Konyha

[Alyara Nirois]

Isteni illatok szállnak elő egy csukott ajtó két szárnya között. A konyha királynője az apró goblin Guppa, akinek mind a négy mancsa alatt ég a munka és keményen rendre utasítja a tündérkuktákat, ha belenyúlkálnak az ennivalóba, vagy pihennek. Ha valaki megéhezik egy kis morgolódás után itt mindig talál valami harapnivalót, mert amilyen szőrös a goblinszakácsnő, a szíve olyannyira aranyból van.

Előzmények, korábbi hozzászólások

[Legion]

* Előzmény - Fénytelen csarnok *

- Nem terveztem elfutni.
/Röviden felkacagok/
- De ettől még megpróbálhatom megváltoztatni, nem? Danu, persze. Miért mit mondtam? Mindegy, előbb utóbb az összes ilyet megtanulom, nem kell rögtön felhorgadni rajta. Bocsánatot kérek.
/Elgondolkodtam, mit is válaszolhatnék kérdésére, ami igaz is, de mégse leplezem le magam./
- Csak gondoltam megnézem, hogy megy sorod. És megpróbállak lebeszélni a következő népirtásról. Bár úgy tűnik fölösleges volt az aggodalmam, egyenlőre. Másrészről, ismerd meg az ellenséged.
/Mosolyogva megcsóválom a fejem./
- Látod, itt a nagy különbség közöttünk. Elismerem, naiv vagyok, de akkor te is, valamilyen szinten. Én nem fogadom el, hogy volna olyan akinek nincs megváltás. Te nem fogadod el, hogy talán mindenkinek van megváltás. Azt mondod, egy lidércfényt követek, de szerintem nem csak lidércfény. Sötét világról és változásról beszélsz, de ha a világ olyan sötét, hogy csak gonoszsággal lehet boldogulni, akkor inkább a világot változtatom meg. De he ennyire eltévedve érzed magad, akkor add a kezed, én pedig kivezetlek.
/Egy darabig csöndben követem, majd elégedett, kedves hangon szólalok meg a folyosón sétálva./
- Örülök, hogy így állsz hozzá. Úgy tűnik jól jártunk azzal, hogy te lettél itt a királynő.
/A konyhába érve körbe pillantok és félre húzódok néhány eliszkoló manó elöl./
- Nekem kár bizonygatnod ezt. Nem tudom megérteni, miért tartod magad ennyire gonosznak. Hiszem, hogy van benned jó és elő is tudnád csalni. Ha tényleg olyan sötét és gonosz lennél, én se állnék most itt. Hidd el, nem vagyok olyan ostoba mint amilyennek tűnhetek. Például tudom, hogy Tereus barátom mennyire szívesen ütne addig, amíg igazat nem adok neki. Sőt, tudom azt is, hogy egy szót se kellene szólnod és én igen nehezen tudnék innen kijutni egy darabban. Már ha sikerülne.
/Végigtekintek a terítékeken és kicsit elkerekedik a szemem./
- Eh, látom még az elején jársz. Azért van bőven miből választani. Nos, mivel kezdjük? Miről szeretnéd a véleményemet? Bevallom, a mostani gasztronómiához nem értek, de ami finom az finom. Nos, királynő?


(167)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Arra csak egy valóban kegyetlen mosolyt villantok rá, hogy nem akar elfutni. Bevallom felbosszantott és megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezt az unalmas játékot valami érdekesebbre fordítsam. Egyetlen szerencséje volt. Megígértem, hogy a vacsorán nem ő lesz a főfogás, egy sidhe pedig mindig megtartja a szavát. De hogy vacsora után mi lesz? Meglátjuk hogy viseli magát.../
- Próbálni bármit lehet. /vonom meg kecsesen a vállam. Az árnyakból font ruha felszökik és örvénylik a mozdulatra. /
- Hát igen, sokat kell még tanulnod erről a világról. Majd ha már itt vagy te is évek óta kíváncsi leszek tartod-e magad a mostani véleményedhez... Vagy hogy köztünk leszel-e még. /mondom teljesen semleges hangon. Aztán az újabb kibúvójára csak újabb kegyetlen mosollyal felek./
- Milyen kedves tőled, hogy így aggódsz a világ túléléséért. Mint látod jól vannak, és én is jó kislány vagyok. /mondom egy egészen kis ártatlan mosollyal. Már-már hihetőre sikerül, talán mégis színésznek kellett volna mennem... Aztán ingerülten felé fordulok, a ruhám árnyai dühödt örvénylésbe kezdenek, akár haragom előszele./
- Oh igen? Csak hogy tudd, ha megfogod a kezem, téged is elnyel a homály, és nem ereszt többé! Kíváncsi vagyok, milyen jogon hiszed ezt az őrültséget. Mert nem láttál még semmit angyalkám! Eddig életedben kétszer láttál és még messze nem láttál mindent! Nem hiszem, hogy ennyi alapján reálisan megtudnál ítélni valakit... De tudod mit? Ha ennyire akarod nem bizonyítok... egyszerűen csak lerántalak téged is, megmutatom, pontosan ki is vagyok én... Te pedig megmutathatod azt az állítólagos fényt bennem, ha ennyire ragaszkodsz hozzá... Egy esély neked egy nekem... Meglátjuk melyik a valósabb a fény, vagy a sötétség. /mondtam teljesen komolyan összeszűkült szemmel. Bevallom túlveszítette a húrt. Jó kedvem volt eddig, de akkor sem bírtam tovább. A levegőbe épített várat egy olyan emberre, aki nem én voltam.
Ezek után ingerülten intek, mire néhány goblin szalad be és pillanatok alatt elpakolja a terítékeket az asztalról./
- Valójában ezekkel már végeztem, az ételválasztás nem az igazi még. Foglalj helyet és élvezd ki a sidhe vendégszeretetét. /mondtam hideg mosollyal, majd helyet foglaltam az asztalfőn./
- Az uralkodásom pedig majd az eljövendő korok tiszte lesz megítélni. /néztem rá a hatalmas karosszékből. Szinte egybeolvadtam a sötét anyagával, fekete hajam is függönyként terült szét és kígyózott köröttem, még mindig éles kontrasztot alkotva hófehér bőrömmel.
Vártam amíg helyet foglal, hogy behívjam a goblinokat a menüvel./

(196)

[Legion]

