A Szenvedések Csarnoka

[Lynarin Seeragic]

Ha a Tündérdomb folyosóin egy fekete kapu elé tévednél ott állj meg légy halandó vagy halhatatlan! A kapu fekete fémébe olvasztott fájdalomtól vonagló emberek intő jelek is lehetnek. A kaput ugyan abból az anyagból kovácsolták, mint a Lélekfalót a fekete sidhek félelmetes kardját. Azonban ha mégis oly botor vagy, hogy belépsz a kapun, feltárul előtted a Szenvedések Csarnoka....

Az egész Csarnok olyan monumentális, hogy a felállított kandeláberek bágyadt fénye épp hogy csak sejtetni tudja a valódi méreteit. Az egész egy vulkáni kürtőhöz hasonlatos. A külső peremen az ajtóval egy magasságban sok száz méteres körgyűrűben helyezik el azokat akiket kisebb büntetésekre hoztak ide. A legtöbb sidhe csak idáig jut el, de ez is bőven elég... Itt a semmibe vesző oszlopok között sétálhat végig az ember, ahol karóba húzott láncra vert vagy kerékbe törött szenvedők sikolyait elnyelik a mágikus árnyak, amik mindenhol megülnek és rémítő némaságba borítják a helyet.

Aztán ha vagy olyan botor hogy még beljebb merészkedsz a talaj lejteni kezd, mintha csak a pokol torka felé terelne.... Ide már a nagyobb bűnösöket hozzák és mágikus vasbilincsbe verik őket, ami szép lassan elszívja az erejüket és megfertőzi az elméjüket, de éppen csak annyira, hogyha megjelennek a kínzóik, akkor még teljes mértékben tudatában legyenek minden elszenvedett kínzásnak. Ebben a középső gyűrűben van kiásva az Abyss Torka is, a feneketlen kút, ami állítólag a semmibe nyílik, ám az alvilág vizeinek a csobogását hallani belőle a bele hajított örökké zuhanó szerencsétlenek ordibálásával elvegyülve...

És innen tovább már tényleg nem megy, akinek nem zápult meg teljesen az agya. Ugyanis ahol a talaj már szinte függőlegesen lejt, ahol megállni sem lehet és ahol a forróság is elviselhetetlen lesz, mintha csak egy valódi vulkán mélyére ereszkedett volna alá az ember, ott három kőkripta. Három kripta ahová mágikus jelekkel és pecsétekkel zártak el három halhatatlant örök szenvedésre kárhoztatva őket, amíg az elméjük össze nem roppan és a testük és lelkük meg nem törik. Aki eljut a kripták mágikus jelekkel teleírt bejáratáig, az jobb ha menekül és olyan messze fut innen, amennyire csak teheti... főleg azért, mert mint folyton vérző sebhely egy hosszant törés fut végig mind a három kripta falán és senki nem tudhatja mikor szabadul ki onnan az iszonyat... A jobb szélső már így is ketté vált és Harag, akit eddig oda bezárva tartottak kiszabadult a világra. Még két lény szenved odabent, de kérdéses meddig...

[Draechen]

/Hosszúra nyúlt szenvedéseim a végéhez közeledtek. Igen, ezt már éreztem. Ahogy egyre közelebb kerültem a szabaduláshoz, akár ha egy feneketlen kútból másznék kifelé miközben felülről próbálnak visszalökni. Mennyi idő telhetett el? Talán egy év, talán ezer, vagy lehet hogy csak néhány perc. Újra és újra megpróbáltam kitörni. Megpróbáltam kinyúlni börtönömből és elérni azokat, akik még hűek voltak hozzám. /

/Tomboltam, téptem béklyóimat, ráztam ketrecem. És ezerszer elátkoztam azokat akik elárultak engem./

/Nyugodt voltam, a többiek had erőlködjenek. Itt nincs értelme őrültként viselkedni. Volt időm, így tervet kovácsoltam. Valahogy ki kellett nyúlnom és segítséget hívnom. Belülről ezt a börtönt nem lehet kinyitni. /

/Repedések futottak végig a szarkofágon. A megbéklyózott hatalom szivárogni kezdett. A szarkofág körül a forróság szinte elviselhetetlenné fokozódott, s a repedések mentén felizzott a kő. Apró lángnyelvek cikáztak a levegőben. Kiáltásaimat még szinte alig lehetett hallani. De egyre feljebb kerültem a mélységből melybe taszítottak. A vasbéklyók mik tagjaimat tartották felizzottak és megolvadtak. A kristálybörtönömön már ezernyi repedés futott végig. Vér és mágia, lassan felfeslett testemen ahogy hatalmam morzsáról morzsára ette el azokat. Csak a szarkofág állhatta már utamat. De nem sokáig. Elküldtem egy újabb hívást híveim felé. Hol lángokon, hol álmokon keresztül ér majd el hozzájuk, hol magam a tűz lényei viszik majd híremet. Hamarosan szabad leszek. Már nem tart sokáig. Újra és újra lesújt hatalmam a börtönömre. Egy másik már kiszabadult, ő már ki tudott törni. Most az én időm jött el. És mikor kiszabadultam, véres bosszút állok mindenkin aki elárult engem. /

