Fénytelen csarnok

[Alyara Nirois]

Ezer és ezer tükörből pillant vissza rád a tükörképed. Bejutottál a Tündérdombokba, bár azok közül is a veszélyesebbe, jobb lesz ha vigyázol, mert ezen a helyen nincsenek törvények, itt a mágia és a királynő az úr, a sidhek értékrendje pedig finoman szólva is furcsa.

Előzmények, korábbi hozzászólások

[Lyendryana Daimon]

/A szeszélyes Domb úgy üdvözölt minket, mintha ezer év telt volna el, mióta elmentünk. Részemről nincs pár órája, és a halott királynő sem lehetett olyan sok ideje távol, pár napnál, mint mikor utoljára találkozunk.
Éreztem a föld változását, hogy sokkal több élet van benne, mint mielőtt a szertartás megtörtént volna. Tudatta velem, hogy a csarnokba, nem magunk leszünk kettecsként Lynarinnal, hanem már egy kisebb fogadó bizottság vár ránk./
+ Istennőm, mi vár még rám, mire eljutok a kis hajlékomba? +
/A levegő elementálok, még mindig segítenek nekem vinni a testet. Így nem kell megkérnem az amúgy is makrancos földet, hogy segítsen.
Amint kinyílik a kapu, aláereszkedünk.
Nem ér váratlanul, mégis kicsit meglepődöm -bár nem mutatom-, fogadóbizottságunkon.
Az addig rendjén van, hogy a testőrségének tagjai itt vannak, majdnem hiánytalanul, de azt jelen helyzetben nem tudom hova tenni, hogy mit keres itt Nuada.
Rezzenéstelen arccal nézem az egymás mellett álló két férfit, aki láthatóan fogadásunkra érkeztek./
- Üdvözöllek Bran.
/Biccentek a királynő tanácsadójának./
- Vissza hoztam.
/Lassú tekintettel, félig leeresztett szemhéjam alól nézek körbe, miközben kezem a halott testre teszem.
A testvéreken kívül, körülöttem helyezkednek el az Udvar majd legjobb kardvívói./
- Mire véljem ezt a fogadtatást?
/Nézek vissza az aranyszíngyűrűkbe, kérdőn./
- Nem hiszem, hogy pusztán a két szép szememért fáradt ide Nuada, a Kínok lordja.
/Vetek egy pillantást az említettre, majd felé is biccentek egyet üdvözlés képen.
Kissé feszélyez, a testőrség, köztük is Tarb jelenléte./
- Ennyi kiváló kardforgató, ellenem?
/Fonom tovább a szavakat, továbbra is Brannak intézve. Meglehet, hogy a jelenlévők közül nem ő a rangidős, mégis az eszére mindenki hallgat./


{45}

[Lynarin Seeragic]

/Van valami furcsán megnyugtató a halálban. Már többször meghaltam, de a különös az, hogy egyikre sem emlákszem. Az első halálom nem is volt igazi, hiszen ha úgy vesszük tovább éltem, csak a testem halt meg. Ez akkor volt, amikor kiléptem a boltból. Furcsa mód úgy tűnt ez nálam valami függöséget okoz, nekem nem volt elég egy halál újra meg akartam halni, csak éppen véglegesen. Ez a vágy szép lassan kristályosodott ki bennem, percről percre lett egyre erősebb és árasztotta el egyre jobban a tudatomat.
A sok pofon, amit ebben a világban kaptam egyre hidegebbé és keserűbbé tett, végül Danuért átléptem a végső küszöböt is, azt a fokot, ahonnan nincs visszatérés. Meg akartam tisztítani Anyámat a mocsoktól és meg akartam ölni a fertőzés forrását is, mindenkit aki Ezüst Sárkány, vagy Vérkönny vérvonalából származott, azért hogy csak Danu Gyermekei éljenek tovább a Földön, elvégre ez az ő otthonuk volt, a betolakodók nem tartoztak ide.
A tervem azonban félre siklott, tudtam hogy az Ötödik Elem felszabadította őt, de arról fogalmam sincs miért nem ölt meg mindenki mást is, arra már nem emlékszem. A szertartás alatt sokkal több voltam, mint addigi életemben bármikor. Tudtam mire vállalkozom, de pontosan ez volt az, amit akartam. Én is része voltam a fertőzésnek morbid beteges létezésem is fertőzte azt, akitől mindent kaptam. Tudtam, hogy én leszek az első, akit a Lény el fog pusztítani, de mégsem így történt, hamarabb következett ez be, mint ahogy számítottam rá. A halottból ugyanis nem születhet élet, én pedig halott vagyok. A testem gyakran nem úgy viselkedik, hiszen a sidhe varázs gyakran leküzdi a vámpírt, de ez nem változtat a tényeken, vámpír vagyok, élőholt. Nem szülhetek gyermeket, még olyat sem, aki mások mágiájából ered, neki adtam tehát azt, amim volt, a létezésem, nem volt tüzem, amit megosszak vele, így neki adtam a fagyot, ami engem mozgatott, így azonban nekem nem maradt semmi.
Onnantól fogva, hogy megszületett Danu Megváltója egy darabig elvesztettem mindent, akkor azt hittem meghaltam, de mostmár tudom, hogy az a fekete sötétség ahová kerültem nem a halál volt, elvégre a halálban végre felejtenem kéne, el kéne vesznem, de én emlékeztem és szenvedtem tovább az örök mozdulatlanságban.
Aztán megfeszítettem a mágiám, mint ahogy a kötéltáncos az izmait és fel akartam merülni a homályból, és végül az árnyak engedelmeskedtek úrnőjüknek. Olyan volt, mintha egy törött tükrön át figyelmén a világot, nem a saját szememmel láttam, hiszen az örökre lecsukódott, nem találtam az utat a testembe. A lelkem azonban máshová is tartozott és könnyen odatalált. A Domb örömmel üdvözölt, éreztem milyen hatalmas, milyen teljes a mágiája ismét. Befészkeltem magam mellé és onnan figyeltem a népem, néztem hogyan közelít a Bevégzés Bárónője a halott testet hordózó légelementálokkal.
+ Milyen szánalmas... egy királynő, akit még holtában is idegenek cipelnek, hiszen nincsen senkije... +
A gondolataim elkomorították a Dombot is, éreztem, ahogy szomorúság árad belőle, akár beteges köd, úgy ülte meg és fűszerezte a levegőt. Láttam még valamit, láttam, ahogy egy arany sidhe belém a Dombba, majd ott voltam, amikor felnyitotta a Szenvedések Csarnokában az egyik sírt. Megakadályozhattam volna, ellene fordíthattam volna a Csarnok ezernyi fegyverét, de nem akartam, többé már nem akartam semmit. Ott voltam a falakban ahogy távoztak, figyeltem őket a kövek és árnyak szemén át, de nem tettem semmit, hiszen többé már nem számított semmi.
Aztán visszatértem a csarnokba és meglepődtem azon milyen hatalmas ott a tömeg. Ráadásul nem örültek. Vártam volna az örömünnepet, a kitörő lelkesedést, amiért a korcs, aki eddig bitorlóként ült a trónon végre eltávozott. Azonban semmi nem volt, gyászos hangulat ült mindenfelé és ez nem csak a domb által fölerősített belőlem sugárzó búbánat volt, ez a sidhek szomorúsága is volt./
+ Lehetetlen... Vajon valóban gyászolnak? De hisz miért? +
/Nem értettem semmit, nem tudtam elképzelni miért nem örülnek, hiszen végre megszabadultak tőlem. Így csak figyeltem, akár a velem együtt lüktető Sithine, figyeltem vajon mire készül a népünk./
- Te is tudod miért jöttünk Lyendryana Daimon, a Bevégzés Bárónője, aki Napfényes udvarból származol. Mond el mi történt! Éreztük, amikor Danu felébredt, mind éreztük hogyan áramlik vissza az erő a dombba és belénk is. Szépen lassan visszakapjuk, amit elveszettnek véltünk, a hatalmunk egyre inkább kiteljesedik. Több ezer éve nem voltunk olyan hatalmasak, mint most. Mégis mi történt? Éreztük az ő halálát is, mindannyiunkban meghalt valami, hiszen esküt tettünk neki, az életünket ajánlottuk. Mond el hát Bevégzés Bárónője, mi történt! /mondja Nuada enyhén feszült hangon, közben az én testem figyeli.
Megdöbbenek, amikor Agart kilép a testőrök sorából és odalép a testemhez. Lágyan veszi el az elementáloktól és úgy tartja, akár egy alvó gyermeket. Az ő napcsókolta bőre mellett az én halott testem olyannak hat, mintha hóból gyúrtak volna. Figyelem, ahogy kisöpör néhány fekete tincset az arcomból, és végigfut az agyamon a gondolat, hogy a halál nem változtatott rajtam sokat. Habár az egész testem különös minta borítja, különben nem nagyon változtam, valóban olyan, mintha csak aludnék. Agart, Ammerit öccse, akinek én öltem meg a nővérét úgy néz rám, mintha arra várna, hogy kinyissam a szemem és elmondjam, hogy butaság az egész, hogy csak vicceltem, majd ő is a Bevégzés Bárónője felé fordul./
- Kérlek, mond el! /A testőreim közelebb lépnek, de egyikük sem fenyegető, inkább zavart és... szomorú. Bran odalép Lyen mellé és tekintete ami mindig ravaszul csillog, most tanácstalan./
- Ne aggódj, nem ellened jöttünk, tudod jól.

