A királynő lakosztálya

[Alyara Nirois]

Belépve egy hatalmas köralapú kupolás terembe érkezik az ember. Mindenhol félhomály uralkodik, amit csak különös mozgó derengés oszlat el. A szoba falain túl ugyanis mintha a tenger legmélye helyezkedne el. Sötét víztömeg veszi körbe a szobát, amelyben a tengeri ragadozók sápadtan derengő teste ad fényt egyedül. Így olyan, mintha az árnyékból font, vagy árnyakkal fedett oszlopok egybe kapcsolnák a fekete ezüsttel erezett márványpadlót, a tengerkupolával.
A szoba ajtótól legtávolabbi pontján egy árnyfüggöny alatt egy hatalmas baldachinos ágy foglal helyet, kecses obszidián szerkezete egymásba olvadó tengeri állatok testéből épül fel. Az ágyat pedig hihetetlen mennyiségű fekete és mélykék selyem lepedő és párna fedi.

Balra egy kövekkel körbevett medenceszerű bemélyedés van, amelynek vize mindig meleg, habár a tükrén türkizkék vízililiomok nyílnak. Az egyik falról apró vízesés pezsdíti fel a mozdulatlan vizet, de a medence mégsem önt ki soha, mágia oszlatja el a felesleges vizet. Ettől néhány méternyire egy hatalmas fekete ruhásszekrény van a falba ágyazva. A felületén a szekrény síkjában ezüst paripák rohannak az egyik faltól a másikig. A szekrény előtt szintén fekete fésülködőasztal áll rajta értékesebbnél értékesebb észerek és egy kelta stílusú ládikó.
A jobb oldalon szemben a medencével egy közepes méretű étkezőasztal és előtte egy hosszú fekete márványpult áll rajta kék és fekete rózsacsokrok. A pult mögött még van egy messziről hűtőnek tűnő szekrény, habár inkább egy fekete márványszekrénynek tűnik, mint valami modern gépnek.
A szoba közepén pedig egy picsiny kert van. Kék és fekete virágok nőnek körbe egy zafírtömböt, amibe egy kard van beleszúrva. Senki nem tudja kihúzni csak a királynő, és aki ezzel megpróbálkozik annak a kard elszívja az életerejét, sőt ha nem engedi el elég hamar a lelkét is magába olvasztja. A Kard ugyanis egy ősi sidhe ereklye a Lélekfaló.
A padlót csak az ágy körül borítják szőnyegek, de ezek vastag puha prémszerű éjfekete anyagok, amelyekbe belesüpped az ember lába.


Előzmények, korábbi hozzászólások

[Legion]

* Lynarin *

- Már hogy ne lenne! Hisz ez az érzelmek lényege. Minden pokoli érzelmet kiegyensúlyoz egy mennyei, sőt! Nem tudom, hogy mi történhetett a múltadban, ami miatt így irtózol az érzelmeidtől, de ha nem mersz kockáztatni, akkor csak egy dolgot érsz el. Hogy a lelked sivárrá válik és csak a fájdalom emléke marad meg benne. Mint ha szándékosan elutasítanád magadtól a gyógyírt, csak mert tartasz attól, hogy újra beteg lehetsz.
/Újfent, már számolni se próbálom hanyadjára csóválom meg a fejem mosolyogva./
- Látom nem értesz velem egyet. De ez nem baj. Az én igazam se igazabb a tiédnél. De tévedsz, nincs seregem, legalábbis nem olyan amilyenre te gondolsz. Elhiszem, hogy a néped között léteznek felfoghatatlanul nagy hatalmú lények is. És hogy bárki ellen felsorakoztathatnád akár magának a világnak az erejét is. De úgy tűnik, te csak a nagy dolgokkal számolsz. A kicsit sem szabad lebecsülni. Lehet valaki egész életében egy senki mások szemében, de még belőle is lehet hős. Azt hiszem, mi vagyunk erre a legjobb példa. Én például a XX. század végén egy átlag ember voltam. Semmi különleges nem volt bennem, mégis teljesen más voltam mint bárki. Aztán valamiért ide kerültem, most pedig vagyok aki vagyok. Én nem félek azoktól, akik mellettem állnak. Támaszkodom rájuk és támaszt nyújtok nekik. Így erősebbek vagyunk mint ha csak együtt lennénk de külön-külön.

/A rögtönzött mágia bemutatója nem kicsit megzavart. Ahogy a nyakamra fonódtak az árnyujjak, már rántottam is magam köré a mágiámat de tudtam, hogy ha meg akar ölni, már úgy is elkéstem. Így hát végül csak annyit tettem, hogy a szárnyaimat hátra csaptam, majd mikor elmúlt a hirtelen izgalom, visszahajtottam őket Lynarin köré és visszavezettem magam lassan abba az állapotba, ahol meg akartam érinteni. Bár megfordult a fejemben, végül még sem idéztem meg semmilyen fegyvert. Inkább hatalmam azon gócát szétoszlattam és visszafogadtam a lelkembe. Ekkor újfent éreztem azt, amit már nem egyszer korábban, hogy valaki van "mellettem" és vár valamire. És bár, már egy ideje sejtem, hogy ez az angyal-lelkem lehet, még nem álltam készen befogadni, és ezt ő is tudta. Még formálódnom kell, hogy ismét Légió legyek./
- Ezt ne! Ha tényleg azt akarod, hogy melletted álljak, akkor nem elég, hogy te megbízol bennem, nekem is bíznom kell benned. És egy fenyegetés nem segíti a bizalmat. De azért remélem, nem gondoltad egy pillanatig sem komolyan, hogy most az életemre törj. Elhiszem, hogy tisztában vagy a képességeiddel. Ezt az iménti kis bemutató is alátámasztotta. De néha nem árt, ha tudod, ki áll veled szemben. Egy meglepetés támadás többnyire hatásos, de néha megesik, hogy az ellenfeled csak erre vár. De hidd el, tőlem nincs miért tartanod. Ha lenne, nem lennék itt. Én nem támadok hátba senkit. Inkább bukjak büszkén mint sem gyalázattal éljek.

/Mikor ellép tőlem, lágyan széttárom a szárnyaim, hogy ne legyenek az útjában és csak finoman simítom meg a karját a szárnyam végével, ha csak el nem húzódik előle. Az új átjárón át pedig kíváncsian, de kissé zakatoló szívvel követem.
A terembe lépve, akarva-akaratlanul is elámulok. Bár már sok mindent láttam ebben a világban, az, hogy ilyen tágas és egymástól ily különböző termek alkotják a sidhék lakhelyét, a Dombot, még mindig nehezen felfogható. Még ha mágiáról is van szó és a Domb is egyfajta élőlény, még akkor is különös és ámulatba ejtő. A terem különös, szinte nem evilági békét sugároz számomra, így csak halkan szólalok meg a nő mögött./
- Gyönyörű. Illik hozzád.

(173)

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Csak szomorkásan csóváltam a fejem a szavaira./
- Én is szerettem volna mindig ezt hinni, de az az ártatlan gyermek meghalt bennem, aki hitt a jóságban és a boldogságban. /mondtam csendesen. Nem akartam erről vitatkozni, mert nem tudott meggyőzni. Itt csak a saját tapasztalataimra támaszkodtam a múlt fájdalmaira, amiket nem űzhetett el semmi.
Aztán csak figyelem, ahogy mosolyogva megcsóválja a fejét, majd hallgatom és egyre inkább érzem mennyire az érme két oldalán állunk. Én csak nézek rá, elgondolkozva, hogy hogy volt képes megtartani a békébe és boldogságba vetett hitét ilyen hosszú ideig ebben a világban... /
- Nem becsülök alá senkit, mint már említettem ez a hiba halálos lehet. Csupán csak a nagy erők törvényének hódolok. Az esetek többségében ugyanis nem a homokszemek döntenek a világ sorsáról, hanem a sivatagi vihar... /Aztán csak megrázom a fejem, mielőtt egy kis sóhajjal hozzátenném./
- Nos ahogy gondolod... Tudom addig nem fogsz hinni nekem, amíg támaszaid nem árulnak el, habár kívánom ne így legyen. /tettem még hozzá, habár csak az ő kedvéért, mert részemről szinte biztos voltam benne, hogyha túlságosan függ valakiktől, abból csak baja származik majd. De lelke rajta, nem az én dolgom, nem is ártom bele magam. Habár azért az megnyugtatott kissé, hogy nem sorakoznak angyali légiók a küszöbömön. Nem mintha félnék tőlük, de jobb a biztos béke, mint a remélt győzelem. Amíg nem muszáj nem fogok most harcolni idegen ellennel, elég lesz a népemet megreguláznom.
Aztán amikor szétfoszlanak körülötte az árnyak csak csendesen hallgatom a monológját, habár semmi megbánás nincs bennem./
+ Én még mindig nem bízom benned... +
- Értem. És hidd el, ha valóban rád támadtam volna, már halott lennél. Csupán azt a célt szolgálta, hogy te is tudd, ki áll veled szemben. /dobtam vissza rá a saját szavait kihúzva magamat. A koronám zafírjain megcsillant a tompa fény, ugyan azzal a kékes ragyogással, ami a szememben szikrázott. Valóban nem akartam bántani, habár az okát még nem tudtam, talán valóban jobban vágytam egy bizalmasra, mint hittem volna./
- Nem tartod tőled Éadrom, de ezt mintha már említettem volna... Ha tartanék tőled be sem léphettél volna a Domb területére. /Aztán elgondolkozva oldalra biccentettem a fejem és egy másodpercig méregettem, mielőtt hozzátettem volna./
- Inkább büszke bukás, mint gyalázat? Különös bogár vagy te angyalom... /mondtam halkan a fejemet csóválva.

Amikor ellépek mellette érzem a karomon a tollak lágy érintését. A szemem sarkából még látom is, ahogy a ruhám árnyai csintalanul belekapaszkodnak a tollakba, de aztán visszatérnek fekete szövetként kavarogni a testem köré. Nem reagálok semmit, mintha észre sem venném, csak a gondolataimba merülve lépek be az otthonomba. Ha van hely a Dombon belül, ahol igazán békére lelhetek, akkor ez a terem az.
Amikor az angyal megszólal hátrafordulok és egy pillanatig elgondolkozva nézem. Valahogy annyira nem illik ebbe a világba. A tengerek sötét mélye nem az ég fiának való. Habár jól esik, hogy mégis értékeli a helyet. Igazából elég kevesen jutnak ide... Nos úgy is mondhatnánk, hogy rajtam kívül senki nem léphet be, csak nagyon ritkán. Ez itt az én váram, magányom sötét szentélye. Mégis biccentek az angyal szavaira./
- Köszönöm. /mondom csendesen, majd intek, hogy kövessen. Az oszlopokon kavargó árnyak felénk nyúlnak, akár az anyjuk üdvözlő gyerekek, habár az angyal jelenlétét nem tudják hová tenni, idegen nekik, visszahúzódnak, ha közeledik.
Balra indulok el a medence felé, de amikor elhaladok a Lélekfaló mellett érzem, hogy a Kard életre kel, kíváncsian kinyúl felém, persze csak metafizikusan, hiszen a teste továbbra is a zafírtömb fogja. Egy pillanatra megtorpanok, amikor átcsap rajtam az éhe, a vágy, hogy vérrel és lélekkel tápláljam. Meglep a szemtelensége, amikor rátalál az angyallal összekötő kötelékre és felé is tapogatózik, mintegy megszimatolva a prédát, talán még ő is megérzi a tolakodó közeledést. Habár a szemem vörösen villan, mert az ő éhsége mindig előrántja az enyémet is, de az orrára zárom a metafizikus kaput, kizárva az ősi ereklyét a tudatomból. Elvégre legyen bármilyen ősi is én vagyok a Királynő, én parancsolok neki.
Aztán haladok is tovább, mintha mi sem történt volna, egészen az ébenfából faragott fésülködőasztalig. Az értékesebbnél értékesebb ékszereket csak egy hanyag mozdulattal tolom félre, hogy kézbe vehessem a ládikót. Felnyitom a tetejét és azonnal ki is veszek belőle egy medált, majd visszateszem az asztalkára.
Aztán a pillantásom az angyalt keresi, ha követett odalépek hozzá és felé nyújtom a különös fekete fémből készült láncon függő ékszert. Nem nagy tárgy, talán ha három centi lehet az átmérője, de amint a kezembe veszem érzem a mágia melegét, ami belőle sugárzik./
- Tessék, azt hiszem te több hasznát veszed, mint én. /A tenyerembe ültetem a medált és elgondolkozva nézem, miközben beszélek. /
- Valaha Luciferé volt. Még réges-régen ugyanis Lucifer volt az első embere az egyik királynőnek. Andraste-nek hívták az uralkodónőt és ő adta ezt az angyalnak, a segítségéért cserébe... /Itt egy kicsit elhallgattam, mert a történet messze nem volt felhőtlen és egyszerű, de a lényeg az volt, hogy a medált angyaloknak készítették ha jól emlékeztem, tehát miért ne kapja meg ismét egy angyal?/

(202)

[Legion]

* Lynarin *

- Én tudom ki áll előttem. De te vajon tudod-e, hogy ki áll én előttem?
/Felhúzom a szemöldököm és utánzom ahogy félre billenti a fejét./
- Én különös bogár? Mondj ezt az, aki minden sarokban ellenséget, minden kézben tőrt, minden pohárban mérget sejt. Mégis, az árnyak úrnőjeként hálótermébe invitálja a fényt.
/Eleinte szétterpesztett szárnyakkal sétálok utána. Lelkem mindhárom darabja, Éadrom, Légió, sőt még a lélekparány is egyszerre van most jelen bennem-körülöttem. Szívdobbanásról szívdobbanásra közeledik egymáshoz a három, ahogy lassan szinkronba kerülnek. Mint ha három szívem lenne s azok egy ütemre vernének, az ütemre, amit egy vékony fonálon keresztül Lyanrin szíve diktál.

