A rét

[Alyara Nirois]

A Holdfényes udvarhoz közelebb eső rét.

Előzmények, korábbi hozzászólások

[Tessa T'Ziczmesa]

*előzmény.*

/Van olyan, hogy a ragyogó napsütésben is fázol, hogy a Nap tüze kevés hozzá, hogy felmelegítse a lelked jeges hidegét. Fáradt voltam, napok óta rémálmok kínoztak, pokoli látomások vontam izzó béklyóba. Már fáztam mindenhol, mert az álmaim tüzes pokla után ez a világ az Északi sarknak tűnt...
Az a pár nap amit a dombban sétálgatva töltöttem el, csak arra volt jó, hogy még inkább elmélyüljön az az árok, ami elválasztott a régi világtól. Szépen lassan, ahogy lett időm gondolkozni olyan sok kétség rohant meg, hogy az álmokkal együtt szinte megfojtottak. Hiányzott a családom, a fiaim és lányaim, akiket hátrahagytam egy másik világban és még csak azt sem tudom mi lett velük... Hiányzott a régi világ, ahol voltam valaki, ahol voltak barátaim és ismerőseim, még úgy is, hogy rengetegen kihaltak mellőlem...
Egy apró sóhajjal álltam meg, ahogy észrevettem, hogy a másik domb felé visznek a lépteim. Olyan régóta kínoztak az álmok, hogy már nem bírtam tovább. Megsimogattam Khar forró bundáját, aztán fázósan összébb húztam magamon a ruhám, amit az egyik kis goblin szerzett be, amikor elszalajtottam valami ilyesmiért. A hajam szorosan befontam, így annyira nem zavart, habár a súlyos fonat így is a térdemig kígyózott alá a tűz és a vér színeit egyesítve magában.
Végül azonban összeszedtem a barátságom és odasétáltam a másik dombhoz. A tenyeremmel végigsimítottam a füvön. Éreztem egy kis zavart, mintha a domb mással lett volna elfoglalva, de végül megjelent egy egyszerű kapu, amin át beléphettem az ezernyi tükör közé, amik mind az én alakomat tükrözték vissza... Khar is követett és ez erőt adott, hogy megtegyem azt, amit az álmaim parancsoltak, reméltem ha megteszem végre nyugalmat lelhetek....

(128)

[Draechen]

- Egy bolt? Mint ahol a halandók csereberélik áruikat és pénzeiket? És azon át utaztál kilenc évszázadot? Hm... tán maga Kronos emelt át abból az időből? Mond, mások is vannak abból a korból, vagy csak te jöttél át?
/Bár első gondolatra kissé különös volt, hogy elmondása szerint ilyen hosszú korokat utazott át, ám a mi világunkban ennél különösebb dolgok is megestek már. Minden esetre kíváncsisággal töltött el, hogy ilyenre manapság is képesek lehetnek egyesek, hisz a mi hatalmunk megcsappant a korok során. Ám ahogy "beleszagoltam" a levegőbe, megéreztem, hogy Danu mágiája sokkalta tisztább mint amire utoljára emlékeztem. Mint ha valami hatalom, tán pontosan az amit állított e ifjú asszony, megtisztította volna őt./
- Kettőezer és kilencszáz esztendő? És mégis mely számítással? Mert ha Krisztustól számítjuk, az azt jelentené, hogy kevés híján ezer és kétszáz évig voltam bebörtönözve. Ezer és kétszáz esztendő. Ezerkétszáz nyár telt el. Ezért még nagyon megbűnhődnek.
/A dühöm lassan kezd visszaszivárogni, de ahogy elhagyjuk a sötét mélységeket és kilépünk a fénybe, egy pillanat alatt elpárolog, még ha csak ideiglenesen is./
- Igazad van, csak nézőpont kérdése, hogy mi a fiatal. De csak hogy tudd, hányadán is állunk, már akkor is öregnek számítottam, amikor a halandók először építettek maguknak sátrat a barlang helyett. Láttam Tróját, Rómát, Babilont. Én tanítottam Achilleust és Musashit. Együtt hajóztam Erikkel, a véres bárdúval és együtt ittam Arthurral és lovagjaival. Így hát ha nem ismerem a neved, akkor igen is fiatal vagy közöttünk. Mint ahogy ez a Lynarinn is akiről beszélsz. Az ő nevét se hallottam még, vagyis kétlem, hogy élt volna mikor engem eltemettek. De ha ő most ennek az udvarnak a királynője, az azt jelenti, hogy Ammerit halott. Lynarinnal viszont nincs elszámolni valóm.
/Mélyen beszívom a kinti friss levegőt./
- Nincs is ennél finomabb illat! Fogadj meg egy tanácsot gyermek, inkább a halált válaszd mint sem az ilyen börtönt. Senki, de senki nem éli túl sértetlenül. Most pedig beszélj a mi udvarunkról! Ki uralkodik most és kik az udvar vezetői?

(4)

[Tessa T'Ziczmesa]

- Nos igen, legjobb tudásom szerint igen. Illetve mostmár pénzt adsz az áruért, aminek meg van szabva az ára mindenhol, cserebere már nem igazán népszerű. /mondom csak hogy mondjak valamit. A valóságban nem tudom eldönteni, hogy rémisztő, vagy lenyűgöző, hogy valaki olyan öreg legyen, hogy ne tudja pontosan mit is jelent a bolt.../
- És hát igen... Én is igencsak meglepődtem a dolgon. Mellesleg ha az értesüléseim nem tévednek akkor nem én vagyok az egyetlen. Elsőként egy testvérpár jött át, ha jól emlékszem a fiatalabbat Alyarának hívták, a másik pedig Lynarin volt, a Királynő, ha jól emlékszem... Utánuk pedig egyre többen és többen jöttek át, manaság már szinte "természetesek" a múltlakók. /mondom kecsesen megvonva a vállam.
Persze az egész időutazás fölött még nem tudok napirendre térni és a lelkem mélyén rettegek tőle, hogy egyszer majd felébredek és ott találom magam a gyenge és öreg testben, amit hátra hagytam kilenc évszázaddal ezelőtt./

