Az Estwor rezidencia

[Mira]

A Rózsák Urai ás Hölgyei, azaz az Estwor család tagjai laknak ezekben a kellemes, rózsa futtatta termekben. Rejtett zegzugok, illatos csarnokok, és derengő fények jellemzik a Domb Tündéreinek egyik legnagyobb nemesi családjának rezidenciáját.

A ház jelképe egy tövises mélyvörös rózsa nyitott tündérszárnyak előtt, melyet a legtöbb szobában valamilyen módon meg lehet találni, szintúgy, mint az ébenfa bejáraton, mely alá ezüstözött felirattal a család neve áll.

[Mira]

*Hirig // Előzmény*

A tükörből kilépvén egy csendes, kis, kör alakú szobában találod magad. Ezen tükrön kívül még három található a kis teremben, együttesen egy félkört alkotnak. Mindegyik tükör fölött ezüstözött betűkkel négy nevet láthatsz: Vorach, Etathi, Kelyim és Irddra. A Vorach-nak elnevezett tükrön egy fekete lepelt láthatsz. Irddra tükrén kívül mindegyik sötét, nem kavarog bennük a kékes fény, amelyből kiléptél.

A szobából kivezető ébenfa ajtó mellett egy-egy fáklya ég mindkét oldalt ugyanolyan színben, mint a tükörbeli kék.

Az ajtó tárva-nyitva, mintha valaki sietős távozása miatt nem csukta volna be. Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílik, mely vége felől meleg, sárgás fény dereng. A fényben megpillantod Kelyim szikár alakját, amint bekanyarodik a folyosó végén jobbra. Nagyon gyors.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Gyorsan mérem fel az új környeztem. A tükrök eléggé mély benyomást kelt bennem, és megfordul a fejemben, hogy a sajátomtól is megválok hamarosan.
Már majdnem elindulnék az egyik kékes derengés felé mikor meglátom áldozatom hátát.
Első pár lépésem sietősre sikeredik, majd lelassítok és hangosan ejtem ki a nevét./
- Virágszálam!
/Hangom határozottan és talán kissé parancsolóan cseng./
- Ha lennél olyan szíves és nem futnál el előlem, megköszönném.
/Haladok a folyóson, irányába./
- Ennyire nem lehetek rémisztő.
/Mondom az utolsó szavakat kissé sértett hangszínnel./
+ Miért csinálom ezt?! +
/Fut végig a gondolat elmémen. Teljesen jogosan./


{325}

[Mira]

Kelyim feléd villantja égszínkék szemeit, aztán megtorpan. Csodálkozva tekint le rád, hiszen nemhogy továbbmenne, de feléd is indul. Aztán megáll előtted, erősen megfogja a vállad, és tekintetét a tiedbe fúrja.

- Css! Hirig, mi a fenét csinálsz te itt?! - suttogja kissé ingerülten. - Irddrával kellett volna maradnod! - Látványosan megforgatja szemeit. - De ha már itt vagy, bökd ki, hogy mit szeretnél. De várj! Ne itt. Menjünk a szobámba.

Megfogja a kezed, és elkezd vezetni. Tapintása érdes, kemény. Nagyon gyors, és látod rajta, hogy kifejezetten feszült. A folyosó egy arany fényárban úszó körterembe torkollik. A terem négy oldalán egy-egy ajtó, tehát további három ezen bejáraton kívül. Kelyim balra fordul, majd miután becsukta mögötted a rózsával dekorált ajtót, ismét egy folyosón találod magad. Kész labirintus. A rövid folyosóról két ajtó nyílik, a bal oldalin vezet be a férfi.

Kelyim szobája fekete márványpadlóval borított mélyzöld tapétájú helyiség, melynek falai mögül zöldes, zöldeskék fények szűrödnek ki. A férfi kandallójában táncol a meleg tűz, előtte egy kényelmes fotelben nyitott könyv. Egy paraván mögött hatalmas franciaágy fekete selyemhuzattal, előtte méregzöld szőnyeg. A szobában központi szerepet foglal el egy hatalmas fekete versenyzongora, mely fölött rózsaszárakból font polcokon sorakoznak a tündér kottái.