{154+20=174}

[Lyendryana Daimon]

/Álltam és vártam, hogy mit reagálnak. Éreztem a növekvő hatalmukat, igen. Nem kellett említeniük. Mégsem tekintettem rájuk lesajnálóan most, hogy megtették./
- Lynarin húgunk kvázi feláldozta magát, anyánkért.
/Vonom meg egyik válla. Nyugalmam valószínűleg a jobbomon lévő társamnak köszönhetem. Tudtam, hogy mellettem áll, még annak ellenére is, hogy nem kérdeztem meg a nevét. Voltaképp semmit nem beszéltünk még./
- Köszönöm, hogy megnyugtattál, Bran. Most már nem fogom újból használni az erőm, hacsak nem akartok a kis történet után mégis nekem esni.
/Mosolyodom el halványan. Megvakarom szabad kezemmel védelmezőm fejénél. Rá is tekintek eközben, nem nézek kivételesen társalkodó partnerem szemébe, miközben beszélek./
- Az egyezségünk értelmében, segédkeztem húgunknak, egy szertartásban.
/Vissza nézek rá, arcom rezzenéstelen./
- Mely arra volt hivatott, hogy az összes kívülálló, aki nem anyánk méhéből való, elpusztul, és így Ö újjáéled.
/Ránézek a királynő tetemére, melyet a volt örökös tart gyengéden karjaiban./
- Fiatalsága miatt, nem láthatta előre mi lesz a következménye, tettének.
/Felpillantok Agartra, majd sorra a többieknek a szemébe nézek, miközben lassan és érthetően beszélek./
- Ennek ellenére Ö a királynőnk, és meg kell találnunk a módját, annak, hogyan keltsük életre. Bármennyire ódzkodok ettől a tettől. Hiszen én pont az ellentéte miatt létezem.
/Tekintetem egy kis időre megállapodik Tarbon, majd legvégül Nuadán pihen meg./
- Még ha kedvünk ellen való is, meg kell tennünk. Rajta van a gyűrű, és a Domb is még mindig őt tartja uralkodójának. Még mindig Danu kegyeltje!
/Ezerrel szánkázott az elmém, miképp lehetne megoldani ezt a helyzetet, de nem jutott eszembe semmi kézzelfogható.
Hosszúnak tűnő némaságba burkolózva álltam, még a csendet Nuada törte meg./
- Epos, Caoi és Macctíre a Napfényes udvarba mentek, hamarosan vissza kell érniük.
/Meglepődtem a hármas felállításon, és azon, hogy ezt az információt közölte velem fivérem, de a meglepettség mégsem látszik, inkább csak összevonom a szemöldököm erre./
- A királynő utasítása volt, még napokkal ezelőtt, hogy menjenek el és kísérjék ide a Gyémántot.
/Önkéntelenül is bele markolok a gúnynév említésekor, a jobbomon ülő mágikus lénybe. Semmi más nem mutatja, hogy megértettem, kire céloz, vagy, hogy mit váltott ki testvérem említése./
- Az lenne a legjobb, ha a testet, elvinnénk máshová.
/Jegyzem meg, félhangosan témát váltva./


{46}

[Lynarin Seeragic]

/Egyszerűen teljesen össze voltam zavarodva. A mérhetetlen öngyűlölet mocsarában tomzódva egyszerűen nem jutottak el a tudatomig a dolgok, képtelen voltam felfogni Lyen és a többiek szavait. Nem értettem a gyengédséget, ahogy az egyik testőröm átvette a holttestem, nem értettem őket, nem értettem a céljaikat.../
+ Dehát elátkoztatok! Megtagadtatok és gyülöltek amióta megjelentem! MI ez a színjáték?! Kit akartok bolonddá tenni?! +
/Az értetlenség forrongó haragja végigvágtatott rajtam, és meglepődtem rajta, hogy még képes vagyok ilyesmikre, tudok haragudni... rájuk... vagy talán inkább magamra?
Csodálkozva figyeltem, ahogy a ragyogó és félelmetesen csodás arcokon látszik a döbbenet, mintha ők is meglepődtek volna azon, amit értük tettem. Enyhe kárörvendés volt a válaszom csak a reackiójukra, de az egyetlen, aki tisztában volt azzal, hogy látom őket az a Domb volt, ő pedig a részem volt, a társam, nem árulta tehát el. Vagyis nem lehetett színjáték... De akkor mégis mi ez?
Zavaromban inkább figyelemmel követtem a történéseket, hallgattam Lyen szavit és Nuada meg a többiek válaszát. Amikor meghallottam, hogy vissza akarnak hozni kétes érzelmek lobogtam bennem. Egy részem rájuk akart ordítani, hogy felejtsék el, inkább dobják lobogó lángok közé a testem és hamvaim szórják egy folyóba, hogy végre elnyerhessem az örök halált... A másik részem, az, akit már nagyon régg halottnak hittem, az, aki talán Llyr-rel együtt pusztult el, minden szerelmemmel, reményemmel és vágyammal, az feltámadt hamvaiból, mint főnix, és undok reményével fertőzte a szívem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy én voltam a buta önmarcangoló gyermek...
Ha egészen mélyre leástam magamban, akkor tudtam, hogy annak a visszatért résznek van igaza. Én voltam a buta, aki nem akarta tudomásul venni az igazságot. Az udvar számított rám, sokan talán gyülöltek, de volt akinek számítottam.
+ Az én hibám volt minden... undok gőggel martam el magam mellől mindenkit, hogy a szakadék szélére kergessem saját magam, és ott húzzam meg a ravaszt azért sírva, mert nem követ senki, amikor felégettem minden hidat, hogy ne is tudjanak utánam jönni... Oh, Danu segíts!+
/A felismerés úgy letaglózott, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Ezernyi dolog értékelődött át bennem egy pillanat alatt és olyan hibákra és őrültségekre jöttem rá, amiket régen jónak tartottam. Csak belesüppedtem a Domb erejébe és onnan figyeltem mit tesz a többi sidhe, de immár egyáltalán nem közömbösen, talán zavarodottan, de egyre nagyobb érdeklődéssel./