- Igen, Krisztustól számítva annyi. /biccentek, habár mostmár el tudom dönteni, inkább rémisztő. Én már abba beleszédülök, ha végiggondolom milyen soknak tűnt életem száz éve... Hát mennyi lehet egy vagy két évezrednyi lét?? Ráadásul böntönbe zárva... Kissé megborzongok, de inkább próbálom elterelni a figyelmem erről, van amibe jobb nem is belegondolni, ha az ember meg akarja őrizni a józan eszét...
Amikor azonban el kezdi sorolni mikor élt, akkor visszabillenek arra a nézőpontra, hogy lenyűgöz az ilyen kor. Úgy nézek rá, mint éhes kisgyermek befelé a cukrászda ablakán. Egész életemben szerettem a történelmet, de ez még annál is jobb... Elvégre mégis csak más, ha átéled a történelmet! Oké, bevallom irigy voltam egy picit. Nah persze nem a szörnyű szenvedésre, hanem a csodákra amiket láthatott./
- Nos oké, akkor azt hiszem fiatal vagyok... nem is, ha ez a viszonyítási alap, akkor inkább csecsemő... /csóválom a fejem. Van amivel egyszerűen nem lehet versenyezni.
Közben mialatt megindulok a mi Tündérdombunk felé felidézem azt, amit az elmúlt pár napban a saját népemről megtudtam./
- Ha jól hallottam a királyt Drabassusnak hívják. Ő nem múltlakó, de azt is pletykálják, hogy elvesztette a domb kegyét és Danu már valaki másnak ígérte oda a trónt... De nincs valami sok ismerősöm, így sajnos sok információval nem szólgálhatok. /mondom enyhén bocsánatkérően.
Arra azonban nem reagálok, amit a halálról mond. Annyira még nem ismerem, hogy a lelkem legféltetebb titkát megosszam vele, azt hogy mindennél jobban szeretnék élni, bármilyen áron is. És hogy ezt a második esélyt semmiért nem fogom feladni. Inkább csak a napfény felé fordítom az arcom és élvezem, ahogy a meleg őszi napsugarak lágy csókot hintenek aranyszínű bőrömre./
+ Valóban csodálatos ez a fény... bennem is meghalna valami, ha évezredekre megvonnák tőlem... ezzel nem is vitatkozom. +

(133)

[Draechen]

- Hát igen, minden változik. Még mi sem tartunk örökké. Nem öregszünk, nem változunk, de meghalhatunk és meg is halunk. Egyesével. Szépen lassan. És egyszer az utolsó közülünk még elmorzsol egy könnycseppet mielőtt ő is megtérne Danuhoz.
/Elkomorodok az emlékek hatására és letelepedek egy mohával borított fatörzsre. Bámulom az őszi virágokat./
- Különös, de mégsem igazán meglepő, hogy annyi sidhe közül, pont téged, egy ilyen fiatalt, egy múltlakót, ahogy magad nevezted, hogy pont téged vezetett hozzám Danu. De örülök hogy legalább Ő úgy véli, hogy véget kellett vetni a fogságomnak. Sokáig voltam fogoly, mondhatni berozsdásodott a hatalmam. Szükségem lesz némi időre, de hamarosan eljön majd a bosszú kora. De ennek még nem jött el az ideje.
/Lassan visszarángatom magam a múltból és újra a lányra figyelek./
- Egy sidhének soha nem szabad remete ként élnie. Főleg nem a szakadás óta. A tudás hatalom és mindig lesznek, akik akkor is ellenedre tőrnek, ha te nem zavarod fel a bokrokat. Mindig ébernek kell lenni és figyelni a csapdákat. Ha tudod hogy van csapda, akkor már megtetted az első lépést az elkerülése felé. Ismerem Drabassust. Önző és hataloméhes. De nem ostoba. Bárki legyen a trónkövetelő, komoly csatára számíthat.
/Az ég felé pillantok és eltöltekezem a napfény gyengülő sugaraival./
- Szükségem van némi pihenésre mielőtt tovább megyünk. Addig mesélj magadról Üveg Úrnője. És az elementálról, aki a nyomodba szegődött.

(5)

[Tessa T'Ziczmesa]

/A kép amit lefest olyan borzasztó komor, hogy egy pillanatra elszomorodok. A szíven összeszorul, ahogy elképzelem, ahogy a mienk, a tökéletesek népe elenyészik, ahogy bőrünk alatti isteni mágia ragyogása nem lejt tündértáncot az éjszakában, ahogy az erdők és mezők világa szomorú gyászba borul, mert a legöregebbek eltűntek...
Nem is igazán tudom honnan jönnek a borulátó képek, mégis eltöltik a szívem és nehéz súlyként húzzák lefelé./
- Talán mind meghalunk, mind az öregek, mind a fiatalok. Azonban biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek ifjak, sidhe gyermekek, akik tovább viszik majd Danu hatalmát. Egy olyan nép, mint a mienk nem halhat ki. /mondom büszke öntudattal. Talán kikacaghatnának, hiszen maximum pár hónapja tartozom ehhez a néphez, mégis annyira a magaménak érzem a problémát, hogy nem találok kivetnivalót a szaját szavaimban./

- Nos lehet, azt hiszem mindennek célja van. Nem igazán tartom magam elég erősnek ahhoz, hogy bármi jelentőset véghez vigyek, de lehet pont erre volt szükség, valaki olyanra, aki nem kelt gyanut. /vonom meg kecsesen a vállam értetlenségem jeleként.
Ekkor én is leülök vele szemben a bársonyos fűbe, még a ruhámon át is érzem, ahogy a talajban ott remeg a varázs, olyan erősen, ahogy még soha nem éreztem, amióta visszatértem. Mintha hívott volna, mintha egy dalt suttogott volna a fülembe folyamatosan, csupán túl buta voltam hozzá, hogy felfogjam az értelmét.
A remeteség említésére pedig csak felnevetek. Nem tehetek róla, de annyira nevetséges még elképzelni is, hogy pont én... ÉN éljek remeteként./
- Oh nem, azt hiszem félreértettél. Soha nem akartam, sőt, úgy hiszem nem is tudnék remeteként élni, egyszerűen csak alig vagyok itt egy kis ideje, még csak pár napot töltöttem a dombban, ez pedig semmire sem volt még elég. Én pedig ott voltam, amikor Danu áldásaként egy ősi korona jelent meg a férfi kezében, akiről már most pletykálnak a dombokban. Kemény harc lesz úgy hiszem, de én Rabraquatnak szurkolok. /mosolyodok el.
Aztán amikor rólam kérdez kissé meglepetten pillantok rá. Valahogy olyan különösnek hat, hogy valakit, aki római császárokkal ebédelt valamikor, pont az én életem érdekelje./
- Nos én nem éltem hosszú és érdekes évszázadokat, csupán egyet, azt is emberi testben. 1910-ben születtem, akkor Anita Tlazolteotl-nak hívtak. Minden kipróbáltam, amit szabad és amit nem, volt rengeteg szeretőm és sok gyermekem is... Hosszú életet éltem, 101 éves voltam, amikor belépve egy boltban hirtelen a 30. században találtam magam ebben a testben. /mondtam elmerengve és ismét szemügyre véve kecses napcsókolta bőrrel borított kezeim. /
- Az elemáentált pedig Kharnak hívják, jó ideje már kísérőm ebben a világban. És te? Úgy hiszem a te történeted sokkal érdekesebb az enyémnél. Ha majd egyszer már úgy gondolod nem dühít a gondolat is, mesélhetnél te is. /pillantok rá, kicsit aggódva, hogy megint feldühödik, másrészt pedig érdeklődve./

(134)

[Eoryann Qaeriss]

*Ide kontárkodok akkor én is. Ha valami nem stimmel, majd szóljatok.*

/A természet lassan, bájologva csalogatott ki a Dombból. Hetek óta nem mozdultam ki, egyedül laboratóriumom csendes magányába burkolódzva éltem, mint ahogy mostanság mindig. Rettegtem a külvilágtól, és dacolva menekültem előle. Tudásvágyam továbbra is erős volt, de nem motivált eléggé ahhoz, hogy ismét elhagyjam a Dombokat - és Altmyrca felé, a mágusok felé vegyem az irányt.