A kandallóval szemben pedig egy ébenfa íróasztal, mögötte párnázott székkel. Az íróasztalnál lévő falon két, egymásba fonott ősi kard kapott otthont.

Kelyim feléd fordul.

- Üdvözöllek nálam. Most pedig beszélj, hogyha megkérhetlek. - Nem kínál se hellyel, se itallal, ráadásul végtelen cinizmussal is beszél. Imádod.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Megállok mikor már felfedezi ottlétem. Nézem közelgő lépteit, és hagyom, hogy megérintsen. Nem lépek el tőle, és határozott tekintettel nézek vele farkasszemet. Bár lepisszeg, mégsem emiatt maradok csendben. Szemforgatására csak halvány mosoly jelenik meg arcomon, belül viszont vigyorgok.
Nem örülök a huzavonának, de nem teszem szóvá. Most jó kislány vagyok./
+ Miért csinálom mindezt? +
/Teszem fel magamnak újra a kérdést, amire nem akarok válaszolni.
Menet közben nézem a kezeinket, majd mikor elenged körbetekintek alaposan a szobájában.
Figyelmesen hallgatom mit mond, arcomon szenvtelenség tükröződik./
- Hát akkor szervusz megint.
/Nézek rá. Hangomban szintén enyhe cinizmus hallatszik, majd ellépek tőle és nem folytatom még le nem ülök és kényelembe nem helyezem magam a kandalló előtti fotelbe./
- Több ok miatt vagyok itt, de talán kezdeném azzal amihez semmi közöm, mégis jobb ha elmondom.
/Egy pillanatra ránézek a könyvre és bele olvasok mit rejt magában.
Felnézek rá, egyenesen azokba a kék szemekbe, majd letéved az ajkaira tekintetem./
- Fogadj meg egy jó tanácsot, amit most mondok el neked.
/Hangom lágyan cseng, miközben beszélek és újra a szemibe fúrom többszínű iriszem./
- Nincs rosszabb dolog a földön, mint elveszíteni a családot. Így hát, ne tedd. Láttam és halottam, hogyan beszélsz a húgoddal, ezért biztosan állítom, hogy szereted. Ebből következik, hogy vigyáznod kell rá, még élsz! Ez a feladata egy bátynak.
/Arcomat próbálom szenvtelenné tenni, de belül fáj a saját családom elvesztése./
- Nem tudom mit tettél és miért, nem is tartozik rám. Mindamellett, hogy egy kívülálló vagyok, és nem látok bele az Udvarotok intrikáiba, azt kell, hogy mondjam bolond vagy, ha elhagyod. Nem hiszem, hogy van olyan ok, amiért érdemes lenne, mindent elveszíteni!
/Kis szünetet tartok, mert nagyobb levegőt kell vennem, hogy megőrizzem hangszínem./
- Hidd el nekem -egy idegennek-, hogy ez nem jó.
/Nem teszem hozzá, hogy mindezt saját tapasztalatból mondom, de talán érezhető, hogy nem a levegőbe beszélek./
- Ne engedd el a kezét.
/Kis szünetet tartok, mert ezzel akarom jelezni, hogy másik témába kezdek./
- A másik ok, amiért itt vagyok, az már engem is érint. Lévén, hogy kettőnkről van szó.
/Hangom komorabbá válik./
- Még ha nem is tartozom közétek, mert a múltból érkeztem, és nem vagyok született tündér, megjár nekem is a tisztelet, már csak annak jogán is, mert nő vagyok.
/Enyhén lejeb biggyesztem kicsit az ajkam egyik szélét, de csak kis időre grimaszolok./
- Azért követelem meg a kulturált viselkedést, mert nem cseresznyéztünk egy tálból gyerekkorunkba. Ha elfutsz mert volt elég bátorságom szóvá tenni viselkedésed, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a problémánkat.
/Kis szünete erejéig csendben nézek rá, majd felkelek és lassan oda sétálok hozzá./
- Nem a rózsáknak akarok suttogni, ahogy mondtad.
/Hangom egy hangszínnel mélyül, ahogy lágyítok rajta./
- Hanem neked.
/Mikor már elég közel értem hozzá, átölelem a nyakát és egyik kezemmel a hajába túrok széttárt ujjaimmal./
- Ha unszimpatikus vagyok, megértem. Nem kedvelhet mindenki.
/Hangom szinte suttogásszerű./
- Ellenben, ha nem érzel semmit irántam, mert még nem ismersz, vagy mert -talán-tiszta lappal indul nálad mindenki akivel először találkozol, akkor kérlek tedd meg nekem, aprócska kérésem.
/Közel bújok hozzá./
- Vagy ez nagy kérés?