Gyengéden ölelem Sarielt. A testeink fehér szikrákat szórnak ahogy egymáshoz érnek. Belenézek angyalfénnyel izzó szemébe, miközben mindketten levetjük halandó embereket mímelő porhüvelyünk, s úgy látjuk egymást/magunkat ahogy senki más nem láthatna. Fény vagyunk, tiszta, örök, s egyek. Még ha egy másik angyal, még ha maga a Teremtőnk tekintene reánk se tudná megmondani, hogy végződik Ő s hol kezdődöm én. Lelkünk egybeforr, egy örökkévaló pillanatig megszűnünk különállónak lenni és csak MI vagyunk.

Az emlékkép olyan hirtelen ér véget, hogy szinte belejajdul a lelkem. Aztán megérzem. A Lynarinnal összekötő ezüstszálon mint ha valami csáp tapogatózna felém. Akár ha egy éhes fenevad várná, hogy a közelébe érjek. Az összhang széthull ahogy a lélekparány a lelkem óvó menedékébe fúrja magát, Légió pedig visszább húzódik a köteléktől. De hirtelen ez az érzés is megszakad, akár ha elvágták volna./
- Hm… mint Arthur kardja abban a bizonyos sziklában.
/Csak ennyit jegyzek meg a kardról ahogy elhaladunk mellette, majd megállok a nő mögött amikor az asztalon kezd keresgélni. Miközben ő kutakodik, én szórakozottan szemlélgetem a termet és elidőzik tekintetem a medencén. Mosolyogva idézem fel Deevel való első találkozásomat és a fürdőt. Mikor újra megszólít, felé fordulok majd végig siklik rajta a tekintetem és végül a medálon állapodik meg./
- Andraste….
/Ízlelgetem a nevet miközben tudatom széléről Légió újra kinyúl felém./

- Ennek elment a józan esze Mammon! Ha ezt Belphegore megtudja, olyan patáliát csap, hogy öten se fogjuk tudni megnyugtatni. Esküszöm, nem láttam még valakit aki ennyire nő… Na jó, néha Leviathan vetekszik vele. Ezen szerintem mindenki ki fog bukni. Egyáltalán mit keres egy sidhe oldalán ez a bolond kölyök?! Ne nézz így, nekem még Sarielnek is el kell mondanom. Ha máshonnan tudja meg, nekem végem mint a botnak. És még ő zrikálja Asmodeust a „szerelmi ügyei” miatt. Beszélj a fejével, mert ha én beszélek vele, megint három napig eszméletlen lesz.

- Szóval ezt Lucifer kapta egy sidhe királynőtől. A segítségéért? És most a történelem megismétli önmagát? Mielőtt nekem adod, egy valamit árulj el. Kitől kapom ezt? Lynarin Seeragic-tól, az Árnyak és Vizek úrnőjétől, a Sidhék királynőjétől, vagy Lynarintól, a lánytól?



(174)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Odakint csak megrázom a fejem, nem tudom már mit mondani neki, mert talán én sem tudom mi a válaszom a kérdésére. Nem tudom igazán ki vagyok, habár ezt többnyire magamnak sem szoktam bevallani. A sötétséggel könnyedén eltakarom a szemem, hogy ne kelljen látnom a káoszt magamban.
Amikor a kardot elzártam már könnyedén felek neki. Habár az erő még ott remeg, de már nem érhet el hozzám, én vagyok a Mestere, tehát nem uralkodhat rajtam./
- Nos annyira nem lőttél messze vele. A két kard valóban testvérként lett megteremtve. Azonban Arthur mitikus kardja, amit egy arany sidhe adott neki az ikertestvére, és egyben az ellentéte volt ennek. Ez itt a Lélekfaló, de más ősi neveken is szokták emlegetni. Amíg az Excalibur a fényt és tisztaságot testesíti meg, addig a Lélekfaló a sötétség és az éhség kardja. Meg annyi a különbség, hogy mi soha nem adtuk mágikus fegyvereinket halandók kezébe, de talán jobb is így. A Lélekfaló éhsége egy halandót felemésztene teljesen. /mondtam csöndesen vetve ismét egy pillantást a zafírba döfött kardra. A markolata összekapaszkodó sikoltozó agóniába dermedt parányi fekete alakokból állt. Azokból, akiknek a lelkét elnyelte a kard és mágiáját és életét a magáévá tette.
Aztán kezemben a medállal hallgatom, és nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak a szavain. Igazából azt hiszem az lesz a legjobb, hogyha már a Lélekfaló kapcsán megbolygattam a múltat, akkor hallja a pontos történetet erről is, úgy talán nyilvánvalóbb lesz minden. /
- Nem. Lucifer egy kicsit más tészta volt. Danu küldte el őket a fivérével a sidhekhez, hogy békítsék meg a két udvart egymással... Lucifer azonban megtagadta Anyánk parancsát és ahelyett, hogy békére törekedett volna Andraste mellé szegődött társul, segített neki a világuralmi törekvéseiben és abban, hogy felvegye a harcot a Ragyogó udvar ellen. Soha nem lett persze a Holdfényes udvar igazi uralkodója, hiszen nem volt sidhe, a sidhe pedig nem fogad el olyat, akinek az ereiben nem csörgedezik az Öregek vére, de közelebb állt hozzá, mint bármely kívülálló. Andraste legfőbb bizalmasa volt, tanácsadója és jobb keze. /egy pillanatra elhallgattam, ahogy ismét végiggondoltam az ősi tekercset, amit olvastam erről, de itt már nem hagyhattam abba./
- És még sokkal több is annál. Andraste szeretője volt, és a következő királynőnk Cerridwen apja. Igen, tudom valószínűleg hihetetlen számodra de a fekete sidhe uralkodónők ereiben angyalvér is csörgedezik. /mosolyodtam el hűvösen./
- Habár Lucifer nem volt éppen angyal. Ez vezetett ahhoz, hogy elhagyta az udvart. Megtagadta Danut és démonná vált. Elárulta Andrastet is, otthagyta őt és az udvart, hogy a saját céljait kövesse, a saját útját járja. De mielőtt elment volna ezt visszaadta. /pillantottam a medálra elgondolkozva. Majd amikor felnéztem rá ismét, a pillantásom már magabiztos volt, ahogy a szavaim is./
- Nem a segítségért, a bizalomért. Vedd úgy, mint a bizalmam zálogát, egy ígéretet, hogy lehetsz a tanácsadóm és meghallgatom a szavaid, hogy én nem foglak elárulni. /mondtam nyugodtan, majd egy halovány mosollyal még hozzátettem. /
- És így, hogy te is ismered az igaz történetét őszintén mondhatom, hogy remélem a történelem nem ismétli meg önmagát. /Aztán egy rövid időre ismét elhallgattam, amíg végiggondoltam a szavait. Igazán mélyre kellett tekintenem hozzá, de végül megszólaltam./
- Én az Árnyak és Vizek Királynője adom ezt neked, tanácsadóvá emellek Éadrom, hogy szavad ne vesszen el a Holdfényes Udvar homályában, vedd mint ígéretem, hogy nem taszítom el a fényt, habár az árnyak között élek. /Ezzel közelebb léptem és ha engedte a nyakába akasztottam a mágiától remegő medált. Aztán az ajkam pengeéles mosolyra húzódott, ahogy még hozzá tettem./
- Lynarin a lány soha nem is létezett... Valaha Heathernek hívtak egy kislányt, aki hitt a világ jóságában, de ő már kilencszáz éve halott. Már csak én vagyok, az Árnyak és Vizek Királynője. /mondtam a szemébe nézve. Ha hagyta hogy a nyakába akasszam, akkor ha a medál megérintette éreztem, ahogy a mágia felszikrázik és végigfut a termen, mint egy hazatért villámcsapás, amely megrezget mindent. Elért hozzám is, a bőröm hófehér fényre lobbant, mintha lenyeltem volna a Holdat, a hajam pedig szikrázó homályként derengett. Tudtam a szemem is szikrázik a fénylő gyűrűkből mintha túlcsordulna a hatalom ragyogó fény formájában. Amikor megszólaltam a hangom is füstös-fülledt volt a hatalomtól./
- Nos Tanácsadó had halljam, mit tanácsolsz? /kérdeztem enyhe iróniával. Kíváncsi voltam lesz-e annyi szava és ereje, hogy döntő érveket mondjon. Persze nem most azonnal, csak úgy általánosságban. Egy dolog volt, hogy az én káoszos lelkemből elcsípett valamit, de ezt talán csak a különös kötelék tette. Az már más kérdés tud-e valóban hű bizalmas lenni, aki nem árul el, és még jó tanácsot is ad./
+ Segíts meg Danu, hogy ne legyen őrültség a tettem! +

(203)

[Legion]

* Lynarin *

- Hogy az a kard tényleg... mindegy, ezen nem értem miért lepődök még mindig meg.
/Röviden felkacagok saját magamon./
- És Arthur kardjának testvére pedig a tiéd? És gondolom nem véletlenül Lélekfaló a neve. Mondd, van bármi az udvarotokban, amit nem pusztítani teremtettek? Vagy legalább nem az volt vele a cél?
/Mosolyogva hallgatom a történelem leckét Luciferről, bár gyanítom, hogy előbb-utóbb én is fogok emlékezni, hogy az én szemszögemből ez hogyan történt. Egyenlőre viszont beérem Lynarin magyarázatával./
- Hát mint ne mondjak, Lucifer mindig is egy kicsit csapodár volt, már ahogy hallottam. De azért nem semmi, hogy képes volt így belefolyni a két nép háborújába. Főleg hogy más volt a feladata, de biztosan volt rá oka, még ha ez nem is volt elfogadható indok mindenki számára. És hát na, az hogy két ember más faj tagja még nem jelenti azt, hogy nem szerethetnék egymást, bár lehet hogy csak egymás testét kívánták. Nem nyilatkozhatok az ő nevében, de nekem ez kevés lenne. Nekem muszáj legalább egy kicsit szeretnem a másikat.
/Egy rövid ideig emésztgetem a hallottakat majd halkan szólalok meg./
- Ezek szerint mégsem volt olyan önző, mint ahogy az a történetből látszik. Különben magával vitte volna ezt is. Danu megtagadása pedig lehet hogy szükséges volt. Legalább saját magának. De ezt is inkább tőle kérdezd, vagy olyantól aki ott volt vele.
/Mosolyogva hajtok fejet Lynarin előtt, hogy könnyebben a nyakamba akassza a medált és közben rászegezve a tekintetemet, kissé pajkosan folytatom./
- Történetnek melyik részét is nem szeretnéd megismételni?
/Mikor már a nyakamban a medál, kiegyenesedem. Érdekes érzés, ahogy a bennem lévő hatalom, akár egy katalizátor, lobbantja be a medál varázsát, ami cserébe végighullámzik a termen és mindkettőnkön látható hatást kelt. Azt hiszem eddig észre se vettem, hogy Lynarin valójában milyen gyönyörű. Így már érthető, hogy Lucifer anno miért vált az egyik királynő szeretőjévé. Engem szerencsére egyenlőre nem fenyeget ez, azt hiszem. Rajtam talán nem változtatott ennyit a felszabaduló energia, bár sejtettem, hogy az én szemem is izzik, és furcsa mód, mint ha nem csak egy pár szárny súlyát éreztem volna a hátamon. De nem foglalkoztam azzal, hogy magamat szemléljem. Lekötött a nő látványa./
- Egyenlőre annyit, hogy ne dobd el a lányt aki voltál. Minden más ráér, majd ha szükséged lesz a tanácsomra.

