Trónterem

[Caridwen]

Egy vérszínbe és éjfeketébe öltözött terem, ami forrongó magmával mintha egyenesen a pokol torkába nyílna. Hatalmas terem, rengetegen elférnek itt, ha nem rettegnek a pokoli lángoktól, vagy a trónon ülő uralkodótól...

[Lynarin Seeragic]

*Yllion - Előzmény*

/Egy idő után már úgy éreztem teljesen kitisztult a fejem. A kongó üresség nem távozott a belsőmből, de ezzel már megtanultam együtt élni. Régen meghalt bennem az a rész, aki másoknak az élet sóját adta. Én már csak az uralkodásért éltem, a népem volt az egyetlen, akikért érdemes volt visszajönnöm.
Egy kecses mozdulattal felálltam tehát a rét bársonyos füvén, aztán mikor az összes pokolbéli kutya mozdult velem a Domb felé vettem az irányt. Éreztem a hívását, mintha nekem dalolt volna, habár annyira soha nem lehetett intenzív a jelenléte, mint amikor eggyé váltunk.
Az ebek néha hamuvá oszlottak, majd árnyakból előugorva ismét mellettem termettek. Követtek, akár a testőrök... Erről eszembe jutottak a valódiak és minden más feladatom is. /
- Gyertek hozzám, és hozzátok a Pengék Mesterét is! /üzentem a testőrségemnek. Részemről semmit nem változtatott a kapcsolatunkon ez a kis kilengésem. Továbbra is annyi volt a feladatuk, hogy vigyázzanak rám, se több, se kevesebb.
Amikor beléptem a trónterembe ismét elámultam magamban a méretein. Amint betettem a lábam a Domb kedveskedve nekem életet lehelt belé. A láva izzani kezdett pokoli folyamként bugyogott elő a földből, mintha valami játékos ördög csepegtetné egyre csak felfelé...
Elnéztem a vöröset és feketét, ahogy szinte egybe olvadtak, ismét lenyűgözött ez a hely. Otthon voltam, de valahogy mégsem. A sajátomnak éreztem ezt a világot, a sidhe és a vámpír oly erősen élt a lelkemben, hogy másnak nem volt ott hely. Az a régi lány azonban, az az egyszerű gyermek, aki lázongott, egy szerető anyára, vagy apára vágyott, valahol mélyen eltemetve még bennem élt... Vagy talán már csak az űrt éreztem a helyén, ahol valaha volt?
Szép nyugodtan odasétáltam a trónhoz és helyet foglaltam rajta. A ruhám, az árnyakból font köntös játékos táncba kezdett, a szép ülőkéjének vörös bársonya pedig vért könnyezett, amely tócsába folyt a lábamnál belecsorogva a lávába, a testem azonban nem szennyezte be.
Felszegett fejjel nyugodt és büszke uralkodói tartásban vártam a testőrségem és a régi-új Tüneményt. A Vad Falka árnyékból árnyékba ugrálva töltötte meg a termet sötét élettel, olyanok voltak, akár játszadozó ördögfiókák. Nem zavartak azonban, legalább nem volt oly nagy a csend.
Aztán amikor megéreztem a jövevényeket ezüst-zafír-éjszín pillantásom a kapu felé fordítottam, ami dörögve feltárult. A testőreim legyezőalakban kísérték Ylliont, majd a trónhoz jöttek és a jobb és bal oldalamra fölálltak megtartva a távolságot a fortyogó lávától. Ylliont középen az emelvénnyel szemben állították meg. Végigmértem a férfit, arcomon továbbra is semleges elegáns jégkirálynői maszakkal./
- Üdvözöllek Yllion, kit a Pengék Mesterének és a Tüneménynek neveznek. Úgy hiszem eme nevek nem hatalmad miatt ragadtak rád, talán eljött az ideje most, amikor Danu csillaga fényesebben ragyog, mint hosszú ideje bármikor, hogy új nevet kapj testvérem az árnyakban. /mondtam már-már barátságosan. Elvégre rég nem látott vendég volt és most tért vissza, az én uralkodásomra, nem Ammeritére, ennyit megérdemelt. A ruhámból játékos árnyékpamacsok szakadtak le és táncoltál közbe a férfit. Egyenlőre nem mondtam többet. /
- Engedélyt adok, hogy beszélj. /tettem még hozzá uralkodói fensőbbséggel. A szavaimban nem volt parancs, inkább síkos fekete selyemként surrogtak, azonban körbetáncolták a termet./

(187)

[Yllion]

/Belépvén a helyiségbe levegőm óhatatlanul is bennszorult. Egyszerűen fenséges volt. Igaz, személy szerint kissé soknak éreztem, hogy az egyébként is lélegzetelállító teremben trónoló uralkodónő még a Falkát is magához szólította, de valahol meg tudtam érteni. +Ha megteheti, miért ne? Én is folyamatosan próbálgatom hatalmamat, mióta tudatában vagyok.+/
- Megtisztelő, Lynarin királynő, hogy ilyen gyorsan fogadni méltóztatsz egy hozzám hasonló, egyszerű sidhét. Mint azt bizonyára tudod, Aeva vére vagyok, s meglehetősen sokáig úgy tűnt, örökségem nem elegendő ahhoz, hogy származásomon túl nemesnek mondhassam magam. Azonban... /Tartottam szünetet, s féltérdre ereszkedtem. Inkább éreztem, mintsem láttam, hogy a testőrséggel összhangban a Falka is reakcióra készen megfeszült, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hogy hatalmam áthassa magam mellé engedett karomat, aztán oldalt magam mellé emeltem a kérdéses testrészt. Körém záródott egyszerű köpenyem egyetlen hullámot sem vetett, ahogy karom akadálytalanul áthaladt anyagán. Kis időre hagytam, hagy legyen csak nyilvánvaló a tény, aztán egy mozdulattal álltam fel, s zártam testem mellé tenyeremet./

- Van Hatalmam.

/Nyomatékosítottam a látottakat, majd köpenyemet hátrébb igazítva megmutattam magamat./
- Ezúton kérelmezem, hogy ettől a pillanattól számíttassak én is a nemesek sorába. Házamként egyelőre anyám házát jelölöm, amennyiben elfogadnak. Egyebekben rendelkezz velem, királynőm.
/Mondandóm végeztével meghajtottam magamat, hogy hajam, köpenyem előrebukott, az előttem heverő padlólapra korlátozva látóteremet. De nem érdekelt. Ami az adott pillanatban lényeges volt, úgyis füleimnek szóltak, azokat viszont nem korlátozta senki és semmi./

(11)

[Lynarin Seeragic]

*Yllion - 2900. augusztus 5.*

/A lábamhoz odafeküdt egy hatalmas fekete bestia, pont az a háromfejű eb, aki odakint a réten is mellén szegődött. Hatalmas volt, de ahogy lefeküdt átláttam fölötte, csak a ruhám árnyékból font anyaga olvadt néha-néha egybe a bundájával, mintha azonos anyagból teremtették volna őket, sötétség a sötétségből./
- Mind Danu gyermekei vagyunk Yllion Aeva vére, és ahogy Danunak fontos minden gyermeke, úgy fontos nekem is népem minden egyes tagja. Eddig uralmam viharos időket élt át, pártoskodások és árulások sora zavarta meg felemelkedésünk, de ennek mától vége van. Hívattalak hát, ahogy magamhoz fogom hívni az összes eltévelyedett, vagy más útra tért testvérünket, hogy Danu áldása alatt ismét visszaszerezzük régi fényünket, amiről le kellett mondanunk, amikre az ifjak már nem is emlékezhetnek talán, csak a Domb őrzi örök emlékezetében.
/A kis bemutatóját pedig csak rezzenéstelen pillantással figyelem, de hűs ezüst-zafír-obszidián pillantásom nem mulaszt el egyetlen pillanatot sem. Az ő hatalma még egyértelműen új, mármint a többi sidhehez képest, de aki későn kapja meg az adományt, az talán még jobban tudja értékelni, mint azok, akiknek az ölébe pottyan. Tudom én is magamról, mennyire tudom értékelni Danu ajándékát, talán még jobban, mint azok, akik sidhenek születtek.
Lehetőségeket látok ebben a férfiben, aki alulról jött, és ahogy mi mindannyian vágyik a hatalomra. A megfelelő támogatással és hajlítással remek alapja lehet az új lojális nemességnek, akikre szükségem van. Hiszen most mellettem áll az udvar, de mi lesz évszázadok múlva? Mi lesz akkor, ha már mind eltelünk a mágia ragyogó fényével? Mi lesz, ha egyeseknek mégis eszébe jut, hogy egy "Ifjú" egy "Hibrid" ül a trónon? Igen, habár most bőség van, de gondolnom kell az ínségesebb időkre is.
Csak figyeltem az alázatos pózba merevedett sidhet, aki a hatalom szolgája volt, akár jómagam. Tudtam most kell okosnak lennem, mert most dől el, ellenséget, vagy esetleg támogatót szerzek-e... És hogy másokat magamra haragítok-e. A nemesi rang nem kis kiváltság volt, a sidhe még a fekete sidhe is igen érzékeny kincsként kezelte.
Végül azonban döntésre jutottam, ez egy új korszak volt, és én voltam a Királynő, a szavam törvény volt. Egy könnyed mozdulattal felálltam a trónszékről, mire a bestia azonnal mozdult, és habár hangtalan léptekkel kísért, de nem állt az utamba, mialatt a sidhe férfihoz sétáltam. Kinyújtottam a kezem és az előző királynő halálos fegyverére gondoltam, aki már hozzám tartozott. Az ezernyi sikoltó fejet formáló markolat vérszomjasan mégis lágyan simult a tenyerembe. A hangom határozott volt, amikor megszólaltam, nyers hatalom áradt belőle./
- Fogadj hűséget nekem! /ha pedig elmondta a rituális szavakat *Életem a tied királynőm, rendelkezz mindenemmel, vedd el, amit akarsz a tied.* az ősök nyelvén válaszolok rá./
- Cserébe, ha veszély fenyeget én vagyok a menedék, akihez vissza vonulhatsz, csatában elsőként vonulok előtted fáklyaként vezetve a cél felé. /Aztán egy pillanatig kivártam, majd ahogy lovagot avatnak megérintettem Yllion vállat, mialatt a következőket mondtam./
- Én Lynarin az Árnyak és Vizek Királynője nemesi rangra emellek téged Yllion. Állj fel Éter és Árnyak Grófja! Innentől fogva te és minden leszármazottad a Tél házához tartoztok vérvonalatok tiszta és megkérdőjelezhetetlen, tanúm rá Danu és a testőrök, az én szavam a törvény, esküd eskümbe fonódva adjon örök bizonyságot mindenkinek, ki rangodról kérdez.
/Azzal hátrébb léptem, kezemben továbbra is ott az ősi kard, fejemen a korona. Innen néztem farkasszemet az újdonsült nemessel új birodalmam első fiával./

(188)

[Yllion]

/Karnyújtásnyira az áhított céltól pillanatra megtört a lendületem, ami idáig vezetett. A királynő nem válaszolt a kérelmemre, egyszerűen csak eskümet kérte. Áldottam magamban előreomló hosszú hajamat, hogy arcom megbújhat mögötte, így legalább a mimikámra nem kellett ügyelnem.
+Végül is... ezért jöttem vissza, nem? Akkor meg mit tétovázok? Tudom a formulát, hogy ne tudnám... Ezen ne múljék.+ Döntöttem el végre és a pillanatnyi kihagyás után szinte maguktól peregtek ajkaimról a szavak:/

- Életem a tied királynőm, rendelkez mindenemmel, vedd el, amit akarsz, a tied.

/A királynő válasza bezzeg nem késett egy pillanatot sem, így egyre fokozódó örömöm a kardpenge könnyed érintésére hideg-sárga fénnyel ragyogva kiteljesedett, s önkéntelenül fakadó, büszke mosolyommal együtt arcomon ragyogott, ahogy felegyenesedve királynőm szemébe néztem./

- Úrnőm, elmondhatatlan örömet okozott ez a számodra csekély gesztus. Hogy óhajod számomra parancs, megkopott köszönöm ahhoz képest, amit kifejezni szeretnék. Van-e általam is teljesíthető kívánságod, s ha meghaladja erőimet, mit tehetek azért, hogy közelebb segítselek hozzá?

(12)

[Lynarin Seeragic]

*Yllion - 2900. augusztus 5.*

/Figyeltem a sidhe büszke mosolyát és úgy éreztem eggyel több szövetségeseim száma mától fogva. Persze egy mosoly nem volt elég bizonyíték, mégis jó irányadó volt.
Csak kecsesen biccentettem, ezernyi színű mégis fekete tincseim, akár az éjszaka, úgy kavarogtak az arcom körül. A hajam éjszín selyme szinte elveszett az árnyakból font ruha ráncaiban. Magam voltam a sötétség, én voltam az Éj Királynője.
Most csak egy kis magányra vágytam, tudom egészen eddig is egyedül voltam és még évszázadaim, sőt évezredeim lesznek magányosan... legszívesebben felsóhajtottam volna, ahogy ismét fekete vizekre eveztek a gondolataim, de most másra kellett használnom a fejem, nem volt idő a fájó önostorozásra.
És akkor bevillant valami, támad egy ötletem... Egy ötlet, ami talán sikeres lehet./
- Örülök Éter és Árnyak Grófja, hogy már téged is nemeseim sorában köszönthetlek. /hullottak alá ajkamról az udvarias formaságok, habár tökéletes arcom egyetlen izma sem rezzent mialatt beszéltem, olyan voltam akár egy álomszép baba, mesésre faragott, ám élettelen./
- Nos éppenséggel lenne valami. Van egy tervem, ami úgy gondolom méltó megünneplése lenne Danu felébredésének. És méltó belépője lenne az erejében ismét kiteljesedő Holdfényes udvarnak. Bebizonyítanánk, hogy erőnk és régi hatalmunk visszatért és régi pompánkban ragyogunk újra...
/Egy pillanatra hatásszünetet tartottam, éreztem a testőreim pillantását is a hátamon, éreztem a Domb figyelmét is, ahogy odakintről beburkolta a hóköpönyeg... Ez adta az ötletet./
- Mi az Ősz és Tél gyermekei vagyunk, a rövidülő napok és hosszú éjszakák leányai és fiai. Én pedig bált akarok rendezni egy Téli Bált, amihez foghatóan pompás és nagyszabású már régen nem volt. Megmutatjuk ragyogó arcunk ismét a világnak, hogy had ámuljanak és essenek irigy kábulatba! /mondtam erőteljesen habár ismét annyi érzelemmel, mint egy báb. Aztán háromszín pillantásom Yllionra vetettem ő volt az első alany, akin leteszteltem hirtelen támadt ám úgy hiszem zseniális ötletemet./