(1)

[Tessa T'Ziczmesa]

* előzmény *

/Amikor beléptem a másik dombba, mintha egy teljesen új dimenzióba csöppentem volna. Szokatlan volt a sötét márvány és a benne dermedt vérként futó vörös erek. Gyönyörű volt ez a domb is, ám valahogy sötétebb és már a falakból és fekete kelmékből is kegyetlenség sugárzott. Fohászkodtam Danuhoz, hogy segítsen elkerülnöm mindenkit, aki megállítana, és hogy mutassa meg az utat, ha már álmaimban ide vezérelt...
Habár bevallom még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy a lidércnyomásszerű álmok nem az elmém egy rejtett zugából születtek, és most olyan hülyét csinálok magamból, amiben még ebben a században sincs párja...
Kisebb goblinokkal és tündérkékkel találkoztam csak a folyosókon, de ők nem kérdezték ki vagyok, csak rémülten lesütötték a szemük és messze iszkoltak amint megláttak.
Azonban amikor megérkeztem az elé a fekete kapu elé, már tudtam, hogy nem csak egy egyszerű álom volt. Aranyos fényű tenyerem a miniatűr fájdalmas agóniába dermedt parányi alakokra helyeztem, és mintha meleg lett volna a fém, amiből a kaput készítették. Éreztem, hogy a pulzusom felgyorsul, hogy a szívem őrültebb iramban kezd verni, ahogy az álmaim elején is... csakhogy ez már nem egy álom volt.
Körbenéztem és megláttam egy fáklyatartót. Odaléptem hozzá és a kezembe vettem. Enyhe ránc jelent meg a homlokomon a koncentrációtól, de éreztem, ahogy a hatalom fellángol bennem. A fáklyatartó anyaga pedig megváltozott, hullámzott és vonaglott a tenyeremben és hamarosan egy pengeéles üveglándzsát tartottam a kezemben. Tudtam, hogy az üveg törékeny, de a hegye éles, pont olyan, mint én, legalábbis szerettem volna ezt hinni, ahogy a torkomban dobogó szívvel benyitottam a Szenvedések Csarnokába...
Úgy sétáltam végig a megkínzott némán sikoltó roncsok között, akár egy döbbent turista. Nem tudtam felfogni azt a kegyetlenséget, ami ide száműzte őket. Khar is ott haladt a nyomomban, akár egy szellem, amióta becsukódott az ajtó ő volt az egyetlen fény a terem árnyai között, meg persze az én testem lágy aranyos derengése, ami még a lágyan duruzsoló hatalmam előszele volt.
Minél mélyebbre haladtam, a forróság annál inkább nőtt, szinte már elviselhetetlenné vált... Minden porcikám azt sikoltotta, hogy meneküljek, tűnjek el innen minél messzebb, de megacéloztam az akaratom és erősen szorítva az üveglándzsát közeledtem a végzetem felé, amit az álmaim jelöltek ki nekem.
Végül megláttam a három kriptát. Még a pokoli hőségben is jeges rettegés fogta satuba a szívem, ahogy megéreztem a félelmetes átkokat, amiket a kövükbe véstek, hogy belül tartsák az iszonyatot.../
+ Danu szerelmére, mégis mit csinálok itt?? +
/Azonban már nem volt visszaút, a kocka el volt vetve. Tudtam mit kell tennem, mi az utolsó szalmaszál, Djin az utolsó álmomban elmondta nekem. Odaléptem a baloldali kriptához, majd letérdeltem a földre. /
- Vér által szabadul, amit vérrel kötöttek meg... /suttogtam, majd az üveglándzsa áttetsző hegyével felvágtam a tenyerem a véremmel pedig egy jelet festettem a kripta falára. A tenyerem égette a kő, a mély seb pedig lüktetett, de végül befejeztem. Rémülten léptem hátra, amikor a vérrel rajzolt jel alatt a kripta fala repedezni kezdett... Hirtelen nagyobb lett a fényesség és a forróság is. Az eddig bágyadtan ragyogó kandeláberek fénye felerősödött, majd enyhe remegés futott végig a Csarnokon, ahogy az átkok letörtek és feloldódtak a semmiben....
Khar szemei is lángot vetettek a bundáján pedig szikrák szöktek szárba, ahogy elém ugrott és mély torokhangon morogni kezdett a ketté tört kripta falára... Az ugrása váratlanul ért, így elvesztettem az egyensúlyom és a fenekemen landoltam a forró talajon. Az üveglándzsa kirepült a kezemből és pont nem értem el, de volt jobb dolgom is, mert a felhasított tenyerembe belehasított a fájdalom, ahogy az esésem tompítani próbálva ránehezedtem.../