(175)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Csak felvonom az egyik szemöldököm a szavaira, a kétkedés az arcomról is sugárzik. Amikor megszólalok enyhe gúny fűszerezi a szavaim./
- Mégis mit gondolsz angyalom? Szerinted miért hívnak minket fekete sidheknek? Mint látod nem a bőrszínűnk tehet róla... /emelem fel az egyik karcsú sápadt fehér fénnyel derengő karom. De aztán csak megcsóválom a fejem, egy halovány mosoly bujkál a szám szegletében. Tényleg hihetetlenül jóhiszemű, azt hiszem ezt soha nem fogja levetkőzni, de talán így a legjobb, ha eltűnne önmagát tagadná meg, az pedig soha nem vezet jóra./
- De tudod mit? Igazából tudok egy helyet, amit nem pusztító szándékkal hozott létre a népem. /teszem még hozzá ahogy feldereng előttem egy elhagyatott helyiség./
- Persze, volt már szerencsém nekem is Luciferhez, annyi bizonyos, hogy mindig nagyon remekül meg tudja fúrni mások oldalát a vélt vagy valós érveivel. /vonok vállat. Aztán ismét visszatér a gunyoros mosoly az arcomra./
- Szerették? Nem, nem hiszem, hogy bármi ilyesmi lett volna... Persze nem éltem akkor, fogalmam sincs mi történt, de volt már szerencsém az előző Királynőhöz és néhány álmomban régebbiekhez is... Maradjunk annyiban, hogy nem voltak túl romantikus beállítottságúak. A vágyat már inkább el tudom képzelni, de szerintem inkább afféle érdekházasság volt, mindketten hatalmat akartak és ketten erősebbek voltak, mint egyedül, ez pedig összefűzte őket. /vonom meg a vállam. A végére már kikopik a gúny a szavaimból, habár majdnem nevetnem kell, ahogy elképzelem a szerelmes Lucifert és Andrastet./
- Nos talán... Ne hidd hogy elítélem Lucifert, csupán az árulást nem szeretem. Biztos vagyok benne, hogy neki is megvannak a saját okai, és amíg nem ismerem ezeket nem alkotok véleményt, soha nem is szoktam. Csupán az általam ismert tényeket közlöm.
/Aztán amikor átadtam a medált a mágiával együtt a szavai is megcsapnak. Felvont szemöldökkel enyhe csodálkozással nézek vissza rá./
- Mégis mit gondolsz? /kérdem és őszinte értetlenség van a szavaimban. De aztán tovább lépek hamar belepillantva a különös tűzzel égő szemekbe. Finoman megérintem a medált, próbálom elcsitítani. Szinte megráz, érzem ahogy a kötelék megfeszül és azzal ránt egyet rajtam ahelyett, hogy abbahagyná az erő sugárzását. Enyhén bosszúsan húzom el a kezem, nem szeretem, ha valaki nem engedelmeskedik nekem, még ha az egy medál is./
- Nos azt hiszem most már tényleg a tiéd. /mondom de a szavaimból kizárom a haragot, nem akarom, hogy lássa a bosszúságom.
Aztán muszáj felnevetnem, úgy csóválom a fejem, hogy a hajam is mintha árnyékká válna, ahogy kavarogva repdes az arcom körül./
- Oh Éadrom, azt hiszem ezzel a tanáccsal kicsit elkéstél, úgy kilencszáz évvel. De nem dobtam el soha, csak valahol elveszett a tér és idő kavargó mocsarában. /pillantok ismét rá, a mosolyom kissé szomorkás, de aztán ismét komolyság maszkját öltöm, a sidhe nem mutatja ki mit érez./

(204)

[Legion]

* Lynarin *

- Na igen, Lucifer, hogy úgy mondjam kissé csapodár. És zavarosabb a gondolkodása mint a legtöbb testvéremnek. De azt hiszem, meg tudom érteni, hogy mit s miért tett. Számára, majdhogynem kényszer talán a feljebb jutás. Amennyire tudom, mindig is vágyott a hatalomra, és a sidhék trónjánál nem hiszem hogy volna nagyobb hatalom e világban. De ki tudja, még nem láttam minden szegletét. Bár, szeretném azt gondolni, hogy még ha az eredeti indokuk a hatalmuk növelése volt, azért volt a szívükben szeretet. Végül is, a te szívedben is van hely neki, úgy érzem. Még ha ezt igen jól is titkolod.
/Meglepődök, amik a medál sugárzása nem csillapodik, hisz Lynarin érintésekor azt hittem, majd szépen lecsillapítja. Én még egy rövid ideig élvezem a mágikus tombolást, majd ha már Lynarin nem tette meg, akkor én próbálom jobb belátásra bírni a medált és lecsillapítani./
- Szerintem nem késtem el. Ott van még benned, csak elő kéne ásni. De mondd csak, miért pont engem választottál? Hisz alig ismersz és közöm sincs, rajtad kívül persze, az udvarotokhoz. Nem fognak rossz szemmel nézni rád az alattvalóid? Vagy talán pont azt akarod sugallni nekik, hogy mennyire hasonlítasz erre az Andrastéra?
/Egy pillanatra engedi meglátnom, hogy mégse olyan érzelemmentes mint amilyennek néha mutatja magát és ezen elmosolyodom./
- Ugyan, hagyd az álarcot. Előttem nem kell rendíthetetlen, érzelemmentes uralkodónak mutatnod magad. És sokkal szívesebben látnám a lányt és nem csak az uralkodót mindig.
/Röviden körbepillantok magunk körül./
- És most? Leülünk, vagy sétáljunk valamerre? Esetleg van jobb ötleted?

(176)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Nos igazából megértem Lucifert, hiszen ugyan annak a szenvedélynek vagyunk a rabjai. /húzódik mosolyra a szám. Neki is hatalom kell és nekem is, habár ilyen szempontból ellenfelek vagyunk, de azt hiszem megértjük egymást./
- Hát, ha szeretnéd tarts meg az illúzióidat, talán úgy könnyebb lesz a felszínen maradnod. /vonok kecsesen vállat, habár őszinte őrültségnek tartom továbbra is, hogy azok ketten szerelemmel szerették volna egymást. Aztán csak kérdőn felvonom a szemöldököm./
- Hogy van neki hely? Nos ebben tévedsz. Bevallom többet láttál meg belőlem, mint amit bárki más, de ebben tévedsz. Régen leszámoltam már a szeretettel. Túl sok bonyodalmat okoz és gyengévé tesz. /mondtam és kicsengett a szavaimból, hogy komolyan is gondolom. Llyr által jól megtanultam ezt a leckét, többé nem kell megismételnem./
- Hát ha igen nagyon mélyen, és már rég megfulladt a törmelék alatt. /csóválom a fejem sokadjára, aztán elgondolkozva fölnézek rá, amikor kérdez. Egy pillanatig mérlegelem a dolgot, aztán kissé elrévedve válaszolok./
- Hmmm nos ez egy jó kérdés. Őszintén, magam sem tudom. Talán mert olyan makacs elhatározással kerested bennem a jót, hogy elhittem, ha bennem nem is, de talán még valahol elrejtve létezhet. Vagy talán minden árnyéknak szüksége van a fényre, mert világosság nélkül nem létezhet a sötétség sem. A kettő egymás ellentéte, mégis valahol elválaszthatatlanul összetartoznak. Ha csak árnyak vesznek körül, talán annyira eggyé válok velük, hogy elveszítem magamat is. /mondom csendesen egy derengő halat bámulva a messzeségbe, aki a fal túloldalán úszkál./
- Az udvar pedig a legkisebb gond, ha ellenem fordulnak hát annak nem te leszel az oka. És különben is, soha nem szólnak bele milyen játékszerei vannak a Királynőnek. /pillantottam rá öntudatosan, majd csak megráztam a fejem./ De nem, a mókát félre téve, őket nem fogja érdekelni. Mellesleg ha Andraste majmolása lett volna a célom, hát Lucifert vettem volna magam mellé, de nekem nem kell egy áruló angyal. És ne vedd bántásnak, de te nem vagy ő, a Kétkedés Hercege a Démoni Légiók Parancsnoka. /mondtam semleges hangon elgondolkozva fürkészve az arcát.
Aztán csak nézek rá, miközben érzem, hogy a medálból sugárzó mágia szép lassan elcsitul./
- Nos... meglátom, de tudod aki túl sokáig hord álarcot, annak már egészen a bőréhez nő. Talán már nem is tudom milyen nem uralkodóként viselkedni. /mondom csendesen. Aztán enyhe zavarral pillanatok végig a hálótermemen. Nem szoktam vendégeket fogadni, legalábbis nem itt. Inkább a trónteremben testőrök és ragyogó népem gyűrűjében. /
- Hát... Mit szeretnél csinálni? /mondom ki nagy nehezen. Hát igen, újabb valami, amit elhanyagoltam az utóbbi időben./ Ha még éhes vagy van itt valahol étel, habár én nem szoktam enni, de valahol lennie kell. /pillantok körbe elgondolkozva./

(205)

[Legion]

* Lynarin *

- Illúziót? Egyikünk se volt ott, nem tudhatjuk mit éreztek és mit nem, úgyhogy ez nem illúzió. De ha szeretnéd, megkérdezem Lucifertől, ha legközelebb találkozom vele. Bár kétlem, hogy ez mostanában lenne. Még a végén nyakon csapnám azért a butaságért amit a szentélyben akartatok csinálni.
/A következőkön csak halkan kuncogok, miközben lassan elindulok a medence felé és közben tovább nézelődök a szobában./
- Látom, ezen a vitán soha nem fogunk dűlőre jutni. Te állítod, hogy már nincs benned jó, én pedig az ellenkezőjét. De legalább mindig lesz miről beszélnünk.
/Megállok a medence mellett, lehajolok és belemártom az ujjamat a vízbe, majd körkörös mozdulatokkal apró hullámokat keltek./
+ Démoni Légiók Parancsnoka, oh ha tudnád.....
- Nem, ebben igazad van, én nem ő vagyok. Szerencsére. Belőle egy is sok, de szerintem néha belőlem is. Minden esetre, örülök, hogy miattam nem fognak rád rossz szemmel nézni. Bár nem tudom, hogy tetszik-e, hogy a "játékszerednek" tekintel.
/Végül újfent csak mosolygok, miközben leülök a medence szélére./
- Ha gondolod, segítek feleleveníteni. Első körben, talán nem ártana kimozdulnod innen néha. Mi élvezet van abban, ha folyton körbeugrálnak? Vagy mondjuk főzhetnél magadnak valamit. Esetleg sétálgass a többi városban. Ha gondolod, akkor akár most is elmehetünk "kirándulni" valamelyik másik városba. Persze csak ha nem foglalnak le a báli előkészületek. Én még rá érek, nem sok dolgom van ma egyenlőre. Ha már a bálnál tartunk, ígérd meg, hogy legalább egy kicsit megpróbálod magad jól érezni ott. Ha már úgyis ilyen különleges esemény. De ha gondolod, maradhatunk itt is, majd csak elfoglaljuk magunkat valahogy. Lényeg, hogy egy kicsit szakadj ki a sűrű mindennapokból és lazíts kicsit. Még ha csak néhány órára is.

(177)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/A gondolatra muszáj volt elmosolyodnom./
- Hmmm ígérd meg nekem, hogyha egyszer faggatnád Lucifert a szerelmi életéről videóra veszed a beszélgetést, ezt látnom kell! /nevetek fel. Rendben, az irónia továbbra is ott cseng a szavaimban, de láttam, amit láttam, vagy talán csak a saját gondolataimat vetítem ki, de akkor is túl abszurd az egész, hogy igaz legyen.
A meddő vitára pedig csak kecsesen megvonom a vállam aztán követem, ha elindul./
- Nos ennyit erről, azt hiszem mindketten kellően makacsok vagyunk, hogy ne fogadjuk el a másik nézőpontját. De legyen, amíg nem unod el bizonygatni a tiédet én sem fogom megunni a magamét. És még bizonyítani sem próbálom megígérem. /mosolyodok el, de egy pillanatra most is felszikrázik a vörös láng a szememben az éhség tüze. Van abban valami szörnyű, hogy aki megízleli a vér ízét nem feledi soha. Megígértem, hogy nem fogom bántani, és ez a józan énem arra is int, hogy lebecsülnöm se kéne, hogy ismét könnyedén elvenném, amit akarok. De az a fenevad, az a sötétben rejtező vérszemű démon vágyott arra, hogy a szomját oltsa, hogy ismét táplálkozzon....
Gyorsan leültem a medence szélére és térdig belelógattam a lábam a vízbe. Az elemem érintése megnyugtatott, mindig a sidhet hozta elő és ilyenkor hátraszorult a vámpír legalább egy kis időre. A hosszú csizma semmivé foszlott, hiszen árnyakból alkottam és a ruhám éjanyaga is szétterült a víz színén akár egy fekete fátyol. Finoman megérintettem a víz tükrét mire az életre kelt, parányi paripák keltek táncra belőle és futkároztak a víz színén. Egy parányi vízlény óvatosan megbökte az orrával az angyal kezét, amikor megérintette a víztükröt./
- Van egy pont, amikor már senkit nem tudsz elviselni. Csak van, akinél hamarabb érünk el erre a pontra. /Egy pillanatra elgondolkoztam, mielőtt hozzátettem volna./ De ki vagy te Éadrom? Nem vagy Lucifer ez igaz, de nem is vagy egy egyszerű darócruhás szerzetes, aki azért járja a földtekét, hogy a magamfajta démonokat megtérítse. Kezdem úgy érezni, hogy aránytalanul sokat beszélünk rólam. Hízelgő a kedvességed, hogy próbálsz előrántani a sötétségből, de nem látom tisztán a kezet, amit felém nyújtanak, hát nem is tudok igazán mibe kapaszkodni. Ki vagy te? Te azt kérdezted miért választottalak téged tanácsadónak... át azt kérdem én, te miért választottál engem, mint megváltandót? /pillantok rá elgondolkozva. Igazából Luciferről jutott eszembe, és arról, hogy valóban mindig csak kérdez, mintha egyetlen gondja az lenne, hogy az én fura elmém kibogozza. De vajon neki mi járhat a fejében?
De aztán csak elmosolyodtam a víz érintése felfrissített, vékony erecskék kúsztak fel a lábamon összekeveredve az árnyakkal, mintha az anyjukhoz bújnának./
- Oh férfi büszkeség a neved! /kacagtam fel, a hang lágyan csilingelt, akár az aláhulló esőcseppek./ Nem ölebet mondtam, hanem játékot. De ne aggódj, csak tréfa volt, nem akartam megsérteni a büszkeséged. /mosolyogtam rá. A víz határozottan jót tett, habár alapvetően nem az én hatalmam volt, de Tőle kaptam, ezáltal talán még kedvesebb volt, mintha a sajátom lett volna.
Aztán ahogy a végső monológját is elhallgattam csak bámultam a tükörképem a vízben egy kicsit, mielőtt válaszoltam volna./
- Nem tudom... ez nem ennyire egyszerű. Nem ölthetek fürdőruhát és ülhetek be egy wellnessközpontba lazítani és kikapcsolódni... Tudod egy uralkodó akkor is uralkodó, ha nem visel éppen koronát. Elmehetek innen, de a hatalom terhét ez nem veszi le a vállamról. Csak elodáznám ezzel a dolgokat. Talán segítene, de nem tudom... /Aztán felpillantva rá még hozzátettem./
- És a főzés sem a legjobb ötlet, habár a Vizek Királynője vagyok, de attól még ha felgyújtom a konyhát, az igen kellemetlen... Sajnos aki nem igazán eszik ritkán főz. /vonom meg a vállam./