* Lynarin *

/Ahogy Lynarin szavait hallgatom eleinte csak a bánat környékez, majd valami sokkal elemibb érzés robban át rajtam teljesen váratlanul. Elengedem a kezemben tartott táskát ami tompa puffanással érkezik a kőpadlóra. Ezzel egy időben, akár ha egy lassított felvételt szemléltem volna, éreztem hogy a szárnyaim szinte maguktól robbannak ki a mágia szövetéből, ami eddig elfedte őket és úgy bomlanak ki mögöttem, akár egy támadni készülő sólyom szétvetett szárnyai. Egy szívdobbanásnyi időre meg is zavarodtam, mert hirtelen mint ha nem egy hanem több pár szárny súlyát éreztem volna, de a szemem sarkából láttam, hogy a már megszokott szárnyaim terebélyesednek mögöttem és fölöttem./
- Elég legyen! Úgy viselkedsz mint egy hisztériás gyermek akinek megszabják hogyan játszhat! Olyan tapasztalatokra építesz amit csak kiszolgáltatott helyzetednek köszönhetsz! Azt mondod benned csak sötétség van, hát vak vagy a saját lelkedre! Azt gondolod a mélybe ránthatsz bárkit aki felemelne onnan. Hisz még magadat sem ismered! Engem hogy ismerhetnél? Láttál talán kétszer és azt gondolod olyan vagyok mint bárki más, aki e romlott világ szülötte? Ha ennyire akarod, hitesd csak el magaddal, hogy nincs számodra remény. Kucorogj össze egy sarokba és siránkozz. Vagy menj és mészárolj le ártatlanok ezreit, ha azt hiszed ezt várják tőled. Mit gondolsz, miért téged választott Danu királynőnek? Hallottam az előzőről, az se volt jobb, mint amit te akarsz elhitetni magadról. De ha ugyanolyat akarna az istenetek, akkor nem megtartotta volna őt? Azért téged választott, mert te magad vagy a változás. Egy új szereplő, egy új tényező egy romlott, begyepesedett történetben. A kedvére akarsz tenni? Azt akarod hogy elismerjenek? Méltó akarsz lenni ahhoz aminek választott? Akkor legyél az! Nem kell másokat utánoznod, lehetsz bárki! Kiemelhetnéd ezt az egész népet a sötétségből.
/Eleinte észre se vettem, hogy úgy dörrentem rá, mint aki mindjárt lesújt rá a Mennyek minden haragjával. És bár én alig vettem észre, de mint ha a hangom is egy kicsit másnak tetszett volna. Talán csak az indulatoktól tűnt úgy. Minden esetre, a kirohanásom végére sikerült magamat megfékezni és lenyugtatni hangomat. /
+ Ez meg honnan jött?
/Nem is értettem, hogy hirtelen hogy tört elő belőlem ennyi harag, hisz nem is éreztem ilyen féktelenül lobogó haragot már rég óta./

- Az istenért Sariel, hogy lehettek ennyire tohonyák? Ültök itt fenn és nem is érdekel titeket a halandók sorsa? Persze, várjátok a sugallatot mi. Vártok engedélyre. Na köszönöm de én nem várok tovább, ahogy a testvéreim sem! Elegem volt ebből az állandó tétlenségből. Elmegyünk és ha csak nem akartok csatlakozni hozzánk, ne is gyertek utánunk.
/Lehorgasztottam a fejemet és letöröltem egy könnycseppet a lány arcáról./
- Bocsáss meg, nem várom el, hogy te is fegyvert ragadj és le gyere velünk oda, csak legalább ne tartóztatnál. Ha már nem állsz ki mellettünk, legalább most kívánj sikert, vagy ne szólj semmit. De ne kérd, hogy tovább tétlenkedjek.
/Tovább már tartóztat. Apró, szerelmes csókot lehel az ajkamra, majd könnyeivel küzdve elfordul tőlem. Engem már várnak a többiek. Mind a hatan ott vannak már a felhő szélén. Mindössze néhány oszlop és egy falszeglet takar most tőlük. Tudom, hogy most még meggondolhatnám magam, megértenék, hisz mind hátrahagyunk valakit. De már elköteleztem magam. Ezer és egy dolgot akarnék még elmondani a lánynak, de egyszerűen nem jönnek a szavak a számra. Nézem ahogy a vállai és szárnyai remegnek a feltörni készülő zokogástól. Felemelem a kezem, hogy megnyugtassam, de nem érintem meg, akkor nem tudnám többé elengedni. Végül lehanyatlik a kezem és hátat fordítok./
- Ég veled!
/Halkan mondom, csak neki szól. Némán indulok társaimhoz s nemsokára már mind a heten a Peremen állunk. Lucifer kérdőn tekint rám és én szó nélkül biccentek testvéreimnek. Mindnyájan hosszan nézzük az otthont mit elhagyunk, majd egyesével a mélybe vetjük magunkat. Végül csak Mammon és én állunk csak fenn. Régi barátom a vállamra teszi a kezét és felém fordul./
- Minden rendben? Nem, de majd az lesz. Idővel. Induljunk!
/Egymás tarkójára tesszük kezünket és összeérintjük homlokunkat. Olyan ez számunkra mint szerelmesnek a csók vagy egy apának ahogy megöleli gyermeke. Elszántan, a közelgő kalandok izgalmával az arcunkon vetjük magunkat le a mélybe./

/Észre se vettem, hogy mikor ültem le az asztalhoz, és hogy a szárnyaimat mikor tüntettem el újra a hátamról. De most Lynarinnal szemben ültem a nagy asztalnál és az ételt hordó manók szemében félelmet láttam./
+ Mitől félnek ennyire?
- Na jó, kössünk fegyverszünetet. Elég fárasztó dolog állandóan vitatkozni azon, hogy kinek van igaza. Szerintem mindketten tévedünk, legalábbis a másik szemszögéből. És kérlek, bocsáss meg az előbbi kirohanásomért. Egy vendégnek nem illene így viselkednie. Ha még mindig szívesen látsz, akkor örömmel segítek kiválasztani az ételeket. Bevallom, megéheztem kissé. Ha nem, akkor viszont azonnal távozom. Ettől függetlenül, igen elismerem naiv vagyok és keveset tudok erről a világról, keveset tudok rólad. De épp eleget, hogy tudjam, hogy egy apró jóság csak előnyére válhat és talán te is ráunsz egyszer erre a szerepre.