(129)

[Draechen]

/Éreztem ahogy valaki közeledett. Megérintettem, ezért volt most itt. Éreztem, ahogy megérinti börtönömet. És éreztem ahogy feltöri rajta az utolsó pecsétet. Ahogy a szarkofág mágiája megszűnt létezni, az eddig felgyűlt hatalmam lecsapott rá. A vasbilincsek már nem tartottak, és a mágiám elfolytására alkotott billogok egy része, sajnos csak egy apró része már elfeslett. Amióta megbéklyóztak már tetemes mennyiségű hatalmam szivárgott a börtönöm repedései közé. És minden csepp hatalmammal tovább gyengítettem a börtönöm. Újabb és újabb repdések jelentek meg és ezeken keresztül is az én hatalmam szivárgott a külvilág felé. De a szarkofág egyenlőre túl soknak bizonyult. Még nagyon nagyon sok ideig pusztíthattam volna belülről, mire akár csak esélyem lett volna arra, hogy kitörjek. De lám, volt valaki akit hozzám vezetett Danu. A hatalma már így is hozzám köti, de most egy erősebb kötelék is kialakulhat közöttünk. A szarkofág szinte izzani látszott, ahogy a pecsét nyomán ezernyi repedés futott rajta végig, mindegyikből a hatalmam szivárgott a világ felé. A börtönömet tartó utolsó mágiák magukba roskadtak én pedig egy utolsó erőfeszítéssel kitörtem belőle. Izzó kő- és kristályszilánkok záporoztak a terem falaira és mindenre ami vagy aki még idebenn volt. Diadalittasan felordítottam ahogy mélyvörös lángok marták végig a falakat. A pokol lehelete hűs szellő volt most hozzám képest. Ezerévnyi fájdalom, ezerévnyi gyűlölet robbant ki belőlem abban a sorsfordító pillanatban. Nem hiszem, hogy sok minden épségben maradhatott abban a végében a teremnek, hacsak nem valamilyen mágia védte. Miután kiadtam magamból mindazt a haragot, ami a fogságom tétlensége alatt felgyűlt gyűlölet tetején úszkált, végignéztem magamon. A béklyóimtól megszabadultam, a bilincseim maradványai még most is olvadt tócsa ként gyűltek a börtönöm romjai között. Billogjaim és a mágikus szövetek rajtam viszont még részben éltek. Azok az átkos billogok, miket húgom vérével róttak rám és amivel a hatalmam fojtják el. /
+ Idővel.... és akkor végetek.

/Körbetekintettem a termen és csak ekkor láttam meg a füldön fekvő nőt. Csodáltam, hogy még képes eszméleténél maradni ebben a pokolban is./
+ Van benne lehetőség.

/Visszább vontam a lángokat körülötte. Nehezemre esett eleinte, hisz már a korok hajnalán is nagyobb volt a hatalmam mint most. Összeszedtem döhömet és abból merítettem erőt, hogy akaratom véghez vigyem. Közelebb léptem hozzá és letekintettem rá, az állatot mely védelmezője ként állt elém, szinte figyelemre se méltattam, mindössze egy haragos pillantást kapott a lény./

- Hálával tartozom neked, hisz meghallgattad hívásom és eljöttél. Érzem hatalmad, de nem ismerem az arcodat. Még nem léteztél, mikor megbéklyóztak. Különös, nem is gondoltam volna, hogy még képesek vagyunk gyermeket nemzeni. Hisz már az én időmben is csak ritkán születtek gyermekek. Ki vagy? Felelj!


