Trónterem

[Yllion]

/Ahogy az események felgyorsultak, gondolataim visszább szorultak és hagytam, hogy kezem, lábam, testem a hosszú és eseménydús évek, évtizedek alatt begyakorolt ívek mentén mozogjanak. Tudtam, hiszen nem kevés mementóm emlékeztetett rá, hogy egy-egy küzdelemben elég egy pillanatnyi kihagyás, egyetlen pillanat, mikor a gondolatok meglassítanak és már véget is érhet a viadal... Nagyon rossz véget, ha éppen úgy alakul. Több küzdelmen voltam már túl, mintsem hogy számon tarthattam volna, hány alkalommal kedvezett nekem a hadiszerencse... Vagy éppen Danu, kinek kinek ízlése és tetszése szerint... Mindenesetre vereséget szenvedett ellenfeleim a megmondhatói, a leckét jól megtanultam s újabb alkalom adódott, mikor hasznomra vált, dacára annak a ténynek, hogy Lugh szárnya alatt igazából a párharcok terén szereztem kiemelkedő gyakorlatot. Nagyban hozzásegített ugyanis ébredező hatalmam, hogy a Lélekfaló körül kialakult kavarodásban is akadálytalanul mozoghassak. Hiába akadt kezem, lábam útjába másvalaki keze, lába, netán épp teste, akadálytalanul suhantam keresztül rajta, hogy váratlan szögből bukkanjon elő a királynő által adományozott árnypengék valamelyike, belemarni készen a zöld páncél mögött megbúvó testbe. Bevallom, kissé igyekeztem is kihasználni eme, szinte már tisztességtelennek tűnő előnyömet, mígnem a Lélekfaló szinte már unottan akasztotta meg kardjával a pengémet, hogy aztán egyetlen sima, könnyed mozdulattal keresztülcsusszanva fegyverem hűlt helyén a minden mágiát magába szívó, számunkra oly gyilkos, hideg vassal kovácsolt él végignyaljon alkaromon.
A pillanat töredékrészéig meg sem éreztem a fegyver érintését, csak azt észleltem, hogy a testőrök valamelyikével - adott körülmények között csak az akadályt vagy épp segítséget láttam bennük, nem a személyeket - összeakadt karom s az ő pengéje is belekóstolt az elvileg anyagtalanná lényegült húsba. A meglepetés, a zavar, netán a sebek kiváltotta tompán izzó fájdalom, netán karom elvesztése felett érzett aggodalom +Vasból van a penge, ha azzal levágják, soha nem nő vissza!+ lehetett a ludas, mindenesetre másik árnypengémet elejtve, ujjaimat a sebszélekre tapasztva vontam ki magam gyors sasszékkal a harcból s aggódva pillantottam karomra./

+Nem mély, és ami a legfőbb, csontot sem ért, nemhogy levágta volna! Ebcsont beforr! Vagy a sidhe hús, ha úgy jobban tetszik…+

/Nyugtáztam megkönnyebbült mosollyal szám sarkában, s tekintetem máris elejtett pengémet kerestem... vagy bármit, aminek birtokában ismét belevethettem magam a harcba. A Kryon által nyújtott botokat hálás biccentéssel vettem át, hogy aztán párat pördítve rajtuk ismét kellemetlenkedjek a testet öltött Lélekfalónak. Lelkesedésem, elszántságom magasan lángolt, mindazonáltal azért azt sikerült tudatosítanom magamban, hogy a botok gyökeresen más stílust követelnek meg alkalmazójuktól, mint az általam olyannyira kedvelt pengék. Elvégre, míg utóbbiakkal elegendő egy könnyed simítás az ellenfélen és máris szépen nyíló sebszájakat okoznak annak húsában, addig az ősfegyverek, a bunkók eme mozdulat során legfeljebb aligfájdalmat keltő szálkákat hagyhatnak maguk után. Igyekeztem hát a lendületet igénylő csapásokat hanyagolni s a mindkét fegyvernél egyformán használható döfésekkel zavarni Királynőnk kardjának köreit, de leginkább ártalmatlanul enyészett el azok ereje a gúnyos, baljóslatú zölden csillanó páncélon. Egy-két kósza próbálkozásom akadt, amivel kezéből óhajtottam kiütni fegyverét, azonban mikor eljutott tudatomig, mit is próbálok tenni +A Kard kardját akarod? Egymás részei, elválaszthatatlanok!+, hagytam és elkeseredetten sóhajtva visszakoztam, hogy valamelyest átgondolhassam lehetőségeimet.