(168)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/És akkor hirtelen valami megváltozott. Éreztem, ahogy a különös kötelék, ami Danu mágiájának ébredésekor kötött valahogy össze minket megfeszül, mintha menekülne az idegen lélektől. Szinte lángra lobbant az ezüstfonál és ahogy az ő mágiája égett végig rajta éreztem, a haragot a mérhetetlen dühöt. A bennem lakó fenevad reagált rá, mint a macska úgy törleszkedett hozzá a körötte lángoló haraghoz. Már régen nem éreztem, de az ínyem bizsergett, a szemfogaim hosszúra nyúltak és tudtam, hogy a szemem gyűrűi is réz-rubin-fekete lángra váltanak.
Azonban nem mozdultam, csak ültem vöröses árnyalatokban izzó szemeim rajta tartva. Tudtam, hogyha megmozdulok olyat teszek, amit később talán megbánok. Nem tudom miért jutott ez eszembe, de ahogy a düh eleven felhőjében ücsörögtem tudtam nem szabad moccannom. A fenevad belülről marta a testem falait, de nem engedtem neki. Néhány gyertyatartó és váza elemelkedett az asztaltól és lassú körzésbe kezdett a fejem körül, mintha mozdulatlanságom akarták volna ellensúlyozni. Én azonban a kisujjam sem mozdítottam, csak ültem az asztalfőn, akár egy holdfénnyel ragyogó kőszobor és visszafojtott haraggal hallgattam az angyalt.
Legszívesebben megfojtottam majd apró cafatokra téptem volna minden szaváért... De pont ezért nem tehettem. Ez a harag nem az enyém volt, túl nyers és erőteljes volt ahhoz, az én inkább szomorkás-borús dühömhöz képest. Csak ültem tehát és hallgattam, figyeltem az arcát, ami mintha valaki másé lett volna... Az árnyak megsűrűsödtek körülöttem, mintha az izzó mágiától fénylő bőröm és az ő ragyogását akarták volna ellensúlyozni, mintha a homály dacolni akart volna az őrültként szikrázó fénnyel.
Aztán hirtelen elmúlt az egész, az ezüstfonál lángolása kihunyt. Figyeltem ahogy lezökken az asztalhoz és azok a mennyei fénnyel ragyogó szárnyak eloszlanak a semmiben.
+Milyen kár... pedig így sokkal érdekesebb volt.+
Az én bőröm még mindig sápadt holdfénnyel derengett, de a szemem gyűrűi már szép lassan visszaváltottak szokott színűkre. És amikor már az agyaraim nem lüktettek fájó vágyakozással, akkor előredőltem állam az összekulcsolt kezeimen nyugtatva és fürkészőn figyeltem a visszaváltozott angyalt, mialatt a köröttem repdeső tárgyak szép lassan ismét földet értek. /
- Fegyverszünetet? Én soha nem harcoltam veled Éadrom. De tudod mit, hogy lásd nem csak egy elkényeztetett gyermek vagyok... Elismerem, hogy igazad van. Talán valóban azért választott ki Danu, hogy más legyek, mint Ammerit. Talán keményfejű dacos gyermeknek tartasz és éveim számát nézve talán az is vagyok. De sok szörnyűséget láttam, amik megölték bennem azt a régi fényt, ami azé a gyermeké volt, ami a 21. századból jött át ide. Non sum qualis eram.... Már nem az vagyok, aki egykor voltam. /suttogtam a kavargó emlékek tengerében a szemeimmel az arcát vizslatva. /
- Bevallom valóban nem ismerlek, de te sem ismersz engem. De tudod mit? Hát legyen, ismerd meg az ellenségeidet... Meséld el a történeted, és cserébe én is elmesélem az enyémet, hogy hogyan lettem azzá aki vagyok. Mond el te is, hátha akkor megértem miért vagy olyan, amilyen... kivéve amikor nem valaki más vagy. /mondom hűvös semleges nyugalommal. A bőröm fénye ekkor már kihunyt, egyedül a koronámon csillant meg a fény. Közben a rettegő goblinokra oda sem figyelek, ahogy mindkettőnk elé kirakják az előételeket. Az első, a második és a harmadik és a negyedik és az ötödik számmal ellátott előételféle kerül ki mindkettőnk elé, majd két kristálypohár bennük valódi tündebor. Ez egy nagyon különleges ital volt, én is évekkel ezelőtt ittam először, de azóta nem feledhetem az izét. Enyhén édes az ize, de ezen kívül már konkrétat nem tud róla mondani az ember, olyan íze van mint a tavasznak és a napfénynek... Ennél jobban nem lehet konkretizálni. Figyeltem ahogy feltöltik a poharakat is az ezüst-arany itallal, majd megemelve a poharam megszólaltam./
- A meghívás továbbra is áll. Egy sidhe soha nem szegi meg a szavát. Az első szó a vendéget illeti. Meséld el nekem ki voltál Éadrom, mielőtt ezzé lettél volna. /Intettem felé és úgy a mindenségre. A pompás étkezőre, amit a fáklyát sejtelmes fénybe burkoltak, a drágábbnál drágább terítékre és bútorokra, és rá a mennyek angyalára, meg kicsit magamra aki talán örök ellensége leszek, ha az árny és a fény nem oltja ki egymást azonnal./

(197)

[Legion]

* Lynarin - 2900.augusztus 10. *

- Szerintem, mi örökké harcolni fogunk. Azt hiszem, mindketten elég makacsul ragaszkodunk a saját igazunkhoz, így hát nehéz lesz kiegyeznünk. De talán ha megerőltetjük magunkat, egyszer majd találkozunk valahol félúton. De igazad van, már biztosan nem az vagy, aki átjött. Mint ahogy én sem. Azelőtt egy egyszerű informatikus hallgató voltam. Egyszerű élettel, egyszerű munkával. Azt hiszem, nincs semmi a múltamban, ami igazán ide vezetett volna. Ír voltam, polgári családból, sok testvérrel. Aztán a rosszcsont kölyök felnőtt, mondhatni benőtt a fejem lágya. Egyetemre jártam és már közben is dolgozni kezdtem. Össze költöztem egy lánnyal és amennyire tudtam kerültem a balhékat. Sportoltam, tanultam, dolgoztam. Szóval nem voltam egy igazán világmegváltó alkat, bár azért mindig szerettem nagyokat álmodni. Aztán átkerültem ide. És talán ez az egész helyzet amibe belecsöppentem és maga a világ alakított ilyenné. Amikor az ember azt látja, hogy mindent a romlás fertőz, vagy ellene szegül vagy mellé áll. A tétlenség pedig ez utóbbival egyenértékű. Tudod, mikor először sikerült repülnöm. Láttam egy gyereket. Alig pár szót beszéltünk, de megmutatta hogy igen is van még jó ebben a világban, ami megéri hogy megpróbáljam megvédeni. Mint ahogy szerintem benned is van még jó. Tökéletes gonosz nem létezik, ezen a világon semmikép. Mint ahogy sajnos tökéletes jó sem, azt hiszem. De törekedhetünk arra, hogy jobbá váljunk. Hisz nézd meg magad, ha tényleg annyira szörnyű gonosz teremtmény lennél mint amilyennek állítod magad, már rég letarolhattad volna a világot. Ennél többet most nem tudom, hogy mit mondhatnék magamról. De ha van kérdésed, szívesen válaszolok. Minden esetre, azt hiszem az átjövetelem utáni események miatt lettem azzá ami vagyok. Mellesleg, hogy érted, hogy "nem valaki más vagy"?
/Egy darabig csak méregettem az elénk rakott előételeket, de végül egyesével, lassan végigkóstoltam mindet. Végül az ötödik tányért kocogtattam meg./
- Nekem ez a legszimpatikusabb. Szeretem a dinnyét, főleg hogy mifelénk elég ritka csemege volt. Bár itt ahogy elnézem, sokkal könnyebb bármit beszerezni.
/A borból csak néhány apró kortyot iszok, szinte csak kóstolgatom, szokom az ízét. Soha nem voltam nagy boros, és mostanában főleg kerülöm az alkoholt./
- Elismerésem, igazán finom bor, bár nem akarom megjátszani, hogy értenék hozzá.
/A korábban felvillanó emlék még mindig kísérti tudatomat. A társaimat felismertem, de a lányt, nem tudtam teljesen hova tenni. Abban biztos voltam, hogy angyal és éreztem, hogy most is itt van, létezik és talán a kötelék mely egykoron hozzá kötött, valahol még él. De ki lehet ő? /
+ Meg kell majd kérdeznem Mammont!