(2)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Figyeltem ahogy a kő megrepedt és ezekből a repedésekből, mint valami eddig elfojtott orkán, úgy tört elő a tomboló tűzvihar... A lángok elborítottak mindent, dühödt hurrikánként falták fel a csarnokot. Én nem láttam tőlük semmit, de mintha valami különös varázs védett volna a haragjuktól. Nem értettem, de csak feküdtem ott a földön és bámultam a páratlan pusztítást.
Aztán felnéztem, ahogy a lángtengerből előlépett egy férfi... Tudtam, hogy jönni fog, hiszen álmodtam már vele, illetve nem is tudom eldönteni, hogy vele, vagy azt, amit ő, de mégis mintha már ismertem volna. A szívem mégis a torkomba ugrott, ahogy a lángok közül előlépett az alak, akit a sidhe túl borzalmasnak talált ahhoz, hogy a felszínen járjon és a mélybe egy kriptába száműzött....
+ Én pedig elengedtem... +
Végül vettem egy mély lélegzetet és amikor kicsit sikerült visszavenni a pulzusomból, egy nyugodt mozdulattal, egyrészt mint akit kicsit sem érdekel a tomboló tűzvész, másrészt úgy, mint aki nem akar felriasztani egy fenevadat szépen feltérdeltem, majd felálltam. Csak amikor már szemtől szemben, illetve legalább nem rémülten elesve és fetrengve néztem szembe a lángokból előlépett alakkal, akkor szólaltam meg. Kihúztam magam, az arcomra semlegesen udvarias kifejezés költözött, ezzel a maszkkal próbáltam leplezni a bennem megbújó félelmet./

- Nem tartozol nekem semmivel. Bármily bűn is követtél el, ennyi szenvedéssel, amennyit átéltél már ezerszer is levezekelted a vétked. Örülök, amiért segíthettem. /mondom nemes egyszerűséggel. A sidhe pedig nem hazudik, nem voltam itt olyan régóta, de ezt már megtanultam. Nem is hazudtam tehát, amiket az álmaimon keresztül láttam, szinte az is őrjítő volt, senkinek nem szabadna ennyit szenvednie./

- Mellesleg a nevem Tessa, Tessa T'Ziczmesa, de az Üveg Úrnőnek is szólítottak már itt. /teszem még hozzá a végén. Egyenlőre úgy döntök ennyit elég tudnia, ha érdekli bármi más is, úgyis elmondom majd, de soha nem volt szokásom a felesleges csacsogás, csak akkor beszéltem, ha kérdeztek./

(130)

[Draechen]

/ A leány, hisz ilyen fiatal sidhét már idejét se tudom mikor láthattam, olyan hibát követ el, miről sejtése sem lehetett. Bebörtönzésem okát firtatja, s úgy beszél rólam, mint egyszerű rabról ki megérdemelte büntetését. Egy szívdobbanás nem kell hozzá, hogy felkorbácsolja ezzel haragomat, s az ezredéves fogság által meggyengített hatalmam újult erővel kezdett tombolásába./
- Bűnöm? Nekem nem volt bűnöm!
/Üvöltöm dühömben s a lángok már az ő testét tépnék, ha nem lenne bennem, ki tudja honnan, egy szikrányi önuralom még. Ez persze a kis üveglándzsáját nem menti meg, pillanatok múlva csak kis tócsa van a helyén. Nem volt könnyű visszafogni a tüzeket és visszafogni magamat. A béklyók elfojtották hatalmam egy részét, bár már nem voltak képesek teljesen elzárni. De nem is ez okozta a legnagyobb gondokat számomra. Ki tudja, mennyi ideig feküdtem börtönömben, a lábam gyengének éreztem, s mint ha a szoba maga is mozgott volna. Tisztában voltam vele, hogy lassan, nagyon lassan elérem tűrőképességem határát és akkor ezt a lányt, az Üveg Úrnőjét semmi nem védi meg azoktól a lángoktól, miket most még visszafogok./

- Üveg Úrnője? Hatalmad bennem gyökeredzik, hát ezért hallottad meg hívásom. Jó. Segíthetsz nekem. Sok minden megváltozott amíg béklyók között vergődtem. Bizonyára sokan vannak, akik Danuhoz rimánkodnak majd, ha megtudják, hogy kiszabadítottál. Nagy veszélyt vettél a nyakadba, de nem vagyok hálátlan. Maradj a közelemben s élvezed majd védelmem. Én vagyok a Pokol tüzeinek Hercege, a Sötét lángok ura, a Tomboló tüzek Lordja és még tucatnyi neven volt már az idők kezdete óta. Állj fel, Üveg Úrnője, ideje mennünk. A hívásomat nem csak te hallhattad, azt pedig, hogy kiszabadítottál, mostanra a királynőnek is tudnia kell. És nem állhatja, hogy fogja kisétáljanak egyesével.

/A másik, már feltört szarkofágra pillantok, mely korábban egy másik foglyot tartott. Majd a még lezárt szarkofágra pillantok./
+ Lám, nem én vagyok az első, de nem is az utolsó. Sajnálom sorstársam, de nem áll szándékomban kiengedni téged, még.
/Elcsitítom a testemen táncoló lángokat és a teremben tomboló tüzeken át a lányhoz lépek. Jobb kezemmel nyúlok felé, felkínálva segítségem./
- Jöjj, Üveg Úrnője. Ideje elhagynunk ezt az átokverte helyet. Látni akarom a napot és azt ami népünkből maradt!