{326}

[Mira]

Kelyim szavaidra csak megdermeszti arckifejezését, de húga említésére meglágyulnak vonásai.

- Hirig! - lép hozzád közelebb. - Hát nem érted? Pont azért megyek el, hogy a testvérem biztonságban lehessen. Valóban, kívülálló vagy, ezért nem értheted a döntésemet. De mint mondtad, nem is tartozik rád. - Komolyra fordítva a szót, a férfi egyáltalán nem tűnik se bunkónak, se taplónak, hiszen nincs is miért annak lennie. Már láthatod, megfigyelheted rajta, hogy az otthonos környezetben képes valóban önmagát adni.

- A kezét pedig akaratom ellenére elszakítják tőlem. A kötelesség fogja elvenni - préseli féltékenyen a szavakat, majd elfordul előled.

Amikor komolyra fordítod a szót, érdeklődve kihúzza magát. Alig észrevehető elsőként, de aztán feltűnik, hogy jóval magasabb, mint görbe háttal.

- A lehető legmodorosabb arcomtól sírva menekülnél, kedves. Ne áhítozz arra, hogy az udvari etikával gyötörjelek, mert akkor nem hogy tőlem, de a tündérektől is sírva fogsz menekülni - susog vissza neked, ahogy a karjai körülölelik tested. Közben minden elcsendesedik, a fények lassan elhalványulnak, míg csak a tűz pattogása ver visszhangot a lakosztályban.

Hallod szíve vad dobogását, látod hatalmas pupilláit, és arcodon érzed meleg leheletét, ahogy egyre közelebb hajol hozzád. Szája mézédes félmosolyra görbül.

- Azonban, hölgyem, nem hinném, hogy bármivel jobb lennék, mint a húgom rózsái. Az én rózsáim. Hisz nincsen rózsa tövis nélkül. És rajtam szinte már csak az maradt.

Váratlanul megvillan a szeme, majd gyorsan elhúzódik tőled. Megköszörüli a torkát, majd beletúr a hajába. Kicsit zavarodott a tekintete.

- Tehát azt szeretnéd, hogy problémáink legyenek? Nekünk? - mosolyog rád kedvesen, de ugyanakkor kacéran; aztán megragadja a kezed. Szenvedélyesen magához ölel. - Nagy szerencséd, kedves idegen, hogy szabad ifjú vagyok - búgja a füledbe.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Magamban mosolygok a reakcióin, de ezt nem mutatom ki. Nem akarom, hogy félreértse./
+ Nagyon hasonlítasz rá! +
/Nagy levegőt veszek, és hosszan fújom ki tüdőmből a fáradt levegőt.
Érdeklődő tekintettel nézek a szemeibe, mikor hozzám beszél./
- Nem. Nem értem, mert nem látom a dolgokat. Én csak azt tudom, hogy elviselhetetlen a család elvesztése.
/Vállat vonok./
- Magyarázd el. Ilyen egyszerű!
/Tárom szét egy kicsit a kezeim./
- Ami a kötelességet illeti, még egyszerűbb a válaszom: mindig van más megoldás!
/Nézek rá komolyan./
- Beszéld meg a húgoddal a dolgokat. Eléggé esetlenül pislogott mikor megsértődtél és elfutottál.
/Enyhén elmosolyodom mikor fenyeget./
- Nincs semmi ami itt tartana, és hidd el, nem te lennél az oka annak, ha elmennék.
/Hangom teljesen szenvtelen, viszont arcomon a lágy mosoly, kicsit szélesebb lesz./
- Jobban szeretem a virágokat, mint az embereket, de mégis, ha lehet választani, hogy egy élő eleven férfi vagy egy csokor rózsa...
/Nem fejezem be a mondatot, inkább hagyom, had gondoljon oda azt amit ő akar. Suttogásom remélem eléggé eléri hatását.
Meglepődöm -de nem mutatom ki-, mikor mégis inkább megrémült kisgyerekként reagál a közeledésemre mint férfiként. Már majdnem előtör belőlem az eddig elfojtott vérmes természetem, mikor újabb meglepetés ér.
Karjaiba találom magam és most kellene nekem is komoly lennem, de nem meg. Épp ellenkezőleg. Jóízűen felkacagok./
- Virágszálam, nem azt mondtam, hogy problémáink legyenek. Viszont nem tudom, hogy a férfit mióta feszélyezi, hogy van e valakije, vagy sem, ha egy lány tűnik fel a színen.
/Közelebb hajolok hozzá, annyira, hogy az ajkunkat egy hajszál választja el egymástól, mikor beszélek./
- Viszont, ha már monogámnak soroltad be magad, tartsd is ehhez magad, nagyfiú!
/Megcsókolom./