(169)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Csak egy valódi mosoly volt a feleletem a szavaira, majd visszabűvöltem a semleges maszkom és hozzátettem./
- Nos talán igazad van... Két dudás nem fér meg egy csárdában. /vontam meg a vállam. Igaza volt, mert én soha életemben nem voltam az, aki engedett volna. Mindig makacsul ragaszkodtam a magam igazához, és ha valamit a fejembe vettem, hát azt kalapáccsal se verték ki belőle.
Aztán azonban elcsendesedtem és hallgattam az angyalt. Volt valami furcsa abban, ahogy a múltjáról beszélt... Nah nem azért, mintha olyan különleges lett volna... Hanem pont azért, mert nekem is eszembe jutott a magam gyermekkora, az a távoli világ, amiről már szinte elfeledkeztem./
- Hmmm érdekes. Abban igazad van ez a világ formálta igazán a jellemünk olyanná, amilyen lett.... Nos ígértem én is egy történetet, nah nem mintha túl érdekes mese lenne. /vontam meg a vállam, már-már magamhoz méltatlanul tetetett közönnyel, mert igenis el akartam mondani, valamiért túlságosan a felszínre emelkedett a múlt, kitörni vágyott, én pedig engedtem neki. A tekintetem elrévedt, mintha a 21. századba pillantana vissza, ahogy beszélni kezdtem./
- Régen én is más voltam... Yorkban születtünk az ikerhúgommal Ginával. Egy régi kúriában éltünk, anyánk egy elszegényedett nemesi család utolsó sarja volt. Apánk két éves korunkba elhagyott minket, szóval csak a képeken láttam, habár az illatát még máig fel tudom idézni. Talán hihetetlen, de a végletekig naiv és romantikus voltam... Nekem a világ már akkor is egy fantasztikus mesevilág volt, a könyvek között volt mindig a legjobb. Egyszer majdnem balerinák lettünk. /mosolyodtam el még most is, ahogy a most szinte álomnak tetsző idegen emlék előtört./ Aztán átkerültem ide a húgommal, a tizenhetedik születésnapunk után nem sokkal igyekeztünk a nagymamánkhoz... És rá kellett jönnöm, hogy a világ keményebb hely, mint ahogy bármikor hittem volna. És ha életben akartam maradni be kellett hódolnom. Hónapokig nem ittam vért, aztán engedtem Nostrefatnak. Aztán ideküldtek... /mutattam körbe a csarnokon./ Én voltam a korcs, a mocskos halott félvér... Mulatságos nem? Most ők ugrálnak úgy, ahogy én mondom. /Az arcom hidegebb lett és a hangom is fagyosra váltott, kiveszett belőle az álmodozó él.
Ahogy ismét felidéztem az itt töltött időt eszembe jutott Lyr... És ez volt az, amit nem kellett volna. Jó pár percre elhallgattam, ahogy próbáltam kiűzni a fejemből. De makacs volt, még a halálból is kísértett és felkavarta azokat a mélyre leásott érzelmeket, amikről már azt hittem örökre végeztem velük. Csak dühödten megcsóváltam a fejem, mintha ezzel elűzhetném az emléket, de persze nem segített. A tekintetem Éadroméba fúrtam, a szavaimban ott remegett a visszafojtott harag./
- Tudod mit? Légy boldog a győzelmeddel... Igazad van. Ezt akartad hallani? Legyen... Nem vagyok gonosz, csak egy a végletekig rémült kislány, akit annyiszor árultak el, és vertek át, hogy rájött nem bízhat meg senkiben, mert mindenki hazudik, mindenki egy szerepet játszik, mindenki csak kihasználja aztán eldobja, mint egy törött játékot... Hát én is ezt tettem. Eldobtam az arcom és idegen bőrbe bújtam. Elárultam, átvertem kihasználtam, és megszereztem a hatalmat, mert ez volt az a szerep, amit rám osztott a sors... Te a fényt választottad amikor átkerültél ide, én azonban túl gyenge voltam ehhez, nekem a sötétség maradt, az volt az egyetlen ösvény, amire rátévedtem, az volt az egyetlen ár, amivel úszni tudtam.
/Vettem egy mély dühös levegőt, észre sem vettem, de minél dühösebben beszéltem, annál szaporábban lélegeztem./
- Remélem most boldog vagy. Igen, nem tudok igazán gonosz lenni... Igen, talán téged is azonnal meg kellett volna hogy öljelek, amikor megláttalak, de mégsem tettem. Parancsolj, íme a titok, megláttad az igazat, hát menj és mond el mindenkinek! Nem vagyok kegyetlen, csak törött és a végletekig fáradt. Tudod igazából miért végeztem el a Danut feltámasztó rituálét? Érdekel egyáltalán? Nem is számít... Azért tettem, mert az Ötödik Elem megölt volna mindenkit, aki nem Danu gyermeke... És tudod ki volt legközelebb hozzá, akiben ott a fertőzött vér, a romlás? /Előre hajoltam, mintha ez csökkentette volna köztünk a távolságot, pedig csupán csak a harag ösztökélt arra, hogy megtegyem, nem volt értelme./
- Én. Engem kellett volna először megölnie... /suttogtam szinte elfúló hangon. Aztán elkaptam a tekintetem és felálltam. Egy gyors mozdulattal löktem félre a nehéz széket és a kandallóhoz sétáltam. Csak dühödten bámultam bele a kihűlt parázsba háttal neki.
Amikor pár perc után megszólaltam a hangom ismét nyugodt volt, a visszafojtott harag csak a testemben remegett, de a kavargó árnyakból font ruhám eltakarta./
- Nos elmehetsz, nem foglak visszatartani. Nem kell végigszenvedned a vacsorát akármiért jöttél is ide. Azt hiszem megtudtál annyit, amennyiért nagyon sok hatalmat pénzt, vagy bármit megadnak neked. Menj csak és áruld el annak, akinek csak akarod. A Holdfényes udvar Királynője tehetetlen és gyenge. Menj és tedd azt amit mindenki ebben a világban! Menj és árulj el másokat, szervezkedj, hazudj és verj át! Tudod lehet valóban nem vagyok gonosz, nem vagyok elég gonosz, hogy azt tegyem, amit tennem kéne, de nem is számít, úgyis halálra vagyunk mind ítélve egy idegen világban, ami olyanná tesz minket, amilyenek soha nem akartunk lenni. Az én szerepem talán pont ez, minél magasabbra emelkedik az ember annál magányosabb lesz, és annál nagyobbat fog bukni....
/Aztán rövid ideig csendben álltam és ha akkor még nem ment el továbbra is ugyan azon a hideg távolságtartó hangon hozzátettem./
- Mellesleg pontosan tudod hogy értettem, hogy más vagy. A pusztító harag átszivárgott hozzám azon a számomra még mindig ismeretlen furcsa köteléken, ami legutóbbi találkozásunkkor kötött össze minket valahogyan. Éreztem azt a haragot. Nem az a hideg kétségbeesett harag, ami az enyém. Ez vad dühös és pusztító harag, tomboló, mindent felemésztő düh. Biztos hogy nem az enyém, de amikor lángra gyújtotta a köteléket éreztem én is, majdnem magával rántott a tombolásba, pedig sok rossz elmondható rólam, de a mágikus hatalmam pont az egyetlen, ami még életben tart. Nem vagyok gyenge, de ilyennel még nem találkoztam. És biztos vagyok benne, hogy legutóbb amikor a kötelék kialakult ez a képesség nem volt benned, vagy legalábbis én nem láttam. De nem is számít, ígérem megpróbálom lebontani ezt a furcsa fonalat, és akkor megőrizheted a titkaid. Mert hidd el bármi is ez, jobb ha nem tudja meg senki. Amit nem ismernek nem tudják felhasználni ellened. /mondtam csendesen. Továbbra is a hamut figyeltem. A szürke anyag tökéletesen illett a hangulatomhoz. A láng már felfalta és ennyit hagyott hátra belőle. Talán igaza volt. Én is lángra kaptam és égtem ebben az életben, aztán próbáltam eladni hogy fekete gyémánttá égetett az élet, pedig csak hamu vagyok. Kihűlt, szürke és értéktelen. Próbáltam haragudni az angyalra, amiért igaza volt, de valahogy nem ment, mert az is csak önámítás lett volna. Nem rá haragudtam, hanem magamra, amiért megadtam magam és elárultam az igazat. Az egyetlen, amiért rá is dühös voltam, hogy képes volt kiszedni belőlem, hogy a felszínre hozta a fájdalmat és a magányt, amiről azt hittem megszabadultam tőle, amikor az uralmat emeltem hitvesemmé. Pedig nem, itt volt bennem, és bármilyen mélyre is temettem el, végül csak kitört./

(198)

[Legion]