Töprengve léptem a külső mezőkre, narancsos köpenyem mélyen az arcomba húzva, a jobb csuklómon lévő jelet dörzsölve. Mérgelődtem, morgolódtam, amiért képtelen vagyok túllépni a problémáimon. A bölcs, akivé egykor válhattam volna, keservesen felzokogott bennem.

Most pedig minden fájdalmam ellenére igyekesztem élvezni a napsugarakat, amik melegítették meggyötört testem. Nem tudtam, miért léptem erre. Nem tudtam, mi célt kerestem. Ám ha hitemet követtem, azt kellett valljam: a Sors vitt akkor engem, véletlenek pedig nem léteznek. Ez az ösvény volt kijelölve számomra.

Feltekintettem a talajról, és a közelben megpillantottam három alakot: két testvért, és egy különleges nagymacskát.

A tűz vonzott, az elem szárnyra kapott testemben. Nem vettem észre, ahogy egyre közelebb értem, míg végül már a férfi előtt álltam. A felismerés a csontomba hatolt. Olvastam már erről az úrról. A következő pillanatban minden önuralmam elhagyott, és én remegve rogytam le a férfi elé a földre, reszketve a hatalmától./

(1)

[Draechen]

- Bájos az eltökéltséged, de mi is elpusztulhatunk. Valaha sokkal többen voltunk és összemérhetetlenül hatalmasabbak. De akkor még Danu is erősebb volt és a halandók is őt táplálták.
/Leszakítok egy virágot és a szemei elé emelem, majd néhány pillanat alatt addig hevítem, míg elszárad és elhamvad. Hamvait hagyom hogy a lágy szellő tovább sodorja./
- Népünk akár ez a virág. Amíg a földben gyökerezik, addig erős és szép, de ha nincs mi táplálja, ha kívülről is csak ellenségei vannak akkor csak idő kérdése és elhamvad. Mi se vagyunk különbek. Amíg Danu táplál minket erősek vagyunk, vagy csak annak látszunk. De ha Danu elhagy minket elsorvadunk. A halandó imák nem képesek minket táplálni, ezt már ezerszer bebizonyították. De ne csüggedj van még remény, ahogy a virág hagymája is megmaradt a föld mélyén és a következő ciklusban újjá éled, úgy népünk sincs veszve míg Danunak akár csak egyetlen szilánkja is él.

/Nézegetem a rétet és a távoli fákat, közben ébredező hatalmam cikázik ujjaim között./
- Igen, mindennek célja van. Ezerszer hallottam már, minden alkalommal ostobaság volt. De igaz, mindennek és mindenkinek van célja, még ha a legkicsinyesebb akkor is. És mindennek van következménye, igaz, Khar? Mondd meg az uradnak, hogy megértem miért tette, de ő sem bújhat ki a következmények alól. De te ne aggódj Üveg Úrnője. Bár még időbe telik majd, mire visszaveszem jogos helyemet az udvarban, de egyenlőre tekintheted magad a védelmemben. Minden esetre, azt hiszem ha kipihentem magam akkor beszélnem kell ezzel a Rabraquattal. Bár az ősi szokás szerint, neki illik majd engem megkeresni, ha azt szeretné hogy támogassa házam a trónkövetelését. De mielőtt bármibe is belefognék, meg kell tudnom, pontosan milyen állapotok uralkodnak. És hogy kik élnek még a házamból.

/Néhány percre elhallgatok, ahogy megérzem a közelgő hatalmat. Mint ha ő is tőlem fakadna. Az arcomat fedő bandázsok alatt elmosolyodok. /
+ Lassan, lassan gyűlnek szépen. Mindre szükség lesz ki hűséges.
/Alaposan végigmérem az érkezőt, bájos és vonzó, mint népünk szinte minden tagja, de oly méltatlanul veti magát a lábam elé akár egy szolga. Egy pillanatra összehúzom a szemöldökömet.
- Emeld fel orcád!
/Parancsom nyomatékosítására apró lángnyelvek indulnak el addig játszadozó kezemből és kígyók módjára tekergőzve készteti feje felemelésére. A lángok erejét elfojtom, így csak fényük bánthatná, ha a fény maga fegyver lenne. Hevüket már csak akkor engedem el, ha kellően felemeli az a fejét, így a felhevült levegő meglobogtathatja haját és ruháit. De arra mindvégig ügyelek, hogy a füvet és azt a kevés őszi virágot ne égesse az előbűvölt tüzem./
- A Tűz leheletét érzem rajtad! Ki vagy te leány?

(6)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Szinte el is felejtem egy pillanatra kivel beszélgetek és már-már vitatkozni kezdenék vele, de aztán eszmélek és végül inkább csöndben megvárom a mondandója végét. Így kiderül, hogy arról beszél, amiről én, csak éppen hosszabb körmondatokban adja elő, nagyobb feneket kerítve a dolognak.../
+ Úgy tűnik egy bizonyos kor nem csak őrület, de bizonyos igen magas fokú öntudatot is ad az embernek. Nah nem mintha én nem lennék az... nem mintha az egész népünk nem lenne az... +
- Nos igen, én is pontosan erről beszéltem. Fogyatkozhatunk, de soha nem fogunk kihalni, hiszen Danu gyermekei vagyunk és az Anya vigyáz az ő gyermekeire, cserébe mi is vigyázunk rá, úgy ahogy most is fellobbantottunk a mágiája parazsát, hogy a fényénél ismét minden sidhe hatalma növekedjen, ahogy nőnek az árnyak, minél nagyobb a tűz középen. /mosolyodtam el. /
+ Bizony tudok ám én is olyan kacifántosan beszélni, hogy az sem bogozza ki, akit kétszer szültek erre a világra! +

- Oh, nos köszönöm, ez már mindenképpen több, mint amit eddig elértem. /biccentek köszönetem jeléül. Tudom, hogyha visszakapja valódi hatalmát, ez a védelem nagyon is sokat fog érni. Amikor pedig a társamban lakó elementálhoz szól, látom, ahogy a szemeinek tűze felizzik egy pillanatra, majd egy halk morgás kíséretében biccent./
- Mellesleg ha gondolod majd bemutatlak neki, én már egészen jól ismerem... Mármint ő is segített felébreszteni Danu mágiáját. Nem mellesleg ő is a múltból jött. /mesélem el, amit tudok és fontosnak tartok. Rabraquat kedvesnek tűnt és sokkal szívesebben látnám uralkodni, mint Drabassust.

