Belső kert

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Szenvtelen arccal hallgatom mit válaszol, de amint befejezi és egy másik helyet említ meg, barátságos mosolyt küldök felé./
- Köszönöm az invitálást! Elfogadom.
/Felelem annyira őszinte hangon, hogy már én is elhiszem, hogy igaz lehet. Bár tudom, hogy ez pusztán csak azért teszem, hogy megtudjam mi vár rám a következő helyen. Ha azt hiszi, hogy érdekel a kis magán szférája, akkor talán előbb megnyílik és könnyebben megismerhetem az itteni viszonyokat is. Így könnyebben távol tudom majd tartani magam tőlük./
- Vezess.
/Karolok bele, mintha legjobb barátnők lennénk./
- Rád bízom magam.


{321}

[Mira]

A tündér arca felragyog, amint a legjobb barátnődként kezeled. Csönd van köztetek, Irddra nem akar fölösleges csacsogást kezdeményezni, nem az a típus. Ellenben ez a csend egyáltalán nem kellemetlen.

Irddra kivezet a teremből, bár még mindig a kertben maradtok. A rózsák kapkodva nyúlnak felé, mire a tündér csilingelve felnevet.

- Mindig is kedveltek - magyarázza örömmel teli hangon. - Én is szeretem a rózsákat. Nem hiába vagyok a Rózsák Hölgye.

A hölgy egy rózsabokorhoz vezet, ami érintésére kettényílik, így láthatóvá válik a mögötte halványan derengő ösvény. A hosszú út végéről kékes fény szűrődik át a növényeken keresztül. Ahogy megindultok az ösvényen, mögöttetek bezárul a bejárat. Lassan megérkeztek a kék fény forrásához: egy ezüst keretes egész alakos tükörben örvénylik a kék fény, lágyan, délcegen. Erős a fénye, de meglepő módon egyáltalán nem vakító. Nem zavar belenézned.

A tükör előtt egy üvegszék található, mellette üvegasztal. A kis tisztást rózsák lengik be, kedvesen nyúlnak Irddra felé, és amikor a Rózsák Hölgye Neked ajánlja fel az üvegszéket (ami meglepő módon nagyon kényelmes), a növények összefonódnak, hogy a tündér is le tudjon valahová ülni.

- Innen szoktam figyelni a virágaimat, hogyha épp nem a kertben vagyok - mosolyog Rád társnőd.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Örömömre szolgál, hogy nem hallom a hangját, így legalább a belső hangokra is tudok figyelni. Kivételesen nem veszekszek magammal, de azért teljes egyetértéssel sem haladok a rejtekhely felé./
- Gyönyörűek a virágok!
/Jegyzem meg, mikor szóba hozza őket. Valóban így gondolom, de nem tűnik többnek egy egyszerű bóknál. Érzem az életet belőlük kisugározni, de több harmóniát éreztem az angyalkertbe, mint itt a tündérek között./
- Érdekes.
/Mondom, ki félhangosan a véleményem, mikor leülök./
- Gyakran jársz ide?
/Teszem fel az első kérdést, mely akár a beszélgetés kezdetét is jelentheti, hiszen eddig eléggé passzívan viselkedtem./
- Azt a kijelentésed, hogy a te virágaid, mennyire tényszerű? Te ültetted, gondozod őket?
/Bár egyszerű beszélgetési fonálnak tűnik, valahol mégis érdekel, hiszen szakmám a kertészet és nagyon szerettem csinálni!/


{322}

[Mira]

Irddra hálásan tekint rád, amikor megdicséred a virágait.

- Igen, gyakran járok ide. Időnként elég sok, ami az udvarban zajlik. És pozíciómnak köszönhetően - illetve valójában a szüleim pozíciójának hála - elég komoly szerepet töltök be a politikában. - A hölgy gondterhelten, nagyon sóhajt. - Időnként azt kívánom, bár csak egy egyszerű lány lehetnék. Túl sokat várnak el tőlem.

Megsimítja az egyik rózsát, ami a testét tartja.

- Igen, én nevelem őket egészen palántakoruktól. De csak őket itt. A Domb többi rózsájára is figyelek, és utasítom a Rend tagjait, hogyha valami dolog van, de annyi rózsa van Uclysse-ben, hogy arra egyetlen egy személy édes kevés! - szenvedélyes tekintetét rád emeli. Imádja a rózsáit, ehhez nem fér kétség.

- Mi van, húgi! Már a nőkre buksz? - szól ki váratlanul egy gúnyos hang a tükörből. Irddra kis sikolyt hallat, aztán felpattan a székéről, és a tükör elé áll, így nem látod, hogy kivel beszél.