* Lynarin *

- Kíváncsian várom, hogy kiből lett a sötét királynő, akitől mindenki retteg.
/Csak halkan jegyeztem meg, aztán figyeltem a kis történetet ahogy kibontakozott előttem. Néha-néha hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Szinte hihetetlen volt, hogy milyen ártatlan volt ez a lány mielőtt ide került volna. Percről percre jobban sajnáltam és percről percre jobban gyűlöltem a világot mely tönkre tette./
- Te? Mint balerina?
/Kacagtam fel hitetlenkedve./
- Tényleg nehéz téged romantikusnak elképzelni. Hisz olyan jól titkolod ezt az oldalad.
/Ezután már sokkal sötétebb részéhez értünk történetének. Itt már nem kacagtam és nem mosolyogtam. Végül teljesen meghökkentem, amikor kitört belőle a harag és egyetlen mindent elsöprő hullámban zúdította a nyakamba minden fájdalmát. Szinte belemarkolhattam volna, néhol olyan erőteljes volt./
+ Hát erről beszélt Zeb és Dee?!
/Egy pillanatra szinte elégedettnek éreztem magam, majd mint ha feltöltődtem volna. Akár ha jól laktam volna, vagy mint a szeretők egy áttombolt éjszaka után. Jó érzés volt, de még hiányos, még gyenge. Csak valami rég elfeledett ösztön visszhangja volt csupán. Mire észbe kaptam, újra én lettem a bűnbak, a célpont. Olyasmikkel vádolt, amik eszembe sem jutottak, holott tudom jól, hogyan működik ez az új világ. A manó-szolgák szerencsére tudták hol a helyük és hogy mikor nem szabad láb alatt lenniük. Egy pillanat alatt kiürült a szoba, bár sejtettem, hogy elég lenne egy intés és máris itt teremnének. Látszat csak, szemfényvesztés ez a csalóka magány./
- Ennyire szerettél volna elpusztulni? Ennél sokkal egyszerűbb megoldást is találhattál volna. Vagy égjen inkább a világ, csak mert te gyűlölöd amivé váltál? Hát változz inkább meg!
/Mikor elbocsát, egy darabig még ülve maradok, majd lassan felállok és félretolom a széket./
- Ezt gondolod hát? Hogy pénzt és hatalmat várok a titkaidért cserébe? Nem akarlak becsapni és nem akarlak elárulni. Ha valaha fel is használnám mindazt amit tudok, csakis a magam védelmében tenném. Bánt, hogy egy kalap alá veszel azokkal, akik ebbe a romlott világba születtek. Cseppet sem tartalak gyengének és tehetetlennek és imádkozni fogok, hogy soha ne kelljen szemben állnunk egymással. Nem foglak elárulni, amíg te sem teszed ezt velem.
/ Eközben lassan közelebb sétáltam hozzá s kibontottam szárnyaimat./
- Tényleg ilyennek gondolsz? Hogy azért jöttem, hogy eláruljalak?
/Óvatosan érintem meg. Finoman csúsztatom a vállára a jobb kezem és ha engedi magam felé fordítom./
- Nem ettől leszek boldog. De te még lehetsz az. Oka van, hogy nem öltél meg. Oka van, hogy el akartad magad pusztítani. Látom rajtad hogy fáradt vagy, hogy rémült. De ha nem taszítanál el mindenkit magadtól, ha nem akarnál ilyen betegesen megfelelni annak a szerepnek, amit mások osztottak rád, talán minden jobb lenne. Vesd le végre a béklyóidat és légy szabad, legalább egy pillanatra. Senki nem élhet ketrecben örökké. Egyedül talán gyenge vagy, de egyedül mind gyengék vagyunk. Én is, te is, még a húgod is. De talán ha széthúzás helyett végre megpróbálnál másokra támaszkodni, akkor minden könnyebb lenne. Keresd meg a húgodat, beszélj vele, ha már bennem nem bízol meg.
/Ha korábban engedte magát megfordítani, akkor most finoman körbeölelem a szárnyaimmal. Nem érintem meg velük és nem is zárom magamhoz, csak amolyan óvó palást jelleggel takarom amennyire lehetséges a külvilág elöl. Hátha ez számára nyújt némi biztonságérzetet./
- Hagyd a köteléket. Ez legalább még hozzám köt. Kétlem, hogy sokan dicsekedhetnének el ilyen ajándékkal. És ezen keresztül könnyebben eljuthatsz hozzám, ha szükséged volna rám. Nem félek tőle, hogy bárki megismerje, mire híre menne, én már nem az leszek aki voltam. Más leszek, több leszek. Hisz mind változunk. A világ változtat minket, te magad mondtad, hogy változnunk kell ha életben akarunk maradni. De én más utat választottam. Te is inkább idomulni próbáltál a rád osztott szerephez, én viszont levetem béklyóimat, kitépem a lapokat amikre a sorsomat írták és magam ragadok pennát. Nem árulom el, mi volt amit éreztél, hisz magam is csak haloványan emlékszem igaz valójára. De egy napon úgyis megtudsz majd mindent és akkor tudni fogod, ki állt előtted. Akkor majd lehet, hogy ellenségednek vélsz, de tudd, én soha nem voltam az és csak te tehetsz azzá. De eleget beszéltünk fájdalomról és ellenségekről. Haragudj rám ha akarsz! Hibáztass engem, ha ettől könnyebb! De soha ne mondj le arról, hogy ki is vagy valójában! Rám bármikor szükséged lenne, itt leszek. Ezért is hagyd a köteléket. Mennyivel egyszerűbb rajta keresztül hívnod, mint sem az árnyakat küldeni a fény birodalmába.
/Egy darabig csak néztem ezután. Az már csak tőle függ, hogy kezem lecsúszik-e a karján, hogy aztán a kezeit fogjam az enyémbe, vagy ha a szemében azt látom magamhoz ölelem-e. Legrosszabb esetben elhúzódik tőlem, ekkor viszont a szárnyaimat is szétnyitom és visszahúzom a hátam mögé őket.. Nem akarom, hogy csapdában érezze magát./
- Mondd, mit szeretnél? Menjek el?