(175)

[Lyendryana Daimon]

/Meglepetésemre minden további nélkül indulunk meg, a Domb által elénk táruló folyóson.
Nuada vezeti a menetet, de hamar mellé szegődöm, mert elkezd beszélni hozzám./
- Meg kellene tudnunk a Maszkon keresztül, hogy miképp tudnánk vissza hozni.
/Közvetlenül mögöttünk Bran jön, nagyon kicsit lemaradva mellette Agart, Lynnel karjaiban. Utánuk Corr és Tarb zárja a sort, eléggé látványos párosként. Mondhatni egymás ellentétei külsőleg. Természetre meg teljesen!/
- De ha sejtéseim nem csalnak, akkor a szertartáshoz, amit elő kell készítenünk, szükség lesz Oegusra is. Ö jobban megértheti az utalásokat.
/Rám néz, miközben haladunk. Ha nem tanultam volna meg több száz éve hogyan rejtsem el arcomon gondolataim, akkor most valószínűleg egy kis meglepettséget olvashatna le róla, kérdő, kutató tekintetével./
- Igazad lehet fivérem.
/Jegyzem meg, mintegy egyetértésképp és biztatásképpen, hogy folytassa. Bármennyire is különbözünk, szerettem vele társalogni. Nem vonzott az a szadizmus amivel ő kezeli a környezetét, de mindig érdeklődve hallgattam. Számomra a gyönyör nem abban rejlik, mint neki, így soha nem léptünk közelebb egymáshoz testileg sem./
- Ha neki nem sikerül, neked kellene beletekintened, mert ott voltál amikor meghalt.
/Mondja Bran, a hátunk mögött. Halkan, de azért érthetően kapcsolódik bele a beszélgetés fonalába./
- Jó, hogy nem egyből a kis idegesítő tündért hívjuk ide, aki a szóbeszédekből kifolyólag a Jádekő hordozója.
/Hallom újonnan érkezett fivérem hangját. A hang irányába tekintek és nem akarok hinni a szememnek.
Harag áll ott, hanyagul nekidőlve a folyosó falának.
Nem tudom és nem is akarom megjósolni, mi fog történni most. Ellenben a felém intézett lekezelő viselkedésre valamit reagálnom kell./
- Ha nem tetszik az ötlet, akár magad is kézbe veheted a dolgokat.
/Lépek előre egy lépést, de utamat a majd mellkasomig érő lény állja el./
- Bármilyen segítséget szívesen veszek, hiszen amit készülünk tenni, abba nincs jártasságom.
/Folytatom mondandóm, mintha csak azért léptem volna előre, hogy megsimogassam társam és nem azért, hogy oda menjek a szökött rabhoz./
- Az Abyss alá kell lemenni, ott vár már Oegus, Lugh, a Hercegnő és az ifjak.


{47}

[Lynarin Seeragic]

/Továbbra is csak figyeltem. Némán néztem őket, akár egy kísértet, aki ebben a világban ragadt, hogy néma szenvedéssel figyelje az élőket, minden erejüket és gyengeségüket.
Rájöttem már, hogy buta voltam, amiért magamat nyomorítottam meg azzal, hogy gyökerestül téptem ki a szívemet, de a felismerés nem tette könnyebbé a vezeklést. De nem is, inkább a megbánást, vagy a változást... A vezeklésben ugyanis mindig nagyon is jó voltam. A szenvedés és önsanyargatás mestere lettem nem túl hosszú életem alatt, azonban önnön hibáim beismerése már nem ment olyan jól. Az nagy lépés volt, hogy egyáltalán felfogtam én hibáztam, én martam el veszett kutya módjára mindenkit magam körül... Azonban még ez sem segített, hogy kinyúljak az élet felé.
A sidhek ott tőlem karnyújtásnyira, illetve az én bőrömön sétáltam, mégsem akartam igazán megérinteni őket. Féltem tőle, hogy mi lesz, ha visszatérek. Most talán kellek nekik, pillanatnyi célt látnak abban, hogy visszahozzanak, vagy talán úgy érzik tartoznak nekem, amiért megmentettem Danut... De mi les aztán? Ha rájönnek milyen szörnyűséges, beteges és őrült vagyok ismét gyűlölni fognak, ahogy mindenki gyűlölt ebben az életben...
Éreztem ahogy a domb megmoccan, mintha megrázná a fejét. Tudtam, hogy félt engem és hogy rá számíthatok... elárasztott valami különös melegséggel és egyre erősödő és kiteljesedő mágiájába burkolta megtört lelkemet, ahogy egy gondos szülő bugyolálja be a gyermekét meleg pokrócba, mintha odabent a meleg biztonságban a kicsi elhinné, hogy nincsenek szörnyek, hogy amíg ott marad a szülei ereje megóvja minden rossztól.
Én is próbáltam kisgyermek lenni ismét és butám megbújni ebben a menedékben... Ezalatt azonban a Domb mást is csinált, önálló akarata volt, habár együtt és egymástól elválaszthatatlanul léteztünk. Kinyúlt egy lény felé, a Horda egyik bestiájának érintette meg a tudatát, annak az őrizőnek, akire a Jádemaszkot bíztam, miután elhozták nekem. Tiltakozni akartam rémületembe, de addigra már késő volt. A szörnyeteg pofájába kapta a növekvő hatalmú ereklyét és a folyosón sétáló csoport felé rohant, átlépve a falakon, amiket a domb megnyitott számára. Láttam, amint jó két méteres marmagasságával kilép a falból, pofájából zöld nyál csöpögött a padlóra, amikor lerakta a Maszkot a testem cipelő csoport elé. Vakkantott egyet, majd vissza is tért a testvéreihez, a Holdfényes Udvar legsötétebb bugyraiba. A fal összezárult mögötte, mintha soha nem lépett volna elő. Csak a földön heverő Maszk és némi zöldesen foszforeszkáló nyál bizonyította, hogy valaha is ott járt./

(176)

[Lyendryana Daimon]

/Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a szavakat hallottam haragtól, hiszen ő volt az egyetlen aki tudomásom szerint nem tett esküt halott királynőnknek, most mégis utasításokkal lát el minket./
+ Drága Istennőm, mi fog itt még történni? +
/Alig fut végig elmémen a kérdés, mikor a semmiből megjelenik egy bestia, és a kívánt mágikus eszenciát teszi le elénk.
Annyira gyorsan zajlik le a jelenet, hogy meg sincs időm -kellően- lepődni rajta. Ellenben most már két veszélyzónát figyel a társamul szegődő lény./
+ Most már neked is kellene valami nevet kitalálnom, hogy tudjalak, valahogy szólítani. +
/A maszkért pár pillanatig nem lép oda senki, majd a ugyancsak félvér fivérem veszi fel./
- Ha ezzel is megvolnánk, indulhatnánk, hogy haladjunk is.
/Jegyzi meg félhangosan. Enyhe cinizmussal a hangjában, miközben rám pillant. Nem időzik el sokáig rajtam tekintete, hamar vissza áll a helyére.
Én a figyelmemet Nuadara és Branra vetem. Mintegy kérdőn vonom fel a szemöldököm.
Érzem, hogy a Domb eközben mozgolódik. Nem olyan mint a föld, de mégis közel áll, hozzá a mágiám gyökere.
Valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés miatt, az jut eszembe, hogy valami azon belül is mozgolódik. De nem úgy mint amikor újabb útveszőt teremt elénk, hanem mintha egy másik élet lenne benne. Most mégis az távolodik.
Távolodik arra, merre a folyosó is vezet minket.
A két sidh csak némán bólint vissza, így pillanatok alatt felvesszük a kezdeti formációt, Haragot kihagyva belőle, és indulunk tovább.
Valamiért kissé megnyugszom, mert sem ezt a kis kiközösítést, sem az előbbi majdnem kihívás gyanús helyzetet nem reagálja le./