Aztán megérkezik az új sidhe nő, akit eddig még soha életemben nem láttam és földre veti magát a férfi előtt. Így mellém kerül én ugyanis vele szemben ücsörgök a füvön. Csak oldalra pillantok rá, háromszín tekintetemből egy cseppnyi megvetés süt. Az a részem, aki ennek az új világnak a gyermeke, aki ennek az új testnek a tulajdonosa, az visszataszítónak találja, hogy bárki így megalázkodjon. Én a büszkeségem többre tartom bárminél, kivéve talán az életem... habár már nem is tudom... Anita még az életét féltette, de Tessa kezd máshogy vélekedni, már a rangra, a hatalomra vágyom és a tartás, a büszkeség az, amit mindennél többre tartok, legalábbis azt hiszem...
Khar odafekszik közém és az idegen nő közé, mintha el akarna választani, vagy talán inkább megnyugtatni. Az ujjaimmal beletúrok a puha forró bundába és lágyan simogatni kezdem. Az egyszerű mozdulat ellazít és segít abban, hogy végre összerendezzem a gondolataim, habár a káoszt nem egy percig tart majd, mire eltüntetem a fejemből./

(135)

[Eoryann Qaeriss]

/A tűz urának furcsán simogató érintésére felemelem fejem. Aranyszemem bölcsen rámeresztem. Visszacsap a napfény pupilláimba, fáj a férfira néznem. Halálsápadt, beteges arcomra perverz mosoly ül ki./

- Én vagyok a Tudás, juram. Eoryann-nak hívnak.

/Mámoros érzés, ahogy lecsuklik a csuklya a fejemről, ahogy megtört, kócos hajamba beletúr a szellő. Szememben közben az arany gyűrű kicsit elvékonyodik, a mélybarna pedig pont annyira vastagodik meg, hogy ezt a keletkezett rést kitöltse. Rajongva keresem a férfi tekintetét./

- Az Úrnő juttatott el hozzád. Várakozásom talán véget ért. Danu neve legyen áldott! /suttogom teljes áhitattal törékeny hangomban./ Szabadulásod engem is felszabadít.

(2)

[Draechen]

- Látom nem figyelsz gyermek! Egy nap mind elpusztulunk. Akik utánunk jönnek már nem mi leszünk. Ha új sidhék lépnek helyünkbe, azok már nem olyanok lesznek mint mi. Egy virágot nem téphetsz le kétszer. De igen. Most úgy érzem Danu ereje növekszik. Talán ezért, vagy az általad véneknek nevezett hatalom szikrája miatt lehettél képes feltörni a pecsétet. De foglalkozzunk egy pillanatnyit új vendégünkkel is. Danu most erős, lesz még bőven időd azért aggódni, hogy mi lesz népünk végzete. És arra is, hogy az ifjú király megkeressen ha úgy érzi szükségét.

+ Eoryann? Hm... kellemes dallama van nevének.
/Tessa tekintete sokat elárul ebben a pillanatban magáról. Lám, még csak nem rég tartozik közénk, de a gőgünket már magáévá tette. Az újonnan érkező leány, viszont úgy hunyászkodik meg előttem, mint ha én magam lennék Danu. Bár ki tudja, az ifjak között lehet ez dívik e korban. Egy halandótól ezt sokkal könnyebben venném, számukra tényleg istenek voltunk s vagyunk. Ám hogy népem egy tagja, még ha tán fiatal tagja is, így kezeljen. Mindig is ritka volt./
- Eoryann? Hát te testesítenéd meg a Tudás lángját e korban? Nem ismerem az arcod s neved se hallottam eddig. Te is fiatal lehetsz, úgy hiszem.
/Egy pillanatra Tessára pillantok majd tekintetem összekapcsolódik Eoryannéval./
- Rég várhattál, vagy csak szeretnéd hogy ezt gondoljam. Elárulok valamit. Én régebb óta várlak titeket. Lám, csak egy rövid szendergés és Danu máris megadta nekem a pecsétek feltörőjét, és általad a tudást, ami áthidalja az elvesztett évezredet. Arcod sápadt és csak áporodott levegő illatát érezni rajtad. Tűz magjából születtél, tavasz és nyár gyermekeként és mégse élvezed Teremtőnk és Forrásunk adományát? Azt már tudom, hogy az Üveg Úrnőjét mi vezette hozzám, de te Tudás lángja, miért vártál rám?

(7)

[Tessa T'Ziczmesa]

- Talán nem lesznek olyanok, mint mi, de nem is lehetnének. A világ folyamatosan változik, de kell is ez a változás. Ha nem csal az emlékezetem ez az életben maradás alapja, hogy mindig változunk, mindig alkalmazkodunk az új könyzethez. Ha az utódaink pont olyanok lennének, mint mi, akkor lennénk valóban halálra ítélve. Ha pedig arra gondoltál, hogy mi személy szerint nem fogunk örökké élni, azt elhiszem természetesen, hiszen te vagy az, aki eddig többet láttál az örökkévalóságból. /mondom csendes nyugalommal.
Valami békés szomorúság árad szét bennem, ahogy a gyermekek eszembe jutnak, az én gyermekeim, akik valószínűleg már évszázadok óta halottak voltak./

+ Vajon mi történt velük, miután én eltűntem? Lettek gyermekeik? Talán fel tudnám keresni a vérvonaluk? A gyermekeim gyermekeinek a gyermekeinek a... huh, vajon hány generáció fér bele kilencszáz évbe? +

Mélyen a gondolataimba merülök, ismét felvillannak előttem az előző életem képei, amelyek olyan másnak tűnnek ennek az új örök életnek a tükrében. Valahogy homályosabbak, mintha az azóta a világban eltelt kilencszáz év egy függönyt vont volna az én szemem elé is... egy olyan fátylat, ami mindennek a vége volt, és egy új kezdet is egyben. Hiszen ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik... talán.
Közben figyeltem az új jövevényt is, de nem szólítottam meg. Hozzám nem volt szava, tehát én minek pazaroljam rá a sajátjaim? Elvonultam a múlt finommívű elefántcsonttornyába és várakozva figyeltem a két öregebb sidhe beszélgetését. Majd ha engem kérdeznek megszólalok, de addig csak lágyan simogattam Khar bundáját. Elvégre jól mondta a Lángok Lordja, időnk valóban szinte végtelen, nem sietek sehová./

(136)

[Eoryann Qaeriss]

/Felállva a rét füvéről, a lángok között az Úr szemeit fürkészem. Lázas, vérben forgó tekintettel feltépem a ruhám jobb csuklóm felett, és láthatóvá teszem a bekarcolt Eihwazt, Danu jelét./

- Az Istennő küldött, ő jelölt meg. Az ő áldása kíséri utunkat, Lordságod.

/Hajlott hátamról hajamat az arcomba húzom, a napfény túl erős, nem bírom a ragyogását. Ádáz szemeim a mellettem lévő nőre emelem, majd a párducra nézek./

- Ha az Úrnő kegyes, hamarosan felébredek én is, és csatlakozom hozzátok. És akkor majd felkereshetjük mindazokat, akik még mihozzánk tartoznak...