[Tessa T'Ziczmesa]

/Kissé döbbenten nézhetek a férfire, de igen hamar sikerül visszarendeznem az arcvonásaim finoman érdeklődő és semleges kifejezésbe. Viszont azt erőteljesen belevésem az agyamba, hogy fájó pontra nem tapintunk, ezt a fogság témát nagyon messziről és nagyon alaposan elkerüljük. Ne arra gondoljatok, hogy félek, illetve de talán... viszont én inkább úgy mondanám, hogy egészséges életvágy van bennem. Ha már elmenekültem a halál markából és új csodás életet kaptam ebben a különös jövőben, akkor nem itt ebben a börtönben kellene elvéreznem./

- Jól van, legyen ahogy akarod. mondom végül hűvösen és diplomatikusan. Intek Kharnak, hogy álljon el közülünk, amikor szerencsétlen lándzsa csúfos véget ér. Nah nem mintha féltenem kéne egy tűzelementált a tűztől, de akkor is jobb az óvatosság. Hogy magamat féltem-e? Nagyon is... azonban mégse bújhatok meg a saját hátam mögött....
A nevem, illetve inkább rangom említésére csak kecsesen biccentek, majd végighallgatom a mondandóját, megjegyzek mindent és csak azután szólalok meg./

- Bevallom nem tudok még túl sokat a saját hatalmamról, hogy honnan származik, vagy bármi más... én... nem olyan régen érkeztem ebbe az évszázadba. /mondom el, ha már az őszinteség kedvéért. Azt nem teszem hozzá, hogy habár érzem a felőle áradó hatalmat, azért annyira nem tűnik félelmetesnek mindig, mint amilyennek egy rémisztő szörnyet várna az ember... habár ha évszázadokon, vagy ki tudja mennyi időn át rohadnék egy börtönben, valószínűleg az én sminkem se lenne tökéletes....
Amikor felém nyújtja a kezét gondolkozás nélkül elfogadom. A kocka már el volt vetve, ha egyszer beleugrottam a vulkán kráterébe csak reménykedhettem benne, hogy nem fognak teljesen elemészteni a lángok.../

- A Királynő nem hiszem, hogy a keresésedre indulna azonnal... Amikor utoljára láttam meglehetősen halott volt. /emlékezek vissza a szentélyben történtekre közben őszintén felnézek a másik szemeibe.
+ Hogy van az, hogy ennyit nőttem, mégis mindenki magasabb nálam?? +
Végül azonban még hozzá teszem amit tudok, elvégre ha már úgy tűnik hozzácsapódtam ehhez a különös ősi sidhehez, jobb lesz az őszinteség./
- Ott voltam, amikor megidézett valamilyen Lényt, megtisztítva ezzel Danut. Mi vittük el neki a vének hatalmát... szinte elképesztő a hatalmuk... /mélázok el, majd észre térítve magam folytatom./
- Minden esetre láthatóan kimerítette a dolog. Az egyik arany sidhe hozta vissza ide pár napja, de akkor olyan halottnak tűnt, amilyen halott csak lehet valaki... Illetve minimum jó pár napig ki lesz ütve azt hiszem. /ráncolom a homlokom, már amennyire ez tökéletesen ránctalan aranyos napcsókolta bőrömmel lehetséges./
- Persze nem árt ha elmegyünk innen, ez a hely nem éppen a legbarátságosabb.... /nézek körbe, és persze a sok beszéd ellenére ha megindul követem, Khar pedig engem./

(131)

[Draechen]

/Mikor a leány megfogja a kezem felhúzom magamhoz. Összeráncolom szemöldököm és a bandázsok alatt elhúzom a számat. Szavai furcsán csengtek, hisz nem beszélt oly dallamosan mint népem leányai akiket ismertem, de hiányzott belőle a halandókra bebörtönzésem idején oly jellemző darabosság is./
- Nem olyan rég érkeztél ebbe a századba? Ezt mégis hogy érted? És ha már felemlegetted, hányszor borultak virágba a fák bebörtönzésem óta?
/Ez oly kérdés volt számomra, amibe belegondolni is csak óvatosan mertem. Börtönömben nem tudtam követni az évszakok változását, de még csak a nappalok és éjszakák ciklusát sem. Vak és süket voltam a mellettem rohanó időre./
- Fiatal lehetsz még, hogy nem ismered a hatalmad. De most az idő nem alkalmas, később beavatlak az erőd mibenlétébe.