(189)

[Yllion]

/Halvány bólintásokkal kísért figyelemmel kísértem mondandóját Úrnőmnek, s mikor választ várva elhallgatott, kissé tanácstalanul pislantottam egyet +Bíráljam, értékeljem az ötletét? Ő az uralkodó, én legfeljebb csak végrehajtó lehetek.+, majd hirtelen jött kreativitással meghajoltam, így rejtve el arcomat./
- Ahogy Úrnőm kívánja, úgy lesz. /A röpke arcrejtést elegendőnek ítéltem, hogy rendezzem vonásaimat, így felegyenesedve tekintetét kerestem./ Tőlem, vadonból visszatért alázatos szolgádtól mit kívánsz? Szóljak szertartásmesterednek? Esetleg a meghívókat kézbesítsem? /Gyors pillantással figyelmem a testőrök figyelő sorfala felé siklott +egyetértést? tanácsot?+ várva, majd visszatért Királynőmhöz, iparkodván a legapróbb rezdülését is elcsípni./

(13)

[Lynarin Seeragic]

*Yllion - 2900. augusztus 5.*

/Az arcomra hűvös mosoly ült ki, ahogy figyeltem a férfi mozdulatait és arcát. A szavaiból sütött az alázat, ami édes mézként simogatta a lelkem. Szerettem ezt, ilyenkor valódi uralkodónak éreztem magam. Habár már hosszú ideje voltam itt, néha-néha még visszatért a régi énem bizonytalansága, de az ilyen szavak mindig elfújták ezt./
- Természetesen. /mondom nyugodtan, hiszen az én akaratom törvény. Néha zavaró volt, hogy kőbe van vésve minden amit mondok, hogy más nem mer szembeszállni a szavammal, nem mer javaslatot sem tenni, de talán jobb volt itt, az alázatos lélek nem lázad./
- Jól gondolod szükségem lenne valakire aki nem bizonytalanodik el a Dombokon kívül sem. Azt hiszem a fontosabb udvaron kívüli személyeknek úgy lehetne igazán hitelesen átadni a meghívót, hogyha egy sidhe vinné el nekik, talán éppen egy friss és ambiciózus nemes... /húztam el az orra előtt a mézesmadzagot. Ezernyi dolgot ígértem, és mégis egyet sem.
Az hogy ambiciózusnak neveztem egy rejtett felajánlás volt, hogyha engem támogat feljebb juthat. De ahogy a sidhe nem teszi én sem mondtam ki ezt konkrétan, ráhagytam, hogy megérti-e, vagy sem...
Aztán magasba emeltem a Léleölőt, ami egy fekete villanás kíséretében eltűnt, tudtam visszatár a lakosztályomba, hogy ismét megjelenjen, ha szükségem van rá./
- Most távozhatsz, ha elkészülnek a meghívók majd értesítelek és megkapod a részleteket is. /mondtam hűvösen, majd tovább nem várva hátat fordítottam neki és megindultam a trónom felé, hogy helyet foglaljak azon a helyen, ami csak rám várt, amire születtem.
A fejemben már a bál szervezéséhez szükséges apróságok kergették egymást, és ez jó volt így, az efféle dolgok azért voltak, hogy eltereljék a figyelmem a lét árnyoldaláról, ami a normálisnál gyakrabban kísértett meg./

(190)

[Yllion]

/Mosolyom homályos utalására jelzésértékkel felragyogott, jóllehet ezúttal visszafogottan. Nem voltam az a teljesen vidékről szalajtott suttyó, hogy a sejtetéseket ténynek vegyem. Mindenesetre eljátszottam a gondolattal, én vajon hogyan oldanám meg a feladatot, hát nem titkoltam örömömet, mellyel fogadtam a halovány javaslatot. Ha úgy ítéli meg, szüksége van a szolgálatomra... Úrnőm elbocsájtására ismételten meghajtottam magam./
- Természetesen, Királynőm. Ahogyan kívánod.
/Feleltem, jóformán teljesen feleslegesen, majd az ajtóig hátráltam, hogy megfordulván mosolyom újfent felragyogjon. +Ezek szerint már eldöntötte, én leszek!+ A kilincsre tettem kezemet és a feltáruló ajtón át a folyosóra léptem./

- De most hogyan tovább? /Morfondíroztam magamban jó szokásom szerint./ Várakozzak, de hol? A szállásomon? Hogy menjek anyám házába, ha Királynőm a Tél házába fogadott? Hol vannak vajon a Tél házának szállásai? /Tépelődtem, majd jobb híján lábaimre bíztam magam, vigyenek, amerre szeretnének./

(14)

[Drun]

*Yllion*


/Gondolataidba merülve, egy lágy női kuncogás zökkent ki, hosszúnak tűnő bolyongásodból./
- No lám, no lám!
/Szólal meg Minai, mikor rá emeled tekinteted./
- Kit hozott ide a szél.
/Ellöki magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, majd sejtelmes mosollyal arcán, könnyed macskamozgással indul meg feléd./
- Régen volt már, hogy erre mutattad magad!
/Mondja enyhe szemrehányással hangjában./
- Most mégis mi vitt rá, hogy vissza gyere?
/Lép közel hozzád, de csak annyira, hogy mindkettőknek meglegyen a megfelelő reakcióidőből származó mozgási távolság. De még így is érzed, a parfümjének kellemes illatát./