- Kelyim!! Menj innen, ez magánszféra! - rázza meg kis ökleit a lány a tükörben álló alak felé, aki megpróbál kilesni a lány vállai és szárnyai mögött, ám eddig csak a feje búbját sikerült megpillantanod.

- Ne drámázz itt, húgocskám. Engem nem zavar, hogy más vagy. De hadd lássam a választottadat! - Egy kéz nyúl ki a tükörből, majd arrébb tolja Irddrát. A tündér megsemmisülten veszi tudomásul, hogy vesztett, ráadásul még jól el is ásta magát előtted.

A szőke hajú, szálkás úriember egyszerű fehér ingben, zöld vászonnadrágban, meztélláb lép ki a kék fényből, majd végigmér téged. Égszínkék szemében egy pillanatra döbbenet szalad át, de aztán természetes lezsersége és sárma veszi át a stafétabotot újfent.

- Hirig, bemutatom a bátyámat, a Rózsák Lordját, Kelyim Estwort - szól kísérőnőd már-már rákvörös arccal, majd fejét a tenyerébe temeti megsemmisülten.

- Üdvözlet! - villantja rád féloldalas mosolyát a báty, majd visszapillant a már-már ájult testvérére, aki időközben helyet foglalt a székében.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Érdeklődve hallgatom, hiszen tényleg mindenem volt régen a kertészkedés. Mikor látom, hogyan reagálnak a virágok érintésére, én is megpróbálkozom egy hozzám közelebb lévő rózsával.
Fél szemmel figyelem csak Irddrát, leginkább a karmazsin színeket figyelem. mégis látható, amikor panaszkodik, hogy egy félmosoly és "fogalmad sincs, hogy miről beszélsz" tekintet jelenik meg arcomon./
- Megértelek.
/Mégis megértésemről adók hangot, bár nem túl hiteles. Hiszen hangomban is ott van az enyhe cinizmus.
Ellenben amikor egy férfi hang toppan közénk, a megszokott arckifejezésem uralkodik el, plusz az egyik szemöldököm emelkedik fel, homlokon közepéig, mintegy kérdőn.
A tekintet, nem a feltett kérdésnek szól, hanem annak, hogy azt hittem itt magunk lehetünk./
+ Ennyit a faggatózásról! +
/Szótlanul figyelem az eseményeket, majd amikor megáll előttem a hang forrása, rendezem vonásaim teljesen. Szívemben egy apró szúrást érzek, mert egy pillanat leforgása alatt eszembe juttatta Raphaelt. Akitől úgy váltam el, mielőtt meghalt volna, hogy szokásunkhoz híven veszekszünk.
Most meg itt állt előttem egy férfi, aki ugyan olyan ingereket keltett bennem, mint Ő./
- Üdvözöllek Virágszálam!
/Biccentek a jövevénynek, majd Irddra felé fordítom fejem./
- Ha gondolod, kérhetek neked frissítőt, még megbeszélitek, hogy udvarolni fogsz e, vagy sem.
/Könnyed vállvonással kíséreltem meg elvenni a hangomban megbúvó cinizmust, egy nemtörődöm testbeszéddel./
- Viszont a válasz engem is érdekel.
/Emeltem fel mutatóujjam, mint aki nagyon nyomatékosítani akarna egy figyelmeztetést, majd megingatom, jobbra-balra./
- Az ilyen nemű dolgokat jobb az elején tisztázni!
/Szomorkás mosolyra görbült ajkam, még egy nehéz sóhajt is ellengetem./
- Viszont tudnod, kell az én hozzáállásomat is. Csak a férfiakhoz vonzódom.
/A már felemelt kezemet, tenyérrel felfelé, ujjaimat kinyújtva tartom eközben.
Hosszan fürkésztem az arcét, majd jóízűen felkacagok, mivel úgy érzem, hogy csak ezzel tudom a félájult lányba a lelki egyensúlyát helyrezökkenteni.
Kinyújtom a kezem és megfogom a vállát./
- Ne is figyelj erre a kölyökre, ha butaságokat beszél, csak hessegesd el.
/Néztem vissza már komolyabb tekintettel Kelymre./
- Te meg Virágszálam, tanuld meg azt, hogyan kell illendően megérkezni. Főleg két lány társaságába!


{323}

[Mira]

A rózsa érintésedre nem igazán reagál. Talán azért remeg meg egy pillanatra, mert Irddra figyelmét érzed magadon, az ő energiái keringenek körülötted is.

Mikor rátérsz az udvarlási szokásaira, Irddra még vörösebb lesz, és kétségbeesetten próbál kimászni a bátyja által összehozott slamasztikából.

