A rét

[Tessa T'Ziczmesa]

*Draechen*

/Éppen szóra nyitnám a szám, hogy választ adjak a másik sidhenek, aki legalább végre nem gyermeknek szólít, amikor fülledt rózsaillat borítja be a mezőt és valami ismerős érzés hatol a szívemig... Felismerem, nem is olyan rég találkoztam vele, de az emléke még élénken él bennem..../
- Kiket a vér és tűz összefűz... /susogta egy rózsaillatú szellő, aztán a világ meglódult és éreztem, ahogy végtelen mágia magával ragad...
A hamuban térdelve tértem magamhoz a testemen lángok táncoltak, a talpam alól üveg folyt elő a földből és izzó masszaként melengette a bokám, de engem nem égetett, hiába folyta körbe a kezeimet...
Zavartan álltam föl és néztem köbre az olvadt üveg kemény réteggé szilárdult rajtam, de ez nem zavart, olyan természetes volt, akár egy második bőrt. A pillantásom Draechent kereste, és hamar meg is találtam... Egy máglya közepén ácsorgott vele szemben pedig egy nő. Egy nő, aki egyszerre volt öreg-fiatal, átlagos és gyönyörű, akinek a haja, szeme, arca folyamatosan változott, mintha ő lett volna minden asszony egyszerre, és mégis tudtam ki ő, amikor folyamatosan változó pillantását felém fordította. A testét növények borították, mint egy szoborra úgy futottak fel rá. Az egyik kecses keze a térdelő Draechen vállán pihent és körötte sötét lángok tomboltak. Egy pillanatra megrémültem, hogy elemészt a tűz, de a nő rám mosolygott és felém nyújtotta a másik kezét. Üveggel borított kacsóm felé nyújtottam, ő pedig megérintette. Az érintésében élet lüktetett, maga volt az Élet. Rám mosolygott, az üveg leolvadt a kezemről, majd Draechen felé fordult. A pillantásuk egy kicsit összekapcsolódott, majd a nő disszonáns hangon megszólalt, olyan volt mintha egyszerre több asszony beszélne, de teljesen azonos időben./
- Szegény, szegény gyermekem... Szenvedésed hozzám kiáltott, de az erőm kevés volt, hogy feléd nyújtsam a kezem. Most ismét erős vagyok és erőm, a mi erőnk egyre csak növekszik. Sok szenvedést kellett kiállnod, a világ pedig elrohant melletted. Most azonban ismét fényes kor következik. Szeretnék adni neked valamit, egy ajándékot, hogyha leányom is segít nekem.... /pillantott rám, én pedig azonnal bólintottam. Nem tudtam miért, de bármit ennek a nőnek adtam volna. Ő csak mosolygott, majd végigsimított az arcomon. A fájdalom elemi volt, de nem tartott sokáig....
Letűnt korok és régi harcok pörögtek le a szemem előtt. Testvérek, barátok, szerelmek... Minden tovatűnt és visszatért. Úgy éreztem összeolvadok egy erővel, kezdetben csak kerülgettük egymást, aztán már nem tudtam eldönteni hol kezdődik ő és hol végződök én...
Amikor kinyitottam a szemeimet minden más volt, habár a két alak még mindig ott állt és engem néztek. Valahogy erősebbnek éreztem magam, habár tudtam nem mágiában csak tudásban gyarapodtam, de tudásban sokat. Az arcomra mosoly ült ki, ahogy feléjük nyúltam. Visszatértem hozzájuk, akik a legfontosabbak voltak nekem./
- Visszaadom ami elveszett. /mondta Danu Draechennek, aztán rám mosolygott én pedig viszonoztam. Aztán a világ ismét megrendült, de immár nem féltem tőle, ismertem Danu hatalmát, és tudtam nem esik bántódásom... Se nekem... se a testvéremnek.
Hamarosan ismét a mezőn voltunk, egymással szemben térdeltünk a földön. Tudtam ki vagyok, emlékeztem Anitára, ismertem Tessát is, de ez az egész egy egységgé olvadt össze azzal, aki igazán voltam. Danu visszaküldött hogy segítsek. Visszaküldött, mert szükség volt rám. Törékenynek tűnő kezem Draechen felé nyújtottam, meg akartam érinteni azt a sokat szenvedett arcot, ha engedte. Olyan rég nem láttam már, de mégis úgy éreztem szenvedése közepette alig percekkel ezelőtt hagytam magára./
- Régen láttalak... bátyám. /suttogtam./