{48}

[Drun]

*Holtidő*


/Lynarin a Domb gyengéden, de határozottan egybe gyűjt, és terelget, egy számodra is hátborzongató gócpont felé.
Most, hogy egyé váltál vele, és szemléled, hallod, és érzed a lakókat, az az érzés is átjár, amit az otthont adó kiszámíthatatlan Domb, rejt magába. Olyan helyeket, melyeket eleddig nem mutatott meg neked, és olyanokat amiket bármennyire is szeretnél most meglesni, a kíváncsiságodnak és a dacnak köszönhetően, -hogy most mindenhol máshol légy, csak nem ott, ahol vélhetőleg a jelenlegi állapotodat megváltoztatják- nem nem engedi, hogy szabad arakatódól cselekedj, -reményeid szerint utoljára.
A szenvedések és kínok fészkéhez terel. De nem azért, hogy ártson, hanem, mert ott kell lenned. Érzed a törődést, melyet feléd és a lakók felé táplál, érzed, hogyan mozog, és változik meg egyik pillanatról a másikra, a tested körül lévő tér, érzed, a lezárt ajtón keresztül is a mérhetetlen szenvedést, mely időtlen idők óta oda van bezárva./

[Lynarin Seeragic]

+ NEM NEM ÉS NEM!!! +
/A Domb ahogy mozgásra bír, ahogy kiránt a békés semmiből, az üres nihilből, ami olyan teljes egységben van lelkem sötét ürességével azonnal lázadnék és menekülnék. Ahogy fészkéből felzavart holló, úgy tárnám ki lelkem fekete szárnyait, de nincs menekvés, nem tudok hová futni, hiszen a lelkem úgy ragadt bele a Domb varázsába, ahogy őz a mocsárba.../
- Eressz el! Hagy elmenni! /sikoltom, habár mentális üvöltésem megtörik és visszaverődik. Nem tudom hová jut el, de nem is érdekel. Csak menekülni akarok.
Nem tudom merre visz a Domb, de nem is érdekel igazán... Már nem érdekel ismét semmi. Megrémít a lehetőség, hogy ismét testté kell lennem, hogy el kellene viselnem az élet minden szenvedését./
+ Igen, gyáva vagyok... túl gyáva vagyok ahhoz, hogy éljek... és túl önző... Azt akarom, hogy fontos legyen nekik, hogy ne csak azt mutassák, hogy törődnek velem, de komolyan így is gondolják... Ez azonban egy hazugság és önámítás. Soha nem akar senki azért feléleszteni, mert rám lenne szüksége... Nekik a Királynőjük kell, valaki, aki Danu kegyeltje és a Domb uralója... én nem kellek nekik, csak az, amit képviselek, amilyen köntöst a XXX. század rám adott, amikor átléptem azon a fránya kapun....+
/Amikor megvilágosodok, már tudom mit kell tennem. A Domb bizonyos dolgokat elrejt előlem, de a lelkünk így is szorosan összefonódott én pedig rájövök, hogyan adta nekem Llyr az egyetlen lény, akit valaha szerettem minden varázsát. Tudom, hogyan lehet kitépni magamból a mágiát.....
Nekifeszülök a Domb gyengéd taszigálásnak, megvetem mentális lábaim és feltépem magam, egészen a lényem mélyére ások, mintha önnön kezeimmel igyekeznék kitépni a szívem.... Érzem, ahogy a Domb is megremeg, hiszen ő és én egyek vagyunk, de tudom jobb lesz így neki. Visszaadom amit kaptam és akkor odaadhatja másnak, aki érdemesebb rá, mint én.. odaadhatja valakinek, aki jobban megérdemli az életet , mint én... akinek több értelme van hogy éljen.... A sikolyaim elvesznek, hiszen nincs szám, ami sikítson, de minél mélyebbre ások magamra és minél jobban igyekszem darabokra tépni saját magamat, annál jobban fáj... De ha fáj, akkor legalább érzek valamit... Ha fáj, akkor legalább egy pillanatra nem csak az ürességet érzem... Tehát ások le, egyre csak lejjebb és lejjebb..../

(177)

[Drun]

*Folytatás a Csarnokban.*

[Legion]

- Ezt jó hallani. Remélem még sok bált kell rendezned, akkor legalább a ti részetekről nem kell újabb világégés miatt tartanunk.
/Lassan lejjebb ereszkedem, majd mikor már csak úgy két-három méternyire voltam a talajtól, hátra csaptam a szárnyaimat és tompa puffanással érkeztem a hóba./
- Látom, a magabiztosságod nem csorbult cseppet sem.
/Magam köré vontam a szárnyaimat, hogy megóvjam magam a csípős széltől és közelebb léptem a nőhöz./
- Köszönöm a vendéglátást. Csak utánad!
/Intettem magam elé majd elindultam mögötte./
- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Milyen találó. Mint ha csak a te fejedből pattant volna ki. És milyen érzés, hogy kis híján kiirtottad a fél világot? Továbbra sem fogom megérteni, hogy miért próbálkoztatok pont ezzel a megoldással, de már lassan fel is adom a megértését. Hm… érdekes a berendezés, mit ne mondjak, nem ilyenre számítottam. Szóval, milyen bált is rendezel?
/Kissé idegesen léptem át a „küszöböt”, bármenyire is bíztam az újonnan nyert hatalmamban. Persze tisztában voltam, hogy jelen pillanatban feltehetően nagyobb hatalommal bír, főleg itt, ahol még a hazai pálya előnyét is élvezi. Azt pedig hogy mennyire kiszámíthatatlan, már volt szerencsém tapasztalni. Így hát érthető, hogy nem teljesen voltam meggyőződve arról, hogy épségben távozhatok innen./
+ Besétáltam az oroszlán barlangjába.
/Amikor már benn jártunk, a szárnyaimat hátra hajtom és összehúzom őket. A táskát se veszem le a hátamról egyenlőre. Nem tudhattam, mikor kell sietve távoznom. Figyelmesen szemlélem az esetleg felbukkanó sidhéket és egyéb lényeket. Hisz minden információra szükségünk lehet./


(164)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - Előzmény - 2900. augusztus 10.*