- Normális vagyok - nyögi ki végül szerencsétlenül.

- Hát persze! - vigyorog rá Kelyim. Hála Danunak, a kacagásoddal mosolyt fakasztasz a lány arcára, a kellemetlen helyzetet ügyesen megoldod. Aztán a lány felnéz a bátyára: - Igaza van Hirignek, bátyus, a lehető legmodortalanabbul sikerült megérkezned. És már megbeszéltük, hogy nem szeretem, ha hívatlanul felbukkansz. - Suttogva, a fogai között préselve még hozzáteszi: - És utálom, hogyha lejáratsz.

- Elnézéseteket kérem, hölgyeim - hajol meg a férfi mélyen. Fehér, bő inge alól kibukkannak feszes mellizmai. - Mélyen megbántam már, hogy ilyen udvariatlan és faragatlan voltam, minthogy azt is, hogy förtelmes dolgokat szólottam - mondja először komolyan, aztán egyre inkább cinikusan. Mondandója végére arcára undor ül ki. - Megőrülök a protokolltól. Hála Danunak, amiért kellett megjelennem a bálon. Nem mellesleg pedig van okom itt lenni, húgocskám - fordul ismét Irddra felé. - Anyánk keres. Valami hivatalos ügy. De ne aggódj, azt mondtam, hogy még a Táncon vagy, és végig a Királynővel maradsz. Holnap szívás lesz, amikor kiderül, hogy ez nem igaz, de legalább addig még szabad vagy.

Kelyim ismét feléd fordul, és most tényleg komolyságot vélsz felfedezni szemeiben.

- Elnézést, hogyha megbántottalak. De úgy gondolom, nincs szükség a kacifántos szavakra ahhoz, hogy elmondjam a véleményem, mint ahogy az etikett is fölösleges, hogyha jól akarom érezni magam anélkül, hogyha másoknak is ártanék.

- Irddra, amíg te a táncon pörögtél, elintéztem egy-két dolgot. Szóval ne lepődj meg, hogyha pár nap múlva kiutasítanak a Dombból engem. Te biztonságban vagy, meg a Királynő kedvel. Ám én csak miattad vagyok itt. Nem lett volna szabad elutasítanom Aladrah ajánlatát.

- Hirig, örültem a szerencsének. Bármiben a szolgálatodra lehetek, csak suttogj a rózsáknak - villant rád búcsúzóul egy féloldalas mosolyt, melytől az egész mondta kétértelművé válik, aztán belép a tükörbe, és eltűnik.

Irddra falfehér arccal, meredten ül a rózsaszékén. Gondterhelten rágja a körmeit.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Virágot mellőzve figyelek a két testvér beszélgetéseire. Irddra felé egy cinkos mosolyt küldök, mikor még a nemi hovatartozás témát feszegeti.
Halvány mosollyal arcomon szemlélem a két fiatalt. Mivel jelenleg úgy érzem, hogy én vagyok az érettebb hármunk közül.
Mindaddig úgy érzem, mikor Kelyim nem vált stílust és kér cinikusan bocsánatot.
Nagyon tetszik a viselkedése, így leplezetlenül mosolygok rá közben, ahogy magyaráz./
- Elnézlek!
/Mondom mikor egy kis szünetet tart. Enyhén félrebillentett fejjel mérem végig. De tekintetem a szemén állapodik meg.
Felkuncogok, mikor saját viselkedését magyarázza. Kifelé ez valószínűleg kételkedésnek tűnik, de belül csak a makacs és sértett hiúságán mosolygok. Hiszen én is így reagáltam volna./
+ Miért tetszik az ahogy beszélsz? +
/Nem mondok semmi mást mindaddig míg velünk van, majd a kissé zavart lányka felé fordulok.
Nem tudom megmagyarázni miért, de önkéntelenül mondom a szavakat./
- Ne haragudj, de azt hiszem valamit meg kell vele beszélnem. Mindjárt vissza jövök.
/Lehet azért keltem fel és indultam a tükör felé, mert nem akartam őt is elveszíteni mint Raphaelt. Persze ezt nem vallottam volna be nyíltan!
Vállam felett még vissza tekintek a tündérre, komoly tekintettel és kissé szenvtelen arccal nézek rá./
- Nem kell tartanod semmitől! Nem eszem meg!
/Egyenes tartással, lépek át a tükrön. Határozottan, még ha nem is tudom mit rejt a másik oldal./


{324}

[Mira]

Folytatás az Estwor rezidencián.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Örülök, hogy végre újra a rózsák közé érhetek, hogy magam mögött hagyhatom azt a furcsa helyet. Főleg, hogy már nincs ott Kelyim./
- Szia Irddra!
/Köszöntöm halkan, de határozott hangon, ahogy közeledek hozzá./
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. Csak el kellett intéznünk a bátyáddal pár apróságot.
/Mosolygok rá, kedvesen, majd leülök mellé./
- Remélem nem untad halálra magad.
/Letámasztom magam mellett mindkét kezem és kicsit hátra dőlök, mintha napoznék a reggelifényben./
- Azt hiszem, hamarosan mehetünk is a partira amit a Királynőd rendez.