(141)

/Draechen amikor Danu megérinti Tessát látod ahogy a húsa megmoccan és az arca megváltozik egy számodra olyan ismerős arccá... Egy arccá, amire eddig végtelen fájdalommal gondoltál, hiszen miattad kellett elpusztulnia a gyönyörűséges szépségnek. Bokáig érő rezesbarna hajzuhataga is változni kezd, olyan mintha belülről gyulladna fel és hamarosan olyan lesz akár a tiéd, lángokból font függöny. Aztán felnyílnak a szemek végső tőrdöféseként az emlékeknek, olyan akár a tied, leszámítva a legbelső gyűrűt, ami a te sárgád helyett prizmaszerűen áttetsző, akár a tiszta üveg. De a színeken kívül van valami más ismerős is az áttetsző-lángvörös-mély bordó gyűrűs szempárban... mintha egy ismerős lélek nézne vissza rád a múlt homályából. A bőrödön mintha lángba borulnának a húgod vérével írt jelek, aztán az egész megszűnik, egy pillanat csupán az egész, aztán már lódul is a világ és ismét a réteg vagytok, habár Danu szavai még ott csengenek a füledben./
- Kiket a vér és tűz összefűz...

[Draechen]

/Nem kerültünk sokkal közelebb a Dombhoz, amikor Tessa szavai a torkára fagynak. Én magam is mélyen meglepődöm, hisz olyan találkozásban lehet részünk amiben lassan évezredek óta alig egy maroknyiaknak. Hisz, bár Danu nap mint nap szól hozzánk, kiválasztott gyermekeihez, mégis ritka hogy testi valójában, egy avatár szemébe nézve tekinthessünk reá. A legelső pillanatban én magam se értettem, hogy mi is történik, hisz tudtam, hogy a világból kiragadni minket nem sok létezőnek van hatalma, de azt tisztán éreztem hogy ez már nem az a "világ". Hatalmam körülöttem táncolt, mint ahogy a Tessa uralta elemek is megmutatkoztak. Ám a kételyeim elillantak amint megpillantottam Danut. Bár az alakja soha nem volt egyféle s ezt az arcát soha nem látta tán senki, de nem volt bennem semmi kétely. Éreztem hogy Ő az. Térdet hajtottam hát előtte, mint úrnőm, istenem és anyám előtt. Szavai nyomán az emlékek mik még oly frissek voltak mint a nyárvégi szőlő, sietve tolultak elő sekélyke sírjukból.
Átalakulása után megdelejezve nézem a lányt, aki eddig Tessa volt, most viszont a húgom, Corriola arcát viselte. Különös volt belegondolni, hogy egyeseknek ez milyen nagyszerű ajándék lehet. Számomra egyenlőre inkább tűnt büntetésnek. Hisz láttam halálát, láttam ahogy kivéreztetik és az ő vérével festik átkos billogjukat testemre, hogy béklyóba verjék lelkemet. Ám ezt nem tettem szóvá. Tekintetemet nem tudtam levenni a fájóan jól ismert vonásokról és magamban küzdöttem, hogy meglássam az ajándékot, a kegyet. Bár beletellett néhány percbe, ami számomra inkább tűnt néhány szívdobbanásnak, de végül megláttam mindazt a kegyet, mellyel Danu ma megáldott engem. Óvatosan kinyújtottam a kezem. Megérintettem forró bőrét, végigsimítottam az arcán, a nyakán s miután megállapodott kezem a vállán, a bandázsok alatt elmosolyodtam./
- Drága, drága húgom. Danu legyen áldott!
/Suttogtam csak, de a szavak ereje nem a hangosságban rejlik. Magamhoz húztam az újjáéled Corriolát és sajnáltam Tessát, aki idővel tán feloldódik majd húgom lelkében. Átöleltem őt és sokáig így terveztem maradni vele a fűben./