/Csak egy gunyoros kacajjal felelek a pusztítás kérdésére./
- Nos talán nem kell, talán kell. /vonom meg kegyesen a vállam. Valójában jelenleg tényleg teljesen elfoglalnak az udvari kötöttségek, az hogy rohamléptékkel próbálok beletanulni egy olyan udvar vezetésébe, ahol a legfiatalabbak is jó százszor idősebbek nálam... Hát igen, maradjunk annyiban, hogy nem a húszéveseké a világ... De a Tündérdomb igen, és szándékomban állt meg is tartani./
- Miért csorbult volna? Nem öregszem és a halál sem ragad magával. Az eltelt idővel csak bölcsebb leszek. /mondom könnyeden. Azt már nem teszem hozzá, hogy szebb. Sidhe lettem, de nem arany sidhe, a mérhetetlen arrogancia ott fészkel a szívemben, de csak a finomabb változat. Tisztában voltam a népem éteri szépségével, nekem nem volt szükségem arra, hogy minden jöttment orra alá dörgöljem.
Amikor megköszöni a vendéglátást csak elmosolyodok, habár ő ezt nem láthatja, mert mögöttem sétál be a sötét kapun./
- Nos éppenséggel az én fejemből pattant ki... /vetem oda könnyedén, de hagyom lógni a mondatot a levegőben, ha törje egy kicsit a glóriás buksiját./
- Igen tudom, bevallom meglep, hogy itt látlak. Azt hittem a Jóság tisztaszívű szolgálója messziről elkerüli az afféle sötétlelkű perszónákat, mint szerény személyem... /húzódott ártatlan mosolyra az ajkam, amikor belépve a csarnokba szembe fordultam vele. Szűzies mosolyom fénye egy cseppet sem kopik meg, amikor mögöttünk bezárul az ajtó, majd beleveszik a falba és a tükrök úgy növik be a helyét, akár a gaz egy elhagyatott sírhantot./
- De ha ennyire szeretsz lovagolni a témán elmondom még egyszer utoljára. Habár nem venném a lelkemre, ha ismét ezen törnéd azt az angyali fejecskéd, de mivel úgy látom nem hagy nyugodni a téma, megpróbállak kivezetni a homályból... Nem szeretem a félmegoldásokat. Danut visszahozhatjuk, de a betegség máris fertőzi meg ismét. Most sugárzóan fényes a hatalma, de ez hamarosan ismét megkopik majd, ahogy az idegen lények mágiája beszennyezi. Ez a kopás csak úgy állítható meg, ha eltávolítjuk a káros részt. Szerintem egyértelmű a dolog. Vagy tán te nem mondanál le egy elüszkösödő végtagról, amely azzal fenyeget, hogy az egész tested romlásba taszítja? Inkább ragaszkodnál a karodhoz és belehalnál a fertőzésbe?
/Majd hagytam neki egy pillanatnyi szünetet, hogy had ülepedjen benne a dolog, had eméssze a hallottakat, habár volt egy olyan érzésem, hogy képtelen lesz felfogni az érveim, vagy talán egyszerűen csak nem is akarja megérteni őket. Aztán ha már rákérdezett úgy gondoltam mesélek a büszkeségemről is./
- Egy olyan bált, ami méltó lesz az évezredekkel ezelőtt tartott bálok fényéhez. A Téli Bált, amit Danu hanyatlása óta nem szerveztek meg. Egy hatalmas estélyt, ahol mindenki megjelenik, aki számít, ahol a halandó világ is bepillantást nyerhet a holdfényes udvar ragyogó soraiba.
+ És persze ahol mindenki elhiszi, hogy a sidhe csupa fény... És nem látják majd a sarokban rejtező árnyékokat.+
- De most akár el is mesélheted miért jöttél valójában. Annyira nem vagyok buta, hogy elhiggyem az előző találkozásunk oly nagyon felfokozta benned a barátság szellemét, hogy nem bírtad ki nélkülem. Vagy ha vártam volna visszatérted, hát egy angyali sereg élén, fanfárokkal és gyilokra emelt dárdákkal képzeltem volna a jelenetet, de nem így. Eddig kétszer találkoztunk és mind a kétszer részese lettél valami sötétebb gonosznak, a lelked fénye megcsorbult, de legalábbis véleményem szerint a gyűlölet felizzott a szívedben... Kérlek magyarázd el nekem, mi végre ez a baráti látogatás. /bevallom tényleg meglepett. Már első alkalommal is a vérével távoztam, ami nem volt az a barátságot kovácsoló dolog, másodszorra pedig olyan sötét hatalommal szövetkeztem, amitől biztos vagyok, hogy úgy meggyűlölt, amennyire csak gyűlölhetjük ellenségeinket. Most azonban nem láttam nála se fegyvert, se a gyilkos tüzet a szemében... Nem értettem hát a dolgot./

(193)

[Legion]

- Bölcsebb? Na igen, sokan azzá váltak volna, ha nem hitték volna hogy máris azok. Ne haragudj meg, de csak az eltelt idő alapján bölcsnek gondolnia magát önteltség lenne bárki részéről. És őszintén szólva, a múltkori világkiirtó-istenmegtisztító mutatványod nem vallott túl nagy bölcsességre. Bár ha itt járunk, az hogy szinte vakon követtem eleinte Lucifert, pedig az én oldalamról nem volt bölcs döntés. De így legalább első kézből tudom, hogy mi történt ott.
/Tovább sétálok mögötte és röviden megcsóválom a fejem./
- Szóval már ennyire erős a kapcsolatod a Dombotokkal? Minden esetre fölösleges volt. Kár rám pazarolni az ilyen színpadias dolgokat.
/Ettől függetlenül elismerően bólintok ahogy a csarnok amibe érkezünk változik, elrejtve a kijáratot a tükrök mögé./
- Ez nézőpont kérdés, vajon mi a jobb, félemberként élni vagy egészként meghalni? Azt hiszem ezen fölösleges rágódni, mindenki máshogy látná ezt és kétlem, hogy túl sokan választanák a csonkaságot inkább. De már korábban is mondtam, bár talán nem neked, hogy nem feltétlenül csak pusztítással lehet eredményt elérni ebben az ügyben. Egy daganatot se csak kivágni lehet, tudtommal. Talán ha fertőzés elpusztítása helyett a megértésére koncentrálnál, akkor találhatnál vagy találhatnátok olyan megoldást, ami nem hordozza magával a tömeges népirtást. Tudom, vannak akik ostobának és naivnak tartanak, de személy szerint nem rajongok a vérontásért. De szerintem ezt már tudod jól.
/Lassan elkezdek sétálgatni a csarnokban ahova vezetett és alaposan szemügyre veszem az ezernyi tükörrel borított falakat./
+ Érdekes egy terem.
- Halandók, itt? Na azt megnézném. Ne haragudj, de amit eddig hallottam a népedről, nem olyanoknak tűnnek akik nagyon szívlelnék az egyszerű halandókat. Na de mire fel? Biztos nem csak azért, hogy néhány gazdag üzletember előtt csillogtassátok meg a tánctudásotokat. Bár ahogy hallottam, a sidhék eléggé, hm... öntelt népség, de téged nehezen tudlak elképzelni mint egy bál folyton mosolygó házigazdáját.
/Elmosolyodtam azon ahogy elképzelte belépőmet és halkan felkacagtam, majd a vállam fölött hátra nézve rá, válaszoltam./
- Angyali seregek, fanfár, dárdák? Meglesz majd az is. Talán egyszer. De tévedsz, nem gyűlöllek, még ha meg is csorbult volna lelkem fénye, ahogy állítod. Nincs különösebb célom ezzel a látogatással. Legalábbis olyan, ami téged érintene. Mindössze szeretek repülni és ha már erre jártam, gondoltam meglátogatok egy barátot. Ám úgy tűnik ő jelenleg elfoglalt és közben összefutottam veled is. Mit ne mondjak, csípős szél van odakinn így még jól is esik házad melege.
/Újra felé fordultam és közelebb sétáltam hozzá. Szinte testközelbe./
- Ne érts félre. Nem hiszem, hogy mi barátok lennénk, vagy hogy jelen helyzetünkben ez egyáltalán lehetséges lenne. Nem érintett jól, mikor a véremet vetted és továbbra is tartom, hogy a szentélyben hibát követtetek el. Ha ember lennék, igen, gyűlölnélek, megvetnélek és vágynám a pusztulásod. De nem, sajnállak csak, hogy nem vagy hajlandó meglátni a jót ami benned lakozik. Mert süllyedj bármilyen mélyre a sötétségben, a szikra megmarad, ki nem olthatod. És továbbra is tartom magam ahhoz, hogy számodra is van feloldozás és nem csak a tisztító tűzben. Más részről, úgy hiszem nem árt ha tudod, hogy ha legközelebb is olyasmire vetemednél mint a szentélyben, akkor én az ellenkező oldalon fogok állni. Ne hidd, hogy ellened akarnék harcolni, de néha van, hogy túl nagy az ár. És nem hiszek abban, hogy csak pusztítás árán lehet megváltani a világot.
/Angyalfénnyel izzó tekintetemet az ő háromszín szemébe fúrom. De nincs a szemeimben se harag, se gyűlölet, mindössze szánalom és kedvesség./