*Folytatás a Folyosón*

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - 2900. augusztus 15.*

/Mélyen a gondolataimba merülve sétáltam a folyosón. Nem figyeltem merre tartok, de számomra nem is volt szükség erre. A Tündérdomb tudta merre akarok menni és úgy hajlította az teret, hogy az utam egyenesen a trónteremhez vezessen. Csak akkor pillantottam fel, amikor az összekapaszkodó csontokból épített kapuhoz értünk. Bámultam pár percig szótlanul, nagyon nem akartam bemenni./
- Királynőm? /jutott el a tudatomig Cain tétova hangja a balomról. Zavartan pillantottam felé, nem szerettem, ha rajta kapnak a merengésen. Csak valahogy annyira könnyű volt figyelmen kívül hagyni őt, mintha csak magam lennék... Mert bizonyos tekintetben így is volt. Néztem azt a férfi alakba gyúrt arcot, ami az enyém volt, és még mindig nem tudtam hová tenni./
- Igen? /szedtem össze magam annyira, hogy megszólaljak, és közben a vonásaimat is rendeztem./
- Csak szeretném még egyszer megköszönni, habár a hálám nem fejezik ki a szavak. Azonban szeretném, ha tudnád, hogy bármi is lesz, én támogatni foglak. Az életem mindenki másénál jobban függ a tiedtől. Tudom ez nem túl őszinte odaadás, de legalább sziklaszilárd. Rám támaszkodhatsz, ha bármire szükséged van. Érzem, amit te, és nem szeretem a borongásodat, keserű ízt hagy a nyelvemen.
/Voltam már annyira profi, hogy ne üljön ki meglepetés az arcomra, aztán rájöttem, hogy igaza van, előtte nem kell megjátszanom magamat. Így kissé zavartan összeráncolt szemöldökkel néztem rá./
- Érzed, amit én?
- Igen. A minket mozgató lélek egy egység. Ennek te csak az árnyoldalát láttad, de többre képes, mint az el tudnád képzelni. Ha lesz időd rá szívesen megmutatom. /mondta nyugodtan, a szája sarkában egy halovány mosollyal. Ha lehet ettől még jobban megzavarodtam, mire csak szélesedett a mosolya. /
- Legyen, de most más dolgunk van. /mondtam kicsit ingerülten a saját haragom miatt, majd célirányosan az ajtóhoz léptem és amint márványfehér kezem a még annál is haloványabb csontokhoz ért, a kapu feltárult, én pedig szembenézhettem a testőreimmel. A félelem és aggodalom azonban valahogy tovaszállt./
+ Oh Cain te mocsok! +
Ahogy elindultam a trónom felé akkor jöttem rá mit is csinált. Azzal, hogy elterelte a figyelmemet a problémáról kirángatott a mélabúból, ami így el is szállt és levette rólam fojtogató kezeit. Nem néztem a továbbra is balomon sétáló férfire, még mindig nem tudtam, hogyan kezeljem, habár az utóbbi apróságért hálás voltam. Helyet foglaltam a Trónon, a vörös bársony is mintha a köröttem forrongó magmához öltözött volna. Az én mágiám víz alapú volt, ennek ellenére ez a terem változatlan maradt, talán az egyetlen hely a Dombban, ami nem idomult hozzám. Ezt a helyet még egy régi királynő hozta létre, egyes történetek szerint elrabolta a Pokol Királyának trónját és idehozta, hogy mindörökre emlékeztesse rá a világot mekkora és milyen a hatalma. Ahogy ott ültem arcomon érezve a láva izzását a jobbomon ácsorgó Cainnal, aki a Névtelennek ugyan csak egy szeglete volt, de így is a múltunk egyik leghatalmasabb pusztító fegyveréhez tartozott, elmúlt minden félelmem./
+ Butaság lenne a kétely. Minden rendben lesz. Az uralmam egyre biztosabb lábakon áll, a hatalmam egyre csak növekszik, habár eddig azt hittem, már ennél nem lehet hatalmasabb. Biztos szövetségeseket nyerek, az ellenségeim pedig el fogom pusztítani. Csupán egy kellemetlen beszélgetés vár rám... minek ezt túldramatizálni?! +
/Vettem tehát egy mély levegőt és a pillantásom végighordoztam a férfiakon. Ott voltak a hálószobámban, amikor a gyógyítók is megerősítették az állapotomat, tehát nem fog senkit meglepetés érni. Tudtak mindent, az arcuk azonban semleges, üres, gyönyörű maszk volt, ahogy minden sidheé. Aztán észre vettem az egyik oszlop árnyékában valahogy félszegen ácsorgó Nuadat. Egy pillanatra kizökkentett a jelenléte, aztán bevillant a kép, éreztem a vére ízét a nyelvemen ott a szentélyben... +Oh a franc!+ A visszatérésem utáni pillanatok olyan ködösek voltak, a fenevad éhsége és a formálódó túlcsorduló mágia valahogy fátylat vont az egészre. Emlékeztem... és egyben mégse. A tudatom csupán képeket jegyzett meg abból a tobzódásból, képtelen voltam teljes egészében felidézni. De nem is volt erre szükség. Gyorsan újabb levegő után rendeztem csapongó gondolataim fennhangon folytattam./
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Azt hiszem egyikőtöknek sem fog újdonságot jelenteni miért is hívattalak ide titeket. Nemrég bizonyosságot nyertem róla, hogy a Holdfényes udvar hamarosan új örökössel gazdagodik. Eddig azt hittem halott a testem, de most mégis Danu úgy határozott, hogy új életet hozzak az udvarunkba. /rövid szünetet tartottam, néhány szempárban feszültséget, kíváncsiságot, és valami számomra megfoghatatlan érzelmet fedeztem fel. De nem hagytam magam kizökkenteni, inkább folytattam./
- Valamelyikőtök a gyermek apja, a leendő királynőé. Azért hívattalak titeket ide, hogy az Istennő útmutatásával megtudjam ki az. /mondtam ki végre, habár a régi énem valószínűleg sikítófrászt kapott volna, ha ilyen szavakat hall a saját szájából. De már régen nem az voltam, aki annak idején. Nuada arcán valami különös éhséget fedeztem fel, de nem tudott már eltántorítani. Fogtam az ölembe fektetett Lélekfalót és egy határozott mozdulattal leszúrtam a földbe a trón előtt. Az éjszakánál is sötétebb penge úgy hatolt be a padlóba, akár kés a vajba. Aztán hívtam az árnyakat, sötét pecsétet rajzoltak a kövezetre, amely pecsét szinte az egész termet beborította, magába foglalta az összes testőröm és engem is Cainnal. Nem voltam benne biztos, hogy ez működni fog, de egy próbát megért. A mintázatból fekete lángok kígyóztak elő, ahogy belekezdtem az idézésbe./
- Istennő, te aki a test húsába zártad halhatatlan lelkünk esszenciáját és mágiát adtál nekünk, amely mozgásba lendíti a földet, tengereket fakaszt, tornádót támaszt, vagy minden felperzselő tűzzel pusztítja el a világot, kérlek küld el hozzám egy szolgálódat, hogy választ adjon a kérdésemre, amit a szívemben őrzök. Mert te vagy az igazság, ami szavainkban lakozik, te kötsz csomót a nyelvünkre, ha hazugság jönne rá, és te vagy minden titkoknak ismerője. Hívlak hát jelenj meg nekem! /kezdetben kissé lassabb voltam, mert az idézés szavai az ősi nyelven voltak, azonban mire a végéhez értem a hangom erőteljesebb lett, elmélyült, és mintha mindenhonnan zengett volna. Fekete tűzvész söpört végig a szobán, olyan volt, mintha mindent elemésztenének a fekete lángok, pedig nem égettek, sőt... zúzmara fagyott a megdermedt láva patakokba, a gőzt és pokoli forróságot túlvilági fagy váltotta fel, aztán vakító fényesség támadt a minta közepén, és a fényből egy karcsú alak lépett elő, szárnyak sátora alatt. A hátán legalább hét pár szárny volt, amik ragyogó fényt hintettek a fekete tűzbe. Rám emelte ragyogó tekintetét és egy pillanatra úgy éreztem lyukat éget a lelkembe az a pillantás. Aztán mosoly ragyogott fel az arcán./
- Régen volt már, hogy bárki az anyagi síkra tudott volna hívni minket Lynarin. Ügyes vagy. /mondta könnyedén majd sétálgatni kezdett. Ahol elsuhant a talaj fölött ott kialudtak a lángok. Körbelebegett, könnyeden megérintve a férfiak arcát, akik nem moccantak, már-már gyanúsan dermedtek voltak. Aztán felém vette az útját. Az utolsó pillanatban Cainra villant a szeme és felszisszent, akár egy macska./
- Te itt?! /kérdezte haragosan. A szemem sarkából láttam a mosolyt Cain arcán, kissé gunyoros volt./
- Üdv Shekhinah, én is örülök, hogy újra látlak téged.
- Neked a börtönödben lenne a helyed! /sziszegte az angyal./
- A lényem nagyobb része ott is van, ne aggódj ezen. Most azt hiszem azért hívtak, hogy válaszolj a Királynő kérdésére. /mondta semleges hangon, mire az angyal pillantása ismét felém fordult. Fürkész volt és mostmár inkább egy megharagított farkasé, nem egy bárányé./
- Hát kérdezz!
- Ki a gyermekem apja? /mondtam könnyedén, pedig soha nem hittem volna, hogy képes leszek fennhangon kimondani. Egy pillanatra csodálkozást láttam végigsuhanni az arcán, mintha másra számított volna, aztán perzselő tekintete végigszánkázott rajtam és a hasamon állapodott meg. Nagyon nem tetszett, amit az arcán láttam, a döbbenet haragba fordult át./
- Szentségtörés! /sziszegte és hirtelen az egész testét óvó fényaura borította be, akár egy pajzs. Nem tudtam eldönteni a zavar, vagy harag erősebb bennem, de amikor meghallottam a szavait, győzött a döbbenet./
- Hogy mertél ilyen borzasztó teremtmény mellé idehívni engem az Istennő mellől?! És mi ez a lény?! Ah gyermek, nah persze! Inkább egy kicsiny szörnyeteg! Én a helyedben minél előbb elpusztítanám, vagy ha te nem is, majd megteszi más! /váltott szinte zavaróan magasra és sivítóra a hangja. Én meg csak pislogtam, mint hal a vízben./
- Tessék? /oké, nem túl elegáns, de ennyit voltam képes kinyögni./
- Az a lény ott annyira mutáns, akárcsak te Lynarin! Habár nem is tudom miért csodálkozom, szörnyetegnek nem lehet tiszta utódja... habár az a lény még nálad is szörnyűségesebb. Ne hidd azt, hogy ez a valami Danu áldásával lett tudattá! Sötét erők munkálkodnak benne, olyanok, amilyeneket már a Nagy Háború óta nem éreztem... Igen, erről beszélnem kell majd vele... /fordult el egy pillanatra, mire a döbbenetet szép lassan legyőzte a harag. Az én jó öreg haragom, amit semmi nem szított fel jobban, mint a kirekesztettség. Nagyon rég nem vette már senki a bátorságot, hogy mutánsnak nevezzen engem, de így talán jobban fájt, mint amikor megszoktam. És volt még valami furcsa, a gyermek miatt is haragot érzem. Gyűlöltem ezt a nagyképű angyalt, amiért szörnyetegnek nevezett engem... minket. Abban a pillanatban jöttem rá, miért fogom megvédelmezni a gyermeket. Mert akkor végre nem leszek egyedül. Ő az én vérem lesz, aki osztozik az átkos örökségben. Önző dolog? Jah, teljes mértékben, de senki nem állította, hogy én lennék Teréz anyu.
Egy villámgyors mozdulattal kirántottam a földből a Lélekfalót és a fekete pengét az angyal ragyogó torkának szegeztem. Most az ő arcán jelent meg döbbenet, mintha nem tudott volna ilyen szemtelenséget feldolgozni./
- Hogy mered...
- Csend legyen! A kérdésemre válaszolj! Azért hívtalak ide, hogy felelj nekem, nem azért, hogy ócsárolj! Ha nem zabolázod meg a nyelved, az a ragyogó lelked örök időkre a Lélekfaló fogságában lesz! Ugye ismered a kardomat? /kérdeztem negédes hangon. Kissé erősebben nyomtam rá a pengét, mire rubinvörös ragyogással vércseppek fakadtak. Az angyal arcát mérhetetlen harag torzította el, de felelt nekem. Habár a végére már nem voltam biztos benne, hogy hallani akartam./
- Tudni akarod? Kényszeríteni mersz, Engem?! Hát legyen! Íme az átkos titok! Parancsolj! /sziszegte, és egyetlen intésére ezernyi vékony fonál jelent meg a levegőben. Kékek és vörösek voltak, melyek néhol lilává olvadtak össze. Nem tudtam mi ez, aztán tudatosult bennem, hogy az energiafonalak a testőreimhez kapcsolódnak, a másik végük pedig bennem ér véget... pontosabban a hasamból indulnak ki, mintha fénycsápok volnának./
- Ennek a lénynek nincs apja Lynarin, legalábbis biológiai értelemben. Nincs szüksége rá, hatalmasabb erők munkálnak benne, mint azt gondolnád. Sötétséget érzek ebben a világban, ébredő sötétséget, aminek kivetüléseként ilyen szentségtelen mutációk is létrejöhettek. Vámpír ő is, akárcsak te, azonban tisztább módon veszi magához a hatalmat, mint a te fajtád. Egyenesen a mágiát veszi magához, nem a vért, amiben rejtőzik.
- Ez lehetetlen... /próbálkoztam, de a szavam elhalt Shekinah gúnyos mosolyát látva./
- Oh de Királynő, nagyon is lehetséges! Tudod, miért nem születnek sárkányok egy ideje? Mert a születésükhöz annyi mágia kell, ami már nincs jelen a világban! Illetve nem volt jelen, egészen eddig! Azonban ha születhettek volna, a szüleik mágiáját isszák magukba, azzal töltekeznek fel. Ez a Lény is hasonló dolgot csinál, azonban egészen másképp! A te mágiádon nem élősködik, sőt még mintha téged is táplálna a lopott varázsból... Gondolom nem tört rád az éhség mostanában, igaz? Nem vágytál úgy a vérre, nincs igazam?! /De igaza volt, azonban mielőtt akár megmukkanhattam volna undortól csöpögő hangon folytatta./
- Tehát ha úgy vesszük az összes testőröd az apja, sőt még sokan mások is, akiknek a mágiáját ellopta az elmúlt napokban. Persze nem hússal és vérrel, úgy hozzád kötődik csak, de mágiáját másokból meríti, velük jöhet csak világra. És hogy mire neki ennyi mágia? Ahhoz, hogy életre keltse saját magát! Azt hitted egy halott test adhat életet?! Oh buta kislány! Az a gyermek ott a sötét erők ébredése miatt éledezhet csak, ahhoz pedig, hogy hatalmat nyerjen a néped használja, élősködik mindenkin, akikkel mostanában kapcsolatban voltál, habár főleg azokon, akikkel az Ébredésekor voltál együtt. Nem tudom mi ez, és pontosan milyen mértékű a hatalma, mert még soha nem láttam ilyet, de nem is akarok! Tüntesd el, pusztítsd el, ha ér neked bármit is az Istennő! Ilyen lény nem élhet! /sikoltotta és felém vetette magát. A Lélekfaló egy darabon felvágta a torkát, éreztem ahogy a hatalma a kardon át belém áramlik, de ennyi nem állította meg. Ekkor feketeség töltötte be a világot és hamarosan azt láttam, hogy egy óriási fekete farkas kapta el az angyal torkát, és marcangolja. Erre már a testőreim is megmoccantak élő pajzsként állva közém és a két dulakodó közé. Én csak álltam, mint akibe villám csapott a kardom véres hegye a földhöz koccant, úgy éreztem túl gyenge vagyok, hogy mozduljak. Shekinah felsikoltott ragyogó fénygyűrűk vágták a falhoz a fekete farkast, majd rám szegezte égető pillantását, aztán semmivé foszlott. A fekete tűz is kihunyt ezzel, a minta eltűnt a padlóról. A farkas mozdulatlan volt, gyanúsan dermedt, csak a fájdalom sugárzott belőle, éreztem, a lelkembe mart... Rémülten rohantam oda hozzá, mialatt szépen visszaváltozott emberi alakba. Cain egészen kicsire összegömbölyödve feküdt, már amennyire kicsire egy két méteres férfi össze tudja húzni magát. Letérdeltem mellé, mire halovány mosollyal fölpillantott, habár éreztem a fájdalmát./
- Ne hallgass Shekinahra, mindig is neveletlen volt. /motyogta fájdalomtól fátyolos hangon. Tenni akartam valamit, de képtelen voltam. Az én mágiám támadó volt, nem az életre, a gyógyításra alkották. Ekkor egy kéz óvatosan megérintette a vállam, és Bran háromféle aranyszínnel szikrázó szemébe nézhettem. Amit benne láttam, az mindennél többet ért, nyugalom és megértés sugárzott belőle, habár az arca nem árult el semmit, de a szemei beszéltek ahelyett is./
- Engedd meg Királynőm, hogy meggyógyítsam, hogy valahogy jóvá tehessem, amiért mi nem voltunk elég gyorsak, hogy helyette védjük ki azt a támadást.
/Csak biccenteni volt erőm és kicsit arrébb húzódtam, ő pedig odatérdelt és a tenyerét Cain oldalára szorította. Zöldes aranyfény burkolta be a testét és éreztem, ahogy a fájdalom szépen lassan megszűnik, végül Cain szemei lecsukódtak és békés álomba süllyedt. Egyedül maradtam. Átkaroltam magam, nem tudtam mitévő legyek. Shekinah eltűnésével már nem látszottak az energiafonalak, de mégis úgy éreztem megláncolnak./
- Királynőm? Minden rendben? /nyújtotta felém a kezét Agart. Elfogadtam és hagytam, hogy talpra segítsenek. Azonban csak egy biccentésre tellett./
+ Miért ilyen udvariasak? Miért nem tombolnak? Hiszen a gyermek az ő mágiájukon élősködik! Miért?! +
/Nuada pedig mintha látta volna a gondolataimat úgy szólalt meg./
- Miért vágsz ilyen kétségbeesett képet Lynarin? Azt hiszem megkaptad a választ a kérdésedre habár bevallom kissé csalódott vagyok... Élt bennem a vágy, hogy Király legyek, ha a gyermek törvényes apjának nevezett volna az angyal. /mondta somolyogva, de aztán legyintett./
- De nem baj, az sem zavar, ha osztoznom kell a tisztségen. /Erre már kicsit összeszedtem magam, habár még mindig döbbenet ült a pillantásomban, amikor felé fordultam./
- Dehát... Ez nem is igazi gyermek, csak egy vámpír, egy mutáns....
- Ne légy ostoba Királynő! /mondta Bran dorgáló hangnemben./ Attól még hogy nem teljesen olyan, mint a többi sidhe, közülünk való. Ráadásul a jövő ígéretét hordozza magában. Mi a Holdfényes udvar vagyunk, a sötét sereglet, akik közé bárki tartozhat! Vannak itt ép ész számára felfoghatatlan szörnyűségek, hát miért gondolod, hogy ennyi meglep minket? És különben is, amit az angyal mondott az hatalmat jelent. Egy olyan gyermek, aki még nem is ébredt tudatára, de már így is mágiát használ, hacsak passzívan is... lenyűgöző! Nagyon kíváncsi vagyok mire lesz képes, ha megszületik, hát még ha felnő! Engedd meg Királynőm, hogy kimondjam, te túl sötéten látod a dolgokat! Ne egy angyal véleménye jelentse a mindent! lásd meg az események tündöklő oldalát! Az örökösöd hatalma ismeretlen, azonban óriási! Majdnem úgy születik, akár egy sárkány, a mágia legtisztább gyermeke, sőt! Félelmetes mágia félelmetes hatalommal is jár! Ez az erő pedig elhozza azt a régen várt emelkedést, ami az udvarunkat megilleti.
- Igen, de az angyal azt mondta rajtatok élősködik... /böktem ki rövid habozás után. Egy részem azt súgta nem jó ötlet ennyire nyíltnak lenni velük, hogy ne bízzak bennük, de egy másik kétségbeesett részem arra vágyott, hogy végre megbízhasson valakiben, rábízhassa magát olyanokra, akik vigyáznak rá. A válasz azonban nem Brantól jött, hanem Corr felszabadult kacaja volt. Az aranyhajú sidhe arcán az a megszokott boldogság ragyogott, ami szinte mindig jobb kedvre tudott deríteni és nem volt ez másképpen most sem./
- Oh Lynarin, túl sokat aggódsz! A többségünk már olyan hosszú ideje él, hogy láttuk városok és civilizációk bukását, láttuk ahogy Danu arca változik. Ne hidd, hogy egy kis mágiacsapolás megárt nekünk! Ha egy kis véradás kell, hát legyen! És szerintem ezzel a többiek is így vannak. /hordozta végig a pillantását a többieken és csak beleegyező biccentéseket kapott válaszul. Minden biccentéssel elszállt belőlem egy nagy adag feszültség, a végére pedig szinte mind tovatűnt. Ha a testőreim elfogadják, ha a sidhe elfogadja a gyermeket, nem lesz gond, minden jóra fordul. Habár a kétely egy kis morzsája még ott motoszkált bennem, de mélyre száműztem, hogy majd alkalmasabb időben vegyem elő és poroljam le. /
- Köszönöm. /mondtam végül egyszerűen, mert valóban hálás voltam érte, és hagytam, hogy egy pillanatra eldobjam magamtól a maszkot, ami már a részemmé vált. Aztán azonban összeszedtem magam, most a cselekvés ideje volt. Nem hagyhattam a biztonság illúziójába ringatni magam. Ideiglenesen talán rendben volt minden, de ez nem tartott örökké. Megkeményítettem a szívem, és újra magamra öltöttem az uralkodó szerepét./
- Azonban sok még a tennivalónk. Elsősorban azt akarom lássátok el a dombot megerősített védelemmel angyalok ellen. Az én engedélyem nélkül senki ne tudjon belépni a Dombba semmilyen úton! Bran, te kérlek menj a könyvtárba és próbálj meg minél többet megtudni arról, hogy mik voltak ezek a sötét erők, amiket Shekinah emlegetett, vagy bármi mást ezzel kapcsolatban. Esetleg a Nagy Háborúról, ha találsz valamit! Corr, te pedig kérlek segíts elvinni Caint a lakosztályomba, pihenésre lesz szüksége. /adtam ki a parancsokat, ők pedig engedelmeskedtek. Mindenki ment a dolgára, egyedül Nuada ácsorgott továbbra is előttem./
- És én Királynőm? Esetleg, van valami dolgom nekem is? /talányos mosoly bujkált a szája sarkában, ami valahogy nem tetszett. Most azonban másra akartam koncentrálni, és minél messzebb tudni őt magamtól./
- Éppenséggel igen. Próbálj meg minél többet megtudni a nemesi családok hangulatáról, hogy hogyan viszonyulnak hozzám, esetleg kiszivárogtatni pletykákat a gyermekről. Persze a valódi képességeiről és valójáról senki nem szerezhet tudomást, ezt remélem mondanom sem kell! /ő csak mosolygott./
- Oh, ez csak természetes Királynőm.... /azzal meghajolt és távozott ő is. Csak hárman maradtunk tehát. Corr olyan könnyedén vette a karjába Caint, mintha alig nyomna valamit, pedig talán még a szőke férfinál is magasabb és erőteljesebb volt. Én magamhoz hívtam a Lélekfalót a kard pedig hamarosan a tokjában volt a hátamon. Furcsa mód semmit nem éreztem felőle, mintha ő is csendben hallgatna. Ez máskor gyanúra adott volna okot, de most túl sok mindenen kellett agyalnom ahhoz, hogy a kard érzelmeivel törődjek./
- Gyere Corr, menjünk. /mondtam, és hagytam, hogy egy kis fáradtság beszivárogjon a szavaimba. Ő megindult előttem, felderítve a terepet, még így a karjában a másik férfivel is ébren, mindenre figyelve.
Hosszúnak tűnt az út, és amikor végre elértünk a lakosztályomba és Corr lefektette Caint a hatalmas fekete ágy egyik részére, mérhetetlen súllyal zuhant rám, az egész nap káosza és fáradtsága. Csak pihenni akartam, aludni, álmok és jövőből jött üzenetek nélkül./
- Királynőm, engedelmével kint fogok őrködni az ajtó előtt. /csak egy biccentésre futotta tőlem, aztán amikor hallottam az ajtó csukódásának hangját bebújtam én is az ágyba és pillanatok alatt mély, szerencsére álomtalan álomba zuhantam.../