{333}

[Mira]

Irddra értetlenül pillant Rád, aztán látod, amint visszatér a jelenbe. Bánatosan elmosolyodik.

- Hirig, a bálnak már rég vége. A tükör hibája. Időnként kicsit elveszünk benne. Mivel idegen vagy, azért lépett fel ez a hiba megint. Sajnálom - vonja meg a vállát bűnbánú arccal. - Az pedig, hogy mi dolgod volt a bátyámmal, magánügy. Remélem, nem bosszantott halálra.

Feláll a kis rózsaszékéből, megtörli a szemét, majd nagyon nyújtózva ásít egyet. Itt éjszakázhatott.

- Azt hiszem, itt el kell válnunk. Mindkettőnknek megvannak a maga feladatai. Vagy van még valami, amiben segíthetek? - pislog Rád gyöngyszemeivel, majd tekintete megállapodik a kardodon.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Együtt érzően pillantok rá, miközben türelmesen várom, hogy vissza térejen a jelenbe./
- Roppantul sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a partira!
/Nézek rá félmosollyal arcomon, majd őszinte hangszínnel folytatom./
- Azt viszont tényleg sajnálom, hogy te nem tudtál elmenni.
/Nem világosítom, fel, hogy mit is tudtam elintézni Kelyimmel, vagy mit nem. Viszont a tökőrről kapott információkat elraktározom!/
- Sajnálom, hogy vártál rám és nem tudtad magad kipihenni. Sem jól érezni!
/Felkelek, és nem teszem fel nyíltan a kérdést, mi dolga van. Inkább csendben figyelem arcvonásait, mikor a pengére téved./
- A másikat Neked hagyta otthon.
/Mondom, mikor már eléggé elmélyült a csend, hogy ennyi elég legyen magyarázatnak./
- Talán ellenedre van, hogy az Ikrek egyike nálam van?
/Kérdezem, majd a kezem nyújtom, hogy felsegítsem./


{334}

[Mira]

Irrdra hálásan elfogadja kinyújtott jobbod, majd feltápászkodik. A rózsából fonódott széke visszaolvad a magas sövényfalba.

- Ugyan, semmit se tesz. Szívesen kihagytam miattad - mosolyog fáradtan Rád, aztán felvonja a szemöldökét, amikor az Ikred párját emlegeted. - Biztos vagy benne, hogy itt hagyta? No, de sebaj, majd elmegyek érte. - Néhány percig hallgat, összeráncolja a homlokát. - Ne haragudj, Hirig, hogy ezt mondom, de igen, egy kicsit zavar, hogy nálad van a kard. Régi családi ereklye, melynek felbecsülhetetlen az értéke - de nem az ára miatt. És nem a személyed ellen van kivetnivalóm, egyszerűen még nem ismerlek. Mindketten csak úgy belecsöppentünk a dolgokba. Kicsit összezavarodtam. Azonban megbízok a bátyámban, nem követelem vissza a pengét. Váljon hasznodra. Remélem, méltónak találtatsz rá, és így előbb vagy utóbb felfedi előtted mágikus tulajdonságait is.

Biztatóan megszorítja a kezedet, aztán megrezgeti szárnyait.

- Igazán szükségem lenne az ágyamra - nevet fel a lány, és vágyakozóan a tükrére pillant. - Nem lenne ellenedre, ha most különválnánk? Később megtalálhatsz a rózsák segítségével is akár, de szerintem már a rezidenciánkba is eljutsz. - Hogyha eddig elengedted volna a kezét, most csuklód után nyúl, és fájdalmasan megszorítja. - Szükségem van Rád, Hirig. A barátod akarok lenni. Nem bírom egyedül. - Égszínkék szeme könyörgésbe fullad. Vajon Kelyimet is így próbálta maradásra bírni?