{327}

[Mira]

A férfi számított arra, hogy végül ajkad az övére tapad, nem is volt ideje válaszolni a feltett kérdésidre. Finoman fogadta közeledésed, bár érzed rajta: meglepte, hogy végül te tetted meg az első lépést. Nem ehhez van szokva. Ámde innentől kezdve nincs megállás.

Csökönyös, látszik rajta, hogy nem szívesen állna meg. Azonban, hogyha mégis úgy döntesz, hogy hanyagolod a tested követelését, ő maga is lefékez. Nagyon figyelmes, lesi minden mozdulatod, ugyanakkor a saját élvezetéről sem hajlandó lemondani.

Ha pedig csak egyetlen egy csók volt az egész (dehát felnőtt emberek vagytok már, nem kell feltétlen csak annak lennie), akkor diadalittas arccal letekint rád zafírjaival, és ajkával mormol valamit, amit nem igazán értesz. Csendes mosollyal gyengéden visszacsókol.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Élvezem a pillanatnyi uralmat, majd engedem, hogy ő vezessen. Ha lehetne mosolyogni csókolózás közben, most megtenném./
+ Vajon Raphael, te hogyan csókoltál volna, ha valaha is megtörtént volna? +
/Kezdeti jókedvem lelohad. Ezért teljesen átadom magam az érzésnek, hogy most Kelyim az aki itt van és engem ölel.
Mikor mégis különválik ajkunk érdeklődve tekintek rá./
- Nem feleltél a kérdéseimre, és mostanra már újabbak merültek fel.
/Simogatom a tarkóját, vállát./
- Vagy teljesen elfelejtetted amiről beszélgettünk?
/Évődök vele./


{328}

[Mira]

A csóktól még bágyadt szemmel tekint le rád.

- Hm...? - kérdezi kissé még bizonytalanul, aztán tekintete kitisztul, és arcára diadalittas mosoly ül ki. Megcirógatja pirospozsgás arcodat, majd elégedetten sóhajt egyet. - Kérdezz csak nyugodtan, Hirig. Hogyha megfelelő választ tudok adni a kérdésedre, természetesen válaszolok. De kérlek, ne aggódj Irddra miatt. Ő itt biztonságban van. Mint ahogy említettem, Aladrah kedveli őt, nem fogja bántani. Én pedig majd visszatérek. Igen, visszatérek az igaz uralkodónkkal. - Kesernyésen elmosolyodik. - Már csak meg kell őt találnom.

Megcsókol újból, aztán odavezet a kandallóhoz. A fotelről a könyvet gyengéden ráfekteti a kandalló párkányra, majd beleültet a komfortos ülőalkalmatosságba. Ő maga pedig letérdel eléd, úgy tekint föl rád.