(236)

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - Kryon & Yllion - 2900. augusztus 18*

/Amíg vártam az új sidhe érkezésére tűnődve simítottam végig a Lélekfaló markolatán. Az örök agóniába dermedt lelkek kardja meglepően csendes volt az elmúlt napokban. Többnyire követelőzni szokott, vagy csupán becsempészi az álmaimba vérmocskos képzelgéseit, nah nem mintha nem lenne nekem magamtól is elég. Most azonban két napja már a hangját se hallottam. Tűnődve kinyúltam Cain tudata felé a lélekkapcsolatunkon át. Persze beszélhettem is volna vele, de hé, minek vagyok én a mágikus csodabogár, ha ilyen hagyományos úton intézném a dolgaimat?/
- Cain, nem érzel valami zavart a Lélekfaló körül? Meglepően csendes....
- Engedelmeddel Királynő én zártam el. Ő is pont úgy kötődik hozzád, ahogy én. Azonban ha az egyik kapcsolat nyitva van a másik nehezebben működik... illetve ahhoz, hogy megtanuld használni a mi kötelékünket szükséged volt arra, hogy ő ne zavarhasson meg. Ráadásul ahogy a hatalmad nő, úgy növekszik az övé is. Ahhoz, hogy a gyermek és az udvar rendben legyen, neked a sidhe énedre, a sidhe varázsra van szükséged. A Lélekfaló azonban annak ellenére, hogy a Holdfényes udvar uralkodóié volt alapvetően nem sidhe fegyver. Azért kötődik hozzád annyira, mert vámpír vagy. Félek, hogy túlságosan felébresztené a fenevadat benned, ami jelen helyzetben szörnyű következményekkel is járhatna....
/Egyszerre voltam zavar, hálás, és dühös. Ad egy, sok új infót kaptam, amikről nem is sejtettem, hogy Cain birtokában vannak, habár igazából nem kéne meglepődnöm azon, hogy az idők kezdete óta létező mágikus teremtmény jobban tájékozott, mint én. Ad kettő, örültem ismét, hogy törődik velem, hiszen miattam csinálta, értem aggódva zárta el a kardot. Ad három, viszont idegesített, hogy erről meg sem kérdezett engem. Mármint héé ezeknek az egyre zavarosabb lélekkötelékeknek nem én lennék a mestere? Szóval ne szaladjon már el úgy a ló! Itt én vagyok a főnök, ő meg a nagy tudásával és a Lélekfaló is az éhségével csak oldalbordák, nem ők döntik el mit csináljak!
Vettem tehát egy mély levegőt és kiadtam az utasítást./
- Engedd el a Lélekfalót Cain! Ő is hozzám tartozik. A mi kapcsolatunkat mostmár tudom uralni, ne aggódj, nem lesz semmi gond! /éreztem egy árnyalatnyi tétovázást, de volt már eleget a tudatomban ahhoz, hogy tudja ha a fejembe veszek valamit jobb nem kötekedni. És hamarosan éreztem is, hogy lebomlik egy gát, egy olyan, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam.... Szinte mellbe vágott a kiszabaduló varázs, a szemem egy pillanatra vörösre váltott, ahogy próbáltam uralni a szökőárként szertefolyó erőt. A láva felizzott a környéken, de a sűrűsödő sötétség elrejtette szem elől. Cain ismét alakot váltott a fekete farkas helyett hamarosan egy párduc hajtotta az ölembe a fejét. Ahogy belenéztem a háromgyűrűs szemébe, éreztem hogy a nyugalom eláraszt, ahogy segít visszaállítani az egyensúlyt. A Lélekfaló visszavonult ugyan, de éreztem a haragját, hogy ezt nem hagyja annyiban.
Nekem azonban jelenleg ez a kis szünet is megfelelt, mert a Domb megsúgta, hogy közelednek akikre vártunk. Egy pillanatig teljes volt a zavarom, a kis közjáték teljesen kizökkentett. Nem hívtam őket, a sűrűsödő homályból mégis pokolkutyák bukkantak elő, azonban fekete párducok alakját vették fel, akárcsak Cain. A Trónterem kezdett valóban pokoli külsőt ölteni a homályból homályba osonó kecses fekete testekkel, és a fekete függöny mögött fel-felszikrázó magmával.
Kíváncsian emeltem fel a fejem Cainról, amikor nyílt az ajtó és két alak lépett be rajta. Az egyikük Oegus volt, a másik gondolom az új sidhe, a Zöldember..../
+ Hmmm, nem elég zöld ehhez a poszthoz. +
/Egy kicsit kivártam, hagytam, hogy az Anyag Lordja letérdeljen a trón előtt, a fekete párducok ott köröztek mellettük, ahogy intett a másik férfinak is, hogy kövesse a példáját. Hagytam őket egy kicsit úgy térden, amíg rendeztem a gondolataim. Megcirógattam Cain fülét, aztán előreküldtem. A valahavolt Névtelen kecses léptekkel osont le a lépcsőn és körbesétálta a két férfit, mire mögéjük ért már üzent is nekem, hogy minden rendben, nem érez veszélyt./
- Felállhattok. /mondtam nyugodtan. A hangom semleges volt, de erő sugárzott belőle, tömény hatalom, amit füstös, mégis sötét árnyalattal töltöttek fel a falak, amik mintha az én hangom visszhangozták volna./
- Üdvözöllek a Holdfényes udvarban Kryon Vorm, akit Zöldembernek is neveznek, és ha jól hallottam azt állítod te vagy a Természet Küldöttje.... Hmmm nos majd meglátjuk. Ha hatalmad valóban az udvarunk felemelkedését szolgálja szívesen látunk köreinkben. /mondtam udvarias mosollyal, de ezüst-zafír-obszidián pillantásomban ott volt az árnyék, hogy mi lesz, ha nincsen hasznunkra... ott bujkált a fenyegetés az angyali mosoly mögött./
- Hogy teljes legyen a bemutatkozás én Lynarin Seeragic vagyok, az Árnyak és Vizek Királynője, Danu kiválasztottja. Habár azt hiszem, erre nem volt túl nehéz rájönni. /mosolyogtam továbbra is és végigsimítottam a fejemen szikrázó árnyékból és holdfényből font koronán. Közben Cain visszasétált a lábaimhoz és elheveredett. A Lélekfaló nem mozdult most sötéten és komoran pihent a trón karfájában lévő tokjában, csak tömény halál és szenvedés aromája áradt felőle./
- Engedélyezem, hogy beszélj és kérdezz, úgy hiszem sok olyan van, amit még nem tudsz rólunk, vagy amiket hasznos lenne tudnod ahhoz, hogy túlélj az udvarban, ahová még a holdfény is csak tétova szeretőként lopózik be néha. A kérdéseid azonban téged is meghatároznak, hiszen az vagy, amit mondasz. Beszélj tehát okosan Kryon Vorm! /mondtam nyugodtan. Közben pillantásom ismét az ajtóra siklott, amikor két újabb alak lépett be rajta. Oegusnak biccentettem, majd az érkezőknek is. Most az új sidhe beszédjének ideje jött el, aztán rájuk is sort kerítünk. Láttam, ahogy Oegus odamegy a húgához, a Domb hallatta velem, ahogy megköszöni neki, amiért elhozta Ylliont, majd a nő egy mély meghajlás után távozott is. Oegus ott maradt az ajtóban Yllionnal. Néhány párduc alakú pokolkutya odasomfordált hozzájuk. Én azonban a trón előtt immár magányosan álldogáló alak felé fordítottam a pillantásomat, most rá voltam kíváncsi, ráértem még a többiekkel foglalkozni. Hiszen a világ minden ideje a mienk volt, a mágia gyermekei voltunk, halhatatlanok, kiket nem sodort el az idő szele. Biztos lábbal álltunk a viharban, akár örökkön-örökké./

(238)

[Kryon Vorm]

[2900.Augusztus.18.]

/ Míg a folyosókon haladunk, megszokom a tömény mágiát. Nem annyira, hogy észre se vegyem, de már nem zavar jobban egy szemembe lógó hajtincsnél. Közben végig azt nézegetem, hogy hová milyen növényt lenne érdemes növeszteni. Persze eszembe sem jut, hogy én most akkor megbeszélem a Királynővel, hogy televágom a dombot mindenféle növénnyel. Csak ötletelek a magam szórakoztatására. Már csak azért is mert ez a hely valóban más, sokkal kevésbé pompásabb mint a Napfényes udvar. Ez önmagában még nem zavar, sőt hosszú távon talán jobb is így. Az viszont már nem jó és pláne nem hosszú távon, hogy az egész hely úgy néz ki mintha gyászolnának valakit. Ezt Manó is érzi, őt is nyomasztja a hely, kissé le is marad miközben gyanakvóan szaglászik.
A trónterembe belépve az első pillanatban eláll a lélegzetem. Mintha egy vulkánban lennék. /+ Talán ott is vagyok. Bár ez sem vidámabb hely egy tömegsírnál, legalább van benne valami egészen monumentális. Mondjuk nem adnék érte egy kedves kertes házat, de azért nem rossz hely. +/ Az egész gondolatsor a másodperc törtrésze alatt fut végig rajtam, hogy aztán az első lépések után megtorpanjak egy csak számomra észrevehető időre. Az ok a rengeteg párduc. Ráadásul ezek valami fura párducok, valami spéci állatkák ez lerí róluk. De a lépteim lendülete szinte meg sem törik, úgy megyek tovább figyelmen kívül hagyva a párducokat. Normál körülmények között azonnal sarkon fordulnék és bevágnám meg lelakatolnám magam mögött az ajtót, mert nem akarnék párduckaja lenni. De ez a mostani annyira normál körülmény, mint tölgyfának a szabadesés. /+ A szabadesés része még nem is nagy gond, talán nem égek el a légkörben. De a becsapódásra majd oda kell figyelnem. bármikor is lesz. +/ Alig három másodperccel az után, hogy kitárult előttem a Trónterem ajtaja és én elindultam befelé, már a Királynőt nézem, még is csak ő most a lényeg. /
+ Jó csaj. Bár eléggé depresszívnek tűnik ennyi fekete cuccal maga körül. +
/ Oegus letérdel előtte és bár sejtem, hogy nekem is le kellene térdelnem inkább nem teszem, mert lehet nekem nem is kell. Aztán az intés a tudtomra adja, hogy még is, így felveszem az Oegustól látott pózt. Erre odajön hozzám az egyik párduc. /
+ Hééééé, én vagyok a Természet követe nem?! +/ Kissé csalódott vagyok mert azt hittem azért vagyok a természet követe, mert a természet az összes sidhe közül engem szeret a legjobban. Erre itt ez a nő akinek van egy rakat neki engedelmeskedő párduca. /+ Azért ez még is kiábrándító. Oké, ő a Királynő meg minden, de már kezdetem remélni, hogy lesz valami amit csak én tudok. Erre itt vannak ezek +/ Nem halok bele a csalódottságba, meg sem látszik rajtam, csak rosszul esik a dolog. Az engedélyre felállok. Közben felismerem a hangot is. +/ Ez a nő záratta hát le a Dombot, neki engedelmeskedik hát a Domb..... Én is neki tartozom engedelmességgel. Rabraquat valahogy jobban tetszett. Ez a nő olyan merev mint egy szobor. Nyomasztó. +
/ Végighallgatom a mondandóját. A burkoltan fenyegető pillantása hidegen hagy. Egyáltalán nem félek sem a nőtől sem a többiektől bár tisztában vagyok vele, hogy egy mozdulattal megölhetnek és megkínozhatnak. Csak nem érdekel. A második, kedélyes mosolya már biztató előjel, de nem áltatom magam, ez a nő nem fog velem még csak tegeződni sem sose, nem hogy valaha is barátok legyünk. A hangja, a tartása és egész lénye azt sugallja, hogy ő nem az a kedves nő akivel kötetlenül lehet beszélgetni. A kérdések engedélyezésére és a róluk való tudásom említésére jókedvűen elmosolyodom és ez a mosoly akkor is ott játszik az arcomon, mikor elmondom mosolyom okát. /
- Alig múlt egy hete, hogy a huszonegyedik században éltem és az volt a legnagyobb gondom, hogy nem találom a zoknim. -/ Nem panaszkodom, csupán csak tájékoztatom a jelen lévőket róla, hogy múltlakó vagyok. Mert bár vannak akik utálják a múltlakókat Éadrom szerint, a Királynőnek mégsem árt tudnia mire számítson velem kapcsolatban. A mosolyom és jókedvem töretlen. /- Most itt állok egy gigantikus trónteremben egy egy olyan faj tagjaként ami az ókori görög isteneket is a sorai között tudhatja. Ma délután... tulajdonképp még két órája sincs, hogy képes lettem irányítani a növények növekedését, vagy akár a semmiből létrehozni egy erdőt. Épp ezért kérlek nézd el nekem Királynő ha valamit rosszul teszek vagy mondok, nem udvariatlanságból teszem, csupán tájékozatlanságból. -+ Jééé, még is csak tegeződünk. +- Tájékozatlanságom olyan mértékű, hogy most még kérdésem sincs épp ezért majd szeretnék bebocsátást nyerni a könyvtárba, hogy ismereteimet bővíthessem. Bár tudásom csekély, örömöm nem az. Köszönöm, hogy fogadtál Lynarin Seeragic, Árnyak és Vizek Királynője, Danu kiválasztottja. Szívből örülök, hogy megismerhetlek. Jól mondtad, állítólag a Természet Követe vagyok. Legjobb tudásom szerint mondom ezt Tessa T'Ziczmetsa az Üveg Úrnője szavai alapján és Raraquat a Levegő Lordja megerősítette eme sejtelmet. Amiben biztos vagyok, hogy a nevem Kryon Vorm és ha hatalmamban áll, akkor elősegítem az Udvar felemelkedését. Azonban még ma szeretném elhagyni az Udvart mert búcsú nélkül, hirtelen ötlettől vezérelve távoztam vendéglátómtól és szeretnék tőle illően elköszönni. Reményeim szerint néhány napon belül visszatérek....
/ Manó ezt a pillanatot választja, hogy berobbanjon a terembe és mint valami harcias minitank, acsarogva végigrohanjon a helyen és megálljon előttem a Királynővel szemben. Úgy morog, mint ha meg lenne győződve róla, hogy a Királynő a következő pillanatban nekem esik és megöl. Egy halk de határozott szisszentéssel hívom fel magamra a kutya figyelmét és amint az eb rám néz egy bosszús pillantást küldök felé amiből tudja, hogy rossz húzás volt a belépője. De ettől függetlenül négy lábát megvetve határozottan áll közöttem és a trónon ülő között. Már nem morog, de továbbra is úgy figyeli a nőt mintha az leendő gyilkosom lenne. Ellenséges tekintetével éles kontrasztot képez az én meglepett és zavarról árulkodó arcom. Az előbbi vidám és határozott hangom most bocsánatkérővé válik. /
- Elnézésedet kérem Királynő. Ő a kutyám, a neve Manó. Nem értem a reakcióját, soha nem viselkedett még így senkivel szemben. Valamiért azt hiszi, hogy veszélyt jelentesz rám ezért ilyen agresszív. Őszintén sajnálom és bocsánatodat kérem, a jövőben igyekszem majd elkerülni, hogy találkozzatok.
/ Mindeközben a kutya, fittyet hányva a körülötte lebzselő párducokra és a másik két jelenlévőre, továbbra sem veszi le a szemét az Árnyak és Vizek Királynőjéről, mozdulatlanul és pislogás nélkül áll előttem óvón mint egy testőr./

(89)

*Manó nem ok nélkül cselekszik, nem csak azért írtam oda a kis közjátékot, hogy legyen valami furcsa is a posztomban. *

[Yllion]

*Kryon, Lynarin, 2900. augusztus 18.