(165)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

/Csak lágyan felnevettem./
- Nos be kell vallani van valami a szavaidban... Habár úgy hiszem minden pillanatban tanulok valami újat. De ne aggódj, nem fogom magam túl bölcsnek gondolni, főleg egy olyan udvarban, ahol minden alattvalóm évszázadokkal idősebb és tapasztaltabb nálam. Aki túl elbizakodott az hibázik, a hiba pedig itt egyenlő a halállal. /mondtam nyugodtan, a sötét gyűrű szikrát vetett a szememben.
A kapcsolatos dologra csak ismét elmosolyodtam. Nem tudom honnan volt ez a hatalmas jókedv, de amióta visszatértem a halálból valahogy sokkal elevenebbnek éreztem magam, és a kedélyem is gyakrabban volt a magasban, mint a mélyben./
- Oh elképzelni sem tudod angyalkám milyen erős a kapocs... /somolygok/ majd egyszer megmutatom. /nevetek fel. A hangom mintha ezernyi szélcsengőként csilingelne a terem minden sarkában. Ezt most nem direkt csinálom, az efféle apró bűbájokat a Domb szövi körém, de nem mondom, hogy nem szórakoztat a dolog./
- Kérlek, alulértékeled önmagad. Egy vendég azért van, hogy lenyűgözzük... /ragyog továbbra is a mosolyom és egy ötlet körvonalazódik bennem. Nem is tudom honnan jön, talán szokatlanul jó kedvem az oka./
- Ha már itt tartunk, gyere és nézd meg a báli vacsora előkészületeit. /aztán rájöttem, hogy neki nem vagyok az uralkodója, és megpróbáltam társalkodó, nem pedig parancsoló pozícióba zökkenni. /
- Illetve ha baráti látogatásod közben felmelegedésen kívül mást is szeretnél csinálni, akkor meg vagy hívva egy próbavacsorára, úgy is tartozom neked eggyel, mert legutóbb te is meghívtál egyre. /mosolygok rendületlenül.
+Hogy zavartatnom kéne magam, amiért kéretlenül a vérét vettem? Eszemben sincs... Megtenném újra, ha úgy hozná a kedvem. Az emberek még mindig nem voltak többet játékszereknél a szememben, de ő most egy csillogó figyelemelterelő játékszer volt, én pedig belefásultam a szervezkedésbe, egy kis szünetet ítéltem meg magamnak. Illetve most is a bált szerveztem volna, szóval igazából egybe kötjük a kellemeset a hasznossal...+
Továbbra is csak álltam vele szemben, amikor közelebb jött sem mozdultam. Nem féltem tőle, és határozottan szórakoztatott a bátorsága, meg a vita is, vitázni majdnem olyan jó volt, mint... hmmm, mint uralkodni./
- Ne aggódj, a népemmel nem lesz semmi gond. A bál gondolata olyannyira a régi időkre emlékezteti őket és a régi hatalmunkra, amit hamarosan visszanyerünk, hogy még a halandókat is hajlandóak lesznek elviselni. Nem mellesleg soha nem árt, ha mindenki látja milyen ragyogó is a Holdfényes udvar. /somolygok. A cél valóban ez, habár afféle selyembe burkolt pengeként. Mindenkinek csak a kardot borító fátylat mutatjuk meg, a ragyogást, a mágiától fénylő bőröket és angyalinál is gyönyörűbb arcokat... Aztán majd amikor eljön az idő és a penge a torkukra szorul, nem is fogják tudni honnan került ide.
Az utolsó monológjára majdnem megrendül a mosolyom, de végül csak kiszélesedik. Majd én is még közelebb hajolok hozzá, szinte az arcába suttogom a szavakat. Tudom, hogy a szemem gyűrűi lángra gyúlnak, a hatalom fénye villan fel ezüst-zafír-fekete lángokként./
- Tudod angyalom ilyenkor mindig kísértésbe esek, hogy újra bebizonyítsam neked, mennyire is mély az a sötétség, melynek alján azt a pisla szikra-álomképet kutatod... /a hajamban kavargó árnyak kinyúlnak és hűvös homályuk végigkúszik az arcán, akár egy télszerető fagyos érintése. Aztán hátrébb húzódok és folytatom./
- Tehát akkor kedves barátom, meginvitálhatom, hogy tartson velem és segítsen kiválasztani a bálra a legfinomabb étkeket? /mosolyogtam angyalian, mintha nem az előbb fenyegettem volna meg halványan. Aztán még egy mosoly kíséretében hozzátettem./
- És ne aggódj a vacsoraasztal szent hely, ott csak a tányérból eszek. És kifejtheted mi lenne az a nagy világmegváltó gyógyító ötleted, amivel az amputációt úgy gondolod helyettesíteni lehetne. /mondtam nyugodtan, továbbra is egy uralkodói, ám kedélyes arcot mutatva. /
+ Oh igen drágáim, egy imádni valóan kedves isten vagyok, nemdebár?+

(194)

[Legion]

- A hiba egyenlő a halállal? Hogy én néha hogy tudom utálni ezt a világot. De szerintem ezt már így is tudod. Őszintén nem értem, miért van mindenki megáldva egymás elpusztításával. Főleg most, hogy elvileg mindenki aki ehhez a Denuhoz kapcsolódik kap egy nagy löketet. Nem lenne vicces, ha most átmennél nukleárisba és végigtarolnád a világot. De nem, nem értékelem magam alul, csak tudom, hogy fölösleges a színjáték. Tudom hogy nagy hatalmatok van és hogy ezzel leplezitek mindazt a sötétséget ami a népedet hatalmába kerítette. Nem vagyok olyan ostoba mint azt talán te is gondolod, bár lehet hogy sokkal ostobább vagyok. De örömmel megnézem, hogy ti hogyan szerveztek meg egy ilyen bált.
/Megcsóválom a fejem a vacsora-ajánlat végére biggyesztett megjegyzésen./
- Rendben, jöhet a próbavacsora, de ma ne legyek rajta a menün.
/Kicsit ellépek tőle, hogy ezzel is jelezzem, részemről akár mehetünk is./
- Éppen ezért aggódom a néped miatt. Még a végén annyira a régmúltra emlékeznek majd, hogy nem számolnak a tetteik következményeivel. Ha valamelyik alattvalód úgy dönt, hogy ideje istent játszani, bízom benne hogy nem engedsz az ostobaságuknak. Őszintén szólva, nem szeretnék mennyei sereggel és fanfárokkal érkezni legközelebb.
/Felhúzom a szemöldökömet és hitetlenkedve tekintek rá./
- Bizonyítanád? És vajon kinek? Nekem, vagy inkább magadnak? De induljunk, lássuk az a vacsorát. Őszintén kíváncsi lennék, hogy miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy te egy gonosz, romlott szörnyeteg vagy. Mi az ami ennyire megrémít, hogy ezzel védekezel vele szemben?
/Egy gondolattal felvillantom és eltüntetem a szárnyaimat, majd leveszem a hátamról a táskát és bal kezembe fogva lógatom magam mellett./
- Csak utánad, te ismered itt a járást. Én nem vagyok otthon a föld alatt. Jut eszembe, a másik udvarba van innen lentről átjárás vagy csak a felszínen? Majd szólj nyugodtan, ha már meguntad a jelenlétemet, gyanítom így is lesznek páran akik nem nézik jó szemmel hogy itt vagyok. Annyira, hm... gyanakvóak manapság az emberek, hogy mindenkiben csak a rosszat keresik.