Sok gondolat nem tudott alakot ölteni fejemben, megtette ezt egy sárkány, ráadásul képzeletemnél némileg effektívebb módon a küzdelem helyszínén, ami a Lélekfalóval együtt szabályosan félbeszakította küzdelmünket. Az óriási fogak által marcangolt, tehetetlen testet a közelében lévők keresztüldöfték, nekem pedig más dolgom sem maradt, minthogy szemtanúja legyek a Lélekfaló haláltusájának… Vagy legalábbis testet öltött fele pusztulásának, hiszen maga a kard szinte kárörvendően és bizakodva csörömpölt a Trónterem kövén, egyszerű, ha úgy tetszik, hétköznapi formájába visszaváltozva. Példáját követte a sárkány is, s pár pillanat múltán már a roppant öntudatos, Manó nevezetű sárkánykutya lógatta nyelvét, a jól végzett munka győzedelmes tudatában gazdájához sompolyogva.

Ahogy a forgatag elültével előtűnt a sidhevérrel pettyezett padló, én is észrevettem a küzdelem elején könnyedén útjára engedett tőrömet. Mire odasétáltam és ismét felvettem – hogy talált-e, avagy sem, nem tudtam megállapítani: a Lélekfaló nem hagyott maga után vért, vagy ha mégis, hát az árnyékfüstté válva eloszlott a levegőben – már Királynőm szavait hallottam, hát féltérden fogadtam háláját… Ami persze a silány köszönöm alakjában érkezett. Igyekeztem nem kimutatni, de egy futó pillanatig megbántva éreztem magamat. +Mi az, hogy köszönöm? Úrnőm, hát nem épp az előbb pirítottam rá erre az éppencsak nem halandó Kryonra, te máris vétesz etikettünk egyik legalapvetőbb szabálya ellen? Ennyire még jóformán egy ifjonc is képes figyelni…+ Háborogtam magamban, de aztán, ahogy kísérete karjaiban öntudatlanul távozott, világossá vált számomra, mi is játszódhatott le, szemeim elől elrejtve. +Ennyire legyengült volna? A halandó, múltbéli énje maradt volna csak meg? Mi viselte meg ennyire ebben a csetepatéban? Megsebesült volna?+ Álltam fel aggodalommal tele, de aztán, ahogy az utolsóként távozó Oegussal együtt kiürült a terem, Kryon kérdéseivel együtt maradtunk, nekem pedig, újdonsült tanítójaként válaszolnom kellett. Miközben a karomon díszelgő vágásokat összébb fogtam ujjaimmal, szinte mellékesen szólaltam meg./

- Ez a Domb, itt bármi lehetséges. Különösen a közeledben, ha jól látom. /Morrantam talán indokolatlanul rosszkedvűen Kryonra, de aztán békülékeny hangon folytattam./ Szóval az, hogy természetellenes… Igencsak relatív, ha kicsit is belegondolsz. Ha jól sejtem, ezelőtt úgy ezer évvel számodra az is természetellenes lehetett, hogy egy kutyából egyik pillanatról a másikra sárkány váljon, sőt, még maguk a sárkányok is csak mesékben léteztek. Számomra viszont, lényegében születésem óta ez természetes dolog. Mindössze azon csodálkozom, hogy nem ismertem fel a fajtáját, csak egy azonosíthatatlan kisugárzású kutyát láttam.
/Vállat vontam./ De hát ez van, ha fiatal a sidhe, sok mindenről hall, de korántsem tapasztalhat meg mindent./Miután egy újabb vállvonással, meg mosolykezdeményre húzott ajkakkal tettem pontot gondolatmenetem végére, visszatértem az eredeti csapásirányhoz./
Viszont kérdésedhez visszatérve: ha úgy érted, lehet-e bármi baja belőle a sárkánykutyádnak… Elvileg nem. Tudomásom szerint az ő fajtáját nem érinti érzékenyen a Lélekfaló mágiája, de ki tudja. Lehet, hogy őt is megérintette a Hatalmad, s akkor az esetleges különadományaitól elesik. Hogy végleg, vagy csak ideiglenesen, nem tudhatom. Mindenesetre az biztos, hogy ráfér majd egy sebkötözés… netán varrás. Mint ahogy speciel most rám is. Van ugyan pár gyógyító testvérünk, de attól tartok, a Lélekfaló ejtette seben mágia nem segíthet. Maradnak a hagyományos, mágiamentes módszerek… Szóval, ha gondolod, tartsatok velem.
/Dünnyögtem még, aztán én is elhagytam a Tróntermet, vissza a Folyosókra./

(42)