- Hirig, mindkettőnket tönkretettek már az életnek nevezett káosz borzalmai. Ezért kélek, bocsájtsd meg nekem, ha rosszul bánok veled. Nagyon igyekszem, erre a szavamat adom. Bármi is alakul most köztünk, mindkettőnk előnyére fog válni ez a kapcsolat. - Megfogja kicsiny kacsódat, majd egy csókot lehel rá, közben mindvégig a szemedbe néz ragyogó kékjével. - Meggyógyítalak. Aztán pedig meggyógyítom ezt a förtelmet is, amit még Udvarnak mernek nevezni.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Érdeklődést imitálva figyelek rá, bár magamban már másutt járok. A csókját viszonozom, és engedelmes kislányként engedem, hogy vezessen.
Csak azután szólalok meg mikor kinevettem magam./
- Oh Virágszálam.
/Kezdek neki, még hangomban csengő nevetésnek zöngésével./
- Azt keresel akit csak akarsz, és azt csinálsz amit jónak látsz. De hidd el, engem nem tudsz megváltoztatni!
/Nézek komolyan a szemébe./
- Eltörtem egyszer.
/Megsimogatom az arcát, miközben beszélek. Hangom hidegen cseng mostanra, mégis mosolygok./
- Eltörtem kétszer.
/Vállat vonok./
- Eltörhetek még számtalanszor, de újra erőre kapok, akárcsak Danu!
/Szemem kutatón nézi az övét./
- Rakd rendbe az Udvarod, csinosítsd ki, ahogy akarod, engem hidegen hagy, miképp néz ki az otthonotok!
/Közel hajolok hozzá, hogy a leheletem arcát érhesse./
- Ha egy kis kalandra indulsz, mely tele van veszéllyel, magaddal kell vinned!
/Egy röpke csókot adok az ajkára, majd folytatom./
- Nem hagyhatsz itt, halálra unnám magam.
/Beletúrok a hajába. Válla felett a szárnyait figyelem./
- Nem tudom, hogyan akarod leváltani a Királynőtöket, de nem ez az első alkalom, hogy ez hallom mióta itt vagyok.
/Visszapillantok az arcár. Óvatosságot lehet kiolvasni mimikámból./
- Nem érdekel ki uralkodik rajtatok. De azért mondhatnál egy két instrukciót, hogy kit keressünk. Mik az elvárásaid?
/Cirógatóm arcát, nyakát./
- Annyira vaktában mégsem indulhatunk el.
/Elfintorodom és kicsit elréved a tekintetem. Emlékezve az eddig történt kalandjaimra, miképp kezdődtek./
- Bár nem lenne valami rendhagyó.
/Kis szünetet tartok, mert a gyors emlékezés az elmúlt -közel- egy évről, mégis eltart pár percig./
- Hozzá vagyok szokva a hirtelen jött, és váratlan eseményekhez. Az úgynevezett "szabad repülés ejtőernyő nélkül, majd a végén kiderül mi lesz".
/Kérdőn tekintettel nézek rá./
- Vagy semmi ötleted, és itt akarsz hagyni?


{329}

[Mira]

Újdonsült választottad epésen felkacag.

- Az én udvarom - hogyha Danu is úgy akarja - egykoron a tiéd is lesz, Hirig! Tehát próbáld meg legalább azt kimondani, hogy "udvarom". Nem olyan vészes. - Váratlanul felpattan, szemében őrült tűz villan. - Elvinni?! Oda?! Nem, nem, nem! Nem biztonságos! Itt maradsz - mondja ellentmondást nem tűrő hangon. - Itt maradsz a húgommal. Ha pedig segíteni akarsz, akkor kitalálod, hogy hogyan távolítsuk el a Királynőt a trónusáról.

Megtorpan, egészen közel hajol hozzád.