(206)

[Legion]

* Lynarin *

- Hát nem garantálom, de majd legfeljebb elmesélem. Hidd el, volt neki is. Nem volt mindig ilyen mint mostanában. Hallottam a pletykákat, és ha a bátyja lennék már rég kapott volna a fejére. Mit ne mondjak, eddig találkoztam néhány angyallal de van egy-kettő akik hát... remélem nem fognak róluk megítélni engem. Szerencsére nem vagyok olyan mint ők.
+ De még mennyire hogy nem.
- Oh, ne aggódj, igen kitartóan makacs tudok lenni ha kell.
/Jó darabig mosolyogva gyönyörködöm a víz színén, pajkosan játszadozó apró ló-alakokra. Elbűvöl, hogy mi mindenre képes a varázserejével. Én még messze vagyok, hogy ennyire szabadon forgathassam a hatalmam, de már belekóstoltam mi vár rám Légió visszatértével. Hallgatom ahogy a kilétemről faggat és közben, ha engedik, eljátszadozom a víz-paripákkal./
- Nem én választottalak, legalábbis nem akaratlagosan. De úgy gondoltam, hogy ha már létezik ez a kötelék közöttünk, akkor induljunk el ezen. Mint mondtam, a legapróbb porszemből is fontos lehet. A legapróbb hullámból is lehet szökőár. Ha az ember békét akar, ha az ember arra törekszik, hogy a gonoszság úgy tűnjön el a világból, hogy ehhez ne kelljen feláldozni a világot, akkor igenis porszemekkel kell kezdenie. És ha téged ki tudlak emelni a sötétségből, ha számodra van megváltás, akkor azt hiszem mindenki másnak is. Mert lehet, hogy nem te vagy a leggonoszabb dolog a világon, de azt hiszem te félsz legjobban attól, hogy nem vagy az. De mindezek csak, nem is tudom, alibik. Kedvellek téged Lynarin, és szerintem Heathert is kedvelném. De nem kell attól tartanod, hogy csak veled foglalkozom. A világ nagy és sok teendőnk lesz még vele ebben az életben, sőt talán még azon túl is. Találtam egy célt magamnak, amit te mutattál meg nekem és ezért hálás vagyok. Nem hiszem, hogy túl sokat beszélnénk rólad, hisz nagyon keveset árulsz el magadról, bár talán már így is többet, mint amit egy átlag embernek elárulnál. De nem, nem vagyok Lucifer és soha nem is leszek Ő, és azt hiszem a daróc ruha se állna jól manapság.
/Elmosolyodok és kacagva folytatom./
- Ne aggódj, nem sértettél meg. Azon se sértődtem meg, mikor kérés nélkül véremet vetted, bár azt hiszem lett volna min. Hát igen, micsoda béklyó a hatalom igaz? Én se vagyok egy konyhatündér, bár régen elboldogultam. Nem tudom viszont, hogy akkor mihez kezdjünk, hogy elfoglaljuk magunkat, ha el nem akarod hagyni a Dombodat. De talán bóklászhatunk a birodalmadban, vagy maradhatunk itt is és élvezzük egymás társaságát.

(178)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Érdeklődve vonom fel a szemöldököm, bevallom még én is hajlamos vagyok kíváncsivá válni egy-egy szaftos pletykára. Jó, lehetek királynő, lehetek sidhe, vagy vámpír, attól még azért nő is vagyok, legalább egy kicsit./
- Hmmm érdekesen hangzik. /pillantok rá és hagyom, hogy az őszinte kíváncsiság megcsillanjon a szemeimben./
- Azért ha lesznek vagy vannak érdekes történeteid remek hallgatóság vagyok. /mosolygok rá./
- Én értékelem a makacsságot, kivéve ha ellenem szólsz. Illetve ha jó a vita még talán az ellenkezésben is lehet élvezetet találni. /mondom elgondolkozva, aztán a játékra terelődik a figyelmem.
Érzékelem, ahogy hozzáér a parányi teremtményeimhez, hiszen a víz mozgatása olyan, mintha a mágikus kezeimmel formálnám őket, persze ez az abszolút lebutított változat, de valahogy így néz ki a dolog... Ha megérinti őket az én mágiám érinti meg. De persze nem ez a lényeg, hagytam, had játsszon velük a piciny paripák nedves nyomot hagytak, ahogy végigrohantak a kezén, majd parányi szikrázó csillagokká robbanva ugrottak le róla, vagy futkározták körbe.
Aztán ahogy már a szavaira figyeltem a lovacskák tánca csitult, habár nem maradt abba, hiszen voltam már akkora ura a képességeimnek, hogy annyira öntudatlan legyen a mágia, akár a lélegzetvétel, így mellette másra is tudtam figyelni./
- Igen, azt hiszem ez úgy van, ahogy velem, vagy talán Danu akarta így. A sötétségnek kell a fény, a fénynek pedig az árnyék, amit vet. /simítottam végig a vízen, mire árnyékfüggöny vetült rá, majd foszlott szerteszét./
- Hát meglátjuk majd hogyan alakul a küldetésed. Megpróbálhatok kitekinteni, de a fájdalom marta sebek túl régiek hozzá, hogy nyom nélkül beforrjanak. De azért majd igyekszem "jó" lenni. /nevetek fel halkan, mintha még a gondolat is abszurd lenne./ De igen félek, tudod úgymond munkaköri leírásomba tartozik a gonoszság, mert aki nem gonosz az gyenge, egy gyenge uralkodó pedig halott uralkodó... Habár lehet eddig sem fogok tudni eljutni, van esély rá ugyanis, hogy mielőtt igazán gonosszá válhatnék azelőtt levált a népem, ami egyenlő a valódi halállal.... /Aztán egy pillanatra egyszerre meglepetten és elgondolkozva pillantok rá, majd csak fejcsóválva hozzá teszem./ Érdekes, tudod sokan félnek, és sokan talán tisztelnek, de ritkán szoktak kedvelni az emberek... Érdekes. /mondom leginkább magamnak, aztán újra felé fordulok./
- Nos nekem ez is sok beszéd, nem szeretem ilyesmivel untatni az embereket, sok nagyobb gond van ebben a világban, mint az én üvegszilánkos lelkem. /vonok vállat./ Nem is állítottam, hogy jól állna, de te még nálam is kevesebbet mondasz magadról, és tettem egy tétova próbát, hogy elinduljak ezen az ösvényen.
/Aztán ő nevethet, de én komolyabb arcot öltök a vér említésére a vámpír még mindig felkapja bennem a fejét és valahol mélyen én is annyira vágyom a vérre, mint ő... De még mennyire.../
- Értem. /csak ennyit mondok, aztán egy sóhajjal próbálom elnyomni a fenevadat, de most nem akar engedni, így inkább beszélni kezdek, hátha az segít./
- Igen, a hatalom a legnagyobb béklyó, habár gyakran párnázott és van, hogy csupán ez a béklyó tart egyben, tehát nekem legalább akkora szükségem van rá, mint neki rám... /Elgondolkozva fürkészem az arcát a lehetőségeket latolgatva./
- Nos ha ragaszkodsz hozzá elmehetünk... Csak ne valami bugyuta helyre. Nem vagyok a Dombhoz kötve, csupán jobban szeretek itthon lenni. De ha akarod megmutathatom azt a helyet is, amit említettem, ahol nem a pusztítás az úr. Vagy mondd, ha van jobb ötleted. /vonom meg kecsesen a vállam elsimítva a vízparipákat a medence felszínén élvezve, ahogy a víz is körbefonja a karom eloszlatva egy kicsit az árnyakat./

(207)

[Legion]

* Lynarin *

- Oh, ha lesz valami érdekes majd mesélek. De szerintem kevés jobb dolog van mint egy jó vita.
/Egy darabig eljátszadoztam a lovakkal, és bár nagyon tettszett a kis bemutatójuk, egy idő után a figyelmemet újra a partneremnek szenteltem./
- Sötét és fény, olyan végletesen beszélsz ezekről. Nagyon ragaszkodsz ahhoz, hogy vagy az egyik vagy a másik. Sebek? Talán ha kiadod magadból, akkor könnyebb lesz. Azt hiszem nincs olyan seb, amit ne lehetne meggyógyítani. Én majd segítek, hogy jó lehess, de azt hiszem, csak akkor fog sikerülni, ha igazán akarod.
/A gonoszságról és a gyengeségről való elképzelésén csak elképedek és felhúzom a szemöldököm./
- Aki nem gonosz az gyenge? Már ne haragudj meg, de ekkora butaságot rég nem hallottam. Azt megértem, hogy a fekete sidhék uralkodójától mindenki azt várja, hogy maga legyen a megtestesült gonosz, de ettől nem leszel erősebb. Ez az út nem tesz erősebbé. Simább, könnyebben járható, de nem erősebb. Engem tán gyengének gondolsz? Vagy a többi angyalt? Pedig nem gonoszak ők sem. Én pedig főleg nem.
/Elveszem a szavaim élét és egy gyenge mosollyal az arcomon folytatom./
- Lehet hogy a többség nem kedvel, de nem is ismernek úgy mint én. Persze érthető ha nem kedvelnek, hisz nemrég még a fél világot kiirtottad volna. De nekem tetszik, hogy beszélsz magadról, így legalább megismerhetlek. De ha ennyire érdekellek, akkor kérdezz nyugodtan. Amire lehet szívesen válaszolok. De tudod mit, egyenlőre maradjunk itt, beszélgessünk. Kérdezz nyugodtan. Aztán majd megmutatod nekem a Dombotok szépségeit. Nem sietek sehova, bár ha jól sejtem lassan esteledik majd, és nem akarnék visszaélni a vendégszereteteddel.

(179)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Mert végletes is vagyok Éadrom. Számomra nincsen szürke, régen talán abban éltem, de többé nem. Valami vagy fekete vagy fehér, aki nem fér ezekbe bele, azokat beletuszkolom.
/Aztán csak fürkésztem egy darabig az arcát, majd határozottan megráztam a fejem. Éreztem, ahogy a korona megmoccan, annyira ráztam a fejem, hogy már-már az uralkodásom szimbólumát veszélyeztette./
- Nem, nem akarom elmondani. Nem. Ezt nem. /mondtam és a szavam ismét jeges hidegbe fagyott. Elnéztem az arcát, de nem ezt az arcot akartam, nem ő volt az, akinek a megértésére szükségem lett volna. És nem is tudtam, hogy egyáltalán megért-e, vagy csupán egy érdekes kísérlet alanya vagyok, akár egy kicsiny lény a nagyító alatt.
Az arcomra is visszaült a gyönyörű ám Jégkirálynő maszk. Amikor felé fordultam semmilyen érzelem nem látszott rajtam./
- Őszintén? Igen. Gyengének tartom az angyalokat akik jók. A jóság gyengévé tesz. A könyörületesség gyengévé tesz. Ha szeretsz valakit, meg akarsz védeni valakit, üres helyet nyitsz a páncélodon esélyt adva az ellennek, hogy szíven döfjön, mert valaki mást védelmeztél. És igen, a gonosz erősebb. Nem csak könnyebb, erősebb is. Nem törődik az irgalmassággal, nem törődik az érzelmekkel. A gonosz nem óv, a gonosz nem szeret, a gonosz uralkodik. /mondtam csendesen de határozottan.
Egy kis időre el is csendesedtem, a sötétség megsűrűsödött a szobában, ahogy a gondolatok egymást kergették a fejemben./
+ Tényleg ezt akarom? Tényleg hagynám, hogy valaki esélyt kapjon egy újabb árulásra? Egy újabb megszegett testvériségre? Egy újabb hazug barátságra? +
Éppen szóra nyitottam volna a szám, nem is tudom, kérdezni akartam tőle, valamit, amivel végre buta fejemnek is bizonyíthat, hogy nem hazugság, hogy nem báránybőrbe bújt farkas ő is, amikor kopogtak az ajtón. Illetve mély morajlás robajlott végig a termen, akár a tenger zúgó dala. Az ajtó jelezte, hogy valaki belépni készül. Egy pillanat alatt felálltam a medence széléről az árnyak körém sereglettek és a ruhám hamarosan hatalmas uszállyal fekete köntösként kavargott körülöttem a lábamon a fekete csizmák árnyékanyagukból fonódtak. Vetettem egy pillantást Éadromra, mint aki még mondani akar valamit, de csak megcsóváltam a fejem. Az intésemre az ajtó feltárult és a testőreim léptek be rajta. Agart sétált elől a két oldalán Harag fiai Caoi és Macctíre jöttek. Kihúztam magam és érdeklődve pillantottam a férfiakra nem tudtam mire vélni a megjelenésük. megmondtam, hogy nincs szükségem őrizetre, nem értettem hát miért jöttek. Aztán megpillantottam, hogy még egy férfi besétál mire az arcom még kifejezéstelenebb lett. Taranis érkezésére abszolút nem számítottam, de mindannyiuk szemében megcsillanó villanásnyi csodálkozás juttatta csak eszembe a közelemben lévő angyalt. Nem néztem rá, megvártam, amíg a három testőröm odaér és féltérdre ereszkedve lehajtott fejjel várnak. Taranis is így tett, de több dac és fenség volt a tartásában, mint amennyit szerettem volna, de pár perc néma térdeltetés után megszólaltam./
- Felállhattok. /A hangom sötéten áramlott, akár a halállal teli éjszaka, mire a négy férfi szinte egyszerre moccant. Fel kellett néznem rájuk, még úgy is, hogy az árnyakból font csizmám vagy tíz centit emelt a magasságomon, de már megszoktam, ez nem zavart, inkább a szavaik./
- Királynő, bocsásd meg, hogy megzavartunk kérésed ellenére, de történt valami, amiről tudnod kell. /kezdett bele Agart, majd vetett egy pillantást Éadromra, mint aki arra vár, hogy az angyal távozzon. Persze az előbb én kétkedtem benne, de most mégis haragudtam, amiért a testőröm akarja eldönteni, hogy ki hallhatja a szavait és ki nem. Az arcom nem változott, csak a hangom vágott akár a penge, amikor megszólaltam./
- Agart, az angyal Éadrom, a tanácsadómmá neveztem ki, akár Andraste Királynő Lucifert, nyugodtan beszélhetsz előtte. /Agart tovább habozott, mire a szoba még mélyebb sötétségbe süppedt, éreztem, ahogy a bőröm egészen haloványan derengeni kezd, ahogy a harag elönti a szívem. A Lélekfaló is megrebbent, most tétován nyúlt csak felém, de nem taszítottam most el, habár nem is hívtam magamhoz./
- Beszélj Condatis! /sziszegtem, a hangomba fenyegetés vegyült, habár már maga az is fenyegetés volt, hogy az eredeti nevét használtam, mintha nem tartozna a testőrségembe. Egy pillanatra csodálkozást véltem felfedezni a férfi arany-smaragd-jadeszín szemében, de mielőtt bármit mondhatott volna Taranis lépett elő. Az orromba bekúszott a villámok ózonszaga, a szeme is szürkés volt most, akár a viharos égbolt./
- Királynőm, Éadrom tanácsadó, /hajtotta meg magát nekem, majd az angyal felé biccentett./ köszöntelek titeket. Én jöttem hozzád Felség, mert úgy gondolom Danu áldása kísér utadon és ha nem téged követünk nem az Istennő által kijelölt ösvényt járjuk. A sidhe azonban mozgolódik... És bevallom nem egy olyan dolgot hallottam, amik aggodalommal töltöttek el... /csendesedett el ő is.
Egy pillanatra nem reagáltam arra, hogy elhallgat, mert én sem igazán tudtam mit kéne most tennem. Úgy ért a Viharok Lordjának érkezése, akár derült égből a villámcsapás.../