Előzmény*

/Megérkezésem még épp időben történik, hogy csendes tanúja legyek az új sidhe bemutatkozásának. Természetesen szigorúan azután, hogy Oegus átvett testvérétől, én pedig ott maradtam a sokak által igencsak fenntartással kezelt lelki iránymutatónkkal. Sokak számára ő a mumus, aki belelát a lelkedbe, világosan tudja, mikor hazudsz, vagy netán mik a szándékaid. Én viszont minden félelem vagy fenntartás nélkül suttogtam neki a bemutatkozás ceremóniáját megkezdő sidhe első mondataira:/
- Múltlakó? /Kihüvelyezhetetlen pillantást kaptam válaszul, de nem bizonytalanodtam el. Semmi fenntartást vagy rosszindulatot, netán ellenkezést nem éreztem magamban, így szép csendesen, tekintettemmel a trónterem közepe felé fordulva, ajkaim között szűrve a szót, suttogva folytattam./
- Ráadásul már képes akár egy erdőt is növeszteni, mindössze alig egy órával hatalmának ébredése után?
- Csak nem irigykedsz? /Érkezett a csendes válasz a rezzenetlen arccal álldogáló Oegus felől, én pedig úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntött volna nyakon. +Most már értem, miért nem szeretik. Tényleg, olyat is meglát, amit magam előtt is nehezen vallok be.+/
- Én... öhm... Leginkább csak csodálkozok. /Biccentettem épp csak rezdülésnyit, pillantásommal nyomatékosítva a tényt, bizony talált a megjegyzése. A továbbiakban nem is próbáltam beszélgetésbe elegyedni, csak figyeltem mit is mond ismeretlen fajtársunk./
+Semmi ünnepélyesség, semmi ceremónia... Kezdem érteni, mit is értenek egyesek, mikor arról papolnak, hogy korcsosul a fajtánk.+ /Fintorogtam magamban a fickó stílusára. Arra azért igen figyeltem, a legparányibb fintor se árulja el cseppet sem hízelgő gondolataimat. Ehelyett inkább a Pusztító rezzenéstelen maszkját öltöttem fel, ami csak egy kis közjáték idejére engedett fel.

A Természet Küldöttjének kísérője helyezkedett nyíltan szembe a királynővel.

Több sem kellett a teremben bóklászó, árnyékpárducként megtestesül pokolkutyáknak. Ahogy puha léptekkel, néma csendben megindultak az egyetlen fenyegetést jelentő páros felé, én sem maradtam tétlen. Kardom, kardjaim ugyan odúmban maradtak - a fene se gondolta, hogy szükség lehetne rájuk - de még vadonból társammá lett tőröm továbbra is övemen fityegett. Tudtam, igazából szükség nem nagyon lehet rá, hiszen ami képes keresztülverekedni magát a testőrök, a pokolkutyák sorain... Nos, ahhoz akár még a királynőnek is lehet pár keresetlen szava. A Lélekfalót nem láttam ugyan keze ügyében, de nagyon jól tudtam, a rettegett ősi penge készségesen a rendelkezésére áll. Mindenesetre az bizonyos, hogy ha az a nagyra nőtt kutya... Amiről éreztem, hogy több, mint egyszerű, oktalan állat, csak még nem tudtam hova tenni a fajtáját. Szóval, ha az a négylábú van olyan oktondi, hogy nekiugrik a királynőnek... Nos, gondoskodok róla, hogy a gazdája is érezze magát legalább egy kicsit fenyegetve./
+Ugyan nem egy Lélekfaló, ráadásul még csak igazán halálos sebet sem képes ejteni egy sidhén, de képes lehet némi jelentős zavart okozni.+ /Lazítottam meg önkéntelen mozdulattal a hüvelyében. Oegus felől éreztem ugyan némi rosszallást, de nem igazán foglalkoztam vele. Ehelyett inkább mágiámat feszítettem meg, hogy az esetlegesen érkező támadást eltéríthessem./

(38)

[Lynarin Seeragic]

*Kryon & Yllion - 2900. augusztus 18*

/Érdeklődve, semleges arccal hallgattam a sidhe szavait. Bevallom enyhe együttérzés rezdült volna talán bennem, ha a lelkem sötéten kavargó mélyéről elő tudtam volna még szedni egy cseppnyit ebből a különös érzelemből. Már nem nagyon találtam. Pedig szerencsétlen pont olyan helyzetben volt, mint én érkezésemkor... habár ő legalább nem egy mutáns hibrid, aki egyszerre tartozik két fajhoz, de mégis egyikhez sem.
A hűs mosoly továbbra is ott pihent az ajkamon, habár talán csak még fagyosabb lett tőle az arcom, azt hiszem volt benne valami a fenevad gesztusaiból, amikor előrehajoltam./
- Nos akkor had áruljak el neked egy nyílt titkot Kryon Vorm. Tudod pár éve jött ebbe a világba egy egyszerű lány a 21. századból. Nem értett semmit, nem találta a helyét... azt hitte soha nem lesz nagyobb gondja annál, minthogy mit nézzen meg a moziban az ikertestvérével... /a végére kissé halkabb lett a hangom, de nem az elérzékenyüléstől, az a világ már nagyon távol volt tőlem. Hiába állította Éadrom, hogy az a lány még bennem él, szerintem már a saját anyám se ismert volna rá arra, akivé váltam./ Ez a lány most itt ül előtted a Holdfényes Udvar trónján. /fejeztem be továbbra is nyugodtan, majd hátradőltem./
- Nálam jobban senki nem érti meg milyen nehéz és egyben csodálatos ez az új világ. Azonban mint aki bejárta azt az utat, amin te lépdelsz, adok egy jó tanácsot. Felejtsd el a múltat! Ez itt nem a 21. század! Itt hamarabb fogod keresni az elvesztett lábad, mint az elvesztett zoknid. Kegyetlen lenne? Talán az, de ebben a világban kell élnünk. Nem vagyok ostoba, nem várom el tőled, hogy azonnal a protokoll szerint viselkedj, azonban azt igen, hogy ébredj fel, az álomvilágból, amiben élsz. Mi sidhek, nem a népmesék tündérei vagyunk, hanem a mágia hatalmas gyermekei. A hatalmat pedig csak erővel lehet megtartani. Ha közénk akarsz tartozni, akkor a mi szabályaink szerint kell élned, vagy elpusztulsz. /egy rövid szünetet tartottam, háromszín pillantásom az övébe fúrtam./
- Tehát figyelj rám Kryon Vorm, mert csak egyszer kérdezem! Hajlandó vagy hűséget esküdni nekem, ahogy az udvar minden tagja? /mondtam semlegesen, mintha nem is számítana. Pedig számított. A jelen helyzetben nem tűrtem meg kívülállókat, akik ugyan fekete sidhek voltak, de nem tartoztak sehová.
Aztán szinte azonnal folytattam is./
- Ha igen, akkor majd távozhatsz a Dombból, amint én elengedlek. Ez nem egy játszóház, ahol ki-be mászkálsz, ahogy kedved hozza. Jobb lesz, ha megismered a sidhe kultúrának legalább az alapjait, mielőtt nekilátnál futkosni a világban. Hogy lásd jóindulatunkat Yllion, a Pengék Mestere azért jött, hogy segítsen neked a kezdeti lépések megtételében. /biccentettem a férfi felé köszönetképpen. Habár ez részben egy próba is volt. Találtam volna ezer jobbat, aki jobb tanító, vagy Yllionnál jobban eligazodik az intrika útvesztőjében. Az ő megjelenése azonban nem Kryon érdekét szolgálta leginkább. Nem is sidhe lettem volna, ha először mások érdeke, aztán a sajátom a sorrend. Nem, Yllion azért volt itt, hogy bizonyítsa bármilyen feladatot is rovok ki rá, ő elvégzi. Örültem volna, ha jól viselkedik, mert szükségem volt az olyan emberekre, akikben meg lehet bízni./
- Jöjj közelebb Pengék Mestere, ne ácsorogj a félhomályban. /mondtam ugyan azzal a negédes mosollyal, habár volt benne egy kis irónia, hiszen ő pont annyira az árnyak teremtménye volt, mint én. A hatalmam hívta az övét, éreztem, ahogy a mágiám által sűrűsödő homály megérinti, hozzátörleszkedik, akár egy macska, hiszen hasonló volt az enyémhez.
A különös kutya ezt a pillanatot választotta, hogy berobogjon és nekilásson vicsorogni, mint valami veszett bestia. Az egyetlen reakcióm az volt, hogy az egyik sötét szemöldököm egy parányit feljebb szökött. Megjártam már a Szenvedések Csarnokát, egy kutya nem fog megijeszteni. A szemem sarkából láttam, ahogy a jelen lévő két testőröm előrébb lép a trón két oldalára, de leintettem őket. Egy kecses mozdulattal felálltam, a ruhámként kavargó árnyal lágyan követték a mozdulatot, majd megindultam lefelé. A Lélekfaló a kezemben maradt, eddig szinte eggyé vált a tartójával a trónban, de most hátborzongatóan csikordult minden egyes alkalommal, amikor a lépcsőhöz ért, ahogy lefelé sétáltam. Éhség áradt belőle, a markolatán a haldoklásba dermedt testek, mintha megelevenedtek volna és halk agonizálással vonaglottam a tenyeremben. Cain hamarosan mellettem termett és az enyémhez hasonló könnyed ragadozóléptekkel suhant le a lépcsőn.
Amikor leértünk az óriás fekete párduc rávicsorította pengeéles agyarait a nálánál jóval kisebb kutyára, majd közénk állt. Én csak végigsimítottam a fején, mire felpillantott rám, majd utat nyitott. Mentálisan kinyúltam a pokolkutyák felé is, nem kellett idejönniük. Meg is torpantak, ahogy elért hozzájuk az üzenet, azonban némán kivillantották az agyaraikat néha. A feszültség szinte tapintható volt, de engem egyáltalán nem zavart. Élveztem a káoszt, a zavart és a bizonytalanságot, a pattanásig feszülő idegeket és a várakozást./
- Szóval Manó? Hát had áruljak el neked valamit kicsiny barátom... Ha maradni akarsz az engedelmesség rád is vonatkozik! /mondtam nyugodtan a kutyának. A Lélekfaló pengéje halkan koppant a földön mire szinte érezhetően terjedt szét a teremben a kard éhsége. Kinyúlt mindenki felé, mintha el akarná hinteni a tébolyt. A párducok pokoltűzzel izzó szeme és fehér agyara volt az egyetlen, ami az egyre sűrűsödő sötétségtől elütött. Nem kellett látnom magam, hogy tudjam az én szemem gyűrűi is átfordulnak, az ezüstből réz, a zafírból rubin lesz, csak a külső obszidián gyűrű állandó. A kard éhsége táplálta az enyémet, gerjesztették egymást, és a régi találkozás csak mintha még rátett volna egy lapáttal. Amikor elmosolyodtam ismét, a szemfogaim már hosszabbak voltak./
- Nos mit választotok? Engedelmesség és hatalom, vagy.... /nem fejeztem be, élveztem a feszültséget, ahogy pengeként ott lebegett a levegőben az, ami akkor jön el, ha nem hajlandóan követni a parancsaim./

(239)

*Oké Kry, amíg van rá magyarázatod, felőlem mehet, max ha hülyeség majd moderállak. *

[Kryon Vorm]

[2900.Augusztus.18.]