(13)

[Tessa T'Ziczmesa]

*Draechen*

/Halk sóhaj szakad fel a mellkasomból, amikor végre megérint, amikor meglátom a felismerés fényét megcsillanni a szemeiben, azokban a szemekben, amiknek érszázados, illetve mostmár évezredes tudását mindig is becsültem. Az arcomra mosoly ül ki, és érzem, ahogy a boldogság egy törékeny könnycseppje gördül ki a szememből, azonban ahelyett, hogy lecsöppenne üveggé válik és apró gyöngyként hull alá.
Odabújok hozzá, a karja melege óvón tart, egy pillanatra ismét kislánynak érzem magam, aki úgy érzi a testvére ölelésében nem érheti semmi bántódás. Aztán eszembe jut a múlt, a szörnyű árulás és hogy pont emiatt a kar miatt kellett meghalnom... Kissé megborzongok, ahogy eszembe jut, a rémes emlék gonosz kísértetként lebeg fel a szemem előtt. Kissé összerázkódom Draechen karjaiban, de hamar összeszedem magam.
Most vigyázni fog rám, változnak az időnk és van egy nagy előnyünk az ellenségeinkkel szemben. Ők nem tudják, hogy visszatértem. Egy hang azt suttogja a fejemben még ő sem tudja hová tartozik, de elcsendesítem a halandó nőt, akivel immáron egyek vagyunk, aki eggyé forrt velem, illetve inkább a részemmé vált, ugyanis egyértelműen én vagyok az erősebb, habár érzem az ő akaratát is, de nem küzd ellenem, tudja, hogy így lesz a jobb, mindkettőnknek... mindhármunknak.
Lágy csókot lehelek testvérem arcára majd kissé hátrébb húzódok, de csak annyira hogy lássam a szemeit, a lángok két tiszta tükrét./
- Úgy legyen. /mosolygok rá kisimítva egy tincset az arcából, majd folytatom./
- Soha nem kételkedtem benne, hogy annyira szeret téged, mint én, úgy szeret minket, akár egy anya, egy anya pedig nem hagyja magukra a gyermekeit. Aminek meg kellett történnie megtörtént, de ha el is esünk ő mindig ott lesz, hogy felsegítsen minket és bekötözze a sebeinket. Most nagyobbat estünk, mint eddig bárki, de fel kell állunk, és fel fogunk állni. Megismeri a világ ismét a Cyred'arnith ház nevét. /suttogom szenvedélyes hangon, szemeimben pedig eleven tüzek gyúlnak, a lelkünk lángjai a vérünk tüze.
Aztán ismét megölelem a bátyám, beszívom a bőrének füst és lángillatát, az otthon illatát és minden eltelt pillanattal egyre erősebb lesz a tudatom./
- Azt hittem végleg elvesztelek. /mondom szinte csak magamnak. A halál hidege még ott kísért a csontjaimban, amitől a lelkem egy része remegve menekülne, de az ősi sidhe szív erősebb és lassan felülkerekedik majd rajta. Más előtt meg sem említeném, de a bátyám előtt nincs rejtegetnivalóm, ős ismer, amióta Danu kegyelméből erre a világra születtem./

(142)

[Draechen]