(208)

[Legion]

* Lynarin *

- Szóval valaki csak jó vagy rossz lehet és nincs átjárás?
/Megcsóválom a fejem és a kirohanása nyomán megadóan felemelem a kezeimet./
- Rendben, akkor ne mondd el. Nem szükséges minden titkodat elárulnod rögtön. Sőt, ha akarod, akkor inkább soha ne mondd el.
/Elcsendesedve hallgatom a véleményét, röviden megcsóválom a fejem, de csak nyugodtan válaszolok neki./
- Én máshogy gondolom. Ha gonosz vagy, mindent eltaposol, akkor nincs miért harcolnod, nincs miért küzdened. Élsz, hogy élhess. De ha van kit megvédeni, ha van kiért küzdened, akkor túlszárnyalhatod saját magadat. Ha nincs miért küzdened, soha nem lehetsz olyan erős, mint az akinek van mit megóvnia. Számodra a halál kudarc, de egy hozzám hasonlónak, ha az életünk feláldozásával megóvhatjuk a szeretteinket, vagy egy magasabb jó érdekében cselekedhetünk, a halál nem kudarc. Te azt mondod, hogy ha a szívedbe zársz másokat, ők gyengítenek. Én viszont pontosan azoktól leszek erősebb, akiket a szívembe zártam. Mint ahogy korábban mondtam, ők használják az én erőmet és én az övéket, így mind erősebbek vagyunk. Azt mondod, hogy a gonosz uralkodik. Min? Amit már egyszer elpusztított? Vagy azokon akik félnek tőle? Inkább lennél királynő egy kiégett világban, ahol mindenki fél és gyűlöl téged? Mert amit mondasz, csak ide vezethet. És akit mindenki gyűlöl, senkire nem számíthat és egyedül marad.
/Még folytattam volna, vártam volna visszavágását, de ekkor, morajlás kelt majd megnyílt az ajtó. Lynarin hátra hagyott engem én pedig szárnyaimat kényelmesen magam mellé eresztve ültem tovább a medence szélén. Felhúzott szemöldökkel mértem végig az érkezőket. Harcosok mindahányan, a fürge és halálos fajtából. Nem tudtam eldönteni, hogy testőröket vagy inkább orvgyilkosokat látok-e magam előtt. Az utolsó alak viszont megjelenésében és termetében is egy kőkemény harcost sejtetett, azt a fajtát, aki az első sorban rohamoz és utolsónak hagyja el a csatateret. Először egyesével szemléltem őket. A mozgásukat, tartásukat. Mint egy párbajozó az ellenfelét. Aztán együttesen, mint ha egy harcos csapatot látnék. Az egymáshoz viszonyított helyzetüket, a közöttük lévő összhangot figyeltem. Beletellett néhány szívdobbanásba, és a nevem említésébe, hogy rájöjjek, nem is én figyeltem őket, hanem Légió. Vagyis inkább az a kevés, ami már átszivárgott belőle. Lassan éreztem, hogy egyre közeledik a pillanat, amikor a kettőnket elválasztó gát átszakad s feloldódunk egymásban. És már vártam azt a pillanatot.
A férfiak arcán láttam, hogy nem igazán örülnek a jelenlétemnek, sőt, talán meg is szabadulnának tőlem ha tehetnék, de Lynarin elejét vette minden perpatvarnak. Viszont őfelőle különös dolgot éreztem. A kötelékünk felvibrált, ahogy haragjának hullámai lassan elértek hozzám s éreztem, hogy felerősítve indulnak vissza. Mint ha az aki vagyok, aki leszek, maga erősítené, gerjesztené a haragot ami lassan belengte a termet. /
+ Még mindig jobb, mint ha falánksággal sújtanám őket.
/Ez a képzés egyenlőre kimaradt, így nem tudtam, hogyan is fékezhetném ezt a hatást. Még nem voltam régi önmagam, így nem is számítottam arra, hogy ez a tulajdonság, ez a képesség felbukkanna, akár csak csekély mértékben is. Így hát csak abban bízhattam, hogy van erejük, legalább egy kicsit ellenállni ennek, már ha ez egyáltalán lehetséges./
+ A sidhe mozgolódik? Beigazolódna a gyanúm?
/Egyenlőre azonban csendben maradtam. Nem tudtam, hogy újdonsült titulusom milyen előjogokkal ruház fel, ha egyáltalán valamivel. Bár legszívesebben ösztökéltem volna a felszólalót, hogy mondjon el mindent, de hallgattam. Viszont rá összpontosítottam az előttem állókra és minden szavukra odafigyeltem./

(180)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/A rövid tanácstalanságomból a Lélekfaló egyre ingerültebb közeledése rántott ki. A kard olyan haraggal erővel nyúlt felém, mintha mindenkit őrült tobzódásba akarna rántani rajtam keresztül. Ismét az orrára koppintottam a fegyvernek és ennek a mágikus gátnak a felállítása kellően felébresztett ahhoz, hogy végre megszólaljak. Végigmértem a férfiakat, a három testőrt, akik az életüket áldozták volna értem, ha úgy hozná a sors. Aztán a pillantásom visszavándorolt Taranis viharszürke pillantásához. Nem néztem rá az angyalra, de a kötelék furcsán rezgett, mintha valami történne... Ahogy az előbb a kardot, úgy Éadromot is elzártam, most nem volt szükségem egyikük zavarására sem, tiszta fejjel kellett beszélnek./
- Beszélj Viharok Lordja! Milyen pletyka terjed a Holdfényes udvarban? /néztem rá kifejezéstelenül. A férfi arca óvatosan semleges kifejezésű volt. Emlékeztem erre az arcra, olyan volt, mint Ammerit Királynő amikor szadista játékaiba vonta be az egész udvart és megkérdezte valamelyik nemest, hogy akar-e csatlakozni. +Oh az az óvatosan diplomatikus arc!+/
- Nos Királynőm, esetleg hallottál Babd Királynő bukásáról? /kezdett bele óvatosan. Kutattam a tudatomban, valami rémlett is, de a bukása nem igazán, nem volt egy jelentős királynő, talán az egyik legkevésbé fontos volt... Vajon mire akar utalni Taranis./
- Hallottam valamit, de mond mit szeretnél! /parancsoltam, mire Taranis óvatosan meghajtotta magát, ahogy a szavaim korbácsként csaptak végig rajta. Aztán belekezdett./
- Babd Királynőnek még egészen fiatalon született leánya, és a leány nagyon hamar túlszárnyalta az anyát. Az apjának Nuadának lett a társa és szeretője és eldöntötték, hogy Babdot eltávolítják a trónról. A Tündérdomb akkor már régen nem választott királynőt, csak öröklés és halál jogán változtak az uralkodóink. Nemhain és Nuada tehát nem számíthattak arra, hogy a Domb majd megtagadja Babdot és Nemhaint teszi meg a helyére.... Valami más megoldás kellett. Nemhain születése után többé nem születtek gyermekek az udvarban. Se sidhe, se félvér, se goblin, de még tündér gyermekek sem.... Danu gyengült, ez volt az ok, de ők szép lassan elterjesztették, hogy azért nem születnek gyermekek, mert a Királynő terméketlen. Hogy Danu elátkozta, és mivel az uralkodó az udvar jelöltje, ami vele történik, az történik az udvarral is... Nemhainék végül maguk mellé állították a nemesi házak többségét és meggyilkolták Babdot. mondta nyugodtan mélyen a szemembe pillantva.
Egy pillanatig csak álltam és a rémület szorította jeges satuba a szívemet. +Miért pont most Istennőm? Miért nem adtál nekem még egy kis időt? Miért?+ Nem tudtam megszólalni, szükségem volt egy kis időre... Időre, amivel nem rendelkeztem. Most hogy Taranis kimondta, hogy nyilvánvalóvá vált a történetek amiket olvastam mindig a trónörököst jelölték meg a hatalom forrásának.... És ha nincs... A sidhe öregebb nálam, jobban ismeri a történeteket. Csak idő kérdése volt, meg az, hogy elég veszélyesnek ítéljenek ahhoz, hogy l kelljen távolítani. A pulzusom felgyorsult ahogy a rémület egyre jobban átjárta a lelkem. +A pulzusom?!?+ Ha lehet még mozdulatlanabbá váltam, de most egy belső hangra figyeltem, ami annyira természetes volt, mégis idegen. Zavart kifejezés költözött az arcomra ahogy a saját szívem gyenge, de ütemes dobbanásait hallgattam. Hirtelen valóban nem tudtam hová tenni a dolgokat. Pár percig csak némán tűnődtem a sötétség óvón ölelt körbe, akár egy kedves szerető. Amikor ismét Taranis felé fordultam az arcom a szokott hűvös maszk volt, hiába dühöngtek belül vad érzelmek./
- Köszönöm a történetet Taranis, megfontolom, és nem feledem el, hogy eljöttél hozzám és elmesélted. /mondtam nyugodtan./
- Most távozzatok. Illetve nem! Agart, kérlek menj és hozd ide nekem Eponáékat! Mond, hogy siessenek! /tettem még hozzá. A férfiak most nem haboztak sokáig, még egyszer mélyen meghajoltak, aztán hamarosan távoztak is. Már nem figyeltem azonban rájuk a terem közepére sétáltam és a Lélekfalóhoz sétáltam. Kihúztam a kardot a zafírtömbből, mire a penge kékes szikrákat vetett és a szobára fullasztóan borult a halál lehelete a haragos követelőző éhség. Jól esett, ahogy átjárt éreztem, hogy élek, hogy történik valami. A hátam a zafírtömbnek vetve leültek a virágok közé ölemben az egyik leghalálosabb karddal és azon gondolkoztam hogyan kerülhetném el a halálom. Egy kis időre feledtem mindent, hiszen most hogy végre visszatértem és elfoglaltam a helyem nem áhítottam a halált./
+Milyen ironikus! Amikor végre nem akarok öngyilkos lenni, a Halál maga nyúl értem, mintha gúnyt akarna űzni belőlem... Vagy talán igaz a mondás, hogy aki a halál menyasszonyának szegődik, az ne csodálkozzon ha a vőlegény magához hívja...+

(209)

[Legion]

* Lynarin *

/Úgy tűnt, Légió hullámait mind képesek voltak egyenlőre elnyomni. Ez megnyugtatott ám olyan érzés volt, mint ha elvágnának az erőm forrásától. Bár nem volt túl vészes, de éreztem, hogy ha fellángolna a düh, a harag bennük - mert úgy tűnt, ez az amihez én kötődöm. - akkor sokkal erősebb lennék. Egyre jobban vonzott a gondolat, hogy szakítsak ezzel a Danuval és csatlakozzam a testvéreimhez. Nem akarok egy szeszélyes istentől függeni./
+ Pletykák? Komoly "pletykák" lehetnek, ha négyen kellenek hozzájuk. Hm... Babd, Nuada stb. Szóval ha a királynő terméketlen, akkor gond van. Viszont egy új királynő nagyobb gondot jelenthetne.
/Tűnődve figyeltem ahogy a sidhék távoznak és megvártam amíg bezáródik az ajtó mögöttük./
- Nálatok ritkán van lehetőség egyszerűen csak átadni a stafétát igaz? Érdekes történet volt, olyan tipikusan fekete sidhe. Gondolom nem véletlenül most hozakodtak elő vele és nem véletlenül pont ő. Bárki ismeri vagy hallja ezt a történetet, az első megoldás mindenkinek egyértelmű. Bizonyítani, hogy a királynő termékeny. És hát egy ilyen lépéssel mint amit a, hogy is hívtad, Taranis? Szóval azzal, hogy figyelmeztet a veszélyre, lehet hogy a kegyeidbe akart férkőzni. Lehet, hogy arra számít, hogy a segítségével akarod a termékenységedet bizonyítani. Hm... kérdés, hogy mi más módon tudnád a fenyegetést elhárítani, már ha tényleg létezik. Bár ha még nem is terjed ez a "pletyka", bizonyára hamarosan fog. Legalábbis abból kiindulva amit a népedről eddig tudok. A legfontosabb viszont az, hogy ne omolj össze. Még semmi nem biztos és ha szilárd maradsz, akkor nem találhatnak rajtad fogást.
/Felálltam és lassan odasétáltam ahol Lynarin ült. Kinyújtottam felé a kezem./
- Na állj fel onnan! Előttem jégkirálynőt játszol de azt akarod hogy a házad népe pánikba esett kislányként lásson?

