eldöntenem mit hogyan módosítsak és tervezzek át. Időm azonban volt rá, illetve ebben reménykedtem./

(224)

[Lyendryana Daimon]

*2900. augusztus 15.*

*A nem túl távoli múltban, amikor még azt hittem, hogy én irányítom az életem.*

/Nem tudom megmagyarázni, hogy az bosszantott jobban, hogy mindenki úgy viselkedett az Udvarban, mintha egy rakás méhkasban élnénk, és nem lenne más teendőik a kis méhecskéknek, hogy mézet szerezzenek. Mindennek olyan gyerekes vízhangja volt, a több ezer éves testvéreim, csak úgy minden nyomos ok nélkül rohangáltak, mint pók a falon!
Vagy az, hogy épp az imént kötelezett Quolren arra, hogy szegjem meg az önkéntes cölibátusom, és adjam magam oda Lyendyn védelméért cserébe. Persze belementem, hiszen én is hivatalosan az Ő családjához tartozom, problémás lenne, ha másik családba kellene beprotezsálnom a fivérem, hogy ha már egyszer velem fog élni!
Bosszankodásomat persze magamba tartom, nem akarom, hogy Lyen bármit is megsejtsen ebből az egészből! Biztos vagyok benne, hogy kitalálna valamit csak, hogy „ne legyen a terhemre”!
Gondolataimból, Tarb zökkent ki, mert hirtelen megjelenik az orrom előtt, amit nem tudok szó nélkül hagyni!/
- Pont te hiányoztál az életemből!
/Állok meg, hogy felvegyem vele a szemkontaktust és a viselkedésére is számot adjon./
- Bárónő! A testvérét keresem, a lakosztályánál nem nyitott senki sem ajtót, amikor kopogtam. Amennyiben jól tudom, még itt tartózkodik Önnél. Segítségemre lenne?
/Kezd egyből a lényeggel, ahogy mindig is, ha netalán megszólal. Én csak bólintok erre, hiszen igaza van. Ha megszólalnék, kizárt dolog, hogy megúsznám a következményeit, hogy acsarkodom egy Testőrrel. Mit van tenni, kénytelen vagyok lenyelni a problémáimat és érett felnőtt módjára viselkedni, ha már ő is volt olyan figyelmes, hogy nem vette fel a megjegyzésem./
- Megtudhatom, hogy miért?
/Teszem fel a kérdést teljesen kulturált hangnemben, miután elindulok, hogy azt a pár métert megtegyem az otthonom felé, ami még vissza van./
- A Királynő az összes gyógyítót magához rendelte! Ezért úgy gondoltam, hogy ha a fivérének is jelen kellene lennie, mivel úgy tudom, igen jelentős gyógyító képességekkel rendelkezik.
/Szerencsére a szemforgatást nem láthatta, amit megejtettem, hiszen a hátam mögött volt./
+ Jaj a Királynő rosszul van, hogy oda ne rohanjak!? Te meg egyből túlbuzgólkodsz! +
/Belépve az ajtón, egyenesen és határozottan megyek előre a nappali felé vezető folyosón, amikor Gquen már hozzám is szökken, hogy üdvözöljön. Hallom, ahogy Lyen éppen üvegeket pakol el a bárpultnál és össze is tör pár poharat. Nem jellemző rá az ügyetlenkedés, de még meglepőbb számomra, amikor belépve egy sereg tündért látok ott szorgoskodni, hangosan vitatkozva egy goblinlány felett, aki éppen összeszedi a romokat./
- Itt meg mi folyik?
/Teszem fel a kérdést, miközben Lyent keresem a szobában. Meg is találom a karzaton áll, és bámul lefelé egy könyvvel a kezében./
- Szia Húgi! A kis gazfickók éppen elpakolják a kristálypoharakat. Illetve többnyire elpakolják.
/Felel mosolyogva, viszont erre nekem csak egyre feljebb szökik az egyik szemöldököm./
+Mióta vannak itt szolgálók?! Most már biztos, hogy megbolondult az egész Udvar!+
- Tarb veled akar beszélni!
/Váltok témát mégis, és jelképesen magukra hagyom őket, hogy a mostanra már csendben lévő és megdermedt tündérekhez és a goblinhoz - aki még mindig szorgoskodik -, lépjek.

