Tessa üvegszobája

[Tessa T'Ziczmesa]

Van egy igen különös szoba a Tündérdomb mélyében. Egy hatalmas obszidiánból készült ajtón keresztül lehet bejutni. A fekete vulkáni üveg mintha sötét némaságba dermedt lángokból állna, az ajtó alját pedig folyamatosan valódi lángnyelvek nyaldossák. Ezeken a meghívott vendég könnyeden átléphet, ám aki hívatlanul tér benne, annak csúnya égési sebeket képesek okozni.

Belépve talán még az ajtónál is különösebb látvány tárul a látogató szeme elé. Az egész szoba, (a nevéhez híven) üvegből van. Az alapvetően kör alaprajzó helyiség falai, a bútorok, tehát az asztalok, a szekrény és a polcok, székek és a hatalmas franciaágy is mind-mind lángnyelveknek tűnő dermedt áttetsző üvegből van kialakítva.

Azonban a szoba világítása sem mindennapi, ugyanis az üvegfalak mögött folyékony láva kavarog, amely csak a domb varázsának következtében nem olvasztja meg a falakat, vagy teszi szaunává a szobát. Azonban narancsos fényének természetfeletti ragyogása még különösebbé teszi a helyiséget.

Egyedül az apróbb berendezési tárgyak nincsenek üvegből, a könyvek, a ruhaköltemények, és a láng narancsvörös színében játszó párnák és az ágynemű.
A szobának azonban van még egy különös tulajdonsága, ugyanis ha a szoba tulajdonosa belép, akkor a talaj úgy tűnik, mintha kavarogni kezdene a lába alatt, akár a megzavart víz, amely gyűrűket vet. Azonban természetesen nem változik a padló, teljesen sima maradt, ugyan úgy lehet rajta tovább járni, ez csak egy egyszerű optikai csalódás, amit úgy hívnak mágia.

[Tessa T'Ziczmesa]

*Az előzmény itt*

/Miután elbúcsúztam Rabéktól szinte mint valami ragyogó zombi, úgy evickéltem el a dombig. A lábaim öntudatlanul vezettek oda, mintha mindig is ismertem volna az útvonalat, mintha arra születtem volna, hogy a lábam ezt az ösvényt tapossa.
Amikor a talaj enyhén emelkedni kezdett a talpam szinte belebizsergett a föld alól felbugyogó mágiába. Egy pillanatra kellemesen megborzongtam, majd letérdeltem a fűre. Különös módon a magassarkú csizmáim hegyes sarka nem sértette meg a tökéletesen zöld pázsitot, mintha ezt a bársony füvet semmi nem bánthatta volna.
Az érintésem nyomán a domb felém nyúlt, mintegy üdvözölve, aztán aranykeretes kecses kapu jelent meg előttem, én pedig beléptem rajta....

Lenyűgöző volt a domb, a sok ragyogás, pompa és a lények, a kecses és álomba illő "testvéreim". Úgy éreztem magam, mint a szegény gyerek, aki a gazdag rokonokhoz érkezett vendégségbe. Khar is szorosan a lábam mellett sétált, mintha ő sem kívánná a csodalények közelségét. Azonban ők is rám pillantottak, de a pillantásuk hűvös és fensőbbséges volt.
Szinte sóhajtva nyitottam be, amikor a domb egy ajtót jelenített meg az egyik folyosó falán. Ámulva néztem a lángoló fekete ajtót, azonban amikor megérintettem, majd beléptem rajta, nem lett semmi bajom. A szobában pár percig csak áhítattal ácsorogtam és bámultam milyen gyönyörű.../
+ Oh Danu ez álomszép... + /suhant át a fejemen, de ezzel már össze is szedtem magam. Szépen lassan lehúztam a csizmáim, majd minden ruhámból kibújtam, ami ezekhez az eddig átélt őrült kalandokhoz kötött. Khar lefeküdt az ágy mellé és onnan figyelt engem. Végül kibontottam a hajam is, ami akár egy élő lángfüggöny, úgy repdesett utánam, amikor az ágyhoz sétáltam. Bebújtam a narancsvörös takarók közé és szinte egy pillanat alatt elnyomott az álom....
Azonban az álom nem békét hozzott, hanem nyugtalanító látomásokat../

(127)

[Tessa T'Ziczmesa]