/Látszik rajtam, hogy teljesen meg vagyok arról győződve, hogy valóban álmodok. Őrült, perverz vigyor szalad végig cserepesre töredezett, alvadt vérrel színezett számon. A narancs sáv végigfut pupilláimon, majd kavarogva felerősödik íriszemben a sötétbarna./

- Ó, nem, én uram. Az én évszakom az ősz. A szerelmem pedig a tél. A tél, igen /hörgöm bágyadtan, majd köhögésben török ki. Köpenyem csuklyáját arcomba húzom, úgy meredek a férfira azután./

(3)

[Draechen]

- Igaz, igaz... a változások törvénye. És nem, sajnos egyikünk se fog örökké élni. Még én se, pedig nem sok dolog van e világon, ami hozzám hasonlóan öreg.
/A szikláról aminek támaszkodtam könnyedén szemmel tarthattam mindkét nőt, kit Danu hozzám vezetett./
- Ez Danu jele volna, azt mondod? Inkább hasonlít halandó rúnához mint bármihez amit az ő jelének vélnék. De persze, a forma nem a lényeg, mint ahogy a lényeg nem a forma.
/Halkan felkacagok, amikor ébredését említi és kedves mozdulattal megrázom fejem./
- Hát úgy véled gyermek, hogy ez csak álom? Ha az volna, akkor én még mindig kő és vas fogságában lennék, eltemetve régen. És ha mindez álom lenne, akkor a nap már lenyugodott volna, hogy félhomályhoz szokott szemed ne bántsa. De nem, ez nem álom. Már nem az. Te is és az Üveg úrnője is ébren vagytok. De ne siessünk ennyire előre. Hosszú volt a fogságom, ezt mindketten tudhatjátok már. Még időbe telik, hogy újra erőre kapjak. Hatalmam most csak töredéke annak, ami valaha volt. A leghatalmasabbakkal szemben, most csekély esélyem lenne. De attól, hogy nagyobb a hatalmuk ebben a pillanatban, okosabbak nem lettek. Őszben élsz és a Tél a szerelmed? Hát e világban újra a feje tetejére állt minden. Tán újabb szakadás volt? Fürödnöd kellene a forró sugarakban, nem pedig csuklya alá rejtezned előlük! Dobd le azt az ostoba ruhadarabot és hagyd hogy a Nap csókja elérjen. Tekints csak rá! /Intek ekkor Tessa felé./ Ő nem rejtezik Danu fényességétől. Neked se volna szabad.
/Magam is az ég felé emelem arcomat, és hagyom, hogy a kilátszó részek megfürödjenek a nap fényében. Apró, finom szikrák úsznak ekkor körülöttem, majd körbetáncolják mindkét nőt./
- És te, Üveg úrnője, te is szívesebben rejtenéd magad kámzsa alá, mint sem élvezd a csodát aminek a forrása maga Danu?

(8)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Csak sejtelmes mosollyal biccentek örvendve, hogy végre elismeri amit mondok és nem akarja mindenképp a maga igazát látni alapvetően is igaz szavaimban.
Aztán háromszín pillantásom a földön kuporgó nő felé fordítottam, mialatt a Lángok Lordja hozzá intézte szavait. Néha vetettem csak egy-egy pillantást a napfényben fürdő beszélőre. /

- A Lángok Lordjának igaza van leány, ez itt a valóság. Az ébrenlét sokkal szebb az álomnál, hiszen ez a valóság, a csodálatos valóság! /Tártam szét a karjaim és felkacagtam. Az ezüstcsengettyűk csilingeléséhez hasonlatos hang lágyan vágtatott végig a napfényes mezőn és mintha még színesebbé és gyönyörűbbé tette volna a pillanatot.
Amikor a Sidhe Úr hozzám intézte a szavait csak elmosolyodtam, majd közelebb hajolva megérintettem a sziklát, aminek támaszkodott. A tenyerem nyomán üveggé vált a fekete kő és ezernyi szivárványt vetett a fűre, olyan volt, akár egy álombeli gyémánt, ami varázslatot fon a fűbe, akár a csintalan manók, akik mesés álmokat akarnak adni a halandóknak.
Amikor már üveggé vált a kő egy kecses hihetetlenül légies mozdulattal talpra álltam. Khar csöndesen figyelt a fűből, de nem követett. Csak ismét széttártam a karjaim és hagytam, hogy a nap arany ragyogása végigomoljon a testemen, akár valami nemesfémből font esküvői ruha. Napcsókolta bőröm a saját belső fényével is haloványan derengett, bokáig érő csigásan aláomló bronz-réz-machagóni hajzuhatagom pedig szinte valódi fémként szikrázott, habár milliószor selymesebb volt bármilyen fémnél, aminek a színét féltékenyen ellopta.
Az tökéletes sidhetest meseszép gyűrű szemein át a napfény koszorújában álltam, akár egy ragyogó festmény büszke királynője és úgy néztem a másik két sidhere, elsősorban a Lángok Lordjára, aki kérdezett./

- Hogy elrejtőzni? Minek rejtsem el a csodát? /kérdeztem a hangomban lágy büszkeséggel./ Mellesleg a napfény éltet, soha nem fogok önszántamból a sötétségbe menekülni. Mindig arra vágytam, hogy igazán élhessek, most pedig hogy Danutól esélyt kaptam rá élni is fogok vele. Én mindig a fényben állok. /mondtam komolyan az aranyglóriából, amiben álltam./
- Remélem ti is. /nyúltam ki feléjük, egyik kecses ragyogó karom a Lángok Lordja, a másikat pedig a kuporgó alak felé nyújtva./

(137)

[Eoryann Qaeriss]

/Hitványan felkacagok, amikor az Üveg úrnőjének nevezett hölgy a valóságot nevezi meg álmomnak. És bár korábban a Lord is azt tette, elborult elmémmel akkor sem fogom fel szavait. Álmodok, hiszen álmomban senki sem bánthat.

Megfeszülök, és préselve köpködöm a gyűlölt nevet:/

- Stybelia, te átkozott! Csak te tudsz álmaimba férkőzni! Gyűlölt testvér! Takarodj innét! TAKARODJ!

/Szemeim újfent aranyban tündökölnek, most először némi értelem is megvillan lélektükreimben, alakom kissé kivirul. És bár a tájba, az égbe kiáltok, mégis tudatosan érzékelem a két sidhét itt, mellettem.

180°-os fordulatot vesz most minden. Eddig álmodtam, testemet elhanyagoltam, hagytam, hogy az őrület elhatalmasodjék felettem, miközben saját száműzetésemet élem mélységi laboratóriumomban. Nem lett volna szabad így látniuk.

Hátam kiegyenesedik. Fejem felemelkedik. Arcom kivirul. A Nap felé nézek. Levetem csuklyámat. Töredezett, kócos hajam fényessé, selymessé válik. Mindez miért? Hisz felébredtem. Megszabadultam Stybelia átkától. Szakadt ruhám egyedüli jele annak, hogy az imént még a téboly kerített hatalmába.

Teljesen más sidhe vagyok most. Éveket fiatalodtam. Ébredt vagyok.

Finom, úrhölgyi mosollyal fogadom immár a Lordot és az Úrnőt./

- Elnézést, eddig nem volt alkalmam bemutatkozni /szólok lágyan. Úgy tetszik, mintha csak most érkeztem volna meg társaim közé. Hangom csilingelő, élettel teli. Értelemmel teli./ A nevem Eoryann Qaeriss. A Tudásnak Hölgye vagyok.