- Én se benne kételkedtem, csak a világban. Sokan vannak, akiknek legszívesebben a fejét venném azért, amit velünk tettek. A családommal, a barátommal. De most még nincs itt az ideje. Óvatosan kell járnunk húgom. Te mindig is ügyesebben bántál a szavakkal. Az intrikák hálójában te nálam könnyebben eligazodsz. Te leszel a hang és én leszek a kar. Újra felemelkedünk. De ne ringasd magad tévhitekbe húgom. Nem óhajtok uralkodni, nem óhajtok újabb szakadást. Téged támogatlak bármi legyen is amire újjászületett szíved vágyik. De én a bosszúm után csak békét akarok magamnak. Mindig is gyűlöltem ahogy egymás hátának tőrt szegeznek egyesek és belefáradtam, hogy a vállam fölött állandóan hátra lessek. Ezer évet szenvedtem az ilyenek miatt, elegem volt belőle. És elég volt titeket egyszer elveszítenem. Jöjj, eleget időztünk idekinn. Térjünk meg a Dombba, vágyom az otthonra.
/ Felállítom újjászületett húgomat és finoman összefűzöm ujjaimat az övéivel./
- Vezess kérlek!
/Lassú léptekkel indultunk meg az idő közben télbe borult tájon át. Furcsállottam ezt a hirtelen változást, bár nekem már így is néha nehezemre esett lépést tartanom a világgal. Amikor az sidhe már évszázadokban és évezredekben számol, az évszakok változása nem más mint egy halandónak a nap járása. A Dombhoz vezető út régi emlékeket ébresztett s még mindig kísértettek fogságom képei. Mindazok a szörnyűségek amiknek csak a visszhangja jutott el hozzám, miközben megbéklyózva feküdtem börtönöm mélyén. De Danu közelsége egyre jobban átjárt és éreztem ahogy lassan eltöltekezem eszenciájával./


* Folytatás Tessa üvegszobájában a Dombon belül. *

(14)

[Legion]

* Előzmény a Királynő lakosztályában. *

/ A dombból kilépve nem töltöttem sok időt fölösleges ácsorgással. Eltüntetem szárnyaimat, hogy a kabátomat rendesen magamra vehessem és összehúzhassam magamon, majd átsétálok a másik domb bejáratához. Oda viszont nem lépek be. Talán a vak szerencse, de egy mondhatni sidhének tűnő alakba botlom a bejárat közelében. Különösebben nem akarom megzavarni, így szemből közelítem meg majd mikor látom hogy rám figyel, felkérem arra, hogy ha találkozik egy Rabraquat nevű sidhével, adja át neki üzenetem, miszerint "Éadrom kereste." Majd elköszönök a különös küllemű sidhétől és távozom. Mivel úgy vélem, fölösleges szétkürtölnöm a világnak visszatértem, így inkább átkerülésem után kapott nevemet használom ha idegenekkel találkozom. Minden esetre, mikor már látótávolságon kívülre kerülök a domboktól, megpróbálom homályos emlékeimet felidézni régi hatalmamról. Emlékszem, hogy valamikor régen, képesek voltunk szó szerint a kifakulni az anyagi világból s máshol visszalépni oda, de most hiába próbálom, még nincs meg hozzá az erőm. De nem is baj ez annyira, hisz mindig is élveztem, ahogy újra felfedezem önnön korlátaimat, hisz amennyire vissza tudok emlékezni, minden életemben egy kicsit más voltam. Bár gyógyítani sose tudtam, és ez egy kicsit mindig is elkeserített. Mint ha teljes valóm a küzdelemre teremtetett. Régi emlékek morzsái kísértettek egész sétám alatt. Emlékképek örömről és fájdalomról. Nőkről és csatákról. Egy arc viszont mindig visszatért, bár különös, hisz mint ha nem is emberi arcot hanem inkább egy lélek arcát látnám. Mondhatni az igazi valóját az angyalnak, akit valaha szerettem és ezernyi életen át se tudnám nem szeretni. Persze, mikor elhagytam a Mennyet, akkor őt is hátra hagytam, de azt hiszem, soha nem fordítottam igazán hátat neki, csak egyszerűen, soha nem volt bátorságom igazán visszatérni hozzá. Hisz az angyalok szemében én örökké áruló maradok és bár azt mondják, mi vagyunk a legbékésebb nép mind közül, kétlem hogy valaha megbocsátanák azt amit tettünk. Nem mint ha egyáltalán bocsánatot akarnánk kérni. Azt hiszem, ha egy kicsit is megbántam volna, akkor nem hoznám meg újra és újra ezt a döntést. Most se hoztam volna meg.
Viszont a hosszú sétának és az emlékezésnek lett eredménye is. Bár teljes testemmel még nem tudok kilépni az anyagi világból de szárnyaim már onnan is képesek felemelni engem a földről, így nem szükséges levetnem kabátomat mikor a levegőbe emelkedem és a Főhadiszállásunk felé veszem az irányt. Úgy hiszem, jót fog tenni, ha kicsit megpihenek otthon. Utána megkeresem Sarielt, talán, ha más nem, hogy lássam, de nem szabad felednem, hogy feladatom is van, így nem tölthetem egész napomat álmodozással./