(181)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/A szavai mintha el sem jutottak volna hozzám, illetve eljutottak, de olyan volt az egész, akár a kies talajra hulló esőcseppek. Egy pillanatra nedvességet csempésztek a földbe, de aztán pillanatok alatt elenyésztek.
Amikor odasétált és felém nyújtotta a kezét felnéztem rá, de a szemeimben nem volt semmi. Az a vakító üresség sütött belőlük, amit éreztem. Kitártam a kapcsolatot, amit eddig lezártam, hogy érezze ő is az ásító űrt, azt a végtelen semmit. Aztán az egész változni kezdett, a semmi szép lassan formát öltött és a káoszból egy másik érzelem kristályosodott ki. +Túl sokáig voltam a semmié, túl sokáig nem éltem, csak remegtem kocsonyaként. Már nincsen több időm rá, nincs több időm a szenvedésre.+ A semmi átalakult, düh lett belőle, harag, amiért elveszik tőlem az esélyt, amikor végre minden helyrejönni látszott./
- Nem igazán érted, de nem is csodálkozom rajta. /kacagok fel, de a hangomból hisztériához közeli őrület cseng ki./
- Van olyan pletyka, ami nem pletyka. Ez nem egy kérdés volt, vagy egy eldöntendő tény, csupán az volt a kérdés, mikor jön rá a népem. Éadrom, tudod te mi vagyok én? Talán sokaknál jobban tudod... Emlékszel még az éjszakára, amikor megízleltem a véred? Én vámpír vagyok. Sidhe is igen, de vámpír. Élőholt, járkáló halott... Azt hiszem egyértelmű ez mit jelent. A halottból csak még több halál ered, élet nem. Én egyedül pusztítást tudok adni a népemnek, teremteni képtelen vagyok, mert nincs bennem élet. Nekem soha nem lesz örökösöm, mert habár tudok lélegezni és mozogni, de halott vagyok. A kérdés csupán az volt, ez mikor tudatosul az udvarban. Babdnál egyedül felhasználták, de nálam bizonyítani is tudják, egyedül annyi kell, hogy elég erős sidhek olvassák fejemre a vádat, hogy elpusztíthassanak.
/Újabb kacaj szakadt fel a torkomból és éreztem, hogy az egyik szememből lefolyik egy könnycsepp, azonban amikor megérintettem az arcom az ujjam véres lett és láttam a vörös ragyogást, az egyik szemem gyűrűi réz-rubin-obszidián színre váltottak a démon színére, a halottéra, aki a pusztulásba taszít.
Aztán az őrületben kinyúltam az angyal felé, törékenynek tetsző kecses csontozatú kezembe a vámpír ereje feszült meg, ahogy belé kapaszkodtam. Egy villámgyors mozdulattal talpon voltam a kard a kezemben egy lüktető éhséggé változott ahogy vért, halált és lelkeket akart. Hullámokban terjedt róla a pusztításvágy, de én csak az angyal arcát figyeltem felemást szemeimmel néztem ahogy a kék és vörös lángjai a pillantásomnak táncot lejtenek a bőrén./
- De talán így igazságos, aki kívánja egyszer a halált, azért eljön. Én már megbékéltem vele, habár egy darabig elhitettem magammal, hogy van más megoldás. De nincsen. /mondtam és egy pillanatra nagyon nyugodt volt a hangom az újabb kacaj előtt./
- De előtte tombolni fogok, élni fogok egyszer és utoljára. A bitó árnyékában még egyszer újra táncolnom kell. /nevettem fel aztán megcsókoltam. Nem pusztán egy csók volt, azt akartam osztozzon az őrületben, azt akartam érezze a tomboló haragot, a fájdalmat, a kínt és a tehetetlen dühöt, ami béklyóba von. Olyan szélesre tártam a köteléket amennyire lehetett és ahogy az érintés tovább erősítette a mágiát szinte brutális módon nyúltam bele a belsejébe feltépve az ő hatalmát, hogy csatlakozzon hozzám, tomboljon velem átérezve a káoszt. Nem volt az alattvalóm de a mágia fonala mellett eljutottam hozzá és hívtam a hatalmát, ahogy egyik farkas ordít a másiknak. Tudtam, hogy a bőröm hófehér lidérclánggal ég, szemeim tüze talán még a lehunyt szemhéjaimon át is átsütött.
És ahogy elértem hozzá valami furcsa haragot találtam, mást mint az enyém, ősibbet és elemibbet. Egy pillanatra még a tomboló démon is visszahőkölt bennem, aztán fejest ugrott a haragba, belehempergőzött akár egy illatos kabátba, magára vonta és felszította. És már nem éreztem hol vannak a gátak, a kard éhsége is belevegyült a haragba és minden egybe olvadt. Egy forrongó hatalommassza lett a világból, de oly élő és lüktető, amely elnyomta bennem a halál ürességének rémületes képét./
- Őrülj meg nekem te is! /szakadtam el az ajkától, hogy kacagva hívjak még több hatalmat, hogy hívjak olyan erőket, amik a Dombban szunnyadtak, amik bennem lakoztak és amik benne. Minden hatalmat magaménak akartam, hogy elmerüljek bennük egy végső őrületben, aminek aztán az édes feledés, a tomboló káosz, és nem az üresség lesz a vége./

(210)

[Legion]

* Lynarin *


/Eleinte szinte semmi nem érte el Lynarint. Mint ha nem is hallana, nem látna engem. Még a lelkétől is eltaszított. Aztán hirtelen változott meg minden. Szinte éreztem a tátongó ürességet amikor megnyílt felém és éreztem, ahogy a Légió által gerjesztett harag-hullámok szinte beömlenek. De mint ha már várta volna ezt, hisz belőle is egyre inkább csak düh és harag áradt. Mikor megszólalt, a legrosszabbtól tartottam. Szinte láttam a szemében az őrületet./
+ Hát ilyen könnyű lenne téged összetörni?
/Csak félig figyeltem szavaira. Nem is tudom igazán miért, de talán Légió tapasztalata, ösztönei, vagy a saját életösztönöm volt az, ami nem engedte, hogy túlságosan beszűküljön körülöttem a világ. De láttam az igazságot a szavaiban és nem tudtam, hogy a kiválasztottsága mennyire lenne képes megvédeni. Egyre inkább úgy tűnt, hogy hamarosan vagy saját magukat véreztetik ki a fekete sidhék, vagy pedig egy új, ismeretlen királynő vezetése alatt egyesülnek. Egyik se kecsegtetett túl sok jóval. Mindkét lehetőség csak háborút ígért, még ha nem is feltétlenül velünk. Láttam a pillanatot amikor megváltozik, de nem voltam felkészülve arra, hogy rám támad. Az ujjai akár a satu, úgy szorultak meg a kezemen. Egy gyengébb ember kezét talán összemorzsolta volna, de én is éreztem, ahogy a kezem csontjai ellenkeznek a szorításnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erő lakozik a lányban. De nem ez a keze volt, ami miatt veszélyben éreztem magam. A másik kezében ott volt a kard. Szinte érezni véltem a fegyver éhségét a véremre és lelkemre. Szinte reflexként fogtam rá a fegyvert tartó kezének csuklójára, hogy ezzel is megbéklyózzam a fegyver mozgását. Erősnek ismertem magam, de most olyan erő feszült a lányban, amivel nem biztos, hogy hosszan birokra tudtam volna kelni./
- Mindig van más megoldás!
/Hangomban nem volt erő, sőt, féltem. Nem magamat féltettem, nem igazán, inkább őt. A szemem előtt emésztette fel az őrület és féltem, hogy nem képes legyűrni ezt. Aztán megcsókolt. Olyan vadul, ahogy talán még senki életemben. Egyetlen életemben sem. Éreztem ahogy belém hatol a köteléken keresztül. Próbáltam ellenállni neki, eleinte, de a bennem élő lélekparány utat nyitott neki, magába fogadta és tovább vezette a lelkemben. Ordítani akartam. Nem a fájdalomtól, csak a tehetetlenség miatt. Ordítani, hogy hagyja abba, hogy ne folytassa. Valahogy visszarántani őt az őrület pereméről. De ajkai lezárták az enyémeket és a testem nem engedelmeskedett nekem. Egyik kezemet ő tartotta fogságban, másikkal én béklyóztam meg az övét. És akármennyire akartam, ajkaim nem engedték el az övéit. Feloldódtam abban a csókban. Nem is hittem, hogy vágyom rá.
Éreztem, amikor elérte Őt. Először olyan volt, mint mikor egy barlangmélyi tó békés felszínére egy vízcsepp hull. Aprót csobban, majd hullámokat vet, amik egyre nagyobbak lesznek. Aztán olyan volt, mint mikor a halál peremén dobban egyet a szív és először veszel levegőt a fulladás után. Éreztem ahogy Lynarin lelke egy pillanatra egyesül az enyémmel, szinte feloldódunk egymásban. Aztán a Ő előlépett s úgy száguldott, áramlott át rajtam mint levegő a vákuumban. Szinte berobbant abba az őrült tébolyba ami Lynarin és én voltam. Egy pillanatra mindent láttam. Minden életemet, minden csatát, árulást, szerelmet. Láttam minden halálomat és láttam Lynarint is, ezernyi szemen át láttam őt. Éreztem őt magamban és magamat őbenne. Hagytam hogy a harag, a düh amelyet Lynarin kiadott magából átáramoljon rajtam és sokkalta erősebben sugároztam vissza. A hatalmam ördögi köre egy folyamatosan erősödő harag áradatot táplált ami cserébe az én hatalmamat táplálta. Éreztem, ahogy a Danuhoz való kötődésem lassan foszladozni kezd, ahogy a döntés amit önkéntelenül hoztam új útra terel. Olyan ösvényre, melyre ezerszer ráléptem már és most se vonakodtam újra elindulni rajta.
Ahogy elhúzódott csak mosolyogtam. Láttam magamat izzó tekintetében, és egy más arc mosolygott onnan vissza rám. Soha nem láttam még igazán, de ismertem az arcot. A mosoly viszont nem a boldogság felhőtlen mosolya volt, sokkal inkább annak a mosolya aki élvezi a fájdalmat amit okoz. Amíg Lynarin még több hatalomért nyújtózott, játszi könnyedséggel téptem ki kezemet a szorításától és szinte követhetetlen gyorsasággal került a kezem a torkára. De nem a levegő, hanem csak a vér útját zártam el. Azt akartam, hogy lásson. Hogy tényleg lássa mi az amit felébresztett. Éreztem, ahogy a testemen lévő tetoválások felizzanak a hatalomtól s az írás is értelmet nyert, amit eddig nem érthettem. Szárnyaimat szélesre tártam. Azok amiket eddig is viseltem magasra tartottam, egy másik párat oldalvást terpesztettem szét, s a harmadikat, melyeknek anyaga nem volt, s csak tiszta energia, tiszta hatalom alkotta őket, a két pár között villantottam felé. A torkánál fogva húztam magamhoz közelebb. A haragba, a dühbe, mely oly forrón tombolt a szobában új érzelem vegyült. Oly hideg düh, oly dermesztő harag, amitől a legvadabbakban is megfagy a vér. Hagytam hogy az, ami igazán vagyok lassan szétáramoljon, megmutassa magát. A különbséget az őrület és az igazi düh között. A hangom hideg volt s olyan, mint ha egyszerre nem csak egy valaki beszélne. Éadrom hangja is ott volt, de nem volt már egyedül. /
- Tombolni akarsz királylány? Tombolj! Meg akarsz őrülni? Őrülj hát meg. Te egy gyenge gyermek vagy! A Halál mennyasszonyának nevezed magad és Élet után sírsz. De fogalmad sincs a halálról és mit se tudsz az életről! Várod a halált? Hát eljő érted! Élni akarsz? Hát élj!
/Ordítottam végül rá s a mennyek hangja teljes erejével dörgött szavaimból. Oldalra lendítettem a kezem és áthajítottam a lányt a szobán. Tisztában voltam vele, hogy ez kellően észhez téríti, így nem fogja magát oly könnyen adni. Eddig könnyű dolgom volt, mert a hatalomvágya elvette az eszét, de most fog igazán tombolni a benne élő fenevad. Lassan utána fordultam s kezemben testet öltött a fegyver, mitől régen angyalok hada rettegett./
- Játszani akarsz gyermek? Jöjj hát, tombolj, őrülj meg! Játszunk!
/S ezzel úgy indultam felé, mint a hóhér akit saját fejére idézett./