*Draechen - Előzmény*

- Természetesen, menjünk bátyám. /biccentettem. Közben az agyamban végigpörgettem, a régi életem és az új szép lassan elválaszthatatlan egységgé forrt össze és ahogy a helyükre kerültek a kirakós darabjai megvilágosodtam. Nem állítom, hogy átláttam Danu terveit, de azt hiszem bepillantást nyertem beléjük./
- Megértem a haragod bátyám... Ha még miattad nem is érezném már így is a gyűlölet félelmetes árját, hát azt sem feledhetem, hogy megöltek engem... /mondtam csendesen, ám szavaimból a harag tüze áradt./
- Megígérem neked, hogy véget vetünk ennek. Nem hagyom hogy tovább szenvedj! Van is egy ötletem... Még nem teljesen tiszta, de egyre jobban körvonalazódik... Ha te is támogatsz újra visszaszerezzük a nevünk fényét, és aztán megteremtjük a békét, amire vágysz, a pihenőt az intrikák útvesztőjében. A világ ugyanis változik, a saját szememmel láttam a sidhet, akinek Danu maga adott koronát... Azt hiszem ő lesz a kulcs a tervünkhöz. A neve Rabraquat. /mondtam el a testvéremnek azt amit Tessa tudott, amit én tudtam.
Draechenre mosolyogtam, amikor az ujjaink összefűzve sétáltunk, ahogy régen, amikor az ami történt még egy rémálomnak is sok lett volna. Elindultam a Domb felé, ahogy köröttünk befelhősödött az ég és a hópelyhek szép lágyan kezdtek aláhullni. A tél nem volt az otthonom, én a nyár leánya voltam, a Napfény kegyeltje, nem pedig a sötét téli éjszakáé.
Amikor odaértem a Dombhoz tenyerem lágyan a hóval behintett pázsitra fektettem és éreztem, ahogy a föld megremeg az érintésemtől. Felismert, azt aki voltam és azt aki most vagyok. Hamarosan aranyló kapu nyílt nekünk rég elveszettnek hitt gyermekeinek. Draechenre mosolyogtam, majd beléptem az otthonunkba, ahol már évszázadok óta egyikünk sem járt.
A Domb időtlen volt, mintha egy nap sem telt volna el a távozás óta. A lábaim automatikusan ahhoz a szobához vezettem, amit az Üveg Úrnőjének alkotott a Domb, ami az én új lakhelyem volt. Tetszett a szoba, jól összesimult azzal, amivel kiegészült régi jellemem. Corriola voltam, de mégis több nála.
Benyitottam az obszidiánba fagyott lángok ajtaján átléptem a talpunk alatt lángoló tűzön a bátyámmal és amikor bent álltam elégedetten vettem szemügyre az áttetsző szobát. Üvegből volt minden az üvegen át pedig láttam a kavargó lávát... mintha csak a saját lelkem tükörképe csillant volna meg. A talpam alatt az üveg hullámzott, minden lépésemre megremegett, majd elcsitult.
Leültem az ágy szélére és csak akkor engedtem el a testvérem kezét, amikor ott ült mellettem./
- Olyan különös itt lenni... Ismerem ezt a helyet, és egyszerre mégis új... De az érzés régi, Danu újra hatalmas. /sóhajtottam fel, úgy éreztem ezernyi lehetőség és távlat nyílik előttem./
- Ha fáradt vagy bátyám pihenj le, az én otthonom a tiéd is! /mondtam neki komolyan. Nem akartam, hogy a fájdalom letaglózza, habár nem tudtam hogy robbanthatnám ki az ezeréves szenvedés üvegkoporsójából. /

(143)

[Draechen]