*Egy apró közjáték után, nemsokkal, amikor rá kellett jönnöm, hogy életem pasasai ellenem vannak!*

Míg én velük foglalkoztam a két férfi is megbeszélték a saját dolgaikat, aminek köszönhetően rá kellet jönnöm, hogy soha többé nem szabad őket kettesben hagynom! Igen, egy összeesküvés áldozata lettem, aminek ŐK az okai! Mert miattuk vagyok most itt, az idegbaj és a sokk határán lebegő királynőt figyelve./
+ Ez nem az én napom! +
/Szótlanul állok, a hátamat az egyik falnak vetve, összevont karokkal./


{96}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Éreztem, ahogy haragom eleven lényként hullámzik körülöttem, mintha ő is egy pokolbéli szörny lett volna, hasonló ahhoz, akik megérezve a hatalmam dühödt kitörését elősomfordáltak a sötétből, és a ruhám sötét szövedékéhez kapcsolódva hamis árnyakként köröztek körülöttem. A dolog nem segített, a lakosztályomban így is éppen csak annyi fény volt, hogy az amúgy érzékeny sidhe szemek fel tudják fedezni a formákat. Szívem szerint az összes fényt kioltottam volna, akár egy buta gyermek, aki a fejére húzva a takarót elhiteti magával, hogy a szörnyek nincsenek ott, ha nem látja őket... Pedig a szörnyek ott vannak. Jó magam is egy vagyok közülük, sőt a királynőjük vagyok. Azonban nem ez volt az, ami aggasztott, nem ezért járt kék lidércfényként táncot a hatalom a bőrömön, és izzottak a szemeim belső tűztől, ahogy az összegyűlt gyógyítókra emeltem őket. A homályból csak a bőröm sápadt fénye és az Árnyak és Holdfény koronájának ezüstös derengése emelt ki. A hangom azonban eggyé olvadt a homállyal, pont olyan mély és füstösen hideg volt, akár a sivatagot belengő vad éjszaka./
- Először is köszönöm, hogy mind eljöttetek félbe hagyva sürgető teendőiteket. /mondtam halálos nyugalommal. Túl sok volt a béke, egyértelműen művivé dermesztette a szavaim a túlzott udvariasság, de mára ezt a maszkot választottam. Fogalmam sem volt, milyen más fegyverrel küzdhetnék az őrület ellen. A kezem tétován megrebben a hasam felé ruhám árnyszövedékén át, de a sötétségben nem lehetett túl észrevehető a mozdulat. Nem is nekik szólt, csupán eszembe jutottak a furcsa álomlátogatóm szavai.
Rövid ideig kivártam az üdvözlés után, majd ismét fel-alá sétálgatva folytattam. A testőrök a szoba falánál álltak az összehívott gyógyítók a terem közepén, én köztük és a medence között sétálgattam, akár egy ketrecbe zárt fenevad. Néha végigmértem a rezzenéstelenül álló testőröket és olyasmik merültek fel bennem, amiken még nem volt időm elmélkedni, hiszen túl gyorsan történt minden.
+ Vajon ki lehet a gyermek apja? Nah persze, ha létezik egyáltalán a gyermek, és nem csupán az egyik ellenségem próbált meg tőrbe csalni, úgy hogy belépett az álomba elhitetve velem hogy gyermeket várok, aztán pedig amikor a gyógyítók megvizsgálnak és kiderül az igazság, hogy miattam terméketlen a Domb háborút vívhasson ellenem.... +
A kételyek szívós féregként rágták be magukat a lelkembe csomót kötve a nyelvemre. Aztán ismét megéreztem. A mágia gyenge erőtlen kis felvillanása, akár egy leheletnyi parfüm vett körbe. Halál volt, pusztító hatalom, mégis az élet ígéretét hordozta magában. Ez erőt adott, hogy folytassam. A gyógyítók felé fordultam, mert inkább rájuk néztem, mint a falnál álló férfiakra./
- Azt szeretném, hogy vizsgáljatok meg és erősítsétek meg a gyanúmat. Danu örököst adott nekem, aki ha eljön az ideje uralni fogja a holdfényes udvart vér és hatalom jogán. /mondtam. A hangom most magabiztosabb volt, tisztán zengett, mintha maguk az árnyak lehelték volna. Hagytam, hogy a szavaim akár lehullajtott aranypénzek csörögve a földre hulljanak, had kapdossák fel őket hitetlenkedve. Tudtam, hogy nem hisznek nekem, én sem hittem saját magamnak, de bizonyosságot kellett szereznem. Így pedig két legyet üthettem egy csapásra. Egyrészt eloszlathattam minden trónbitorló vágyát, hogy kifúrjon a hatalmamból, másrészt bizonyosságot szerezhettem. Aztán ráérek majd akkor foglalkozni a lányom szavaival, ha kiderül hogy valóban létezik, vagy létezni fog.../
- Jöjjetek! /intettem tehát határozottan a gyógyítók felé. Tudtam sokuknak nagy a hatalma, de a mi mágiánk mindig is felerősítette az érintés, most pedig azt akartam, hogy biztosra menjünk, így könnyeden leültem egy fekete karosszékbe, amit a felújítás alatt cipeltek be a goblinok és vártam a "diagnózist". Nem tudtam sírjak vagy nevessek ezen az őrületen...
+ Azt hiszem ezt majd ráérek eldönteni, ha magamra maradtam... vagy magunkra maradtunk...+