/Teszek néhány lépést a lánnyal az oldalamon a kijárat felé, de megtorpanok amikor a királynő sorsát említi./
- Ammerit halott? Micsoda csalódás! Magam akartam kitépni az álnok szívét, sokakéval egyetemben. Szóval a vének hatalmával játszadoztatok? Ez milyen bájos. Gondolom meg se fordult a fejükben, hogy ha már a vénekről van szó, akkor ideje lenne megbánást tanúsítaniuk irántam. Nem számít, Te eljöttél értem én pedig hálás vagyok ezért. Ők pedig megértik majd, hogy miért is féli mindenki a Tüzet. Minden esetre különös, hogy az udvarok így együtt működjenek. Már az én időmben sem volt ez bevett szokás, bár voltak rá példák.

/Szomorúan és dühvel eltelve gondolok vissza elárulásomra, amikor is megmutatta a "mi jó királyunk", hogy ugyanolyan sötét a lelke mint a másik udvar fattyaié./
- Hogy barátságos? Nem, cseppet sem az. De van ennél rosszabb is. Időtlen időkig egy kőszarkofágban szenvedni, vasra verve....
+ Húgod vérével megfestve.
/Teszem még hozzá gondolatban végül, majd erőmet összeszedve megindulok a kijárat fele. Érzem magamon a hosszú fogság hatását és tisztában vagyok vele, hogy még az előtt ki kell innen jutnom, hogy az őrség vagy valaki más utamat akarná állni. Fegyverem nincs és ahhoz még gyenge vagyok, hogy a teljes hatalmamat ellenemre szabadítsam./
- Nos, Üveg Úrnője, mutasd hát a ki vezető utat. Térjünk meg végre a napfénybe!

(3)

[Tessa T'Ziczmesa]

/Meglepetten pillantok rá, de aztán egy pillanat sem kell, hogy tudatosuljon bennem, hogyha az elmúlt idők nagy részét bebörtönözve töltötte, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy nem tud azokról, akik a bolton át érkeztek ebbe a századba. Kell egy pár pillanat, hogy rendezzem a gondolataim és átfussak rajta, hogy is lehetne a lehető legnormálisabban elmagyarázni azt, ami velem történt, végül az elegáns egyszerűség mellett döntök./
- Nos, az igazság az, hogy van egy kicsiny bolt, amibe beléptem még a 21. században, és egyszer csak elájultam, majd jó sok évszázaddal később a 30. században találtam magam... /mondtam és közben figyeltem az arcát, hogy érti-e, mit próbálok elhadoválni itt./
- Mellesleg nem tudom mikor börtönöztek be téged, így nincs mihez viszonyítanom... Viszont most 2900-at írnak itt. /mutatok egy tetrarhális mozdulattal körbe, mialatt kifelé sétálunk a Szenvedések csarnokából./
- Nos attól függ kinek mi számít fiatalnak... /mondom enyhe mosollyal, elvégre már jó száz évet leéltem, mielőtt idekerültem volna, de hozzá képest úgy érzem valóban fiatalnak számítok. A további szavai azonban zavarba ejtenek. Nah nem mintha nem lenne különös minden amit mond, és zavarba ejtő minden amit csinál, de most kezdtem úgy érezni, hogy tényleg elvesztem.../

- Ammerit? Nem tudom kire gondolsz... A királynőt Lynarinnak hívják tudtommal, nem hallottam még semmilyen Ammerit-ről... /pillantok fel rá. Nem vallom be neki, hogy aggódok amiatt azért egy picit, hogy jól döntöttem-e, hogy kiszabadítottam, de mivel legalább annyira elveszettnek tűnik most ebben a furcsa világban, mint én, így annyira már nem rémiszt meg, sőt már segíteni szeretnék neki. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen a természetem, ha valakinek szüksége van rám, igyekszek segíteni./
- Nos ez igaz. Azt hiszem én végleg megőrültem volna a helyedben... /mondom ki a gondolataim, mielőtt felfognám mit is mondok. Végül azonban gyorsan folytatom, hátha ezen nem kapja így föl a vizet./
- Erre kell menni, ha nem rendeződött át teljesen ez a hely... /mondom halkan, majd kézen fogva kivezetem a dombokból. Ugyan úgy próbálom elkerülni a főbb útvonalakat, meg persze a többi sidhet... Mert az még egy dolog, hogy én nem voltam feltűnő nekik, elvégre egy senki vagyok... de abban már ennyire nem vagyok biztos, hogy a kézen fogott friss szabadítmányomat se ismeri fel senki...
Végül azonban úgy tűnik a szerencse, vagy talán Danu velünk van, mert a sidheket mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűntek. Így egy hosszabb séta és egy kis kavargás, rémült goblin pillantások és néhány cserfes tündér után végre kilépünk az ajtón, egyenesen a ragyogó fénybe...