Így, vagy úgy, de Irrdra is elmegy. Persze, hogyha akarsz még mondani neki valamit, meghallgat, válaszol is. De a végeredmény nem változik: őt is elnyeli a tükör, majd elsötétül.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Érzem a fáradságát, ahogy egymásnak ellentétes dolgokat mond. De nem teszem szóvá, nem hozom fel figyelmére azt, hogy összevissza beszél. Inkább csak csendben szemlélem, lágy mosoly mögül.
Amikor a pengére tesz megjegyzést csak bólintok, mintegy beleegyezésként. Ellenben akkor sem adnám neki oda, ha vissza kérné. Kelyim adta nekem, csak Ö kérheti vissza! Nem azért mert annyira ragaszkodnék hozzá, vagy mert nem tudnék élni nélküle, csupán csak azért, mert nem érzem kötelességemnek./
- Ha engeded, hogy megismerjelek, akkor talán lehetünk barátok.
/felelem neki, mikor az utolsó mondatokat is megosztotta velem, de még mielőtt átlépne a tükörkapun./
+ Érdekes egy szerkezet! Nekem tuti nem lesz ilyen a lakosztályomban! +
/Nézem még egy ideig a sötét üveget, majd egy jól hallható sóhajjal körbenézek./
+ Szépen kikerültem a Királynő meghívását, amivel jól magamra haragíthattam... De nem számít! +
/Rendezett vonásokkal indulok vissza a szobám felé./


{335}

[Jóindulat]

*Hirig: folytatás a lakosztályodban*

[Caridwen]

*Lyendryana Daimon - Előzmény - 2900. augusztus 4.*

/Szinte menekülésszerű távozásod a Domb terelgeti. A folyosók szeszélyesen kanyarognak előtte,d ahogy távolodsz a Csarnokból. Éppen a kertbe érkezel, a rózsák mintha ezernyi vörös szemként figyelnének, amikor az oly ismerős hang basszusa csendül fel mögötted./

- Lyen, kérlek várj!

/Gquen kissé megtorpan a lábad mellett, érzed az izmok hullámzását sötét bundája alatt. A pofáját a testvéred felé fordítja. Ha követed a példáját meglátod az oly ismerős arcot, ami mintha a férfi nem sablonjába burkolva, de a tied tükörképe lenne. Az arcán mintha zavar villanna, de aztán a jól megszokott sidhe semlegesség veszi át a helyét./

- Ne haragudj a zavarásért, de beszélnünk kéne... Már nagyon rég óta... /mondja csendesen. Mintha egy bocsánatkérésféle remegne a szavaiban, de büszke akár te, nem fogja csak úgy kimondani. Egyenlőre a beleegyezésedre vár, hogy nem kergeted el. Közben tétován Gquen felé nyúl, aki vet rád egy pillantást, de hagyja, hogy a testvéred megérintse./

[Lyendryana Daimon]

/Nem tudom megmagyarázni mért, de tudom, hogy nem szabad most maradnom, a Királynő és testőrsége körül! Ezt az érzést, azt hiszem Gquen is megérezhette, mert ki sem kellett mondanom a szavakat, már vitt is tovább kifelé a csarnokból, ahol a többiek maradtak./
+ Köszönöm! +
/Mondom ki, majdnem hangosan is, majd rájövök, hogy eddig is némán beszélgettünk, ezért magamban tartom.
Érzem, hogy valaki követ miket, de nem akarom tudomásul venni. Reménykedem benne, hogy lemarad, de nem ez történik.
Nagy levegőt veszek, amikor a virágok közé érek, és szép lassan megfordulok./
+ Szembe kell nézni vele, nem-igaz?! +
/Arcomon a megszokott maszk van, hangom is közönyös./
- Nagyon régen mertek így hívni!


{56}

[Caridwen]

*Lyendryana - 2900. augusztus 4.*

/Valami egészen különöset, talán megbánást vélsz felfedezni az arcán, de az érzelem épp olyan gyorsan suhan tovább, ahogy feltűnt és csak a megszokott semleges maszk marad./

- Igen tudom... Nagyon sok idő eltelt azóta is, hogy találkoztunk. /mondja csöndes kiismerhetetlen hangon.
Mintegy öntudatlanul simogatja közben Gquent, aki okos szemeivel hol rád, hol a testvéredre pillant. Aztán a másik sidhe felsóhajt és gyorsan belekezd, úgy hadarva el az egészet, mintha a szavak égetnék az ajkát./

- Bocsánatkéréssel tartozom neked testvérem. Bánom hogy annyira összevesztünk... Danu felébredt, éreztem az erejét, ahogy végigáradt a világon... Aztán meglátogatott álmomban és felnyitotta a szemem.
/Egy pillanatra elrévedt, mint aki még mindig az álomba merül, aztán feléd fordította a pillantását./

- Kérlek ne haragudj, tudom őrültséget csináltam.