(182)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Nincs megoldás...
/Tombolásom közepette nem arra leltem, amit kerestem. Vadul nyúltam be egy barlangba, hogy kikergessem a fényre a kismacskát játszani, de egy tigris mart bele tapogatózó karomba. Egy pillanatra annyira meglepődtem, hogy mit találtam a kötelék másik végén, hogy elengedtem magam és az angyal lelke magába rántott, mintha ereje elég lett volna, hogy eleméssze mágiától terhes énem is és örökre egybe forrassza a fény a sötétséggel.
Egyszerre voltam ő és egy csatorna, éreztem, ahogy annak az erőnek a párja, ami az angyalban szunnyad valahonnan felém nyúl, mintha tudná hogyan használjon és átbújt rajtam, mintha átjáró lennék. Danuhoz sikoltotta, hiszen az ő hatalmát éreztem, de csupán egy pillanatig, amíg az erő keresztülszáguldott rajtam, akár egy megvadult ménes, majd tovarobogott a csókban és a helyére kattant, oda, ahová valóban tartozott. Aztán bezárult az átjáró, mintha a tovasuhanó erő érkeztében becsapta volna maga után, szinte rázárva Danu orrára a kaput. És ott maradtam egyedül a parttalan vegytiszta dühvel. Más volt, idegen és hatalmas, nem az enyém, ahogy a vérünk is egyedi ez a düh sem illett hozzám, hiába az enyém hívta életre nem bírtak egymással. Egybe olvadt a mágia, megszűntek a korlátok, amikor a harag mintegy magzatburok körbeölelt minket, amikor az egész világ feloldódott a mágiában és sikoltva vesztek el a határaim egy pillanatra beleláttam a lelkébe, ami szinte magába rántott, mintha a hozzá tartozó darab még keresné a helyét, és majdnem engem is berántana maga mellé.
Régi korokat láttam, eltűnt időket, dicsőséges csatákat. Úgy éreztem feloldódok az emlékeiben, amik eggyé forrt lelkünkben szinte túltöltik az agyam... Tudtam ki ő, de majdnem beleőrültem a tudásba. Ha halandó lettem volna rég elemészt, de nem voltam az. A saját emlékeimet hívtam, olyanokat, amik nem tartoztak hozzá, hogy kiszabaduljak. A gyermekkorunk Ginával, a régi kastély... az átlépés, a vér íze először a nyelvemen... a vér... az ő vére... Az éhség volt az a kulcs, amivel magamra találtam. Ez nem harag volt, hanem valami egészen más, és pusztán az enyém. A Lélekfaló is felelt, mint aki jelentkezik, hogy ő is itt van és ő is éhezik.
Amikor képes voltam már nézni, a saját szemeimmel, ahogy a lelkünk elvált egymástól, habár még ott függött a kötelék, akár valami hátramaradt ezüstös magzatburok, de magam voltam ismét. Belenéztem az arcába és valaki mást láttam. Hasonló volt a régihez, de a csontok egy parányit elmozdultak a haja megnőtt és szemének zöld lángjai is mintha máshogy ragyogtak volna. Amikor a hatalmat hívtam tombolva és őrülten még félig kábán a tömény mágiától a karja hirtelen a nyakamra fonódott, acélosan és kérlelhetetlenül. Az én dühöm is felébredt ahogy hallgattam a szavait és figyeltem a megrebbenő szárnyakat. Nem volt joga ilyet mondani, nem volt joga hozzá, hogy így beszéljen velem. Aztán hamarosan repültem már, habár nem önszántamból. Éreztem ahogy az üvegfal félelmetes erővel csapódik nekem, majd a meglepően halk csörömpölést, ahogy Lélekfaló a márványpadlóra hull.
Aztán halk kacagásra lettem figyelmes ahogy elhaltak a szavai és rájöttem, hogy én nevetek. Mégsem az én hangom volt, rekedtesebb és füstösebb annál a csilingelő tündérinél, amit megszoktam. Aztán a kacagás még hangosabb lett és amikor felnéztem rá, megváltozott minden. A düh nyomtalanul eltűnt, hozzá szállt minden dühöm, nálam az igaz valóm maradt az Éhség. Ahogy felnéztem rá a kék szemem is vörösre váltott tudtam vértűz ég bennük, ahogy a hajam árnyfonadékai között fellesek rá. Két karommal fellöktem magam fektemből térdelésbe és figyeltem magam körül az őrült kaleidoszkópként ragyogó fényeket. A korona a fejemen fénnyé vált fekete és ezüst fénnyé. Tudtam a nevét, a Holdfény és Árnyak koronája volt, az igaz uralkodó dísze. Eggyé vegyült a hajammal, ami szintén pokoli sötét tűzzel izzott versenyre kelve a testem tébolyultan vakító holdszín ragyogásával. Elmosódtak testem körvonalai, már csak fény voltam, fekete és fehér, fókuszként véve körül a két vörös szemem. Az éhség is lánggá változott bennem, tomboló tűzvésszé, amit az angyalra zúdítottam a szavaimmal együtt./
- Nem vagyok királylány... Királynő vagyok, habár bukott. De ezt pont neked magyarázzam bukott.... /morajlott végig a hangom a szobán. Éreztem az éhség újabb fokozatra kapcsol, ahogy kezembe veszem a Lélekfalót. A kard markolatába faragott parányi alakok életre keltek a kezem alatt, sikoltó agóniába dermedt testük kínok között vonaglott és vékony sipító hang jelezte a parányi milliók fájdalmát, akiknek elvette a lelkét a kard. A penge is sötét tűzzel izzani kezdett, mintha a testem ragyogó részévé válna az is. Éreztem, ahogy az agyaraim megnyúlnak a lüktető éhségtől, ahogy a fenevad betölti az elmém és a természetfeletti izmok megfeszülnek holdfénnyel izzó bőröm alatt./
- Igen játszani akarok... /morogtam, amikor megindult felém, majd hagytam, hogy átszakadjon a gát, hogy a fenevad legyen az úr, hogy mindketten elvesszünk a vágyban, hogy az ellenség vérét ízleljük, hogy a nyelvünkön lüktessen el életének ritmusa. Neki, aki báránybőrben jött hozzánk, de most kivillantotta az agyarait. És amint robbant a világ robbantam vele én is. A mágiám megváltozott, mintha az eddig mélykék árnyalat vörösre változott volna. A lakosztályom vastag üvegfala megreped, ahogy a vámpírerő elszabadult és víz kezdett bezubogni a résen. [Ősi Hatalom] Aztán kilőttem, mint egy rugóból előpattanó ragyogó nyílvessző, de amint elindultam azzal egy időben a fenevad nem finnyáskodott, az isteni a hatalmamhoz nyúlt, mire átláthatatlan csillagtalan feketeség borult a szobára megvakítva az ellenfelet, kioltva testem ragyogó fényét. De én láttam őt, még akkor is, amikor a testem is árnyakká omlott, suhanó homály voltam a feketeségben, egy éjszakából font démon, aki suhanva rohant felé, mögöttem megszilárdult az éjszaka az ezernyi árnyékból font tű, és a Lélakfaló, aki egészen beleolvadt a lelkembe és általam, vagy talán velem, testet adott az árnyaknak, amelyek csápként vonták közelebb. De én akartam odaérni először árnyéktestemmel gyorsabban suhanva mint a fegyverek utánam. Én akartam elérni először, hogy testet öltsek mögötte ismét, és fájón lüktető agyaraim ismét vért ízleljenek, hogy érezzem, ahogy a szíve, akár egy gyenge kismadár ellobban a számban. Már elfeledtem mit miért teszek, eltűnt a múlt és a jövő, minden feloldódott az éhségben, melynek húrján együtt pendültem a karddal, aki utánam rohant, hogy övé legyen a lélek, amely a vérhez tartozott, örök kárhozatra ítélve a sikoltó arcok közepette. Valami ezüstös fonál mintha megfeszült volna, ahogy pusztítva közeledtem a célpontom felé, de félresöpörtem, nem érdekelte a fenevadat semmi kötelék./

(211)

[Legion]

* Lynarin *

/Belenéztem az őrület szemébe, és nem láttam mást csak az ürességet. Lándzsám a jobbomban pihent, miközben hosszú lépésekkel haladtam felé./
- Bukott? Mit tudsz te a bukásról! Leráztuk a béklyókat és szabaddá váltunk.
+ Olyan áldozatot hoztunk, amit te soha nem érthetsz meg.
/Erejének tombolása élvezetes küzdelemmel kecsegtetett. De amíg az ő oldalán a nyers erő és "hazai pálya" előnye állt, az én tapasztalatomat vétek volna semmibe venni. A falak megrepedése újfent bizonyította, hogy hatalma egy az egy ellenében felér az enyémmel. Sőt, itt a Domb mélyén, előnyben van. De engem nem béklyóz meg Danu, és minél nagyobb a nő dühe, annál erősebb leszek. Egy taktikus harcos megpróbálna kifárasztani. Én is számtalanszor megtettem, mikor ellenfeleim teljes vértezetben álltak elém. De most ez ostobaság lenne részéről, ha egyáltalán eszébe is jutna. Egy a hatalom ily végtelen kútjánál arra várni, hogy kimerül, ostobaság. De én várhattam, a tombolása előbb-utóbb kifullad, felemészti önmagát. Csak apró találatokra volt szükségem. Még csak nem is kell megsebeznem igazán. Minél jobban tombol annál hamarabb elveszíti erejét. Saját magát győzi le. De persze figyelnem kell az erejére. Víz, árnyak és minden amit egy vámpír ellenem felmutathat. Igen érdekes küzdelemnek ígérkezett, de már az elején mellém pártolt a hadiszerencse. Azzal, hogy átadta magát a fenevadnak, csak az én kezemre játszott. Egy tomboló ellenfél veszélyes, de nem legyőzhetetlen. Ellenben tisztában voltam vele, hogy én se fogom sértetlenül megúszni ezt a küzdelmet. Képes lennék rá, mire kartávolságon belül érne kipurgálhatnám ezt az egész termet és lelkét a nemlétnek adhatnám. Ledobnám magamról ezt a porhüvelyt, felvenném igaz alakom és a hatalmammal megtisztítanám a helyet. Nem sokat tehetne ellene, úgy söpörné el, akár egy fényből szőtt szökőár. De nem akartam elpusztítani. Még nem. Jobb az az ellenfél akit ismersz. Már vártam, mikor idézi meg a sötétséget, de az ereje így is meglepett. Olyan mély sötétséget idézett, mint ha magába a Semmibe tekintettem volna. Megint választás elé kerültem, vagy elpusztítom vagy a saját szabályai szerint játszom. Az utóbbit választottam. Nem pazaroltam arra az energiát, hogy a sötétségét eloszlassam, helyette lehunytam a szemem. Megálltam, s inkább éreztem mint sem hallottam, hogy felém suhan. Megforgattam a lándzsát és a hegyét a föld felé fordítva, egy kézzel tartottam. Vártam hogy érkezzen. Ahogy szinte elér oldalt mozdulok és csak szabad kezemmel nyúlok ki, hogy megragadjam és tovább lendítsem./
+ Árnyalak? Ügyes!
/Magam is meglepődtem, mikor nem értem szilárd testet. Nem számítottam rá, hogy tombolása közben ösztönösen ilyen jól kombinálja képességeit. Talán ez volt az oka, hogy a mögötte érkező mágiát már későn éreztem meg, de még így is szerencsém volt. Ahogy kimozdultam és elfordultam, az árnytüskék többsége célt tévesztett és csak néhány kisebb karcolást szereztem be, ahogy a tüskék feltépték a ruhám és a bőrömet. De az utolsónak érkező kard nem tudta elrejteni magát. Egy gyors forgás, a fegyverem észrevétlen villanása és a kardot sodró árnyak egy pillanatra semmivé váltak. Ez az egyetlen pillanat, pedig bőséggel elég volt, hogy a kardot új pályára tereljem. A Lélekfaló, ez a pokolra való fegyver rezegve állapodott meg markolatig süllyedve, magasan az egyik oszlopban./
- Csak ennyire futja Királylány? Gyere, mutasd meg a hatalmadat!
/Tovább hergeltem, hisz minél jobban elveszti eszét, annál könnyebben hibázik. És elég egy apró hiba. Éreztem, hogy a vérem lassan elkezdi átitatni a ruhámat. A fegyver felfénylett kezemben, bár ebben a sötétségben vajmi keveset jelentett. Ám tudtam, hogy ha ilyen alakjában van, vagy a fegyveremmel, vagy a hatalmammal kell kinyúlnom felé. Az igaz alakomat továbbra se szándékoztam felvenni. Szárnyaimat szétterpesztve, továbbra is lehunyt szemel vártam a következő támadását és készültem, hogy az első adandó alkalommal, mikor megnyitja védelmét lecsaphassak./