(170)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Igen, mindennél jobban vágytam a halált. Nincs értelme a létezésnek, ha nincsenek céljaid, ha nincs miért élned... De a rituálé célt adott volna neki, egy esélyt, hogy egy jó cél érdekében haljak meg, egy olyan áldozat által, ami az Istennőt legalább felkelti és visszaadja a dicsőséget egy olyan népnek, akik megérdemlik... /suttogtam halkan. Valójában csak gyáva voltam, ahogy mindig. Megmagyaráztam magamnak, hogy így lesz jó, mert nem volt elég merszem elvenni a saját életem./
- De már nem számít az én életem az uralkodás lett.
/Amikor meghallom a szék csikorgását, ahogy feláll egy részem végtelenül megnyugszik. Ismét sikerült mindennek összezavarodnia bennem. Eddig azt hittem biztos vagyok abban, amit akarok, biztosan tudom ki vagyok és hová tartok... De rá kellett jönnöm, hogy csak mások szemében láthatjuk meg az igazi tükörképünk, csak egy idegen tekintetébe mélyedve derül ki milyen is az igazi arcom.
De legalább hallottam volna a távolodó lépteit, hallottam volna, ahogy elmegy, elmegy a titkaimmal és fájdalmammal. Ahogy magával viszi a zavart, amit teremtett. De nem ment el, nem adta meg nekem azt a könnyebbséget, hogy igazam legyen, hogy bizonyosságot nyerjek valóban minden ember áruló./
- Mindenki ezt akarja, mindenki eladja a titkokat és kijátssza a másikat. Ne bízz senkiben és akkor nem lesz olyan, aki hátba szúrjon! Nem rólad vagyok rossz véleménnyel... Az egész világban nem bízom. /suttogtam még mindig háttal állva neki, habár minden izmom megfeszült. A kötelék elárulta, hogy nem az ajtó felé tart, de elég lett volna hallgatnom a szíve dobbanásait, az a különös ritmus is elárulta, hogy felém tart. Egy részem elküldte volna, hogy hagyjon magamra a zavarommal, egy uralkodót nem láthatnak így... A másik részem maga szaladt volna el... Így végül csak álltam mozdulatlanul, akár egy sötét fátyollal takart sápadt kísértet.
Vártam az érintésre, tudtam, hogy tennie kell valamit, mégis megfeszültem. A ruhámként kavargó árnyak körülnyalták a kezét, mintha fekete füstbe nyúlt volna. Hagytam hogy maga felé fordítson, valami sztoikus nyugalommal fordultam felé és fúrtam háromszín pillantáson a zöld szempárba. Nagyjából egyforma magasak voltak, így nem kellett felnéznem rá, miközben csendesen megszólaltam./
- Már nem tudom mit gondoljak. Nem tudom miért jöttél. Érzem a hatalmad, a mágia összefűz valamilyen szinten, de nem látok bele a fejedbe, tehát nem tudhatom mit akarsz. Idejöttél, és összezavarsz mindent. Tudom, jót akarsz, de talán te sem gondoltad végig mit teszel... Ha összezúzod azt, aki vagyok, nem marad utána semmi. Ha elveszed a maszkom meztelen maradok és talán te nem akarsz elárulni, de nagyon sokan mások igen. Ha talán... talán... megváltoznék nem élnék sokáig. Mind szép és jó ahogy elképzeled a világot, de én elértem a piramis csúcsára. Innen nincs tovább, csak a harc azokkal akik a helyemre pályáznak, vagy a zuhanás... Annak a zuhanásnak a végén pedig összetörök és meghalok. /megráztam a fejem, a hajam is fekete homályként követte a mozdulatot, amelyben sokkal több kétségbeesés volt, mint akartam volna./
- Nem, nem lehet... Nem tudok megbízni senkiben sem. Nem bízok már a húgomban sem... Ő is itt élt, őt is megváltoztatta a világ. Ráadásul ő másnak ismer, talán számára már meghaltam. Nem akarom látni! /ráztam tovább a fejem, mint egy dacos gyermek. Aztán ismét a szemébe néztem./
- Hidd el szívesen megbíznék benned. Talán különös... de igen, vágyom arra, hogy ne legyek egyedül a világ ellen, mert így valóban nincs esélyem... De nem tehetem. Az ellenségek mindenhol ott rejtőznek és ha meglátják a gyengeséged úgy gyűlnek köréd, akár keselyűk a dögre... Megbíznék benned, de a szép szavakkal nem lehet bizalmat venni. A szavaid kedvesek, de naivak és a tartalmuk a tettek nélkül olyan, akár az alkonyi napsugár. Gyönyörű, de hamar elenyészik. Nem ismerlek, nem tudom ki vagy. Nem tudom milyen erők munkálnak benned, nem tudom honnan jöttél és miért... Nem tudom mit akarsz, és nem tudom miért akarsz megváltani. Nem értelek téged Éadrom és ez megrémiszt... Ha meg akarnál ölni vagy gyűlölnél azt megérteném... Többször találkoztam vele, mint ahányszor a nap sugarai végigsimítottak az arcomon. De te bizalmat kérsz. Egyetlen ember volt, akiben megbíztam ebben a világban... ő is elárult, talán jobban, mint bárki más. Mert tőle sokkal jobban fájt az árulás, mint bárki mástól... Nem tudok megbízni senkiben. Nincsen már szívem, amit kitéphetne egy újabb árulás. Nincs bennem több bizalom. /mondtam és a végére kiürült a hangom. Újra felrémlett előttem Lyr arca, mintha egy kísértet lenne, aki gúnyt akar űzni belőlem. Közben hallgattam, ahogy a kötelékről beszél, és a kétségbeesés csak még jobban eluralkodott rajtam. Tudtam mit kéne tennem, tudtam, hogy véget kell ennek vetnem, hogy el kell pusztítanom, vagy az őrületbe kerget... Valahol a távolban a szobám mélyén éreztem, ahogy a Lélekölő életre kel, a kard éhsége elért hozzám. Vágyott a vérre, azt súgta tegyük meg most, zárjuk le ezt a vitát gyorsan..
Tehetetlen haragomra a világ felet, a termet az óceán illata töltötte be a falak vizet könnyeztek helyettem is. Az árnyak kavarogni kezdek a ruhám mintha önálló lény lett volna. Csápjaival az angyal felé nyúlt, de az utolsó pillanatban megállt, mintha nem akarná megérinteni a fény szolgálóját.
Aláhulló hajam fekete függönyén át az arcába néztem a kérdése után és hosszú ideig fürkésztem a vonásait. Látni akartam a gondolatait, tudni akartam mit fog tenni. Könnyebb lett volna, ha kinevet, ha megvet, vagy legalább gyűlöl... Annyival egyszerűbb lett volna./
- Miért csinálod ezt? /kérdeztem végül újra a hangom tehetetlen düh áradt. Meg akartam ölni, el akartam pusztítani a zavar okát, de végül mégsem tettem, talán valóban neki volt igaza. Elengedtem a kardom, elvágtam a vérszomjához űző szálat és csak óvatosan előrehajoltam. A homlokom a mellkasának döntöttem és hallgattam a szíve dobogását, a disszonáns koncertet, ami olyan más ütemre zenélt, mint... mint... mint az én szívem. Megmerevedtem és ha lehet még több zavart gondolat kergette egymást a fejemben./
+ Mégis mi a fene ez az egész?!?+

(199)

[Legion]

* Lynarin *

- Dicsőséget? Egy ilyen pusztítás nem hoz dicsőséget senkinek, akár megérdemelné akár nem. És ha úgy érzed nincs célja az életednek, akkor keress neki egyet. Ne csak a halállal akarj valami elérni. Az csak félsiker lenne. Ha egyáltalán lenne benne bármi siker. De ne légy ilyen fatalista. Még rád is várhatnak szép dolgok, nem csak az uralkodás. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor azt is széppé teheted. Azt mondod, ne bízzak senkiben, de akkor hogy szerethetnék bárkit is? Ha csak a fájdalomtól rettegsz és elrejtőzöl, akkor megfosztod magad a szeretettől és minden más jótól is.
/Miután felém fordítom, állom a tekintetét és csak talányos félmosolyom árulja el, hogy mennyire örülök ennek az aprócska sikernek. Bár kicsit furcsállottam, hogy a ruháját érintettem meg és mégis a bőrét éreztem az ujjaim alatt, de pillanatnyi zavaromat nem mutattam ki és még azt is rezzenéstelenül tűrtem, ahogy a ruháját alkotó árnyak élőlény módjára tekergőzzenek az ujjaim körül./
- Nem is kell, hogy beleláss a fejembe. Hisz akkor nem lenne értelme egy szót se szólnunk. Hát ennyire muszáj, hogy valami hátsó szándékom legyen azzal, hogy itt vagyok? Hát ilyen nehezedre esik örülni nekem?
/Röviden megcsóválom a fejem és szinte kacagva folytatom./
- Hát zúzzuk össze, tépjük le a maszkot! Miért hiszed, hogy ettől gyengébb leszel? Vetkőzd le a Sötét Királynő jelmezét és ha kell én magam védelek meg! Azt gondolod ennyi, hogy nincs tovább? Fenn vagy a csúcson és innen csak lefelé vezet az út? Még ha így is van, miért baj az? Ha neked nem jó itt, akkor ne maradj. Még ha le is zuhansz, én elkaplak. De ha hiszel abban, hogy okkal kerültél ide, akkor viszont legyél erős. Hiszem, hogy nem véletlenül választott az istenetek téged. Mindenki másnál erősebb lehetsz, mindenki másnál kitartóbb lehetsz és igazi változást hozhatsz el számukra. Rettegés és sötétség helyett megmutathatod nekik a fényt. Nem tudom, miért rémiszt meg az, hogy engem nem értesz. Eddig tán mindent készen adtak a kezedbe? És még a saját húgodtól is félsz? Lehet, hogy meghaltál számára, de lehet hogy épp téged keres minden pillanatában. Ha akarod megkeresem neked, ha ennyire félsz attól, hogy milyen lehet.
/Lehalkítom a hangom és egy kicsit leszegem a fejem, úgy folytatom./
- Tudom, hogy nem bízol meg bennem és hogy ezen szavakkal nem változtathatok. A keselyűket csak a fény tudja elriasztani. Minden árulás fáj és akit szeretsz, akiben megbízol, az ő árulása még jobban tud fájni.
/Mikor a teremben egyre jobban kezdtek elharapódzani a jelek, egy darabig csak tűrtem. Élveztem is talán valahol, az óceán illatát, mely egy kicsit a régi otthonomra emlékeztetett, viszont a felém nyúló árnycsápok már kevésbé voltak biztatóak. Ha tudtam volna, most az egész testemet felragyogtatom, vagy levetem ezt a világi porhüvelyt, de ezekhez még hosszú út vezetett innen. Így hát vártam és szemléltem, ahogy Lynarin hangulatára úgy tűnt az egész domb felel. Éreztem az áramlatok változását, a mágia hullámait, szövetének remegését. De csak vártam és próbáltam valami épkézláb választ adni utolsó kérdésére./
- Tudod jól, hogy miért!