[Lyendryana Daimon]

/Aprót biccentek a fejemmel és mintegy mellékesen jegyezném meg, színtelen hangszínnel./
- Majd kétszáz éve már.
/Félrebillentett fejjel figyelem, minden mozdulatát, mimikáját, mintha most látnám először, és nem ismerném a teste minden porcikáját. Mintha most jönnék rá, hogy létezik./
- Ha az átlag emberi mércével tekintjük ezt az eltelt időt, akiket annyira kedvelsz, akkor nagyon sok. Ellenben, ha azt nézzük, hogy kik vagyunk, akkor ez semmiség. Mintha tegnap lett volna, hogy megtörtént.
/Nem mondom ki hangosan az okot, miért lett vége, hiszen tudja. Hangom annyira tárgyilagos, mintha az időjárásról beszélnék, nem az életem egyik legjobban befolyásoló tényezőjéről!/
- Nem hiszem, hogy közöm lenne ahhoz, amit Anyánk Neked mondott!
/Mondom sokára, azután, hogy elhallgatott.
Egyetlen támaszom most négylábú társam./
- Haragudni?
/Emelem fel a fejem, hogy egyenesen álljak./
- Pontosan melyik tettedre gondolsz?
/Megvonom egyik vállam. Szerencsére nem látszik semmilyen érzelem az arcomon. Még mindig tökéletes a maszk, amit a Napfényes udvarba tanultam meg./
- Arra, hogy eltaszítottál magadtól, és a szerelmet választottad?
/Annak a shidének a nevét nem vagyok hajlandó kimondani. Nem azért mert félek tőle, hanem mert annyira megvetem, hogy nem tartom érdemesnek rá./
- Teljesen érthető!


{57}

[Caridwen]

*Lyendryana - 2900. augusztus 4.*

/Csak biccent egyet./
- Igen, nagyon sok idő... Néha valóban kevesebbnek, néha azonban sokkal többnek tűnik.
/Pillantását a tiedbe fúrja, mialatt folytatja./
- De igen közöd van hozzá, több mint bárki másnak. Valaha minden gondolatunk egy volt, valaha egy méhen osztoztunk, aztán a szívünk is egy volt hosszú-hosszú ideig...
/Egy pillanatra elhallgat, ahogy benne is feldereng az ami elszakított titeket egymástól./
- És igen, én tehetek róla, a szerelmet választottam, mert azt hittem az mindennél többet ér... Botor voltam és fiatal, nem láttam tovább a saját magam alkotta ábrándképeknél...
/Egy pillanatra elnézett a rózsákat bámulta, majd visszafordult feléd./
- Danu megmutatta nekem a társam lelkét, a vélt szerelmem lelkét... Megláttam benne a romlást és az álságosságot, amibe kis híján belehaltam... És nem csak a saját fájdalmam miatt, inkább azért mert buta kamasz módjára ezzel neked is fájdalmat okoztam.
/Tudod mekkora fájdalom lehet ez neki, hisz a szerelme őrült volt, de tiszta. Nem látod az arcán mégis tudod, pont úgy, ahogy régen is tudtad mi jár a fejében./
- Sajnálom testvérem... habár azt hiszem nem tudok soha elégszer bocsánatot kérni érte. Most egyedül vagyok és elvesztem, nem tudtam hogyan mondjam el neked ezt az egészet, de reméltem egyáltalán lesz alkalom, amikor meghallgatsz.

[Lyendryana Daimon]

/Bólintani tudok, mikor a közös múltunkat említi./
- Egy tényezőt kihagytál. Azt amikor megszülettünk, majdnem megöltelek.
/Mondom érzelemmentes hangon. Pedig talán az egyetlen olyan dolog amit tényleg bánok az életemben./
- Attól, mert a lelke olyan ami, tökéletesen illik a Napfényes Udvarba, nem kellene elfordulnod tőle.
/Jegyzem meg, mintegy mellékesen a véleményem./
- Nem hiba, ha valaki a szerelmet választja! Nem értem, hogy most miért érzed ezt így?
/Kicsit megingatom a fejem, majd elhallgatok./
- Csak nem azt akarod mondani, hogy különváltatok?
/Ajkam lefelé görbül, hiszen pontosan tudom, milyen érzés lehet ez számára. Nem azzal a személlyel lenni akit tiszta szívből szeretsz, féktelen szenvedéllyel./
- Sajnálom!
/Mondom őszintén. Pedig ugyanakkor örülök is, annak, hogy nincsenek együtt. Már nem használja ki őt!/
- Nincs rosszabb a viszonzatlan szerelemnél!
/Mondom ki hangosan a gondolataim, majd hirtelen észbe kapva elhallgatok./
+ Én már csak tudom! +
/Fejezem be magamban./
- Nem kell számtalanszor bocsánatot kérned amiatt, mert meghoztál egy döntést.
/Kinyújtom a kezem felé, de félúton megakad a mozdulat./
- Megértettem, és elfogadtam az akkori döntésed!
/Ha megfogja kicsit megszorítom a kezét, ellenben vissza hanyatlik a testem mellé./
- Pontosan, hogy érted azt, hogy majdnem meghaltál?
/Húzom résnyire össze a szemem, de arcom továbbra is rezzenéstelen marad, akárcsak hangom, közönyös./