(132)

[Lyendryana Daimon]

/Talán az energiák növekvő erejének köszönhető, talán csak annak, hogy nemrég részese voltam annak amivé válhatok, nem tudom megmagyarázni, mégis éreztem, azt a különös változást, amit pár lépés után a kanyargós folyosó elénk tárt, teljes pompájában.
Az ajtó, mely elzárt utunk, kitöltötte az egész teret. Fenyegetően és masszívan tornyosulva fölénk.
A bezárt ajtón keresztül is éreztem az a mérhetetlen kínt, mit magába rejtett. A környezet is bele remegett, akárcsak mi mindannyian, ahogy a Domb átadta a belőle feltörő fájdalmat./
- Istennőmre, mi ez?
/Nyögtem fel a zsigeremig ható szenvedés, ami szét akarta tépni bensőmet.
Többieken is láttam, hogy őket is megérintette a kitörő érzelemhullám, láttam rajtuk a zavar jeleit. Egyedül Nuada élvezte a kialakuló helyzetet, méghozzá látványosan. Ami részéről annyit tett ki, hogy halványan elmosolyodott.
harag szenvtelen arccal nézte végig gyötrelmeinket, majd szó nélkül, könnyedén kinyitotta a kétszárnyú kaput.
Egyetlen egy ok miatt nem rogytam térdre, mert négylábú társam támaszként állt meg mellettem./
- A fájdalom, a Dombból jött felénk. Ez semmi ahhoz képest, ami odalent vár ránk.
/Hallottam Harag hangját kiszűrődni, de nem akartam elhinni amit hallok./
- Bizonyára a domb is szenved, hogy halott kedvencét így érzi.
/Mondta Bran a hátam mögött./
- Siessünk.
/Bármennyire is nem fölött a fogam hozzá, eleget tettem az unszolásnak.
Az érzések amiket felkavart bennem, az egyetlen olyan része volt létemnek, ami mindennél jobban elakartam zárni. A magány fájdalma, a szerelem és az élet elvesztése. Ezek azok, amiket soha nem mutattam, és azok amikkel, valóban képesek ártani.
Akaratlanul is hátranéztem Tarbra, mielőtt beléptem a csarnokba. Valószínűleg félre érthette, figyelmem, mert rosszallón összevonta szemöldökét és felmutatta a maszkot, hogy még megvan, nem vesztette el.
Odabent a félhomályba veszett minden./


{49}

[Drun]

*Holtidő*


/A Domb akaratlanul is átadja érzéseidet - a magány, a szerelem és az élet elvesztése - Lynarin, az össze lakónak, aki jelenleg otthon tartózkodik. Bár még az sincs kizárva, hogy Uclysse egész területén érezhető.
Amíg önmagad kínzásával vagy elfoglalva, észre sem veszed, csak akkor már mikor átölel és gyengéden lefog valami. Az az energia amit kiakartál magadból szakítani, most körülötted van. Küzdenél ellene, de ő újra egyé akar válni, hogy újra részed lehessen. A folyamat most lassú, de az idő folyama valahol régen elveszett, vagy már nem is fontos.
Az otthont adó Domb, melyben most csordogálsz, aggódva szemléli önsanyargatásod. Nem enged a gyengéd erőszakból, egy pontba terel./

[Lynarin Seeragic]