(183)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

+ Megtagadtátok az egyetlen igaz Istennőt! Az Istennőt, aki életet adott nektek! + /sikoltotta a tudatom egy parányi része, a sidhe királynő képtelen volt elfogadni efféle káromlást... De a vámpírt messze nem érdekelte. Ő is megtagadott bárkit, őt nem érdekelte az efféle játék. Isten és ember egy volt neki, ha vér folyt az ereiben, akinek pedig nem, az nem számított.
Egy pillanatra kijózanodtam, amikor éreztem, hogy a keze áthatol a testemen, mintha tudta volna merre vagyok. A józanabbik énem egy parányi szeglete eszembe juttatta, hogy egy öreg harcos az, akivel küzdök ezer csata veteránja. Néhánynak az emléke még ott kísértett ködként a tudatom peremén, azt súgva, hogy harcoljak becsülettel, próbáljam ki mennyit is érek igazságos harcban... Aztán azonban a vér szaga mint egy bomba úgy robbant az orromba még jobban felszítva a tüzet. Nem öltöttem testet mögötte ahogy eredetileg terveztem, túlságosan gyanús volt, hogy tudta hol vagyok az okosabbik énem nem akart kockáztatni. De a vér ismét elűzte a tudatom. Az egyik oszlopon öltöttem testet mint egy démon mászva a felületén. Tudtam hogyan manipuláljam úgy a gravitált, hogy könnyedén suhanjak rajta, egyszerűbb ez, mint sétálni a földön, a vámpírnak az is volt.
Magamhoz hívtam egy árnyéktűt amelyik eltalálta és halovány félmosollyal lenyaltam róla a vért. Egyszerre volt mennyei és égette a nyelvem, akár a pokol tüze. Valami azt súgta a tudatom peremén az angyalvér nem biztos, hogy jót tesz a szervezetemnek, de túl csábító volt az íze, a harag pedig csak tovább növelte az éhségem... Mindenhol harag volt ugyanis, magam lettem a tomboló őrület.
És ott mászva az oszlopon, akár valami valódi szörnyeteg magamhoz hívtam a Lélekfalót és ahogy a kard teste feloldódott a mágiával, majd a kezemben állt újra össze, valahogy furcsán kitisztult a fejem egy tizedmásodpercre. Mint amikor a fulladás előtt az utolsó pillanatban egy hullám a felszínre sodor egy korty levegőért.
Nem harcolhatsz haragból a harag ellen, semmi értelme. A tüzet nem lehet tűzzel kioltani, csak még tovább fokozod a pusztító lángokat. Rájöttem az éhségem a tombolás dühből fakad, az éhség majdnem az övé, éreztem ahogy felé áramlik a hatalmam, mintha hazavágyna és otthonra találna az angyal testében...
+ Nem, nem angyal... démon. +
Egy pillanatra elnyomtam az éhséget, megküzdve gyilkos hullámaival elcsitítottam, mintha a szívverésem akarnám visszafogni. Éreztem ahogy egy pillanatra várakozva felsóhajt a világ, a Tündérdomb figyelt minket, éreztem aggódó tapogatózását, de nem törődtem vele, ez most az én harcom volt, habár már nem is emlékeztem miért... miért is? Eh, mit számít?!
Most nyerni akartam a vér kesernyésen édes íze sem tudta felülmúlni a vágyam a győzelemre. Én akartam felül kerekedni, le akartam győzni a férfit. Nem érdekelt már ki ő, mit tett, honnan jött, vagy mi lesz, már csupán győzni akartam, megalázni és bebizonyítani, hogy én vagyok a jobb. A fenevadnak persze más tervei is voltak, de egy pontig közös volt a vágyunk... jussunk hát el addig!/
- Ahogy parancsolod bukott... /suttogtam, de a hangom végigmorajlott a termen egyszerre jött mindenhonnan és sehonnan, a falak ontották magukból akár a már bokáig érő vizet. Belenéztem az átláthatatlan sötétségbe és felszólítottam, hogy engedelmeskedjen... Ő pedig megtette. Árnyékbéklyók százai nyúltak az angyal felé, több tíz hurkolódott minkét karjára és lábaira néhány még tétován a lándzsa felé is kinyúlt, és megfeszültek a magasba emelve ha elérték. De az se számított, hogyha nem ért célba mind, nem akartam megfogni, tudtam nem lehet cérnával tigrist sétáltatni, nekem csak az kellett, hogy egy kicsit lefoglalják a lándzsát tartó kezét. Ugyanis abban a pillanatban, amikor az árnybéklyók felé nyúltak a Lélekfalót belevágva az oszlopba átrobbantam a másik alakomba és árnyként suhanva elé készültem állni. Csupán addig kellett visszatartaniuk amíg belenézek a szemébe. Ha odaértem a szemeim megjelentek kavargó árnyéktestemben és háromgyűrűs vörös vámpírpillantásom az övébe fúrtam. Magába szívta a haragom, övé lett az egész, elnyelte és a sajátjaként használta, mintha fegyvert szolgáltattam volna neki. Hát úgy döntöttem kap valami olyat, ami még köszönőviszonyban sincsen a haraggal, valami olyat nyomok le a torkán, amit nem ismer, ami nem az ő hatalma. Tehát ha sikerül elkapnom a pillantását a vámpír kinyúl felé, a köteléket is megrántja, mintha csak könnyítene a dolgán, hogy elérje a másik tudatát, habár neki a pillantása kell, hogy rázúdítsa a gyönyört. Felidézem a tobzódást a Szenvedések Csarnokánál, miután életre hívtak ismét és azt akartam érezze át. A haragot mossa el, fedje be és töltse el annyira a tudatát, hogy ne férjen belé több harag, hogy ne legyen semmi mást, csak a fehéren izzó vágy, ami elmossa és ellehetetleníti a harcost, aki benne él. Aki a földön fetrengő tehetetlen gyermekké teszi.[Befolyásolás] Köröttem megremegett a homály a víz tajtékot vetett ahogy minden hatalmam hívtam áttörni a pajzsát és rázúdítani valami olyat, ami biztos nem kompatibilis a haraggal. Ha az éhségem is ellopta kellett valami olyan, amit biztos nem tud átformálni./

(212)

[Legion]

* Lynarin *

/Be kellett valljam magamnak, hogy az árnyékindák bevetésére nem számítottam. Úgy tűnt, a higgadt oldala nem tűnt el teljesen. Ez teljesen más megvilágításba helyezte a mi kis küzdelmünket, de abból amit eddig tapasztaltam, tudtam, hogy még ha viaskodik is a két énje, valószínű, hogy testközelbe akar jutni és "ész nélkül" ront majd rám. Az indák egy részét leráztam magamról, de hagytam hogy elemeljenek a földtől. Számomra otthonosabb közeg volt a levegő és így könnyebben csapdát állíthattam a Királynőnek. Nekifeszültem az indáknak, hogy erősebb szorításra késztessem őket, így nem volt feltűnő mikor kifordult a kezemből a lándzsa, s a földre zuhanva hegye belemélyedt a padlóba. Éreztem hogy közeledik ellenfelem, de szememet csukva tartottam. Ebben a sötétségben nem vettem hasznát, sőt gátoltak volna. Szinte éreztem amikor odaért hozzám és a szemembe próbált nézni. Vártam már, hogy ilyen közel legyünk egymáshoz. Felidéztem azokat a pillanatokat, amikor ezt az igen veszélyes technikát más ellenfelek ellen használtam. Persze olyankor többnyire én nem voltam a tűzvonalban, de tudtam, hogy bár súlyosan meg fog sebezni, egyikünket se fogja elpusztítani. Nem ez volt a célom így hát nem is teljes erővel készültem megidézni a technikát.
Mikor a nő a közelembe ér, láthatja ahogy az arcomon egy apró mosoly jelenik meg, ahogy a csapdát kioldom. Egyetlen szót mondok csak az angyalok nyelvén mire a lándzsám felizzik s lassan "beleolvad" a földbe és egy több méter átmérőjű korong marad utána tiszta fényből. Eközben nagy levegőt veszek, összegyűjtöm az akaratomat és lezárom a csapdát. Kinyitom a szemem és hagyom hogy megbabonázzon. Az a szívdobbanásnyi idő amíg átáramoltatja belém a kínzó emlékeket édes mindegy. Már egyikünk se menekülhet. A korongból fényoszlop csap fel, elemésztve az árnyakat. Akár ha egy kitörő vulkán belsejében állnánk, ahogy a szent fény végigveri testünket, próbálja szétszaggatni, elemészteni lelkünket majd az egész egy pusztító erejű robbanásban teljesedik ki, ami feltehetően nem csak az én testemben tesz komoly károkat.
Hacsak valami csoda folytán ez nem hiúsul meg, akkor füstölögve repülök át a romhalmazzá vált termen és érkezem a padlóra. Ha ez a támadás teljes erejével lett volna létrehozva, most talán az égboltot is látnánk, bár valószínűleg így is megérezte a Domb ezt. Feltápászkodok, és bár érzem hogy testem tiltakozik, hatalmamnak pedig kell egy kevéske idő, hogy újra teljes pompájában fordulhasson a Királynővel szemben, főként most, hogy a rám zúdított emlékképek csak fájdalmat hoztak s ez nem táplálta hatalmam kútjait./
- Nos Királylány? Ennyibe még csak nem pusztultál bele! Gyere, még van hátra egy táncunk!
/Újra felemelkedem a levegőbe és kezeimet széttárva, immár fegyver nélkül vártam a lányt. Megmutattam neki mire vagyok igazán képes, de közben éreztem, hogy e test még nincs teljesen készen rám. Addig kellett legyőznöm a fenevadat amíg teljes erőmet állíthattam vele szemben. Ezért hát amint megindul felém és is össze szedem az erőmet és szembemegyek a csapásával./

(184)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

+Valami nem stimmel...+ /futott át a fejemen.
Amikor megjelenek előtte nem abba az arcba bámulok bele, amit várok. Nem tudom belefúrni a hatalmam az angyali tűzzel lángoló szemekbe. A düh végigrohan árnyéktestemen, aztán próbálom elnyomni, nem fogom őt táplálni vele. Aztán csodálkozva figyelem a parányi mosolyt, ami megjelenik az arcán, majd felnyílnak a szemek. A egész hatalmam egy éles tőrként hatol belé kitölti az elméjét, azonban nincs időm rá, hogy porba taszítsam addig pusztítva az elméjét, amíg nem marad belőle más, csak egy nyáladzó roncs, aki a csizmám talpáról is lenyalja a sarat, ha azt parancsolom.
Amikor a vakító fény átjár egy pillanatra elönt a fájdalom. Minden porcikám egy lángoló kíncsomóvá válik, amit megperzsel a fény. Ha sima vámpír lettem volna, valószínűleg megöl. A hatalmam hívtam én is árnyat a fény ellen, feketeségbe burkoltam magam, mintha valami kabát lenne vagyis inkább páncél, sötét és hideg, amely oltalmaz a gyilkos fénytől. Néhol megégtem így is, éreztem a szent fény fájdalmas marásait, ahogy árnyékhúsomba vájt Kénytelen voltam felölteni a valódi testem a hús-vér börtönt, amit ugyan majdnem annyira irritált a fény, de talán az árnyakban még nagyobb kárt tett volna.
Talán az utolsó előtti pillanatban cselekedtem, mert ha a fény robban hát darabokra tépi az árnyalakom. Így csupán falhoz vágott a robbanás, letépve rólam az árnyékköntöst, amit óvón a testem köré vontam, hogy oltalmazzon a világosságtól.
Ahogy a falnak csapódtam nagyot nyekkenve, éreztem hogy kóvályogni kezd a fejem, vér szivárgott az orromból, a saját vérem. Nem szerettem. Próbáltam talpra kecmeregni abban a rövid pillanatban, amikor minden mágia lefoszlott rólam, ahogy egy kicsit megsemmisült az erőm, eloszlatta a szent fény, a tiszta ragyogás, hiszen az én elemem a sötétség volt. Éreztem a testem sajgását, ahol vörös nyomokat hagyott az égés a hófehér bőrömön. A bal karom is fájón lüktetett, ahol nekicsapódtam a falnak.
Éppen csak fél szemmel észlelem a gyakorlatilag romba dőlt lakosztályom, de nem érdekel, a más lassan térdig érő víz érintése megnyugtatott, a hűs elem az enyém, segít enyhíteni a fény által okozott sebeim. Ahogy felállok fekete hajam sötét uszályként lebeg mögöttem a víz színén. Kell egy másodperc, amíg észre veszem a nem messze szintén elkent angyalt. A szemeim összeszűkülnek, de ismét a szokott kék színükkel ragyognak, illetve most éppen csak derengenek. A sidhe mágiám pont az, amit nem bántott a fény, sőt még táplálta is. Habár nem Danu erejét használta, talán inkább a saját dühöm robbantotta bele az arcomba, de ez a mágia egészen közel állt a sidhehez, ő ismerte, mintha rokonok lennének. Az arcomra az övéhez hasonló hűs mosoly ült ki a szent fény mintha elűzte volna a vámpír őrületét egy pillanatra./
- Oh meg se kottyant angyalom. Vagy hívjalak inkább én is hercegecskének? A pokol kiskirályának? /kacagtam fel, de ez inkább hideg nevetés volt. A fenevad még összeszedte magát bennem, sok volt neki a fény. Hívtam a kardot, aki válaszolt is és hamarosan a kezembe simultak az agonizáló parányi testek. /
- Rendben, táncoljunk kedvesem! /Aztán megindultam, immár kissé tudatosabban, hogy a vámpír nem ült az elmémen. Egy kétkedő hang nem volt biztos benne, jó ötlet-e a saját stílusában harcolni vele, de a büszke királynő bennem ezért rikoltott.
Árnyalakba robbantam ismét egybe forrasztva a tudatom a Lélekfalóval, hogy tudja hol jelenek majd meg, hol lesz szükségem rá. Újra mágikus sötétséget idéztem ugyanis a teremre, amit a fény eloszlatott. És szinte eggyé váltam vele, mindig ott sújtva le a karddal, ahol védtelennek gondoltam. Kavargó árnyfelleggé lettem az angyal körül suhogó karddal. Egyszer a háta mögött jelentem meg félig testet öltve, hogy lesújtsak, majd előtte, oldalról, ahol rést hittem a védelmén. Lesújtottam félelmetes gyorsasággal, a vámpír hatalma visszaszorult, de félelmetes emberfeletti sebessége ott szunnyadt halál utáni izmaimban minden csapásnál, amikor a Lélekfaló sötét pengéje az ősi lélekre éhesen lecsapott./

(213)