(225)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn - 2900. augusztus 15.*


/A kis hatásszünetnek köszönhetően, még én is érdeklődve hallgattam a kislányt, hogy mégis mit akar megosztani velünk. Szerencsésnek érzem magam, hogy engem nem emelt ki az érkező gyógyítókkal együtt, de akár meg is sértődhettem volna. Csak futólag pillantok a mellettem álló testőrökre, amikor a Királynő is felénk néz. Nem, nem vagyok hajlandó most felvenni vele a szemkontaktust!
Meglepően hamar úrrá lett a vonásain, ahogy egyre több és több sidhe jelent meg a szobájában. Ellenben ez csak a felszín volt, amit mindannyian éreztünk. Bellül egyáltalán nem nyugodt! És igen, megtudtuk végre az okát is.
Testvéremmel összenéztünk. Tudom, hogy ugyan az a gondolat futott végig az agyán, mint nekem. Az álom amit Danu pár nappal ezelőtt ajándékozott nekünk./
+ "Ami elbukott ismét emelkedőben van... A halott újra életre kel. Ahol nem volt remény ismét reménység születhet..." +
/Körbepillantok, kinek mi a reakciója a hallottak alapján. Nem csalódom, bármennyire is jól uralják mimikájukat, mindenki meglepődött! Csak biccentek a fejemmel Lyennek, amikor az Uralkodó hívatja. Nem tudom kinek tűnt fel ez az apró közjáték, vagy az, hogy kettőnket nem a hír mibenléte mozgatott meg, sőt mondhatnám, hogy egyáltalán nem lepett meg a bejelentés. Hanem az, hogy ilyen hamar kaptam választ erre a kérdésre.
A gyógyítok szinte egyszerre indulnak meg Lynarin felé, mégis az első lépéseik nem a legmagabiztosabbak, csak akkor vállnak ők is határozottabbá, amikor Lyendryn oda lép a királynőhöz, és elkezdi összegyűjteni a hatalmát. Sosem bővelkedünk a gyógyítókból, és most sincsenek olyan sokan, hogy teljesen eltakarják Lynt. Míg a rítus folyik Őt figyelem, majd tekintetem újra összefonódik a fivéremével, amikor végeznek a gyógyítók, felém fordul és biccent./
+ Hát valóban igaz! +
- Értem.
/Mondom halkan, bár ez Lyennek szól, tudom, hogy nem hallja, mégis érti. Hátrább lép a lánytól, de nem jön oda hozzám, a közelében marad.
Valahogy furcsa maró érzés lesz úrrá a gyomromban, szívemben, mégis ugyanakkor felszabadulok is egyben. Nagy levegőt veszek, amit hosszan benntartok, és lassan fújom ki./
+ Végleg le kell mondanom Rólad! Akár te vagy a gyermek apja, akár nem! +
/Ahogy kifújom a megfáradt levegőt, úgy távozik belőlem az érzés is. Csak az üresség marad hátra.
Hallom ahogy a tömeg egyként próbálja bizonygatni, hogy a megérzése a Királynőnek igaznak bizonyult. Csak lopva pillantok volt szerelmem felé, hogy lássam belőle milyen reakciót váltott ki a ténymegállapítás. De nem látok igazán semmit. Mostanra már mindegyik testőr kellően rendezte vonásait, hogy senki ne olvashasson belőlük!
Gondolataim keresnek és kutatnak megfelelő személyek után, hogy a gyermek nevelője, testőre legyen majd. Vajon ki vállalná, de mégis a legfontosabb, ki lenne a megfelelő erre?
Látom, hogy Lyen is ezen gondolkodik, de Ö kevésbé ismeri az Udvarunk! Még alig ismerkedett meg pár sidhével. Nem tudja, csak az én elmondásom alapján, hogy milyen a jelenlegi helyzet. A gratulációk mellett, már most elhangoznak megjegyzések és utalások a gyógyítók részéről is.
Csak mi maradunk némák Lyennel. Hol egymást figyelve, hogy Lynarint./


{97}