(166)

[Lynarin Seeragic]

*Éadrom - 2900. augusztus 10.*

- Igen, mintha már említetted volna. /legyintem el a sirámot, mint valami kellemetlenkedő legyet./
- Azonban ez a világ jutott nekünk itt kell élnünk és túlélnünk. Gyűlölheted, de nem futhatsz el a sorsod elől. /mondtam a hűvös távolságtartó nyugalom maszkját öltve az arcomra. Régen én is gyűlöltem ezt a világot. Túl sokat akart belőlem, túlságosan ellene volt annak, aki voltam. A lelkem akarta, a testem, a szívem... Azonban mindent oda adtam ennek a kornak és már nem bántam, már nem bántam semmit, leszámoltam a múlttal és leszámoltam azzal az ártatlan álmodozóval, aki valaha voltam./
- Nem mellesleg Danu, nem árt ha megtanulod a nevét. /villan fel egy vörös gyűrű a szememben haragom mementójaként, de tova is tűnik azonnal, ahogy megindulva a konyha felé hozzáteszem./
- Viszont érdekelne, hogyha ilyen sötét kép él benned a népemről, a magukat hatalommal elleplező gonosz szörnyekről, akkor mégis miért merészkedtél közénk? /pillantottam rá érdeklődve, majd még immár valóban komolyan hozzátettem./
- Nem Éadrom, nem tartalak ostobának, csak végtelenül naivnak. Olyannak aki elkeseredetten ragaszkodik az önön és mások ártatlanságához, mert nem tudja elfogadni, hogy van a világon olyan gonosz, akinek már nincsen megváltás. Olyan naivnak, aki habár egy sötét világban él, az ártatlanság lidércfényét követve bukdácsol végig az eseményeken és nem tudja elfogadni, hogy ahhoz hogy túléljünk törvényszerűen változnunk kell, alkalmazkodni azokhoz a körülményekhez, amik körbevesznek minket. A változás pedig gyakran sötétebb ösvényekre vezet, mint szeretnénk, aztán azonban már örökre eltévedünk és nem találunk vissza a fényre.
/Ezzel visszafordítom a pillantásom a folyosóra, ahogy az obszidián fekete falak tekeregve mutatják az utat és vezetnek el oda, ahová menni akarok. Nem nézek rá, amikor a további szavaira is válaszolok, már nem./
- Ne aggódj, én vagyok a Királynő a szavam pedig törvény, aki nem tartja be, az a Tündérdombnak, magának az Istennőnek mond ellent. Engedelmeskedni fognak, én pedig nem engedem, hogy a bál botrányba fulladjon. /mondom hidegen. A hidegség a haragomból ered. Dühít, hogy megint sikerült felbosszantania, a folytonos kétkedését még Lucifer is megirigyelni... Dühít a konoksága, ahogy a buta ártatlansághoz ragaszkodik.
Amikor megérkezünk a konyha ajtajába néhány rémült goblin magát picinyre összehúzva szalad el ide-oda hírül adni a pletykákat. Közben végre lehiggadok annyira, hogy válaszoljak neki./
- Neked. Én ismerem magam és nem képzelem másnak, mint aki vagyok. Te vagy az egyetlen, aki valamiért nem akarja meglátni a nyilvánvalót. /csóválom meg a fejem. Nem adok neki igazat, vagyok aki vagyok, a sötét uralkodó, a fekete királynő, nem pedig egy rémült kislány, aki gonosznak állítja be magát, valami buta okból.../
- Nos itt is vagyunk, a vacsora elő van készítve. Mellesleg nincs átjárás, ha a Napfényes udvarba vágysz vissza kell térned a felszínre és a másik Dombtól kérni belépést. És ne aggódj, szólni fogok. /mondtam egy hideg mosollyal./
- Habár az nem számít ki mit gondol, amíg az én szavam a törvény gondolni mindenki azt gondol, amit akar, de azt teszik, amit én mondok. /mondtam hideg közönnyel. Aztán vetettem még rá egy hideg mosolyt, mialatt benyitottam a konyhába./
- Nem is értem mire ez a nagy gyanakvás... De ilyenek az emberek. Vannak akik a rosszat keresik a másikban, de vannak olyanok is, akik nem hajlandóak meglátni a rosszat. /vetettem oda, majd beléptem a konyhába, azonban nem a túlzsúfolt részre, hanem az étkezőbe, ami máris meg volt terítve, illetve többféle teríték volt kikészítve, még a válogatást nem fejeztem be teljesen. /

(195)

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

*Előzmény a Belső kertben*


/Célirányos lépteim nem térnek le útjukról. A Domb is hamar kedvemre tesz és meglelem a kijáratot.
Egykedvű tekintettel nézek Lesire./
- A virágok valóban nem tudnak elszökni, ezért ők beletörődnek, ha zargatják őket.
/A csarnokba érve megállok a terem közepén, hogy mindenhonnan jól látható legyen a vissza tükröződésben Önmagam./
- Ha felakarod keresni a zsebtöltelékeket csak tedd meg, nyugodtan! Engem nem vonzz ez a közeg.
/Fordulok Lestanar felé./
- Ezért jobb elfoglaltságot keresek magamnak. Még fogunk találkozni.
/Könnyed vállvonással kísérem szavaim./
- Vagy nem.
/Elindulok a kapu felé, ami megjelenik a következő pillanatban előttem./
- De az eredmény kétes kimenetelétől függetlenül, vigyázz a testedre, még használni akarom!