- Lehet, hogy balgaság, de megbízok benned. A köztünk elhangzottak nem hagyhatják el a szobát. - Megsimítja az arcod. - Nem bírnám elviselni, ha miattam bajba kerülnél. De ha elárulsz engem, megkeserülöd - búgja kedvesen, majd tekintetét a mögötted lévő falra szegezi. Valamit nagyon fixíroz.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Könnyed vállvonással nyugtáztam kijelentését, mely az udvar hovatartozását ecseteli./
- Ahogy gondolod.
/Jegyzem meg félhangosan. Bár mindez azt tükrözi, hogy nem értek vele egyet.
Figyelem az arcát, miközben fől-le emelkedik./
- Tévedsz Virágszálam! Méghozzá óriásit!
/Fonom össze mellkasom előtt karjaim./
- Először abban, hogy itt fogok maradni az Udvarodban!
/Hátradőlök a fotelbe és lapos pillák alól nézek rá./
- Másodszor abban, hogy belefolyok a ti kis intrikáitokba! Ugyanis engem cseppet sem érdelek, hogy ki uralkodik rajtatok!
/Hangom nyugodt, érezhető belőle a komolyság./
- Legnagyobb tévedésed mégis az, hogy ezek után nem megyek veled, oda ahol a veszély van.
/Elmosolyodom, mégis jéghideg a mosoly. Szememben a csillogás jókedvemet tükrözi, mégsem melegen sugárzik./
- Ha akarod, ha nem! Sőt ezek után annyi döntésed van csupán, hogy velem tartasz, vagy külön megyünk egymás mellett.
/Közel hajolok hozzá amikor ő is felém hajol./
- Ne biz meg olyanba, aki még nem bizonyított Édes! Én sem bízom benned!
/Suttogom. Meleg leheletem bőrét éri./
- Nem kell féltened. Tudok magamra vigyázni!
/Hátradőlök a fotelbe újra./
- Az elmúlt egy évben, többször akartak megölni, mint gondolnád.
/Vállat vonok. Mint akit nem érdekel a dolog, pedig megjegyeztem mindegyiküket, és sokszorosan fogom vissza fizetni nekik./
- Mint amint látod, még itt vagyok!
/Vállam felett oda pillantok, ahova sejtésem szerint néz. Közben közönyös hangon, mintegy mellékesen válaszolok a fenyegetésre./
- Nem félek tőled Virágszálam! Több okból sem.
/Kis szünetet tartok, hogy érezze, mennyire komolyan gondolom amit mondok, majd folytatom./
- Viszont észben tartom, hogy megfenyegettél! Még akkor is, ha nem tudnál semmi olyat tenni velem ami igazán ártana.
/Fordulok vissza, és egyenesen a szemébe nézek, rideg tekintettel, fensőbbséggel teli tartással, amit csak az tud megtartani aki magabiztos, és igazi arisztokrata./


{330}

[Mira]

Az arcán megfeszülnek tökéletes vonásai. Feszülten feláll a szék mellől. Még visszapillant rád, aztán odalép a zongorához, és leül a zongoraszékre.

- Nem foglak elvinni, sehova. Külön kell jönnöd, ha jönni akarsz, de gondoskodni fogok arról, hogy ne tudj követni. Nem véletlenül tiltalak el a küldetésemtől. Pláne nem kéne neked is felkerülnöd Aladrah halállistájára. Nem keverhetlek bajba.

Idegesen felpattan még arról a székről is, látszik rajta, hogy most nem képes egy helyben megmaradni. Végül odalép ahhoz a falhoz, amit korábban bámult, és kihúzza a két kard egyikét a helyéről. Most veszed csak észre, hogy különleges övet visel, melybe minden gond nélkül bele tudja toldni a borotvaéles kardot.