(196)

* Folytatás a Főhadiszálláson*

[Drun]

*Zoax -- 2900.09.03.*


/Ruby rád emeli nagy szemeit./
- Igen, itt él a legtöbb goblin. Ez igaz, de egyúttal itt van a legtöbb probléma is.
/Rátekint a dombra, mely elöletek fekszik el./
- Nem tudom, hogy mennyit hallottál és, hogy kitől a fajtánkról. De azt hiszem, jobb ha nem fűzöl sok reményeke ahhoz, hogy könnyen beilleszkedsz.
/Megvonja kicsiny vállait, mintha ezzel egy vékony faágat mozdítana meg./
- Nálunk goblinoknál nincs hosszú táv! Jobb esetben is egy emberöltönyit élünk meg.
/Hangja lassacskán elvékonyodik. Xil rá pillant, mintha mondana neki valamit, majd a figyelmedet a Domb felszínén előtüremkedő kétszárnyú ajtó az ami magára vonja./

[Zoax]

[2900.Szeptember.03.]


/ Eltávolodunk a kaputól. Nézelődöm kicsit a békés tájon. Valahogy szabadnak érzem magam ezen a helyen. Sosem fogok énekelve virágot szedni, de ezerszer inkább egy rét mint egy város. Bár nem értem mi változott, Stockholm is város volt és a maga korában nem is kicsi. De H'Sekirat valahogy túl nagy, túl nyüzsgő nekem. Ez a rét viszont már majdnem felvidít. Ruby szavai a nézelődésből visszarántanak a valóságba, amit egyáltalán nem bánok. /
- H'Sekiratot sem ajánlottad mint lakóhelyet és Uclysse-t sem ajánlod. -/ Mondom kissé bosszúsan és bosszúságom okát sem hallgatom el. /- Nem lett volna egyszerűbb ha egyenesen közlöd velem mit ajánlasz?
/ Bár ő van hazai terepen ebben a korban, nem vagyok bizonyos benne, hogy megbízhatok az ítélőképességében. Ráadásul ha már ide elértem, nem fogok megtorpanni csak mert problémás a hely. /
+ Ez az egész kontinens egy nagy probléma amire rá sem hederítenék, ha nem kerültem volna ide az öcsémmel együtt. +
- Most már mindegy. Ha az előtt szóltál volna, hogy átlépünk a kapun, akkor hallgatok rád. De ha már itt vagyok, nem megyek el. -/ Már nem vagyok bosszús, egyszerűen csak közöltem a tényt. Aztán Ruby is közöl velem egy tényt ami határozottan nem tetszik nekem. /
- Nem áll szándékomban itt megdögleni. -/ Felelem kétértelműen. Határozott célom, hogy összeszedjem Kry-t... /+ Ez egész jó név neki. +/ ...aztán hazatérjek vissza az én világomba, vissza Brigittehez. Pokolian hiányzik. Az ölelése, a nevetése, a szerelmes vagy épp megrovó pillantásai, a talpraesettsége.... /+ Nagyon meg fogom verni azt aki ezért felelős! Nagyon! +
/ Visszarángatom magam a valóságba és még épp elkapom a Xil és Ruby közötti néma párbeszédet. /+ Ezek telepátiával beszélgetnek és alighanem eltitkolnak előlem valamit. Talán több dolgot is. +
/ A gyanú gyökeret ver bennem és eldöntöm, hogy egyikükben sem fogok megbízni. Eddig sem bíztam de ez után azt sem hiszem el amit kérdeznek. Közben megjelenik egy kapu és igazolja előbbi sejtésemet, hogy úgy is megismerem a bejutás módját ha eljön az ideje./