{369}

[Jóindulat]

- Majd meglátjuk, kiérdemled-e. /Vigyorog Lastanar Hirigre, majd a következő pillanatban elkomolyodik./ Viszont ha terveid vannak velem a jövőben, vissza kell majd térned a néped közé. Lehet, hogy nem ér fel ez a pöttöm udvar az igényeidhez, de ez az én közegem... Szóval a kettő együtt jár. /Vonja meg vállait, mint akinek minden mindegy, de bánatos pillantása elárulja, hatással van rá a nő. Egy sóhajt követően közelebb rebben, majd a távozóban lévő Hirig vállát megérintve finoman maga felé igyekszik fordítani./
- Örülnék, ha legalább egy búcsúölelést kaphatnék, mielőtt távozol. /Villantja bánatos bociszemeit a másikra./

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

/Hosszan ízlelem ezt a pár szó, amit Lessi mondott./
- Vissza kell térnem az én népem közé...
/Nem húzódok el közeledésétől, mert először fel sem fogom, hogy mit csinál, annyira lefoglalnak saját gondolataim. Majd amikor megérint, egyenesen a szemibe pillantok. Arcom márványból faragott szépségét, csak szemem hideg fénye teszi még ridegebbé./
- Nem. Tévedsz Lestanar. Ez nem az én népem!
/Hangom hidegen cseng. Egy pillanatig lecsukom a szemem és lassan megingatom a fejem, majd újra a szemébe fúrom tekintetemet./
- Az én népem nem követne egy gyenge uralkodót, aki csak tetszeleg mások előtt, és nem csinál semmit! Aki, csak egy báb, a nemesek kisded játékaiban!
/Lassan felemelem kezem, hogy gyengéden megsimogassam arcélét. Olyan gyengéden teszem ezt, minta eltörhetne érintésemtől. Halvány mosolyom, még tökéletesebbé teszi a pillanatot./
- Nem Kincsem! Ez nem az én népem!
/Közel hajolok hozzá, hogy egy gyengéd csókot adjak ajkaira. Eközben nem veszem le róla a szemem./
- De talán egyszer az lesz.
/Suttogom bele a szájába, nagyon halkan, majd amilyen gyengéd voltam eddig, most olyan követelőző és hevessé válik a csók. Nem ölelem át, ahogy kérte, hanem csak két ujjam közé fogott állát tartom./
- Még találkozunk Lessi! Ebben biztos lehetsz!
/Hátra lépek tőle, fensőséges tartással, amit csak azon személyek tudhatnak magukénak, akik beleszülettek az uralkodásba./
- És amikor találkozunk... elveszem ami az enyém!
/Könnyed csuklómozdulatot teszek, miközben elindulok a kijáratirányába./
- Viszlát!
/Búcsúzom el tőle, hátra sem nézve./


{370}

[Jóindulat]

/Készségesen veti alá magát Hirig szeszélyének Lastanar, előbb csendesen élvezve a finom, érzelmes csókot, később hasonló szenvedéllyel válaszolván szinte felfalva a nőt.
Azonban mikor az nemes egyszerűséggel magára hagyná, kezét szelíden megfogva visszatartja egy pillanatra./
- Ahogy kívánod, úrnőm, csak egyet kérek tőled. Vigyázz magadra... /Hajt fejet egy egészen árnyalatnyit túljátszott hódolattal, majd felemelkedve a nő hajába illeszt egy miniatűr rózsabimbót./ Vigyázz rá... /Pillant szeretetteljesen a vágottnak tűnő, mégis élő növényre, ami pirinyó indáival máris megkapaszkodik a tündér hajszálai között./ És ha netalán úgy gondolod, hogy segíthetek... /Pillant vissza a nőre, miközben vállait megvonva, szinte szégyenlősen elmosolyodik./ Ne felejts el fennhangon szólítani. Amint tudok, a rendelkezésedre fogok állni.
/Egy újabb meghajlást követően felreppen a levegőbe, majd sebesen elszáll a tündérek birodalma felé./

*A továbbiakban akkor átadlak Mirának, ha jól olvastam, Hirig is megy MET-be.*

[Mira]

*MET III - Hirig*

[2900. augusztus 22., vasárnap]

Pár pillanatra csönd van körülötted. A csarnok is csak kong a reggeli napfényben. Mégis, ily üresen is olyan fenséges! Magabiztosan lépkedsz a kijárat felé. Egyszerre azonban valami furcsaságra leszel figyelmes: mintha a padló mozogna, életre kelne körülötted. Ahogy közeledsz a kijárat felé, egy másik folyosóra leszel figyelmes, ahonnan valami érkezését érzed - a folyosó egyre inkább hullámosabb lesz, ahogy közelebb ér. A távolban felsejlik az alakja, rubintvörös ruhája szikrázik a Domb sötétjében. Nyakában ónixkő medál, ében haját lenge kontyba rendezte. Végül már az arca is kivehetővé válik számodra. Beleszédülsz, amikor ránézel, de nem tudod megmondani, miért.

A sidhe háromszín pupillája most szürkén tekint Rád. Mit sem törődve Veled elmegy előtted, ám az utolsó pillanatban megfordul. Éjfekete köpönyege árnyékként hullámzik mögötte.

- Elnézést, nem ismer egy Wen nevű férfit?- búgja furcsán fátyolos hangján.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

*MET III.*


/Valahogy érzem, hogy a Domb nem akar elengedni, ezért lépkedem sokáig a folyosón, ami kivezet az üvegcsarnokból, a szabad ég alá. Mielőtt elkezdeném leszidni, mint egy rossz gyereket, megérzem, a változást. Amit csak egy sidhe jelenléte okozhat. Megállok, bár nem ismerem még a személyt, mégis tudom, hogy miatt nem tudok kimenni, ezért bevárom, ha már velem akar találkozni./
- Wen?
/Kérdezek vissza, kicsit még fátyolosan hangon, mivel a hatalma eléggé "megszédít". Bár arcomon nem látszik semmilyen érzelem, ahogy a lidérc nevét említi, mégis bennem megmozdul valami. Mint amikor egy poros szobába, benyitunk és szellő, ami bejön velünk együtt a tárt ajtón keresztül, felkavarva a leülepedett apró porszemeket, melyek a fény hatására táncolnak a levegőben./
- Van egy pár ilyen nevű illető a földön. Kire gondol pontosan?
/Felvonom egyik szemöldököm, mintegy kérdőn./


{371}

[Mira]

*MET III - Hirig*

[2900. augusztus 22., vasárnap]

A hölgy szavaidra becsukja a szemét, a tér és az idő összeomlik körülöttetek, aztán a következő pillanatban minden újra a normális lesz. Színtelen, távoli hangon, csukott szemmel megszólal:

- Egy Wen nevű lidérc azt állítja, hogy kegyed az ő hercegnőcskéje. Fájdalmas a hangja. Valami mást is akar üzenni, de fél kegyed haragjától. Nem érzem tisztán. Valami gát van köztünk. Danu tagadó mágiája. Hirig, ismeri ezt a férfit?

Amikor kinyitja a szemét, egy ismeretlen színnel nézel szembe, ami valahol az ibolya és a vörös között van.

- Jaj, elnézést. Nem akartam a nevén szólítani. Kérem, bocsájtson meg. A férfi mondta meg, hogy hívják. Én... Hiea vagyok - nyújtja feléd a kezét bemutatkozásképpen némi habozás után.

[Faerman Niqecanuwa Mikomi]

*MET III*


/A változás és a gúnyos megjegyzést jelen pillanatban kirekesztem tudatomból, mert sokkal jobban érdekel, hogy Wen mit szeretne, mint az, hogy ezzel a sidhével most összerúgjam a port./
- Félhet is.
/Csúsznak ki a szavak önkéntelenül is az ajkaimon./
- Ha nem beszél, akkor megfogja ütni a bokáját ezt megígérem!
/Meglepődöm a nő reakcióin, de nem mutatom ki, viszont nyújtom a kezem felé én is, egy határozott kézfogással üdvözlöm./
- Hello Hiea. Igen ismerem Went. Hogy válaszoljak is a kérdésére.
/Zsebre vágom a kézfogosdi után a praclim./
- Danu megfogja engedni, hogy beszéljenek. Ha mégsem, akkor mondja meg, hogy hol találom és oda megyek személyesen.


{372}