/Hidegen elmosolyodok./

- Kérlek, bocsássátok meg előző viselkedésem. Átkozott vagyok, és olykor-olykor nem tudok uralkodni átkomon. De ennek immáron vége, jó uram. Hiszen itt vagy közöttünk. Ahogyan Te is, Üvegek büszke Úrnője.

(4)

[Draechen]

/Mosolyogva szemlélem a gyermetegséget, amit a kiszabadítóm mutat. Hatalmával ily módon élni bizonyítja, hogy nem úgy tekint létünkre mint mi, kik az első lélegzetünket is Danuval eltelve vettük./
- Örökké fényben állni, nagy kiváltság volna. De ezzel a kiváltsággal se szabad könnyelműn bánni. Mint semmi mással sem.
/Lassan megingatom a fejem./
- Lásd most, önnön szórakoztatásodra kibillented a természet egyensúlyát. Danu áldását ily kicsinyes céllal forgatni, gyermetegség. Itt volt e szikla. Rajta moha növekedett, alatta az élet ezernyi formája tenyészett. Most pedig a tiszta napfényt bántóan sok színre szakítva szórja szét azt, még azok felé is, kik félik a fényt. De persze, ezt pont én mondom, hisz én születésem óta mágia által létezem. A legapróbb dolgokat is mágia által cselekszem, hisze mi magunk vagyunk a mágia, mindössze egy dologra kell figyelnünk, talán minden másnál is jobban. A világnak, a természetnek, megvan a maga egyensúlya és nem szabad ezzel az egyensúllyal játszadozni.
/Kétkedő tekintettel, szinte elborzadva figyelem ahogy Eoryannból kitör az őrület. Valahogy megrémít, hogy akár én is végezhettem volna így a hosszú fogság után. Ekkor mutatkozott meg igazán, hogy mégis mennyire különbözünk mi, vének. Ezer esztendő, egy szívdobbanásnyi csak az örökkévalóságból. Ezer évnyi szenvedés és szinte meg sem karcolja a halhatatlan lelket. Összevont szemöldökkel fegyelem ahogy "megváltozik". /
+ És még te mondod, hogy nem a nyár gyermeke vagy!
/Elfogadom Tessa kezét hacsak eddigre nem húzza vissza. Akár így, akár úgy, felállok az üveggé vált szikláról és közelebb lépek Eoryannhoz./
- Üdvözöllek végre köztünk.


(9)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Amikor az őrült nő a nevemet említi fenségesen és kecsesen biccentek neki, habár továbbra sem szimpatikus, sőt ez a nyájasság csak még rosszabbá teszi a helyzetet, ha lehetséges. Egy valóban őrültnek tűnő őrült sokkal kevésbé veszélyes, mint egy olyan, aki elegáns hölgynek tűnik az egyik pillanatban, aztán pedig egyszer csak a torkodnak ugrik...
Minden esetre annyira már én is beletanultam az új létembe, hogy az arcomon ne fusson át ezernyi érzelmem, amik a lelkem tükrei mögött dúló viharból táplálkoztak. /
- Üdvözöllek én is Tudás Hölgye. /mondom lágyan ezüstös csengettyűket idéző hangomon. Khar közben föláll és a lábamhoz dörgölőzik. Én pedig felnézek a Lángok Lordjára.
A válaszom talán botorul bátor, de a büszkeségem nem engedi, hogy ennyire kioktasson. Ott álltam egészen közelről néztem a szemébe, hiszen ő elfogadta a felkínált kezem, én pedig még nem engedtem el. Biztos voltam benne, hogy innen végképp pillanatok alatt végezhetne velem, de a büszkeség egy fránya dolog.../
- Talán gyermeteg vagyok, de azt hiszem az is jobb annál, mintha öregesen kioktató lennék. Valóban nem a természet, hanem a magam szórakozására tettem, de mivel Danu adta hozzá nekem az erőt, így azt kell mondanom ez is az ő akarata volt. Mindennek változnia kell, azoknak a lényeknek, akik eddig a sötét rabságában éltek elő kell jönniük a fényre, és ha ehhez erőszakhoz kell folyamodnunk, hát így van. Tudod Lángok Nemes Lordja néha a gyermeki kreativitás viszi előre a világot és adja azokat az újító ötleteket és új szemléleteket, amiket az öregek életunt pillantásukkal belefásulva a világba már nem vesznek észre... /közöltem belenézve abba az öreg pillantásba. Nem nincsenek öngyilkos hajlamaim, egyszerűen csak nem szeretem, ha buta gyermekként kezelnek. Lehet hogy fiatalabb vagyok náluk, de nem vagyok gyermek, egyáltalán nem./

(138)

[Eoryann Qaeriss]

/Figyelem két fajtársam szócsatáját és hadakozását. Magamban élvezet teljesen elmosolyodok látva az Üveg Úrnőjének gyermeki pimaszságát. Emlékeztet egy-két sidhére. Közben pedig mélybarna tekintetem Őlordsága alatti üvegsziklára emelem. Tehát ez az oka a vitának. Persze, igaza van a Tüzek Lordjának. De ez csak egy apróság, nem kéne fönnakadni rajta. Ráadásul szép is. Ahogy megtöri a fényt a szivárvány színeire az üveg, mint egy prizma, halvány, derengő emlékek sejlenek fel bennem.

A fény ugyanígy csillant meg egykor, talán két-három emberöltővel ezelőtt saját bőrömön is, mikor a megfagyott hóban vigyorogtam kedvesem arcára egy távoli, titkos réten. Emlékszem, körülöttünk deres, hóval terhes fenyők vigyázták csendes álmunk. Egy hang sem szólt, csak a hűvös, északi szél cirógatta arcunk. Akkor találkoztam először Istennőmmel álmomban.

Felnézve révedésemből ismét megkeresem a felébredt férfi pillantását, és csendes magabiztossággal fogadom üdvözlését. Aztán Tessa felé fordulok./

- Hölgyem, sajnálatos módon az a helyzet áll fenn, hogy hármunk közül csak Ön rendelkezik használható információkkal a jelen korról. Esetleg lenne olyan kedves a segítségünkre sietni? /kérdezem bájos, csevegő hangon. Közben pedig mélyen, legbelül átkozom magamat és a nővéremet, amiért ilyen szituációba keveredtem. Szégyenletes./

(5)

[Draechen]