Aztán arcára különös arckifejetés ül ki, végigmér, majd pajkos mosolyát visszaöltve megfogja a másik kardot is, majd a fali állványról leemel az övéhez hasonlatos övet. Csókot lehet a pengére, majd visszalépve hozzád átnyújtja neked a fegyvert.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Figyelem mozgását, és eleinte nem is reagálok mondandójára, de amikor befejezi az utolsó mondatot, nem tudom magam türtőztetni, önkéntelenül is elfintorodom. Tartásom merevvé és távolságtartóvá válik./
- Jól van, nagyfiú! Ahogy gondolod!
/Felállok, mikor a szavakat jéghidegen ejtem ki. tudom, hogy ha továbbra is így folytatom, akkor ami eddig megtettünk előre pár lépése, örökre felégetem magam mögött. Ezért egy leheletnyivel kedvesebb hangon folytatom./
- De gondold át, kivel beszélsz. Én nem vagyok egy törékeny rózsaszál.
/Húztam ki magam határozottan. Szárnyaim is megrebbentek egy pillanatra, hogy úgy helyezkedjen el, hogy nagyobbnak tűnjek./
- Nem kell féltened. Tudok magamra vigyázni.
/Hangom egész tűrhetővé válik, mire ezeket a szavakat mondom.
Hagyom, hogy megfogjon, de a pengét nem veszem el tőle. Érzem, hogy ezzel megbántom, de kettőnk közül -az iménti beszélgetéseinkből kifolyólag-, neki lesz rá szüksége./
- Nincs rá szükségem és különben is, ezt nem fogadhatom el.
/Simogattam meg arcát, gyengéden.
Megingatom a fejem, majd kicsit zavartan tekintek a szemeibe./
- Azt mondtad, hogy semmi keresnivalóm itt és, hogy dolgod van.
/Közelebb lépek hozzá. Tekintetem határozottan villan./
- Nekem is máshol kellene már lennem.
/Megcsókolom, jó hosszan./
- Sajnos mennem kell, mert jelenésem van a Királynőtöknél.
/Megvető félmosoly jelenik meg említésére arcomon, miközben suttogok./
- Nem igazán érdekel, kinek a halállistájára kerülök fel, vagy sem. Nem jelent túl nagy veszélyt számomra, még ha a ti uralkodótok is.
/Beletúrok a hajába, simogatom a vállát./
- Nem ugyan azon a szinten mozgunk. Ő sosem érhet fel hozzám.
/Megint megcsókolom, most sokkal hosszabban és szenvedélyesebben. Szorosan ölelem, de figyelek arra, hogy ne ejtsek kárt magunkba a pengével./


{331}

[Mira]

A csókotok végeztével Kelyim kinyitja fátyolos, bódult szemeit.

- Várj hát rám, én is azt teszem - mosolyog még rád. - Az Ikrek egyikét Irddránál hagyom. A tiéd, hogyha kéred. Ég veled, Danu kísérjen utadon - simít végig az arcodon szerelmetes tekintettel, aztán belép a tűzbe. A vörös lángok elnyelik tökéletes alakját, aztán a meleg egy szempillantás alatt kialszik, és már csak a zöldeskékes lámpák adnak fényt.

Csönd. Halálos csönd.

A Rózsák Lordja elveszett.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Ameddig csak tudok elveszek a szemeiben. Nem tart sokáig, de addig is élvezem./
+ Ugyan úgy tekint rám, mint abban az álomképben, mikor Te néztél rám szerelmesen. +
/Összeszorul a torkomban egy csomó, mikor felrémlik az a pillanat, amikor az a ribanc a fejembe plántálta a képet. Meg sem tudok szólalni, mikor Kelyim elmegy. Csak állok ott némán. Hosszú ideig. Kavarodnak a fejemben a gondolatok és lelkemben az érzések.
A kardot majdnem a földre dobom haragomba, mikor végre észhez térek. Pontosabban, csak azért nem teszem, mert visszanyertem eszem józanságát!/
- Menny a fenébe!
/Az övet és a pengét, oldalamra csatolom, nem törődök azzal, hogy nem illik a ruhámhoz.
Egyenes tartással indulok vissza a ligetbe, hátam mögött, hagyva mindazt a káoszt és zűrzavart, amit percekkel ezelőtt összezavart./


{332}

[Mira]

Ahogy a pengéhez érsz, az ezüstöt fénnyel csendesen felizzik, Danu mágiáját most még inkább közelebb érzed magadhoz. Az Ikrek egyike tökéletesen simul derekadhoz.

Kilépve Kelyim lakosztályából ismét a sötét folyosókon találod magad, mindenhonnan a család jelképe köszön vissza Rád. Miközben a tükrös terem felé tartasz teljesen elveszted az időérzéked. Csak kóvályogsz a rezidencián, és bár senkivel sem találkozol, aki zargatna, mégis minél előbb el akarod hagyni ezt az átkozott helyet.

Hála Istennődnek, végül csak kiérsz a kör alakú helyiséghez, ahonnan jöttél. Irddra tükre fényesen pulzál, mögötte mintha még látnád is a szőke hajú lány külalakját. De csak halványan látszik, a fény elvakítja szemed. Mégsem zavar érdekes módon.

Ha kilépsz a tükörből vissza a Belső kertbe, a lányt épp rózsáihoz búgva találod a kora reggeli napfényben.