(171)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Igen, már én is rájöttem. /mondtam csendesen./ Jelenleg az uralkodás az egyetlen célom. Amikor ott lebegtem élet és halál között, amikor a lelkem egy volt a Dombéval azt hittem vége, hogy feloldódok ebben a végtelen mágiában... /simítottam végig a levegőn, de mégsem a levegő volt, olyan volt, akár egy lágyan pulzáló mágiaér, ami a Domb szívéhez szállította az erőt./
- De ők visszahívtak, nem hittem volna, hogy megteszik, de visszahívtak az életbe... Hát most értünk élek. /néztem rá. Az arcom nagyon komoly volt, elszántság csillant a szememben./
- Tudod az érzelmek olyanok, akár a mágia, egy kétélű fegyver. Magad is megvágod vele, ha rosszul használod... Így van ez az érzelmekkel is. Ha elég egy rossz befektetés, és többet árt, mint amennyit használ. De persze megértem az ellenvetésed, de számomra csábítóbb a sivár felszín, mint a mélységek és magasságok. /mondtam nyugodtan. Ezt már kellőképpen elhitettem magammal, Lyr halálra óta volt elég időm elvetni magamban, hogy már szinte a magaménak éreztem a gondolatot./
- Mindenkinek van valami hátsó szándéka... /suttogtam, szinte már ima volt, annyiszor mondtam és gondoltam az elmúlt három évben, de most inkább kérdésnek hatott, én magam sem tudtam már, hogy mit gondoljak. Bőven lett volna már esélye elárulni, elmehetett volna ha akar, mégsem tette meg.
Aztán ahogy hallgattam a monológját, csak csodálkozva kerekedtek el a szemeim. Az ezüst gyűrű kitágult, mintha el akarna volna nyelni a többit. Csak hallgattam és hitetlenkedve ráztam a fejem. A végén már nekem is nevetnem kellett, de az én nevetésem inkább hitetlen és kissé ijedt volt. Túl merész, túl magabiztos és túl nagyratörő volt. Most nem volt se dac, se ellenségesség a hangomban, csupán tárgyilagos volt, már-már megértő, de ennek ellenére keményen fogalmaztam./
- Ne mondj ilyeneket! Nem tudod mit beszélsz... /ráztam meg a fejem, majd a szemébe nézve folytattam./
- Nem akarlak lebecsülni, de erősebb vagyok nálad, aki pedig az életemre merne törni, az még nálam is erősebb lenne... De nem is tőlük félek, aki erővel támad, azt összezúzom. Sokkal jobban félek azoktól, akik intrikus áskálódással próbálják megdönteni az uralmam... Ők sokkal veszélyesebbek. Ha a népem föllázad ellenem, nem számít semmi más, bukni fogok. Egyenlőre mindenkit kielégít a bál és az új hatalmunk, de előre tartok tőle mi lesz, hogyha elmúlik az újdonság varázsa....
/Felsóhajtottam, de nem akartam most ezzel törődni, így is túl sok gondolat kergette egymást az elmémben. /
- Nem akarom, hogy megkeresd a húgom. Ez az én terhem és küldetésem lesz. Meg fogom tenni, ha eljön az ideje, de addig nem. Ez a mi keresztünk, nem hordozhatod helyettem, de köszönöm a felajánlást.
/Egy percig csak néztem az angyalt, mialatt egy régi történet jutott eszembe, amit még a Rituálé utáni kutatásaim alatt találtam. Aztán tétován kinyúltam a szárnya felé és ha hagyta végigsimítottam a különös tollakon. Nem is néztem közben rá, a gondolataim máshol jártak.
Amikor újra a szemébe néztem gyorsan elvéve a kezem a tollakról ismét komoly voltam, talán komolyabb, mint eddig bármikor. Egy gondolat fészkelte be magát a fejembe és nem hagyott nyugodni. Amikor megszólaltam a szavaim óvatosak voltak, minta félnék hogy elriasztok valamit./
- Nem tudok az egyik pillanatról a másikra megváltozni, de nem is lenne helyes. Viszont talán abba nem fogok belehalni, ha megpróbálkozom egy kis változással... Elvégre a világ változik és mi is változunk vele, ez az alkalmazkodásunk a változásokhoz biztosítja az életben maradásunk. Talán azért küldött téged Danu valóban, hogy felnyisd a szemem arról, hogyha dacos gyermekként ragaszkodok a menedékemhez, akkor képtelen leszek véghez vinni azt a nehéz ám nemes küldetést, amit rám bízott. Talán nem kell, hogy ellenségek legyünk... Ezennel megígérem, hogy meghallgatom a szavaidat, ha nem is mint engedelmes alattvaló, mert azt hiszem elég régóta uralkodok ahhoz, hogy ilyesmire képtelen legyek, de mint egyenlő félét úgy talán képes leszek rá, ha cserébe nem árulsz el. /néztem rá nagyon is komolyan. Igen tudom, talán gyerekes volt, de szükségem volt rá, hogy kimondja. A szavak valóban nem oldottak meg mindent, de a tettek elé ösvényt fektettek. /
- Velem tartasz tehát egy darabon, ha megígérem, hogy nem fogom kiirtani a világot? De még csak a felét sem. /mosolyodtam el, habár kissé feszült mosoly volt. Talán buta ötlet volt kimondani, de sajnos sikerült arra a részre rátapintania, ami a legjobban fájt. Egyedül voltam egy árulásokkal teli világban, és mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen valaki, aki valóban igaz és nem akar elárulni. Talán túlságosan is merésszé tett, hogy hinni akartam benne... Talán túlságosan bolonddá tett az a buta kis reményszikra./
- Nos Éadrom, mész vagy maradsz? /néztem rá, óvatosan méregetve az arcát, közben tétován felé nyújtottam a kezem, hogy elvezessem, ha hajlandó velem jönni. Mutatni akartam valamit, de előbb biztosra akartam menni, hogy nem csak beszél, hanem komolyan gondolja amit mond./