/ A Királynő szavai jó benyomást keltenek bennem. Egyrészt mert elárulja, hogy ő is múltlakó így legalább részben nyílt lapokkal játszik. Az infón nem lepődöm meg, hiszen Éadromtól már tudtam róla. A hűségeskü kérdése kissé váratlanul ér, de végül is ő a Királynő én meg az alattvalója így van ráció az esküben. A további szavaiból úgy tűnik, hogy ez az Udvar inkább kaszárnya mint város, de legalább nem akarnak bedobni a mély vízbe. Yilionnak biccentek egyet mikor rá terelődik a szó.
Aztán az egész eszmecserét megzavarja Manó. /
+ Lüke jószág. +
Szerencsére a Királynő nem reagálja túl a dolgot. Elindul a kardjával meg a párducokat is készenlétbe helyezi, de gyanítom ez inkább csak erőfitogtatás, hogy Manó tudja mire számítson. Manót nem érdeklik a párducok. Egy tapodtat sem mozdul előlem, pedig látom rajta, hogy fél. Mikor a Királynő megindul felénk ismét morogni kezd de mikor a nő megszólal, Manó elhallgat, aztán folytatja tovább. Féltem ez a bolond ebet. Bár a velem szemben álló nő ne egy hisztis díva azt biztos nem tűrné el, hogy Manó megharapja. Igaza van, én sem tűrném el bár én nem karddal védekeznék ellene. A helyzet feszült, én azonban annyira nem. Persze nem vagyok halál nyugodt, de nem félek a dologtól. Egyszerűen azért, mert nem hinném, hogy a bárki bántaná Manót ha csak nem ad rá okot. Én pedig igyekszem megakadályozni, hogy okot adjon. Újabb halk szisszentéssel jelzek a kölyökkutyának, majd sokatmondó pillantással az ajtó felé nézek. A kutya veszi az adást de úgy néz rám mint egy gyogyósra. Nem érti miért kell neki most kimenni mikor meg van róla győződve, hogy pillanatokon belül felkoncolnak mindkettőnket. Még a vámpír-sidhéről is megfelejtkezik miközben nagyra nyílt szemekkel bámul rám. Újabb pillantásom az ajtóra azonban meggyőzi, hogy komolyan gondolom, így tétova léptekkel de megindul. Többet néz hátra mint előre de nem gyávaságból, hanem hogy lássa megvagyok e még. Eléri az ajtót és ott megáll, majd kérdőn rám néz, hogy ott jó lesz e már. /
- Ott maradsz.
/ Közlöm a tényt a kutyával. Nem kiabálok, csupán a rendes hangerőt alkalmazom és egy egyszerű kijelentést teszek. A terem akusztikája teszi a dolgát és jól hallhatóan juttatja el szavaim az ebig. Mire az kelletlenül morran egyet. Mintha csak azt mondaná: Jaj ne már. De engedelmeskedik, ott marad. Így, hogy Manót biztonságban tudom, a feszültség még alább hagy. Bár a kard meg a szemfogak...... /+ Ez egy vámpír. Ez volt hát Manó baja. Érezte a szagán. +/ Most, hogy kielemeztem a helyzetet és mindent tudok, már egészen nyugodt vagyok. /
- Köszönöm, hogy megosztottad velem egy titkodat Királynő. Még ha nyílt titkot is. Te a Királynő vagy én meg az alattvalód, logikus hát hogy hűséget esküszöm neked. Ha úgy látod jónak, hogy maradjak és tanuljak akkor maradok és tanulok. -/ Yilion felé fordulok félig. /- Üdvözöllek Yilion, Pengék Mestere. Köszönöm, hogy rám szánod idődet és okítasz majd. -/ Enyhén meghajlok mert úgy vettem észre, hogy ez itt errefelé így szokás. Aztán visszafordulok a Királynő felé. Rendelkezz hát velem és kérlek nézd el Manó bárdolatlanságát, azt hiszem az oka a vámpír voltod.

(90)

[Yllion]

/Miután az uralkodó utasításának engedelmeskedve kiléptem a trónt övező vöröses fénybe, testközelből lehettem tanúja a Manó nevezetű lény, Kryon Vorm és Királynőnk különös tekintélyviadalának. +Nem engedelmeskedik a Királynőnek, csak a gazdájának? Ez... Ez felér egy felségsértéssel! Amiért természetesen a gazdája a felelős, hacsak szabadon cselekvő lénynek nem nyilvánítja. Ebben az esetben viszont rá vet rossz fényt, hogy a társaságát keresi... Akárhogy is, eme kis incidenssel kedves Küldött uram, nem kerültél túlzottan előnyös helyzetbe!+/

- Királynőm /Pillantottam végezetül, miután Kryon elhallgatott, a trónus előtt magasodó uralkodóra./, engedelmeddel máris nekilátok feladatomnak. Kryon Vorm, Természet Küldötte. /Szólítottam meg legifjabb sidhénket. Hangom acélként csendült, még némi élt is hordozott magában, ahogy pillantásommal együtt felé vágtam vele./ Ha a továbbiakban jó benyomást kívánsz kelteni népünk tagjaiban, töröld ki a szótáradból a köszönöm szót. A halandók oly gyakran és olyan semmiségekre is felhasználták már, hogy idősebb testvéreink akár sértésként is érthetik, ha ajkadra veszed. És a Királynőt sértegetni nem jelent túl boldog jövőt. Akárcsak megvárakoztatni... /Fordultam felé teljes testtel, hogy láthassa jobbomat, ami továbbra is tőröm markolatán pihent. Még mágiámat is életre keltettem egy parányit, hogy szemem a megszokott, hideg-sárga fénnyel ragyogjon fel. Nem mintha szándékomban állt volna használni fegyveremet, netán adottságaimat, hiszen sem jogom, sem indokom nem lett volna rá, egyszerűen csak a nyomaték kedvéért éltem a gesztussal./ Esküt ígértél, tedd is hát le az ősi rend szerint! Ismételd és kövesd is a szavakat teljes valódból: Életem a tied királynőm, rendelkezz mindenemmel, vedd el, amit akarsz, a tied.

(39)

[Lynarin Seeragic]

*Kryon & Yllion - 2900. augusztus 18*

/Enyhe mosoly jelenik meg az arcomon amikor a fiatal sidhe okos módon beleegyezik a hűségeskübe. Nah nem mintha lett volna más választása, de néhány kellemetlen pillanatot okozott volna vele, ha ellene mond a szavaimnak. És legyen bár a légyzümmögés légyzümmögés csupán, azért igen zavaró tud lenni. Plusz utána mintha mindenhonnan azt hallanád, hiába csaptad már le a legyet. Most azonban szerencsére ilyesmivel nem kellett foglalkoznom./
- Örömmel tölt el Kryon Vorm, hogy ilyen hamar átláttad a helyzetet, és a megfelelő lépést tetted. /hagytam továbbra is az arcomon a mosolyt, had érezze a bizalmat és a barátságot. Szegény kis flótásnak ezentúl úgysem jut ilyen őszintén. Feltéve, ha eleget él itt ahhoz, hogy rálásson az udvar ügyeire.
A vámpír dologra csak felvontam a szemöldököm, tudtam, hogy háromszín szemem vörös szikrát vet és a mosolyom egy sokkal hűvösebb ragadozómosollyá változott át./
- Oh, ez esetben még egy jó tanács. Ha a kis barátod minden veszélyes jószágnak neki akar majd menni, nem lesz hosszú életű. Jómagam meglehetősen vajszívű vagyok, az udvar más tagjaihoz képest. /folytattam rendületlenül felemelve a kardot és a vállamra fektetve a sötét pengét. A belőle áradó iszonyat és az engem belengő sötétségfoszlányok meg a fagyos halál esszencia nem támasztotta alá túlságosan a szavaimat, de egye kutya, ez már csak részletkérdés. Meg persze nem hazudtam, valóban volt, aki nálam kegyetlenebb volt. Messze nem mindenki, de azért akadtak./
- Tehát jobb lesz, ha rendre tanítod, mert itt az erő az úr. És ha legközelebb megmorog egy magas rangú nemest, mert nem tetszik neki a szaga, az pedig netán falhoz vágja, vagy átlövi egy lángcsóvával, akkor a kutya halott és még a nekromanták sem rángatják vissza a sír széléről, mert a tiszteletlenségért itt büntetés jár. Remélem megértetted ezt. /mondom és a végére már minden cicoma kikopik a szavaimból, csak a lágy fenyegetés marad. Mert ez nem csak az ebre, de a gazdájára is vonatkozik.
Aztán Yllion felé fordulok és egy elégedett biccentést kap a szavaiért cserébe. Tetszik amit mond és ahogyan, egészen úgy halad, ahogyan vártam, sőt talán még annál is jobban. +Persze nem szabad semmit elsietni, de ígéretes.+/
- Remek Yllion, azt hiszem, pont egy olyan tanítóra lesz szüksége, mint te. /dicsértem meg könnyeden egy elégedett mosollyal, persze nem visszük túlzásba a dolgokat, a dicséret annál nagyobb, minél kevesebbszer használjuk, most azonban valóban megérdemelte.
Aztán Kryon felé fordultam ismét, várva, hogy eméssze a dolgokat és elismételje az Yllion által elmondott esküt. Nem voltam hajlandó megismételni, hogy mit kell mondania, elvégre Királynő lennék, nem papagáj. Csak hűvös fensőbbséggel vártam, hogy kimondja az ősi szavakat, majd aztán viszonzásul válaszolok én is./

(240)

[Kryon Vorm]

[2900. Augusztus.18.]

*Bocsánat a késésért, csak most jutottam el idáig.*

/ Valóban, ez egy kaszárnya és már kiképző őrmesterem is van. Még a királynőnél is kevésbé bizalomgerjesztő. Úgy néz rám mint gyújtogató a vizes szalmára. De a szavai információkat hordoznak és egy tanácsot a köszönömözés redukálásáról./
- Rendben, igyekszem majd tanácsod szerint eljárni. -/ Mondom komolyan és komolyan is gondolom.
A Királynő szavaira Manó fegyelmezetlenségéről gondterhelten sóhajtok. Bár még mindig meg akar félemlíteni, de a szavai teljesen igazak és ezt én is felismerem./
- Igazad van... Királynőm. -/ Kissé szokatlan még ez nekem így nehezen áll rá a szám, de nem érzem megalázónak a dolgot mert tényleg a királynőm és Manóval kapcsolatban sem mondott hülyeséget. /- Valóban nagyobb önfegyelemre kell majd szoktatnom Manót. Sajnos nem készültem fel ehhez hasonló eshetőségekre és nem tudom hogyan kezdjek neki. De valóban nem vehetem zokon, ha valaki megtorolja az esetleges sértést. Meg fogom oldani a problémát bár még nem tudom hogyan. De ez nem maradhat így és nem is marad így.
/ Aztán megint jön az őrmester és még a kését is markolássza, hogy féljek tőle. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezek itt úgy működnek mint valami falka csak kissé túlzásba viszik a dolgot. De nem zavar, amíg nem kötnek belém csak az izmaikat mutogatják, addig hidegen hagy a dolog. A szavakra viszont ismételten figyelek és mint kiderül jól teszem. /
- Legyen hát
/ Biccentek Yilion felé aztán már épp letérdelnék a trón elé, de megállítom a mozdulatot jóformán még az előtt, hogy elkezdem. Manóra nézek és nem kell szisszentenem neki, hogy magamra tereljem a figyelmét hisz így is minden idegszálával az én biztonságomra koncentrál. Egy pillanatra a szemébe nézek majd a kijáratra. Manó érti a célzást és kimegy az ajtón kívülre, ahonnan már nem lát be a trónterembe. De előtte még rám néz és ebben a nézésben benne van, hogy "Gazdám te hülye vagy de te vagy a főnök. Csak aztán nekem ne sírjál, hogy levágták a fejed." Az egész epizód alig tart három másodpercig és utána habozás nélkül féltérdre ereszkedem. /
+ Ha nem küldöm ki, és a Királynő esetleg lovaggá üt vagy a fene tudja mit csinál, akkor Manó a felém közeledő kard láttán tuti a nő torkának ugrik. Akkor meg ezek nem hogy őt, de még engem is kinyírnak. +
/ A gondolat letérdelés közben villan át rajtam és miután felvettem a kellő pózt, jól érthetően és határozottan ejtem ki a szavakat. /
- Életem a tied Királynőm, rendelkezz mindenemmel, vedd el, amit akarsz, a tied.
Még a hangsúlyozásom is pont olyan mint Yilioné volt. A szavak elhangzása után mozdulatlanul várom, hogy tudtomra adják mi a ceremónia következő lépése.

(91)

[Yllion]

/Királynőm elismerő szavait visszafogott biccentéssel, egy szolid, a trónus irányába végrehajtott törzshajtással köszöntem meg./
- Királynőmet szolgálom. /Mormogtam csendesen a formulát, amit ilyen alkalmakra tartogatunk. Hiszen nem mondhatom, hogy nem szolgáltam rá, hiszen azért tettem, amit tettem, hogy elismerését kivívjam. Ugyan nem igazán éreztem, hogy kiérdemeltem volna, hogy szavakkal is kifejezze, de hát Királynőmmel csak nem állok le vitatkozni... Ehelyett újdonsült tanítványom rezdüléseit figyeltem. Az övét és az állatáét, mert az egészen világosan elérthető volt, hogy kettejük kapcsolatában ez utóbbi csak igen kissé van alább rendelve, mind Kryon./
+Csak aztán meg ne járd vele az udvarban! Ha nem ellenséget, hát irigyet is szerezhetsz a segítségével, igény szerint akár számolatlanul is.+
/Rosszalló fintorom a Manó nevezetű lény távozásával együtt foszlott semmivé, s mialatt Kryon a földre térdelve végül csak elsorolta az ősi szavakat, a kutya távozása töltötte ki gondolataimat./
+Miért küldte ki? Nem akarta, hogy része legyen a rítusnak? Arra hivatkozna a későbbiekben, hogy bizony a kutyája nem fogadott hűséget? Netán a Királynő életére törne a majdan? Túl... Kiszámíthatatlan. Túl... Halandó. Még ha sidhe is a vér szerint...+ /Akadtam meg egy pillanatra, mikor villámcsapásként hasított belém a felismerés, bizony rólam is ugyanezt gondolhatják az idősebbek... A nemesebbek.
Önkéntelenül is megcsóváltam volna a fejem, azonban idejében észbe kaptam, így csak egy ideges fejrezzentés lett nyugtalanságom árulója./ +Na, nem... Én legalább a rítusokkal tisztában vagyok...+

(40)

[Lynarin Seeragic]

*Kryon & Yllion - 2900. augusztus 18*

/Éreztem, ahogy a mágia felszisszen körülöttünk. Ezek nem sima szavak voltak, amint elhagyták az ajkát, bilincsként feszültek meg, beleégve az aurájába az örökkévalóságig. Ez az eskü idősebb volt ennél a kontinensnél, talán még a legöregebb élő sidheknél is idősebb. Körbetáncolt a mágia a rezdülése, várta a visszacsatolást. Én pedig nem is késlekedtem, tisztában voltam vele mit akarok. Ahogy megszólaltam, a szavaim egy rég holt nyelven hulltak alá, és mintha nem is az enyémek lettek volna, mégis tudtam, hogy mind értik, a Domb akarata volt ez. /
- Cserébe, ha veszély fenyeget én vagyok a menedék, akihez vissza vonulhatsz, csatában elsőként vonulok előtted fáklyaként vezetve a cél felé. /mondtam. Amint befejeztem éreztem ahogy a két mágia egybe fonódik és az ezüstös varázst, ami ettől a pillanattól fogva őt is hozzám köti. Ez nem egy egyoldalú kötelék volt, hiszen én is annyira tartoztam a népemhez, amennyire ők hozzám. Kívülálló ezt talán nem értheti, de én tisztában voltam vele.
Aztán egyszerre mintha felébredt volna a világ és szinte egy időben több különös dolog is történt, amint a szavaim elhalkultak. Először is egy pillanatra fájdalom járt át, mire a hasamhoz kaptam, de el is múlt, habár egy pillanatra felvillant az ezüstös fonál, ami Kryonhoz kötött, és mintha változott volna... mintha nem csak hozzám kötődött volna./
+ A fenébe veled kölyök... mégis mennyi mágiára van neked szükséged?!? + /futott végig a gondolat a fejemen, habár tudtam, hogy értelmetlen egy alig létező lénnyel vitatkoznom. És nem is volt sok időm ezen elmélkedni, mert gyilkosan jeges mágia szakadt a nyakunkba, éhség, vágy és ősi gyilkolási ösztön töltötte meg a termet fülledt ködként. A kezemben szinte lávaként izzott a Lélekfaló, és a hirtelen fájdalom miatt elejtettem. A kard hangos csörömpöléssel hullott a földre, majd láttam ahogy fekete köd szivárog a pengéből majd szép lassan alakot öltött, egy ember alakját... Hallottam Cain morranását, majd karok ragadtak meg és rántottak hátra. Annyira sok volt egyszerre az inger, hogy egy pillanatra megzavarodtam és nem tudtam merre menjek, hogy ki az ellenség.
Ezután a felgyorsult pillanat után mintha mozdulatlanságba fagyott volna a terem. Cain háta mögött voltam, de ha lábujjhegyre álltam ki tudtam pillantani a válla fölött végiglesve a termen. Oké, nem valami elegánsan uralkodói, de jelenleg fogalmam sem volt mi történt, így tettem magasról arra mennyire vagyok most elegáns. A következő kép fogadott.
Kryon ugyan ott térdelt, ahol eddig, azonban különös zöldes-ezüstös aura vette körbe, pont ahogy a vele szemben térdelő alakot... őt azonban sötétség is burkolta.