- Tudod jól húgom, hogy bármiben támogatlak.
/Lassan körbe pillantok a szobán ahova vezet. Látszott rajta, hogy még halandó lelkének készült. De persze itt, hol az otthonom van, még egy kődarab is a kényelem netovábbja. Leülök húgom ágyának szélére, de néhány szívdobbanásnyi idő után újra felemelkedem és komótos léptekkel járom körbe a szobát és szemlélem eme üvegpalotát./
- Köszönöm húgom, de ezer évet feküdtem. Egy időre elég volt. Bár igen, rám férne a pihenés, mégis tartok az álmoktól mik kísértenének. Így hát egyenlőre éber maradok s figyelek. Mesélj nekem erről a Rabraquatról. Ki s mi ő? Különös hogy Danu maga adjon koronát, már régen se volt mindennapi. Talán, de csak talán még segítségünkre is lehetne. Hm… de úgy hiszem, egyenlőre ostobaság lenne felfedni előtte jelenlétem és szándékaimat. Mint ahogy azt is, hogy te is újra köztük jársz. Egy darabig maradj meg Tessának, csak amíg biztosak nem vagyunk ellenségeink kivoltában. Úgy hiszem, szabadulásom híre hamar elterjed majd, de most még nem óhajtok kilépni a színfalak mögül. S talán soha már. Ha megengeded, egy darabig megosztanám veled ezt a helyet. Csak amíg sikerül béklyóim maradékát is lefejtenem magamról, s teljes hatalmammal támogatni tudlak téged. Különös, most hogy végre kiszabadultam abból az átokverte szarkofágból, nem tudom igazán, hogy hol kezdjek hozzá mindehez. Azt hiszem, ideje volna ha óvatosan körültapogatóznál. Tudni akarom, hogy hol van az áruló Dzsinn és Nuada és társai. Tudni akarom, kik felelősek a halálodért. És Temphus meggyilkolásáért. Húgom, meg kell keresned a fiát. Ha emlékeim nem csalnak, tán Taranis a neve. Nem, nem, óvatosan kell cselekednünk, nem szabad hogy időnek előtte felfigyeljenek rád. Áhh…
/Szinte magammal vitatkoztam. Éreztem ahogy tudatom szilánkjai egymás ellen szegülnek. Tehetetlenségem fölött érzett dühöm szinte egy szempillantás alatt lobbant fel és tört ki belőlem. Az üvegfalra sújtottam öklömmel majd az apró repedéseket néztem ahogy elvettem a kezem. Nekitámaszkodtam a falnak és leszegtem a fejem./
- Igazad van húgom, talán nem ártana lepihennem.
/Lassan az egyik öblös karosszékhez sétálok és fáradtan rogyok belé./
- Ki gondolta volna, hogy az a röpke ezer esztendő így kisszipolyozza a sidhét.
/Fáradt elmével kezdtem el piszkálni a testemet körülvevő mágikus szövetet a karomon, ahol már felfeslett. De érintésemnek úgy állt ellen, mint ha csak edzett acélból lenne. Tudtam, hogy ezt puszta kézzel magamról le nem fejthetem. Csak mágia lehet rá képes. Vagy az én hatalmam emészti el lassan belülről, vagy valaki másé tépi le rólam. Ám ez olyan béklyó, melyet még hatalmunk teljében is csak kevesek tudtak volna egyedül széttépni, és nincs okom feltételezni, hogy e korban bármelyikük éber volna és ha mégis, ugyan miért segítenének rajtam, hisz pont ők béklyóztak meg engem./


(15)

[Tessa T'Ziczmesa]