(200)

[Legion]

* Lynarin *

- Hm… ezek szerint tényleg kötődnek hozzád. De azt hiszem ez elvárható azok után, hogy te vagy az istenetek kiválasztottja. Nem véletlenül lettél te a királynőjük. Ezt soha ne feledd el!
/Bármennyire is határozottan és elszántan néz rám, az én továbbra is csak a kedves, megnyugtató tekintetemmel pillantok rá./
- Inkább ezerszer hulljak a mélybe és csak egyszer hághassak a csúcsra, mint sem egy örökkévalóságot töltsek el sivár lélekkel. Legyenek az érzelmek bármilyen veszélyesek, érzelmek nélkül az élet is csak egy óra, amiben fájdalmasan lassan peregnek a szemek, amíg el nem fogynak.
/Nem nagyon tudtam a nevetésemet visszatartani. Főként, hogy nem is igazán én nevettem, hanem a bennem ébredező Légió. Talán még a hangom is egy leheletnyit máshogy csenghetett, én észre se vettem, ha így volt./
- Igen erősebb vagy és egyben nem vagy az. Ha csak te vagy és én vagyok, akkor lehet nagyobb a hatalmad. De elfelejted, hogy egyikünk sincs egyedül. Mögötted is áll más hatalma és hidd el, én sem vagyok egyedül már ebben a világban. Soha ne feledd el, hogy nem elég egy valakitől megvédened magad, mert ostoba lenne az, aki egyedül próbálna szembeszállni veled. Van egy régi mondás, nem is tudom hol vagy kitől hallottam. Valahogy úgy szól, hogy „Soha nem attól az ellenségedtől kell legjobban tartanod aki előtted áll, hanem aki mögötted.” Vagy valami ilyesmi. Minden esetre tőlem nincs miért tartanod, és úgy látom meg se fordul a fejedben, hogy árthatnék neked. De ettől még butaság lenne lebecsülnöd.
/Rezzenéstelenül hagyom, hogy a tollaimmal játszadozzon. Még egy kicsit szorosabbra is vonom körülötte a szárny-palástot, hogy minél nagyobb felületet tudjon kényelmesen elérni./
- Nem is kérem, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozz, és azt se, hogy úgy táncolj ahogy én fütyülök. Én tanácsot adhatok és megpróbálhatlak meggyőzni az igazamról, de nem parancsolok neked és nem is akarok. Egyenlő felek viszont lehetünk. És ha kéred, igen, megígérem, hogy nem árullak el, mindaddig amíg te sem teszed.
/Lágy mosollyal az arcomon finoman végigsimítom az arcát és végigfuttatom tekintetemet az arcán, a nyakán és a vállán, mielőtt újra a szemébe néznék./
- Itt vagyok, nem?


(172)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Talán kötődnek hozzám... De ez a kötődés annyit ér, mint halott ajkára a csók, hogyha alkalmatlan leszek a trónra. Ha az udvar fellázad ellenem, nem számít a kötelék semmit sem, talán csak lassabban halok meg.
/Aztán rövid ideig hallgatom és a tekintetem egyre jobban kiürül minden szavával. Az ezüst visszahúzódik és a feketeség kezd terjedni, akár a sötét homály a szívemben. Amikor megszólaltam a hangom kiesebb volt, mint egy évezredek óta üres kripta, ahová még a halál szele sem csókolt változást./
- Nem. Nincs az a magasság, ami megérné ezt a sötétséget. Nincs olyan boldogság, ami feledtetné ezt a szívet kínba fojtó folyamatosan kínzó és gyötrő fájdalmat. Nem. Nincs az az öröm, ami kompenzálni tudná azt a kínt, amit a fájdalom okoz. Nincs olyan szeretet és szerelem, ami az árulás kínjára enyhet adna. Nincs az az önfeledt nevetés, ami örömkönnyeket csalna a kétségbeesett zokogás helyére. Nem. Az érzelmeket jobb kiirtani és akkor eltűnik velük a fájdalom is, eltűnik, ami a mélybe ránt és szép lassan megfolyt, akár selyemzsinórból sodort hurok.
/Aztán ahogy hallgattam a monológját egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt ez az egész, hogy butaságokat teszek végső kétségbeesésemben, hogy találjak valakit, akiben végre megbízhatok. Nem húzódtam el tőle, de a tartásom merevebb lett, a hangom pedig már nem üres, csak végtelenül fagyos, amikor válaszolok neki./
- Nos nem akarlak elkeseríteni, de nem igazán tudom elképzelni, milyen hatalom lenne az, amit felsorakoztatnál egy ősöreg nép ellen, akiknek hatalma a Holdat is meghajlásra kényszeríti... De nem is kell tudnom, tartsd csak meg a titkaid, ám ha van ilyen sereged légy büszke rá, és vigyázz ne lázadjanak fel ellened, mert tévedsz, nem az hátad mögött lézengő ellenség a legveszélyesebb, hanem a jobbodon masírozó bajtárs. /mialatt beszéltem életre hívtam a mágiát magamban, a sötétség formát öltött a háta mögött és tömör alakká állt össze. Mintha az én tükörképem lett volna, ám árnyteste olajos sötétség volt csupán./
- Ám persze az sem árt, hogyha a hátad mögé pillantasz néha. /suttogtam, aztán az árnyalak egy pillanat alatt a nyakára fonta a karját, tudtam milyen síri hideg árad a fekete ölelésből. Aztán egy pillanat múlva szétfoszlattam, mintha nem is történt volna semmi./
- Nem becsüllek le Éadrom, kérlek ne nézz ilyen öntelten őrültnek. Aki alábecsül valakit, az meghal. Én csupán tisztában vagyok a saját képességeimmel. /suttogtam ugyan azon a hűvös hangon. Az árnyak a háta mögül előreomlottak és belekúsztak a ruhámba ami még dühödtebb kavargásba kezdett, mintha csak ellensúlyozni akarná a hangon sivárságát./
- Nem is táncolnék úgy, nem táncolok sehogy többé. /ráztam meg a fejem./ A tanácsaid meghallgathatom, ennyit megígérhetek. Legyen hát így, azt hiszem így igazságos, nem én leszek az, aki elárul téged.
/Aztán hagytam, hogy megérintsen, habár csak álltam, akár egy márványból faragott tökéletes szobor, de még csak nem is pislogtam, csak nyugodtan lélegeztem. Nem éreztem semmit. Az arcát fürkésztem, de továbbra sem bíztam meg benne, továbbra is tartottam az árulástól, bármit mondtak is a szavaim, mert az árulásnak nagyon sokféle módja volt.
Az én kezem is megrebbent, hogy elvezessem, de végül visszahanyatlott a testem mellé. Nagyon régen nem érintettem meg senkit pusztán az érintésért magáért, talán nem is lettem volna képes dühön és éhségen kívül másért kinyúlni valaki más felé. Így csak biccentettem neki, de lélekben eltávolodtam, nem tudtam jól cselekszem-e.
A falhoz léptem és megérintettem. Lágyan végigsimítottam a Domb testén, a tudatunk pedig egybe kapcsolódott. Hamarosan felnyílt a fal, akár egy sebesülés és feltárta azt a félhomályos termet, ahol nagyon ritkán jártak vendégek./
- Gyere. /mondtam végül halkan a vállam fölött hátrapillantva, elvégre már egyszer kimondtam, hogy van nálam valami, ami azt hiszem őt illeti, habár az ördög azt suttogta a fülembe, befolyásolható őrült vagyok, amiért nem dobtam még ki ezt az idegent a Dombból./

(201)