Ahogy szép lassan fölállt először csak a különös koronát láttam a fején, majd a kardot, amit a kezében tartott... A Lélekfaló volt. És nem csak a kard. Az aura, ami beburkolta, az éhség ami hullámokban áradt belőle. Fogalmam sincsen hogyan, de a férfi is a Lélekfaló része volt.
Szép lassan felállt kettőt roppantva a nyakán, mint aki hosszú álomból ébred, majd végighordozta rajtunk rubinvörös pillantását./
- Üdvözletem sidhek, régen találkoztunk. /terült szét őrült vigyor az arcán. A pillantása először a szintén a közelünkben ácsorgó Yllionra, majd az előttem álló Cainra, végül Kryonra siklott./
- Nos Életet Építő, azt hiszem hálásnak kéne lennem neked. Vedd is úgy, nem veszem el a lelked ezért a testért cserébe, mit szólsz hozzá? /kacagott fel. A hangja egyszerre emlékeztetett egy kutya ugatására egy farkas vonyítására és ezernyi ember halálsikolyára. Soha nem hallottam még ilyen rémisztő és egyben undorító hangot. Azonban ez már felrázott. Finoman megérintettem Cain hátát és egyben az elméjét is jelezve, hogy álljon el az utamból. Egy pillanatig éreztem, hogy habozik, de végül engedelmeskedett. Farkasszemet néztem a Lélekfalóval, majd olyan magabiztos hangon adtam ki a parancsokat, amit igazából nem éreztem./
- Kryon, menj el a közeléből és próbáld magadba zárni a mágiád! Ne hagyd, hogy azt használja! /tudtam nem biztos, hogy képes lesz elzárni mindenféle tanulás nélkül, de egy próbát megért. Aztán a kezembe kúsztak az árnyak és a férfi kezében tartotthoz hasonló pengét formáltak. A következő szavaim Yllionnak címeztem. Nem akartam Caint használni, mert ha őt vagy engem megsebesíti az olyan, amit mindketten elszenvedünk ez pedig nagy hátrány lenne a csatában. Talán egyedül is legyőztem volna, de egy ilyen ismeretlen és bizonytalan helyzetben nem akartam kockáztatni, viszont valamit tennem kellett.
Egy pillanat alatt meditációközeli állapotba süllyedtem és kizártam a felesleges gondolatokat. Megkerestem azt az ezüstfonalat, ami Yllionhoz kötött és megérintettem az elméjét, mintha csak távíróvezeték lenne az esküjének fonala./
- Tereld felém Őt, de nagyon vigyázz, hogy ne sebezzen meg a pengéjével! /adtam ki a parancsot nagyjából abban az időben, ahogy a testőreim is előrobbantak a homályból és a Lélekfalóra vetették magukat. Szikrázó mágiától izzó bőrök és kardok csengése töltötte be a termet. Én is szabadon engedtem a varázst és az öntudatra ébredt kard felé vetettem magam. Közben még Yllion előtt a földbe fúródtak azok az árnyékból font pengék, amilyenekkel harcolni szokott. Nem vártam el, hogy puszta kézzel essen neki egy ilyen harcnak. De miután megteremtettem a fegyvereket, már ott sem voltam.
Nem voltam benne biztos mi ez, vagy mire képes, de azt tudtam, hogyha a Lélekfaló ilyen formában elszabadul, ahhoz képest a legborzalmasabb sorozatgyilkosok is gyermekmesék csupán. Ismertem a gondolatainak egy részét, és még én sem hagyhattam, hogy ezek valósággá váljanak. Felé vetettem tehát magam és amikor a kardjaink összecsaptak a termet ismét felborzolta a kacaja, ami a maga hátborzongatósága ellenére valahogy kéjes és boldog volt. Élvezte a harcot a maga őrült módján./

(241)

[Kryon Vorm]

[2900.Augusztus.18.]


/Nyugodtan térdelek. Bár érzem, hogy a szavaim nyomán valami megváltozott. Mintha kaptam volna egy tetoválást a mágiámra. De nem sok időm van ezzel foglalkozni, mert a Királynő szavai hangzanak fel./
~ Tehát ez visszafelé is működik. Én szolgálom őt, cserébe ő megvéd engem. Így már kezd tetszeni. Bár ha vannak ellenségei akkor azok most az én ellenségeim is lettek. De legalább tartozom valahova és majd az is kiderül, hogy a jó oldalhoz e. ~
/ Érzem, ahogy a mágiám... /~ Mágiám van. Van saját mágiám ami olyan mint egy új testrész. Király. ~/ ... a mágiám valahogy összekapcsolódik a Királynőével. Valami olyasmi alakul ki közöttünk amit leginkább a vérrokonsághoz tudnék hasonlítani. De érzem azt is, ahogy valami elszívja az erőmet. Nem szédülök meg tőle de érzem és nem tudom hová tenni. De továbbra sem mozdulok. Akkor sem, mikor a szemem sarkából észre veszem a ködöt. Ezt is a szertartás részének vélem. Csak bámulom a padlót, pedig minden idegszálam veszélyt jelez. A karomon feláll a szőr, sőt érzem., hogy Manó is érzi ugyan ezt. De ő sem mozdul odakint, mintha az én szándékos mozdulatlanságom rá is átragadt volna. Azonban érzem, hogy a mágiám ismét fogy és ez úttal erősebben mint eddig. Valami mintha az én erőmből táplálkozna. Aztán megszólal egy eddig ismeretlen hang és az első nyikkanásából tudom, hogy ez már régen nem a szertartás része. Azonnal felpattanok mint akit megégettek és ösztönösen szisszentek egyet Manónak szinte a nélkül, hogy tudnám mit csinálok. Manó egy pillanat alatt mellettem terem és már ketten nézünk farkasszemet a leginkább mocsári szörnyre emlékeztető micsodával. Mikor elmondja nekem a mondókáját, önkéntelenül is kibukik belőlem egy kérdés. Egy kissé bosszús kérdés mert fene nagy pofája van ennek a szerzetnek./
- Mi a franc vagy te?!
/ De aztán alaposan kielemzem magamban a lény mondatait. /
- Örülök neki, a lelkemre nekem is szükségem lenne még. Sőt, külön jó pont a frappáns megnevezésért. Az Élet Építő tényleg jobb a Természet Követénél.
/ A hangom olyan nyugodt mintha csak kenyeret vennék. Azzal az ingerült kérdéssel az összes feszültség kiszállt belőlem. A félelmet meg elűztem. Messzire mert harc előtt a harcos csak a harcra koncentrál. Itt pedig most harc lesz ami elől én sem fogok meghátrálni bármi is ez az izé. Királynőm parancsára kissé gondolkogóba esem, végül arra jutok, hogy ez a mágiaelzárás hasonlíthat a gondolataim kiürítéséhez. Abban meg nagyon jó vagyok, Magnar Mester megtanította nekem fegyelmezni az elmémet. A mágia fegyelmezése is hasonló lehet. Hátrább lépek a Zöldikétől miközben Lynarin szavai alapján rádöbbenek, hogy ez a micsoda lopja a mágiámat. /~ Na megállj csak te szutymó. ~/ Gondolatban elképzelem a mágiámat mint egy szép metálkék ködöt amint lassan teljesen belém szivárog és aztán ugyancsak elképzelem ahogy egy téglafal épül körém. Szívem szerint televágnám az egész helyet növényekkel és lefognám az indáikkal ezt a micsodát, de tarok tőle hogy ez az izé a saját mágiámat használná fel ellenem. Inkább befalazom magam. Elképzelem magagamat mint egy mozgó tartályt amiben benne van a metálkék köd és nem tud kijönni, meg bemenni sem tud hozzá senki. Aztán támadó állást veszek fel. Mivel nekem nincs kardom és különben is ketten vannak egy ellen, egyenlőre nem mozdulok, csak figyelek. Úgy állok ott mint egy pók ami a hálója szélén táncoló bogarat figyeli. Aztán még is kiengedek egy foszlányt a ködből. Szó szerint elképzelem, ahogy a foszlány kiszivárog belőlem és nyomban két alkar hosszúságú farúddá válik. Nem tölgyfává, hanem vasfává. Ez már elég hozzá, hogy beszálljak a harcba a Királynő oldalán. Először is képzeletben dugót teszek a mágiaködömet tartalmazó palackra és figyelek rá, hogy a dugó ott is maradjon. Aztán elkezdem becserkészni az ellenséget úgy, hogy közém és a másik két shide közé kerüljön. Én nem akarom megölni, csupán lefegyverezni. Így a lábait és főképp a kardot forgató kezét és karját támadom. Arra figyelek, hogy se engem sem a rúdjaimat ne vágja meg a penge. Manó közben végig mellettem van és a dög lábait támadja. Figyelek rá, hogy ha látom felé lendülni a kardot akkor azonnal lecsaphassak a kardot forgató szerzet vállaira és közben egy szisszenéssel figyelmeztessem Manót is. Elsősorban a velem harcolók testi épségét tartom szem előtt és csak másodsorban koncentrálok a szerzet lefegyverzésére akit akár haozás nélkül meg is ölnék mert érzem, hogy nem evilági teremtmény.


(92)

[Yllion]

/Ahogy az Eskü rítusa ősi medrében hömpölygött, gondolatban már a további tennivalóimmal foglalkoztam, amiken át kell vezetnem Kryont +Szálláshelyek, konyha, etikett alapjai... Csak az életben maradáshoz legszükségesebb dolgok.+, azonban egyszercsak a szertartás megszokott folyamában örvény képződött, s hörpölve szívta magába a keletkező energiákat.

Éreztem, szinte láttam, hogy legifjabb sidhénknek köze van hozzá, s már-már magától ugrott tőröm a kezembe, ahogy a Lélekfalóból fekete felleg kavargott elő, hogy végül testet öltsön... +A kard lelke!+ Kerekedtek ki szemeim, ahogy tanúivá váltak az ősi, már számunkra is mitikus múltba vesző jelenségnek. +Valaha régen, az igazán hatalmas, lélekkel bíró tárgyaink a saját lábukon is járták a világot...+ Hitetlenségtől megmerevedett tagjaim Királynőm lelkembe szivárgó szavaira engedtek csak fel, s meglehet, ez volt Kryon szerencséje.

Első gondolatom szerint ugyanis őt támadtam volna, vagy pedig a hirtelen mellette termő Manót, hiszen ő volt az, aki miatt uralkodónk veszélybe került, igen egyértelmű következtetésekre adva okot... De aztán beláttam, az ősi ereklye bőven jelentősebb problémát jelent egy éppencsak sidhévé avanzsált múltlakónál. +Meglehet, mindössze arról van csak szó, hogy erejét nem megfelelően kontrollálja... Az Ébredés vonhat magával csodás jelenségeket...+ De nem értem rá az előzményeken morfondírozni. Királynőm utasított, s a trónterem is egyként vetette magát az ősi teremtményre. Nekem sem volt más tennivalóm, így hát miután az árnyak ismerős pengeként manifesztálódtak előttem, röpke vállvonás után útjára engedtem kezemben tétlenkedő tőrömet.