Draechen*

/Mosolyom röpke, a régi idő kellemes boldogságának szól, ahogy eszembe jut, hogy rá valóban számíthatok./
- Természetesen tudom. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogyha azt kérem segíts, még akkor is segíteni fogsz, hogyha ez a végső tartalékaidat is kiszipolyozza... /sóhajtottam fel./
- Engem is álmok kísértettek... Ezek az álmok hajszolták oda Tessát a börtönödhöz... /itt egy pillanatra elhallgattam, talán a személyiségek mégsem olvadtak teljesen eggyé bennem. De aztán vettem egy mély levegőt és folytattam./
- Hogy ki Rabraquat? Nos amennyit megtudtam róla amíg segítettünk a sötét Királynőnek elvégezni egy ősi rituálét az nem olyan sok, de azt hiszem nagyon érdekes lehet. Rabraquat is a múltból érkezett, pontosabban a 21. századból, akár én, vagy Lynarin, vagy több angyal is, akik szintén ott voltak a szertartáson... Nem tudom van-e ennek jelentősége, hogy Danu miért őket támogatja az uralkodásban, de azt hiszem nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezt a kilátást sem. /egy pillanatra elgondolkoztam ezen, majd egy fejcsóválás után folytattam./
- Azt hiszem ezt soha nem fejtem meg... Abban viszont biztos vagyok, hogy a segítségünkre lehetne. Habár Danu kegyeltje ő is, és habár valódi gyermeke a fajunknak mégis ember volt valaha... A több évszázados háttér, amit mi az intrikák útvesztőjében töltöttünk el, belőle hiányzik. Persze nem azt várom el, hogy te keresd fel, butaság is lenne... De velem egészen jóba lett... Persze óvatosnak kell majd lennem, de azt hiszem megéri a kockázatot, hogy az ügyünk mellé állítsuk az esetleges új Királyt... nem gondolod bátyám? /pillantottam rá érdeklődve. Aztán ahogy végighallgattam és végigkövettem pillantásommal a mozdulatait aggodalom ült ki az arcomra. Amikor a karosszékhez ment odasétáltam és is és letérdeltem elé, a kezem a karjára raktam./
- Ne aggódj! Danu velünk van, mindenre sort kerítek! Felkeresem Taranist és Tessa álarcában talán Rabraquatot "segítve" megszerzem a régi szövetségeseket, kitapogatózom ki hogyan reagál a Cyred'arnith ház visszatérésére... Nagyon óvatos leszek, többet nem fogunk hibázni!
/Aztán a fejem az ölébe hajtottam, szinte éreztem a fáradtságát. Lángokként izzó hajtincseim szinte takaróként fedték el a lábát, mialatt kezemmel óvatosan én is végigsimítottam a testét borító különös anyagon./
- Oh bátyám... ezer esztendő borzasztó hosszú idő... Lehet nem a tested fáradt el, de a lelked mindenképp. Itt azonban biztonságban vagy. Az én otthonom a tied is! /emeltem fel a fejem egy pillanatra, hogy a szemébe nézhessek./
- Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél. Ha menedékre van szükséged a világ elől maradj itt nálam. De most aludnod kell, végre békésen, egy olyan helyen, ahol nem akar bántani senki! /mondtam komolyan és fölálltam. A kezem felé nyújtottam és hogyha hagyta odavezettem az ágyhoz./
- Én pedig itt fogok ülni és ha rémálmok kísértenek elűzöm őket. /mosolyogtam rá. Ezek az ő szavai voltak. Amikor még egészen kicsit voltam és rettegve ébredtem az éjszaka odaült és megígérte, hogy őrizze az álmaimat... És ez tényleg segített. Reméltem talán végre én is segíthetek neki./

(144)

[Draechen]

- Álmok hoztak hát oda? Hát így ért el hozzád a hangom, mint ahogy hozzám a világ fájdalmai. Hm… különös, hogy ennyien jöttek át abból a századból ebbe. És különös, hogy az elmondottak alapján mind fontos helyen szerepelnek a világ jelen történetében. Nem tudom, hogy Danu miért pont őket emelte ki, de talán azért, mert mi már túlságosan is öregek vagyunk és képtelenek a változásokra. Bár, lehet hogy nekünk már nincs hova fejlődnünk, így már nem kell minket dédelgetni, s ezért szenteli figyelmét ifjú gyermekeire. De igen, nem ártana ha magunk mellé állítanánk. Pontosabban, hogy magad mellé állítanád. De mindezt még az előtt kell megtenni, hogy királlyá válna. Akkor már sokkalta nehezebb lenne mellé férkőznöd. Hm… ne értsd félre a történteket. Mi nem hibáztunk, csakis én. Nem láttam előre az áldozatot amit meg kellett hoznom a jövőnkért és Danuért.
/Belecsúsztatom kezem a kezébe és lassan felállok./
- Igazad van, húgom. Tényleg pihennem kell.
/Hagyom hogy az ágyhoz vezessen és elheveredek rajta. Hajam szétterül alattam s köröttem, füstből-lángból font ruhám pedig kialszik és leomlik rólam. Nincs mit rejtegetnem, hisz testem legjavát még mindig a gyűlölt szövet fedi. Továbbra is a kezében nyugtattam enyémet és láthatatlan mosollyal hunytam le a szemem./
- Szeretlek húgom!
/Lassan hagytam hogy elszenderedjek és bár ezer évet töltöttem a szarkofágban mégis jól esett végre önszántamból feküdni. Az álmok szerencsére elkerültek eleinte, mikor még az álom s ébrenlét peremén egyensúlyoztam. Majd mikor már szinte hallani véltem a Domb szívének lüktetését lezuhantam az álmok világába./