{58}

[Caridwen]

*Lyendryana - 2900. augusztus 4.*

/Vet rád egy dühös pillantást, amit akkor kaptál kisebb korotokba, hogyha valami nagy butaságot mondtál. Ennél többre nem is méltatja a dolgot. Ő soha nem volt hajlandó így felfogni a dolgot, hogy ártottál volna neki valaha is./
- Nem ilyen egyszerű a dolog... Én másnak hittem őt, egy álomképbe szerettem bele, nem pedig egy valós nőbe... Plusz történt még valami. Fájdalom suhant át az arcán, olyan mérhetetlen fájdalom, amit tudod más elől eltitkolna, csak neked mutat meg./
- Azt mondja nem lenne hajlandó megszülni az én gyermekemet... /suttogja alig hallhatóan./
- Igen elváltunk. Ez a szerelem nem az volt, aminek én hittem... De még így is annyira fáj. /mondja továbbra is halkan./
- Tudom, hogy elfogadtad, mindig rám hagytad az őrült ötleteimet is. Engem az bánt, hogy neked fájdalmat okoztam ezzel.
/Amikor felé nyújtod a kezed ő is ezt teszi, pont mint régen, amit az egyikőtök elkezd, azt a másik befejezi. Ő azonban nem áll meg itt, magához von és szorosan megölel.
Olyan megnyugtató és teljes az egész, úgy érzed most vagy igazán egész, mintha az érme másik fele nélkül csak egy törött darab lettél volna.
Az utolsó kérdésedre a választ a nyakadba suttogja, de talán jobb is, hogy nem látod az arcát./
- Igen... Elgondolkoztam rajta, hogy van-e így értelme az életemnek... Hogy ezek után... Ezért jöttem el hozzád, ne haragudj Lyen, de szükségem van rád. /mondja egészen csendesen./

[Lyendryana Daimon]

/Sajnálattal az arcomon nézek rá./
- Hiszen tudhatnád, hogy ott minden illúzió!
/Mondom, mikor látom az érzelmeit az arcán. Csendben hallgatom végig, és meglepődöm, amikor magához szorít. Próbálom eltolni, hiszen a kettőnk közé szorult Gquen, nem hiszem, hogy örül ennek a hirtelen ölelésnek.
Viszont amikor az öngyilkosságról beszél, mégis leteszek a dologról, mert elfacsarodik a szívem. Szorosan ölelem magamhoz./
- Lyen, ne beszélj ostobaságokat!
/Hosszú ideig csak ölelem és simogatom a hátát, bele tudok a hajába. Most jövök csak rá, hogy mennyire hiányzott az érintése, az illata, a hangja.
Azóta, amióta elhagytam a Napfényes udvart, nem érintett meg senki. Nem láttam őt, és nem is beszélhettem vele./
- Mihez kezdesz ezután?


{59}

[Caridwen]

*Lyendryana - 2900. augusztus 4.*

- Igen tudtam... De más amikor tudsz valamit, meg amikor megtapasztalod. /sóhajt fel.
Gquen oldalra surran, hogy ne álljon közétek és onnan néz fel rád okos szemeivel. A pillantása azt súgja megérti és meghagyja nektek ezt a pillanatot./
- Akkor nem tűnt ostobaságnak... Ezért is akartam eljönni hozzád. Hogy legyen valaki, aki jól lehord, amiért ilyeneket gondolok. Valaki, akiben valóban megbízhatok. /súgja a nyakadba ölelés közben.
Nem enged el, láthatóan ő is hasonlóan érez mint te, ami nem is meglepő... hiszen olyannyira egyformák vagytok, hiába különböztök./
- Nos őszintén? Fogalmam sincs... Napról napra élek, csak próbálom átvészelni a holnapot. Eddig Ő volt az életem értelme, a célom... De most... Valahogy minden elvesztette a fókuszát.
/Egy pillanatra elhallgat, majd kissé bizonytalanul megkérdezi./
- Gondot jelentene, ha egy ideig itt maradnék veled?