Két mozdulat, s a hegyénél fogva útjára bocsátott penge már pörögve szállt a Lélekfaló anyagiasult lába felé, aljas és becstelen, de roppant hatékony módon kihasználva a tényt, hogy szemből a testőrök rohamba induló arcvonala köti le figyelmét... Legalábbis ebben bíztam, mikor egy oldallépés kíséretében igyekeztem elkerülni látószögének pereméről is. A csatakiáltások közepette aztán nem maradt érkezésem nyugtázni, netán megfigyelni hű társam művét, hiszen jómagam is azzal voltam elfoglalva, hogy Királynőm óhajának megfelelően, a két árnypengét veszett mód pörgetve kivegyem részemet a küzdelemből./

(41)

[Lynarin Seeragic]

*Kryon & Yllion - 2900. augusztus 18*

/Még eljutott a tudatomig a Kryon kérdésére adott gúnytól csöpögő válasz./
- Hogy mi vagyok én ifjú barátom? A ki udvariasabb lenne! Én vagyok a Lélekfaló, a eredeti nevem, amit születésemkor a kovácsistenek adtak nekem az elméd képtelen lenne felfogni. De az öntudatos kisöcsémről az Excalibur-ról talán már hallottál... /ült ki mosoly a sötét arcra, ahogy a vörös szemek szikrát vetettek./
- Én vagyok a pusztítás megtestesítője, a lelkek elemésztője, az örök kárhozat kamrája... és még órákig sorolhatnám. Az elmúlt időkben a Holdfényes udvar mindenkori uralkodójának hű társa, habár be kell vallanom a Minden Vámpírok anyját jobban szerettem szolgálni. Önös okok miatt. Azért is volt olyan szimpatikus ez a kislány, egészen emlékeztet a régi szép időkre. /kacsintott felém, mire nem tudtam, hány emelettel mélyebben keresgéljem az államat./
+ Ezért betöröm az orrod! Vagy a markolatod, édesmindegy... +
/Azonban nem volt időm kifakadva dühöngeni, vagy felelősségre vonni az engedetlen kardot, mert éreztem, ahogy változás állt be a mágia mezőiben. A Lélekfalót tápláló mágia megszűnt, néhány apróbb szivárgást érzékeltem, de Kryon elzárása megdöbbentően jól sikerült egy kezdőhöz képest./
+ Érdemes lesz odafigyelni erre a kölyökre, van benne potenciál... +
/Közben a testőreim akcióba ledűltek és Yllion meg jómagam is hamarosan harcba indulunk. Azonban valamivel nem számoltam. Az árnyékfegyverek amint összecsapódnak a Lélekfaló sötét pengéjével semmivé lettek... a kard magába szívta a mágiát, a fegyverek lelkét. A testőreim kardja keményen koppant, de láttam ahogy néhány apróbb vágás is sokat gyengít rajtuk, hiszen pár csepp vérrel is óriási hatalmat rabolt a Lélekfaló.
Már már az az érzésem volt, hogy nincs menekvés, hogy ilyen szánalmas véget fogok érni. Magamban hordozom a Tündérdomb jövőjét, csak nemrég tértem vissza a halálból, ráadásul jelen pillanatban mindenki elfogad törvényes uralkodójának, erre... erre a saját kardom által vészek el. Igazán ironikus, nem?
Ekkor azonban valami egészen váratlan történt +oké, már megint valami egészen váratlan...+ félelmetes bömbölés rázta meg a tróntermet, aztán a következő pillanatban pikkelyek özöne töltötte be a látóteremet. Arra eszméltem, hogy karok kapnak el, a lélekkapcsolaton át érzékeltem, hogy Cain az, aki a elránt a bestiától... a sárkánytól. Döbbenten figyeltem, amint pengeéles fogait a Lélekfaló testébe meríti. Kicsi volt sárkányhoz képest, de ahhoz pont elég nagy, hogy megállítsa annyi időre az anyagiasult fegyvert, amíg a sebesült, azonban még mindig harcképes testőreim átdöfték a testét.
A pillantásom összekapcsolódott a Lélekfalóval. A szájából szivárgó és aláfolyó vér csak még groteszkebbé tette a mosolyát./
- Most nyertetek, de ne aggódjatok, még találkozunk. /kacsintott rám, majd a keze lendült, és miután egy csókot dobott felém a fekete köd ismét felszállt, aztán egy csörömpölés után a kardként a padlón hevert.
Hű be kell vallanom, jó volt, hogy Cain megtartott, mert az adrenalin még buzgott a szervezetemben, de mintha a Lélekfalóval én is meghaltam volna egy kicsit. A térdeim elgyengültek és éreztem, hogy nem tudom megtartani a saját súlyomat. Arra eszméltem, hogy Cain felvesz a kardjaiba, majd odasétál és a Lélekfalót is magához veszi. A sötét penge most csendes volt, semmi mágiát nem éreztem felőle, mintha csak egy egyszerű kard lett volna. Megértve a ki nem mondott szavakat átvettem tőle a fegyvert, úgy szorítva magamhoz, mint egy gyermek a babáját. Nem tudom mi volt ez az egész, de úgy éreztem szükségem van rá, szükségünk van egymásra...
+ Mi ez a sok metafizikus szarság?! És most komolyan ki az, akihez nem kapcsolódok mágikusan?! Oh isteni hatalmam, te ribanc! +
/Komolyan dühös voltam, de túl kimerült-szétcsúszott-másnaposszerű ahhoz, hogy hisztizzek. Ölelgetve a Lélekfalót, mint valami babát, valahonnan a lelkem mélyéről összeszedtem annyi energiát, hogy tisztázzam a helyzetet. Vagy legalább megpróbáljam./
- Én... ügyes voltál Kryon. Tartsd elzárva az erőd, mert még gondot okozhat. A mágia, ami körülvesz felébreszti a Domb egyes részeit, még ha nem is akarod. Amíg nem tudjuk pontosan mikre képes ne engedd szabadon. Yllion, köszönöm a segítséget és nektek is. /biccentettem a harcos és a testőreim felé, mintha csak a teát hozták volna ki nekem, pedig a sebeik másról árulkodtak./
- Yllion kérlek folytasd Kryon körbevezetését, és magyarázd el neki az alapvető dolgokat, amiket tudnia kell. A kutyát pedig tartsátok távol a bajtól. /tettem még hozzá, az ebre pillantva. Okos szemeivel most engem figyelt, immár ismét ebben az alakjában volt, de még emlékeztem arra a sárkányra, aki a fogait a Lélekfalóba vájta. Most nem tűnt veszélyesnek, aranyosan ült a gazdija lábánál a mancsán lévő sebet nyalogatva, amit a penge ejtett rajta./
- A későbbiekben majd hívatlak titeket. /tettem még hozzá a hivatalosság látszatát keltve, de az elég sokat elvesz az ember tekintélyéből, ha valaki a karjaiban tartja. Közben üzentem Cainnak telepatikusan, hogy vigyen a szobámba. Nem, eskü nem a terhesség része, hogy folyamatosan alszom... vagy ha igen, tuti este bicskával kiszedem ezt a szörnyet, mára elegem van mindenből.
Nem is néztem hátra, az arcom Cain mellkasába fúrtam és még a szemem sarkából láttam, ahogy a testőreim letérdelnek, amikor elhagyom a termet. Vetettem még egy pillantást Yllionra, majd Kryonra és a furcsa alakváltóebére, de nem volt most erőm többre. Éreztem, ahogy a hatalmam beburkolja az engedetlen kardot, ahogy megoszlik köztük és feleződik, mintha ő is az enyémet, enné, akár a kölyök... + Hát király, már mágikus kajaautomata is vagyok. Még valaki kér? Már igazán nem számít eggyel több éhes száj, aki belőlem táplálkozna... és még én vagyok a vámpír... +
/Itt azonban elakadt a gondolatmenetem, mert ahogy fogyott a mágiám, a testem úgy döntött, egyszerűen jobb lesz nekem, ha alszom, és csak termelem a kaját nekik... jah én a Királynő, a szép új világban... de ez van, ahogy mély és álomtalan álomba zuhantam legalább a kérdések is a homályba zuhantak velem együtt.../

(242)

[Kryon Vorm]

[2900. Aug. 18.]

- A Királynő kardja vagy? -/ Kérdezem kissé szkeptikusan. /- Azért te sem voltál ám a legudvariasabb. Most is lekislányozod a Királynőt. Ne csodálkozz ha hozzád sem lesz kedves senki.
/ A mágiám elzárása okos ötlet volt Lynarin részéről. Jól is csinálhattam mert már nem érzem hogy bárki is lopná. Sokkal jobban is érzem magam ettől mind testileg mind lelkileg. Közben egy kést látok keresztül repülni a látómezőmön. Nem foglalkozom vele. Az köt le, hogy hasznos legyek a harcban. Sérülést ugyan nem tudok okozni, de legalább zavarom a zöldikét.... Lélekfalót. /~ Ez sem rossz név. ~/ A testőrök rutinosan vetik magukat a harcba nekem pedig eszembe jut H'Sekirat és egy kérdés. /~ Miért nem lőjük le? ~
/ Közben pillantásom Manóra téved aki mintha megnőtt volna. Először elhessentem a gondolatot, hisz hogy nőhetne egy kutya centiket percek alatt? De nem, Manó tényleg egyre nagyobb, ráadásul egyre gyorsabban nő. Harc közben nincs időm állandóan a kutyát figyelni, ráadásul az egyik botom is elvesztem mikor félre ütöm a zöldike kardját mert az épp egy testőr felé tart. A testőrnek láthatóan már így is épp elég sebesülése van és a fegyvere is eléggé megviselt. A Pengék Mesterének meg egyenesen eltűnt a fegyvere. Mivel jobbat nem tudok, ismét kiengedek egy leheletnyit az eddig magamban tartott mágiából és három alkar hosszú botot formázok belőle. Ugyan olyanokat mint amilyen az előző volt. Kettőt pedig Yllion felé nyújtok, talán jól jön neki. Közben viszont Manó eltűnt. Itt harcolt mellettem, de most sehol nem látom. /
~ Ha ez a takonylény kinyírta.... ~
/ Olyan harag lobban fel bennem egy pillanatra, ami szilánkokra töri a metálkék ködöt elzáró virtuális üvegtartályt. A mágiám kirobban és azonnal megérzek valami újat. Méghozzá Manót, pontosabban az ő mágiáját. /~ Mióta van Manónak mágiája? ~/ Egy pillanatra még a harcról is megfelejtkezem ahogy a két mágia egybe fonódik. Mivel háttal állok a kutyának, nem látom mi történik vele. Azt érzem, hogy jól van és mintha nőne is a mágiája. Egészen apró mágia ez, mint a gyertyaláng és a növekedés üteme is kicsi. De határozottan létezik és nem csak hogy összefonódik az enyémmel, hanem erőt is gyűjt belőle, ennek következtében nagyságrendekkel erősebbé válik. Valami történik a kutyával ezt tisztán érzem. Elhátrálok a harctól, hogy nyugodtan tudjam elemezni ezt a újdonságot és végre megnézhessem Manót. Ekkor olyan csapás ér, hogy majdnem elájulok. Nem fizikai, hanem mágikus. A Lélekfaló ismét rám kapcsolódott és durván elkezdett leszívni. De Manó nem hagyja annyiban a dolgot. Gyertyalángja mostanra már fáklyává nőtt a tőlem kapott segítséggel. Ez a fáklya felizzik és igyekszik elzárni az én kék ködömet a kard parazitamágiája elől. Nem esélytelen, hiszen Manónak szurkolok egyrészt és én is igyekszem neki segíteni, másrészt Manó mágiája kompatibilis az enyémmel mint a kalapács meg a nyele. A parazitamágia viszont pusztításra lett teremtve és neki át is kell konvertálnia a sajátjára a mágiámat mielőtt felhasználná. Engem viszont egyre inkább kimerít a dolog. Még mindig nem volt érkezésem megszemlélni a kutyát, még az egy helyben állás is komoly erőfeszítés. /
~ El kell zárnom a csapot és visszatenni a kék ködöt a palackba. ~
/ Neki is kezdek de eljut hozzám, hogy Manó a mágiakapcsunkon át szinte könyörög nekem, hogy ne tegyem. Ő maga is zavarban van és csak ösztönösen cselekszik de kell neki a mágiám mert az ösztöne ezt súgja neki. Így nem zárom el. Úgy legyengülök, hogy még a botjaim is elejtem és akaratom megfeszítésével tudok csak eszméletemnél maradni. Így érezheti magát egy rét amin épp tankcsata zajlik. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Manó mágiája végre kiteljesedik és ez a mágia visszaterelgeti a palackjába az enyémet és bedugózza a palackot. A Zöldike erre nagyon ideges lesz és felém lép. /
~ Ezért nem bántott eddig engem, ezért hagyta, hogy nyugodtan hadonásszak körülötte a botjaimmal. Várta, hogy ismét lecsaphasson a mágiámra. Most, hogy ez lehetetlenné vált, dühbe gurult. ~
/ Látom a nyakam felé lendülő kardot és tisztában vagyok vele, hogy az most nem fog megállni a nyakam előtt. De még lélegezni is alig bírok, nem hogy elhajolni. Ha szerencsém van összesek a fáradtságtól mielőtt a kard elér. Nem esek össze, nincs szerencsém. Van viszont egy sárkány aki szabályosan kettéharapja a a támadómat. Bár nem egy kifejlett példány, a marja így is a vállamig ér. Könyörület nélkül rohanja le a zöldikét és fordítja meg a harcot. A befejezést már elvégzik a sidhék. A sárkány rám néz és a szemeiből felismerem barátomat. /
- Manó! - /Lelkesülök fel és a gyengeségem is szertefoszlik. Utóbbi azért, mert az eb, illetve sárkány visszaad valamennyit abból az erőből amit kapott tőlem. Lehunyt szemmel élvezem ahogy a mágia belém áramlik és feltölt. De nem csak engem tölt, hanem az esküm után keletkezett "mágiatetkómon" keresztül a Királynőt is ezt határozottan érzem. Így utólag belegondolva Manó az átalakuláshoz talán rajtam keresztül Lynarin mágiáját is igénybe vette ezért is volt képes felvenni harcot az engem megcsapoló parazitamágiával.
Hogy a Királynő mennyi energiát kap én nem tudom, de én végre ismét a régi vagyok. Ki is nyitom a szemem és Manó már a régi alakjában a Királynőt nézi./
~ Ha megint megugatod nekünk annyi. ~
/ De a kutya nem ugat, inkább kíváncsi. /~ Nocsak. Mi ez a pálfordulás? Jót tett neked az átváltozás vahúr? ~/ Mosolygok magamban. /~ Talán a mágia megtanította neked az etikettet?.... Hát persze a mágia! Neked is feltűnhetett a mágikus tetkóm ami a Királynőhöz köt és ebből leszűrted, hogy összeköttetésben állok vele. Ha Királynő hagyta, hogy belőle is erőt meríts talán abból megértetted, hogy a királynő nem ellenség. Pont ezért viszonoztad neki is a szívességet igaz? ~
/ Gondolatmenetemet a Királynő szavai szakítják meg. /
- Elzárom majd amennyire tudom. / Bólintok komolyan és egyben ellenőrzöm, hogy le van e dugaszolva a metálkék köd üvegtartálya. Megerősítem a gátat amit még Manó mágiája teremtett, mert nem szeretnék mégy egy ilyen kalandba keveredni egyhamar. Viszont valamit meg kell kérdeznem. /- Hogyan ismerem majd meg a mágiám, ha nem használom?
/ Nem panasz a kérdés de komolyan érdekel a válasz. Mert meg akarom ismerni a mágiámat és megtanulni használni. /
- Várom a hívásodat Királynőm, parancsod szerint nem hagyom el a dombot. /
~ Bár hiányozni fog a kék ég. ~
/ Ismét Manóra nézek és ekkor tűnik fel a seb a talpán. /
- Előfordulhat bármiféle természetellenes hatás a mágikus kard vágása miatt?
/ Kérdésem első felében körülnézek a teremben, hogy lássák mindenkinek szól, a második felében pedig Manó talpára pillantok egyértelműen. A kutya most rám néz mert érzi, hogy róla van szó, én pedig rámosolygok. /
- Jó kutya vagy Manó.
/ Többet nem kell mondanom, a szavaimból úgy is tudja az eb, hogy mi rejtezik a szavaim mögött. /

(93)