/Egy pillanatra meglepődtem, az ifjú sidhe vakmerőségén, azután elszomorodtam az ostobaságán. Rosszallóan megcsóváltam a fejem./
- Danu adta az erőt ezért az ő akarata...... bele se tudnál gondolni, hogy hányan takaróztak már ezzel a korok során. De nem csak a mi népünk gyermekei. Mindnek megvannak a maga istenei és mind feltalálták már ezeket a varázserejű szavakat. "Nem én vagyok gonosz, az istenem az, ő mondta hogy pusztítsalak el titeket!" Ilyen és ehhez hasonló szavakat számtalanszor hallottam én magam is. Ezzel takaróztak a perzsa hódítók, majd Nagy Sándor seregei. Az "istenek rendelése" volt Trója felégetése és a Keresztes háborúk. Sőt még a halandók Világháborúit is sokan próbálták az istenükre hárítani. Igen, minden csepp hatalom ami benned van, Danu ajándéka, de ez nem jelenti azt, hogy minden cselekedeted az ő akarata. Akár hiszed akár nem, létezik szabad akarat, más sincs e világon, mint szabad akarat. Semmi nincs előre elrendelve, nincs kőbe vésve senki sorsa. Engem se Danu börtönzött be. De azért bájos az elgondolásod, mindössze az alapja hibás. Meg kell értened, attól hogy képes vagy valamire, még nem muszáj megtenned. És vannak dolgok, amiken nem kell mindenképpen változtatni. Az éjszaka, a sötétség lénye már réges-rég megszokták azt az életet és arra kényszeríteni őket, hogy kilépjenek a fényre amit soha nem is ismertek, kegyetlenség. Nézd csak meg, hány és hány apró rovar és féreg menekül most az üveg-sziklád alól a föld mélyére, de sajnos nem mindnek sikerülhet ez, van akit az üveg által felerősített napsugarak még azelőtt elhamvasztanak mielőtt a menedéket nyújtó homokba fúrhatná testét. Igazad van, nekünk véneknek már ritkán jutnak eszünkbe korszakalkotó nagy ötletek. De ez nem véletlen. A mi életünk, szokásaink évezredek alatt csiszolódott olyanná amilyen. Ahogy egy halandó is nehezen szokna meg egy teljesen más klímát, úgy nekünk is gyakran a legkisebb változás is ilyen. Nézz csak körül, hajdan a világ minden erdejét bejártam, minden réten megpihentem, most pedig nincs oly fa körülöttünk, aki akár csak egy kicsit is ismerős lenne. Számodra hatalmad fitogtatása jelenti az életet, számomra az élet maga a hatalmam.
/Kérdőn pillantok ekkor Eoryann felé, egyáltalán nem értem, miben akar hirtelen segítséget, de hagyom, hogy az feleljen neki, akinek kérdését szánta./

(10)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Először csodálkozva pillantok a különös sidhe hölgyre./
- Mégis miféle információkra van szüksége? Mellesleg igazán nem akarom önt elkeseríteni, de ha úgy hiszi én leszek idegenvezetője ebben a korban, sajnálatos módon ki kell ábrándítanom. Én a 21. század szülötte vagyok, a múltból jöttem nem is olyan régen ebbe a korba és éppen csak annyit tudok róla, mint egy totyogó gyermek, aki első lépéseit teszi anyja vigyázó pillantásától kísérve. Persze néhány apróságot biztos tudok mondani, de amíg nem tesz fel nekem konkrét kérdést sajnos nem tudom lemérni tudásom valós nagyságát. Egy korkép szakszerű lefestéséhez nem áll rendelkezésemre elég információ. /mondom neki lágyan, habár hűvösen. Nem vagyok ellenséges, de nem leszek egyik pillanatról a másikra kebelbarátnője sem.
Aztán amikor végighallgatom a Lángok Lordjának rövid monológját nem tudom elkomorodjak, vagy dühös legyek. Bevallom lenne kedvem felpofozni, csak úgy... hogy miért? Hihetetlen hogy mindenen kötekedni kell.../

- Hát legyen Nagyúr, bevallom hibáztam, egyetlen mondatban valóban hiba volt. Bevallom vétkes vagyok és bűnhődnöm kell, mert felborítottam a természet rendjét és ily óriási hibát követtem el... valóban szörnyű és megbocsájthatatlan a vétkem... Esetleg nem oktatnál engem még egy kicsit az öregek bölcsességére? /kérdezem kissé felpaparikázva. Ha megöltem volna valakit, azt mondom legyen oktasson ki, valóban borzalmas dolgokat tettek emberek elhárítva így magukról a felelősséget, ezzel nem is vitatkozom, azonban butaság ilyen apróságok miatt "rágni a kefét". Bevallom ha mindenbe bele fog kötni, még abba is milyen színű nadrágot veszek föl, mert az nem harmonizál Danu akaratával, akkor nagyon hamar elgondolkozom rajta, hogy hogyan zsuppolhatnám vissza a nagyságos nemes hátsóját a kriptájába. Inkább elviselem az rémálommal forgolódva töltött éjszakákat, mint egy menstruáló tinilányként nyafogó többezer éves sidhet. Oké gyerekes voltam és pont. Nem kérem a többnapos kiselőadást./
- És csak hogy tudd nem fitogtatom a hatalmam, egyenlőre örülök, ha tudom kezelni... Még csak annyi ideje sincs meg, hogy felfogjam, nem hogy visszaéljek vele... Persze tudom, te úgyis jobban tudod nálam. /teszem még hozzá borostyán pillantásomban enyhe haraggal./

(139)

[Eoryann Qaeriss]

/Csendes elégedettséggel iszom a Nagyúr szavait, lenyűgöz monológja. Közben századszorra is megátkozom magamat, amiért hagytam, hogy a gőg és a gúny elhatalmasodjon fölöttem, és nem forgattam édes pengém senki szívében sem harminc évig. Bizony, kiestem a játékból. - Mosolyommal jelzem, hogy immár újfent alkalmam van a trónok játékát űzni.

A nőről egyre inkább kezd kirajzolódni egy jellemkép előttem, és bár pofátlannak tartom, tetszik, hogy mégiscsak szembe mer szállni Őlordságával. Valami azt súgja nekem, hogy ez a hölgy se húsz éves.

Szemöldököm idegesen felhúzom, amikor érthetetlen őrültségeket kezd el papolni a múltról, a jövőről, időutazásról, meg effélékről./

- Tessék?! /lépek előre nyugtalan tekintettel a Homok Hölgye felé./ Ezt meg hogy érti? /Arcomról eltűnik a kedvesség, agresszió és düh lép a helyébe, hiszen egyáltalán nem volt tudom arról, hogy mi történik a világban. Ha hazaérek, megfojtok valakit. Nem lehet igaz, hogy erről engem senki sem tájékoztatott. Átkozott légy, Stybelia!

Remegve a dühtől, fortyogva próbálok újra nyugalmat erőltetni magamra. Milliónyi kérdés cikázik bennem, milliónyi kérdés, melyre azonnal választ kell kapnom./

- Ezen új információ... /kezdem elrévedve,/ válaszokat követel. /Idegesen felkacagok./ Nem véletlenül neveznek Tudás Úrnőjének, kedveskéim. Míg én átkom alatt szenvedtem, új nap virradt, egy új lehetőség ígéretével. Nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedt az emberiség. Vagy a földi lakosság, jelen pillanatban lényegtelen, hogy minek nevezzük. Az idő csapást mért rám, ahogyan az Istennő is, hiszen nem küldött nekem segítő álmot, amivel felkészített volna erre a káoszra, ami idekint uralkodik.