(16)

[Tessa T'Ziczmesa]

*Draechen*

- Igen álmok. /biccentek és vetek egy pillantást lángoló ágyneművel vetett üvegágyamra, amely koporsóm volt, kínzó látomásokkal gyötört éjt éj után. De abba még szörnyűbb belegondolnom, hogy neki ezeket évezredeken át kellett néznie. Csak megrázom a fejem, hátha sikerül kiverni belőle a szörnyű emlékeket. /
- Rendben, amint tudom felkeresem Rabraquatot és finoman elindítom azon az úton, hogy segítsen minket a céljaink elérésében... /Egy pillanatig elmerengek, ahogy érzem visszatérek az intrikus harcok végtelen útvesztőjébe. Egyrészt jó érzés, másrészt megrémít ez a vadon, ahonnan még senki nem menekült meg, csak egyre mélyebbre merült benne.
Csak elmosolyodtam, amikor végre beismerte, hogy pihenésre van szüksége. az ágyhoz kísértem és közben ott kísértett az a különös otthon-érzet. Nem akartam elmerülni benne, nem akartam átadni magam a biztonságnak, bárhogy erősködött is valami apró rész a lelkemben, hogy mostmár nem lesz gond. Hogy otthon vagyok, ha itt a testvérem és nem árthat nekem semmi. /
- Én is szeretlek. /mondom csendesen és őszintén. Egy hazugságokkal teli világban valóban a testvérem az egyetlen, akiben megbízhatok, akivel őszinte lehetek.
Egy darabig csak figyelem, ahogy elszenderedik, ahogy a megviselt vonások valamennyire elsimulnak az arcán. Aztán rám is rám zuhan a fáradtság. Nem tudok küzdeni ellene, túlságosan békés és nyugodt az egész környezet ahhoz, hogy ne engedjek neki.
Csak óvatosan, hogy ne keltsem fel a bátyám odabújok hozzá, pont mint amikor gyermek voltam. Megnyugszom a közelébe és hosszú idő óta végre álomtalan álomba zuhanok én is./

(145)

[Draechen]

/Békés álmom volt, hosszú idő óta az első. Kár volt előre tartanom a rémképektől, melyeket ezer éven át szemlélhettem. Danu most ismét mellettem állt s nem volt igazán mitől tartanom. Álmomban ezredéves emlékeket éltem újra. Rég elkopott szirteken álltam, s tucatszor megváltozott tájakon jártam. Láttam embereket, rég halott embereket. Barátokat, fegyvertársakat. Száz és száz harcost kikkel valaha együtt jártam meg a csatatereket. Ők a nagyságot, a szabadságot vagy valami más elérhetetlen eszmét hajszoltak. Én az értelmét kerestem létemnek, és sok más olyan dolgot, mikre már nem is emlékszem. Aztán egyszer csak vége lett. Visszatértem üres, megtört elmémmel nyugvó testembe. Még egyszer beszívtam húgom hajának illatát. Még egyszer megöleltem, majd óvatosan kibújtam mellőle és az ágy szélén ülve, kezembe temettem arcomat. Egy idő után megpróbáltam ujjaimmal lefejteni arcomról a bandázst mely béklyóba köt, de nem sikerült. Hiába tűnik egyszerű szövetnek, erős akár egy sárkány pikkelye és olyan mint ha bőrömhöz nőtt volna. De még ha a húsomat tépném se tudnám lefejteni magamról. Elmém s testem lázadt a semmittevés ellen, s magamban érthetetlenül motyogva járkáltam fel s alá a szobában, majd félre vonultam és amennyire lehetett megtisztítottam magam. Végül a szobából kivezető ajtóhoz léptem és itt egy pillanatra meginogtam. Szinte már ismeretlen volt számomra a Domb s minden ami benne rejtezik, de nem volt maradásom. Kitisztítottam önmagával viaskodó elmém, s egy szilánkját kortalan lelkemnek a hatalmam őrzésére rendeltem. Így még ha el is merülnék az őrület hullámaiban, akkor se tombolhatnának a pokol tüzei szabadon. Végül kiléptem az ajtón, s kóborolni kezdtem a Domb végtelenbe nyúló folyosóin./

* Megtalálható leszek a Belső kertben. *

(17)