[Lyendryana Daimon]

/Megsimogatom a fejét./
- Minden egyes pillanatban tapasztaltad, csak becsuktad a szemed!
/Szorosan ölelem magamhoz, és közben küldök egy köszönömöt Gquennek, hogy hagy minket most újra egymásra találni./
+ De azért ne hagyj el! +
/Mondom még kicsit fedő hangszínnel. Már ha lehet a gondolaton keresztül érzékeltetni ilyesmit.
Nagy, fáradt sóhaj hagyja el a testem./
- Az elhalványodás nem megoldás!
/Mondom halkan, de mégis teljes meggyőződéssel./
- Lyen.
/Kezdek neki, mikor arra céloz, hogy otthagyja az udvart és itt marad, majd mégis elhallgatok, hogy alaposan megrágjam magamban a véleményem./
- Lyen. Ez itt nem a te világod!
/Kezdek neki, mikor már majdnem kínossá válik a csönd./
- Nem bírnál ki egy esztendőt sem.
/Ölelem szorosan magamhoz./
- Nem akarom, hogy elhalványodj! Viszont itt neked, semmi sem jelentené az életet. Nem látnád meg azt amit én.
/Szorosan tartom, hogy véletlenül se engedjen el./
- A Napfényes Udvar, nem nézi jó szemmel, azt sem, ha csak meglátogatja egyikünket onnan valaki.
/Nyakába fúrom a fejem./
- Ha itt maradnál, soha többet nem mehetnél vissza.
/Nagyot nyelek./
- Már az is kockázatos, hogy most vissza fogadnak e, mindazok után, hogy segítettél nekünk feléleszteni a Királynőt!
/Kicsit hátra vetem a fejem, hogy lássam az arcát./
- Félre ne érts! Úgy alakítottam ki a szállásom, hogy bármikor lenne számodra is egy zug, ahova elrejtőzhetsz. De.
/Veszek egy nagy levegőt./
- Tapasztalatból tudom, hogy nem ez a te udvarod.
/Látszik a szememben is, hogy mennyire fáj, hogy nem lehet velem./
- Túl kedves vagy, ehhez a világhoz.
/Megsimogatom az arcát./
- Én lenék a legboldogabb, ha együtt lennénk!
/Suttogom. Közel hajolok hozzá, hogy arcom érje az övét./
- Viszont soha nem bocsátanám meg magamnak, ha ezzel fájdalmat okoznék neked!
/Hozzá simítom az arcom./
- Innen nincs visszaút a Fénybe! Itt csak a Sötétség van.
/Hosszúnak tűnő pillanatig hagyom, had ülepedjen a súlya ennek a ténynek, majd folytatom./
- Reménykedem benne, hogy megtalálod az igazi párod! Azt aki viszonozza az érzéseidet, minden áll szenteskedés nélkül! Aki eltudja feletetni veled az a személyt!
/Orrommal megsimogatom a fülét./
- Mert tudom, hogy van ilyen személy!
/Mosolyogva tekintek a szemeibe./
- Viszont, ezt ne itt beszéljük meg! Gyere, had mutassam meg az otthonom!
/Egyik lábammal hátrább lépek, hogy jelezzem, indulnék./


{60}

[Caridwen]

*Lyendryana - 2900. augusztus 4.*

- Tudom, hogy nem megoldás... Én is hamar rájöttem, de nem mondom, hogy nem játszadoztam el néhány pillanatig a gondolattal, hogy... /vett egy mély levegőt, majd megcsóválta a fejét./
- Eh mindegy, felejtsd el! Én is megpróbálom ezt tenni....
/Mialatt arról beszélsz, hogy nem ez az ő udvara, csak csendesen hallgat, majd színtelen hangon hozzáteszi./

- Nos azt hiszem igazad van... már megint. Talán őrület az egész, de úgy érzem megfolyt a saját otthonom... Persze itt sem lenne jobb, de szükségem volt egy kis levegőváltozásra. Szinte megváltás volt, hogy szükségetek volt a segítségemre.
/Egészen szorosan ölel magához mielőtt hozzátenné./
- Nem hiszem... Pont olyan boldog lennék, mint te. És nem okozol fájdalmat, te vagy az egyetlen személy ezen a földtekén, aki még soha nem okozott nekem fájdalmat Lyen... /suttogja./

- Talán nem is érdekel... A Sötétség sem lehet rosszabb egy ilyen fénynél... /Aztán csak megcsóválja a fejét./
- Igazad van. És szívesen megnézném hol élsz. /mosolyog rád, habár a mosoly halovány és inkább a kedvedért mosolyog, minthogy igazán a szívéből jönne./