/Biccentek a hölgy felé, meghajolok az Úr előtt./

- Elnézésüket kérem, de a kötelesség elszólít. Étlen-szomjan nem sok hasznomat vennék, és mindaddig képtelen leszek bármit is magamhoz venni, amíg agyamat rágja a tudatlanság undorító férge. Ezért kell most elmennem. Őlordsága, kérem, bocsájtsa meg távozásom. Hogyha későbbiekben bármire szüksége van, csak küldje felém örökkön égő lángjait, és én máris Önhöz sietek, szolgálatra készen. Tartozom Önnek, hiszen az én szabadságomat is Lordságodnak köszönhetem /mondom hidegen, de mégis udvariasan. Nem akarok ellenségeket szerezni magamnak. Abból már így is van elég.

Narancsos köpenyem eligazítva megfordulok, majd ismét a Domb mélye felé veszem az irányt. Kezeim ökölbe szorítom, körmeim tenyerembe vájom. Fortyogok, és remegek a dühtől. Valakit megnyúzok. Valakit karóba húzok. Gyűlölöm a családom./

(6)

*Folytatás*

[Draechen]

- Tudod gyermekem, a mi népünknél soha nem volt ajánlatos kivívni a vének haragját. De én megértem, hogy szavaid gyermeki sértettségedből fakadnak. Azt javaslom, míg nem tudod a hatalmad megzabolázni, addig inkább tanulj. A Domb ebben mindig is szolgálatára állt mindenkinek. És inkább ott próbálgasd hatalmad, hol náladnál hatalmasabbak megfékezhetik ha elszabadul. Itt kinn nincs ami ellenszegüljön neki. Viszont a Domb elfojthatja ha valami balul ütne ki. De nem, nem tudok mindent jobban nálad és ezt soha nem is állítottam. De régebb óta élek Danu kegyében, talán egy kicsit tapasztaltabb vagyok már e hatalmakkal szemben.
/Elégedetten tekintek Eoryann felé és egy mozdulattal útjára bocsátom./
- Menj csak Tudás úrnője, ha szükségem lesz rád, tudom hol keresselek.
/Újfent Tessára pillantok, majd lassú léptekkel sétára indulok./
- Jöjj Üveg úrnője, azt hiszem még sok mindenről kell beszélnünk, hogy igazán megértsük egymást. Ne vedd bírálatnak a szavaimat, mindössze segíteni szeretnék, hogy Danuval könnyebben megtaláld az összhangot. Danu maga a világ, a természet, ezért minden amit a természet kárára teszel, azt Danu kárára teszed. Hidd el, ezt talán mindenkinél jobban tudom, hisz az én hatalmam, ugyanaz amiből a tiéd is fakad, ha egy pillanatra is elszabadul olyan pusztítást vihet véghez, ami mellett az emberek összes háborúja is eltörpül. De mégis, még ezt a hatalommal is lehet úgy élni, hogy semmiben és senkiben ne tegyen kárt. És a te hatalmad, ami könnyedén ártalmatlannak tekinthető, még az is tud szenvedést és pusztulást okozni. Ezért is javaslom, hogy ha próbálgatnád, tanulnád, azt a Domb oltalmában tedd. És keress olyanokat, akik segíthetnek megfékezni, ha kell.

(11)

[Tessa T'Ziczmesa]

/A távozó nőnek csak biccentek és mintha távozásával vinné magával az őrületét is, kissé kitisztul a fejem. Habár ez nagyobb eséllyel köszönhető annak, hogy sikerült lecsillapítanom magam és immár próbáltam nem úgy viselkedni valóban, mint egy nyafka gyermek./
- Értem. Tudom, hogy taoasztaltabb vagy, soha nem is tagadtam a köztünk feszülő évezredek szakadékát, csupán nehezen viselem, ha gyermekként kezelnek. A te szemeidben talán az vagyok, de én anya és öreg voltam az előző életemben és én voltam az, aki tanított, nem pedig az, akit tanítottam. Így kérlek bocsásd meg nekem forrófejűségem, de szokatlan még nekem ez az egész. /veszek erőt magamon és kérek bocsánatot a viselkedésemért. Nem akarom tovább rontani a helyzetet még több gyerekeskedéssel./
- Mellesleg azt hiszem majd megpróbálom akkor.Ki akarom tapasztalni a hatalmam valós méretét, csak éppen nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Ez valóban teljesen új nekem még, talán hónapok sem teljek el azóta, mióta birtoklom az üveg hatalmát. /mondom most valóban zavartan egy kicsit.
Szeretném megismerni az isteni hatalmam, de tényleg nem tudom hogyan kezdjek hozzá, a mágia teljesen ismeretlen számomra. Már érzem és használom, de még mindig nem értem. Ez pedig valóban veszélyes, ebben igaza van.
Közben elindulok mellette, Khar pedig hűséges társként jár a nyomomban, de nem áll mellénk, nem zavar, csak láthatatlan kíssérőm, aki vigyáz rám. Ez az oltalmazás pedig jól esik./
- Rendben, igyekszem majd, de azt hiszem ebben az is segítene, ha nem neveznél gyermeknek. Hívj Tessának vagy ha akarsz a régi nevemen Anitának, de nehéz nem oktatónak venni a szavaid, ha gyermeknek nevezel. /mondom felpillantva rá. Még mindig szokatlan, hogy magasabb nálam, pedig én sem vagyok éppen kicsiny termetű./
- De amúgy nagyon szívesen meghallgatnám a történeteidet, bevallom kíváncsi vagyok azokra az időkre amikor éltél és a sidhek társadalmát is csak érintőlegesen ismertem meg eddig. Néha kicsit elveszettnek érzem magam... mintha idegen lennék... jó, talán az is vagyok. /mondom kicsit zavartan./

(140)

[Draechen]

- Gyermeknek nevezlek, mert az én szememben gyermek vagy. És jól mondtad, voltál. Anya voltál, tanító voltál, de már nem vagy az. A forrófejűségedet megbocsátom, sőt, borítsunk rá fátylat, mint ha meg se történt volna. És igen, a kísérletezgetést a Dombon belül végezd. Azt hiszem, mindenkinek jobb lesz és biztonságosabb. Amikor én eresztettem réges-rég először szabadon a hatalmamat, a tengerek fortyogtak, a hegyek tüzet köptek és a poklok kapui is megnyíltak. Bár ha jól sejtem, akkor a te esetedben nem kell ilyesmitől tartani. Abban az időben, amikor bebörtönöztek, még a legnagyobbak hatalma is csak árnyéka volt mindannak, amik valaha voltunk. Talán el se tudnád képzelni, mindazt a hatalmat, amivel egykoron bírtunk. Akaratunkkal átformáltuk a világot, segítettük és támogattuk. Mindent megtettünk, amivel csak Danut szolgálhattuk. És éltünk, szerettünk, oly módon ahogy a halandók soha nem fognak tudni. De mostanra kifacsartuk, eltorzítottuk saját magunkat. Sokkal inkább vagyunk emberek mint sem istenek. És mond Tessa, mégis mire volnál kíváncsi?
/Szándékosan szólítottam a nevén, így tán könnyedebb lesz kissé. Eközben virágok és bokrok között sétáltunk. Füstből font ruhám hangtalan örvénylett körülöttem és a Domb felé vettem az irányt./
- Kíváncsi vagyok én is. Tudni akarom, mi minden változott álmom alatt. Mutasd hát az utat, kérlek!

(12)