(65)

[Drun]

*Zoax -- 2900.09.03.*


/A földön ahogy a kétszárnyú kapu elterül, apró folydogáló fekete-sötétkék víz folyik szét, a gravitációra fittye hányva, minden irányba./
- Nem hittem volna, hogy egyáltalán érdekel, hogy mit gondolok, vagy teszek.
/Feleli kicsit sértődötten a kis goblinlány. Igazából nem tudod, hova tenni, hogy most miért ennyire feszült. Neki nem változik nyugodttá a hangulata, miután a tiéd igen./
- Ha nem akarsz megdögleni, akkor figyelj jobban oda a környezetedre!
/Ezzel mindenki elé vágva elindul a kitáruló ajtón.
Xil is lassan lesétál a vég-láthatatlan folyóson, melyen sokkal hamarabb tudtok keresztüljutni, mint elsőre gondolnád./

[Zoax]

[2900.Szeptember.03.]

/ A kapu nem valami bizalomgerjesztő azzal a beteges árnyalatú vízzel maga körül. De jelen helyzetben ez a legkevésbé sem érdekel. Sokka jobban leköt Ruby viselkedése. A kijelentésén olyannyira meglepődöm, hogy még a szemöldököm is felszalad egy pillanatra. Nem tudom mi baja van, de valahogy nem akarok összekapni vele. Nem azért mert félnék tőle. Egyszerűen csak aranyos és ő áll a legközelebb hozzám ebben az elcseszett korban. /
+ Ilyen nincs. Kötődni kezdtem egy síró bokorhoz ami akaratán kívül majdnem megölt. Ez a vég kezdete. +
/ De ez nem változtat a tényen, hogy Ruby a maga tökkelütöttségével egészen szimpatikus. Így sértődött beszólására nyugodtan felelek. Már csak azért is, mert valahogy nem bosszantott fel a kijelentésével annak ellenére sem, hogy nem szolgáltam rá... nagyon. Meg azt hiszem nem rám haragszik, csak bántja valami. /
- Te vagy hazai pályán és te segítesz nekem. Természetes, hogy meghallgatom a véleményedet.
+ Bár tény, hogy nem bízom az ítélőképességedben az értelmi szintedből adódóan. +
- Ha nem érdekelne a véleményed, meg sem hallgattalak volna sosem.
/ Úgy tűnik nem hatottam meg mert következő szavai csak még ingerültebbek. Ekkor döntöm el, hogy hallgatok a jelekre. Mert igaza van Rubynak, a jelek azért vannak, hogy hallgassunk rájuk. /+ Nem is olyan hülye ez a kiscsaj. Vagy igen? +/ Kezdek elbizonytalanodni a témában. De egyvalamiben bizonyos vagyok. Hogy itt és most tiszta vizet öntök a pohárba. Megállok a kapu előtt és a lány után kiáltok. A hangom komoly és határozott de van benne egy árnyalatnyi barátságos tónus. Nem tudom mire vélni még én magam sem a szinte már kedves kérdésemet, de nem érdekel. /
- Ruby! Mi a baj?

(66)

[Drun]

*Zoax -- 2900.09.03.*


/Xil még vissza pillant rád, a folyosóról. Lassan szakad ketté az arca, ahogy megszólal./
- Valószínűleg már lent van. A Hangod nem ér el odáig, ha kint maradsz.
/Ezzel sarkon fordul és folytatja az útját lefelé.
Ha elindulsz érzed a kapun átlépve a változást. A sötétség mintha körbe ölelne és nem akar elengedni. Érzed a tiszta mágiát, ami az egész Domb magába zár./


A folytatást már a Fénytelen csarnokba írd kérlek.