/Nem is tudom miért nem lep meg olyannyira, hogy nem járok sikerrel. Mintha az élet olyan lelkesedéssel kapaszkodna belém, ahogy én vágyom a halálra... Különös ellentmondás, de úgy néz ki az ember, illetve sidhe pont azt nem kaphatja meg, amire olyan nagyon vágyik.
Figyelem a mágiát, ami továbbra sem enged el. Nézem, ahogy a szikrázóan kék tenger és az árnyak sötét mágiamasszája bűnös táncba fonódva egymással ott lebeg köröttem, ahogy a magzatburok körbeveszi védencét, úgy ölelnek körbe, de szervesebb részeim, mint a szívem, vagy a testem. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy hozzám tartoznak, hogy ez az örökség az, amit Danutól és igen Llyrtől kaptam. Llyr soha nem szeretett engem, de valami sokkal hatalmasabbat adott nekem a szerelemnél, nekem adta a mágiáját, ami több mint a test, talán még a lélekkel is versenyre kelhet...
Kissé félve nyúltam feléjük, de ők jöttek úgy, ahogy kellett, mint mágneshez a vaspor úgy tapadtak hozzám, befolytak a pórusaimon, lelkem csökevényes és megkínzott falán átszivárogtak és amikor nem taszítottam el őket visszatértek a helyükre.
Egy pillanatra elöntött a teljesség érzése olyan félelmetesen tökéletes pillanat volt, amit máskor nem tapasztalhat meg az ember, amire nincsenek szavak. Belesimultam a Domb akaratába és nem hogy hagytam, hogy sodorjon, de magam mentem arra, amerre terelt úsztam az árral, hogy segítsem őt, mert rájöttem valamire. Llyr nem megtörte a lelkem azzal, hogy nem viszonozta a szerelmem, épp ellenkezőleg, erősebbé tett és hatalmat adott nekem. Nem voltam törött, csak el akartam hitetni magammal, hogy az vagyok. Azonban rájöttem, hogy ez nem igaz. Fiatal voltam és még nem szabadott, hogy leírjam magam, hiszen uralkodnom kellett, a népemnek szüksége volt rám... azt hiszem... igen, szükségük volt rám.
Erőt vettem magamon és elnyomtam a fájdalmat, a nyugalom és hatalom áradt már belőlem, ahogy a Domb erejével suhantam. Tudtam mit kell tennem, hiszen én voltam A Királynő, uralomra teremtettek. Kisugároztam magamból, hogy mint fáklya világítson minden alattvalóm lelkében a hatalom, az én hatalmam, amit Danutól kaptam. Láttam, ahogy az árnyak függönye borul az egész dombra és ahogy a tenger morajlása és illata terít be mindent. /
+ Itt vagyok.+

(178)

[Yllion]

/A kiáltás, mely támadót sejtetett, mozgásra ösztökélt mindannyiunkat. Mintha csak maga a Domb sikoltott-remegett volna, pedig igazából egy konkrét, ám számomra teljesen beazonosíthatatlan hang volt, aki megszakította ismerkedésemet a fogadásomra érkezőkkel... és újonnan megnyilvánuló hatalmammal. Nem sok kellett hozzá, a társaság futásnak is eredt, azonban jómagam valamiért meglassúdtam. Valahogy nem sikerült megzaboláznom frissen ébredt képességemet, így botladozva, olykor-olykor bizony térdig a talajba süppedve próbáltam tartani a lépést az őrökkel. Mondanom sem kell, hogy pillanatok kérdése volt az egész, és nagyon csúnyán elhagytak.
Mindenesetre nem óhajtottam feladni, hogy siessek bizonyítani lojalitásomat, így végül csak sikerült energiát - és főként némi szilárdságot - adni lábaimnak. Végezetül, hosszú kanyargás után a Domb is segítségemre sietett. A folyosó egyenesen egy terembe torkollt, ahol többen is gyűrűbe vontak egy bizonyos valakit./
- A királynő... Mi történt...
/Fékeztem le lihegve a terembe érkezvén, s csak miután felhívtam magamra a figyelmet, fogtam neki megszemlélni, hova is lyukadtam ki./
- ...itt? /Fejeztem be a mondatot, ahogy az ifjúkoromban hallottak alapján tudatosult bennem, hova is érkeztem./

(1)

[Lyendryana Daimon]

/Furcsamód, ahogy beléptem a csarnokba, mintha a kinti érzések lecsihadtak volna bennem. Pedig itt kellene intenzívebnek érzenem, nem odakint, hiszen az ajtó lezárja, mindazt ami idebent van./
+ Nem teszik, ami itt folyik! +
/Haladok a feneketlen szakadék felé, ahol Harag hanyagul neki támaszkodik, és két kézzel maga mellet a perem körül lévő kerítésben kapaszkodik.
Lejárat nincs. Egyetlen módja van a lejutásnak. Ha beledobnak. Vagy a mostani kivételes alkalmak közé sorolandó eset, amit végre akarunk hajtani, hogy önként ugrunk bele.
Megborzongok a gondolatra, hogy talán soha nem fogok onnan feljönni./
+ Nyugalom Lyendryana! Nem kell félned, nem fogom hagyni, hogy az idők végezetéig odalent szenvedj! +
/Hallom fejemben az ismeretlen, földöntúli és nem e világi zengésű, mély hangot.
Meglepettségemben, önkéntelenül is négylábú társamra pillantok.
Megmernék rá esküdni, hogy enyhén bólintót, a ki nem mondott kérdésemre./
+ Igen. Gquen a nevem. Legalábbis az, amelyiket a ti nyelveteken meglehet határozni és kiejteni. +
/Beletúrok a puha és dús fekete lángokba. Halványan elmosolyodom, majd rendezem a vonásaim és körbenézek, hiszen egy új jövevény is betoppant körünkbe./


{50}

[Drun]

*Holtidő*

Lynarin

/A Domb hálásan simogat meg, mikor megérted szándékát, és csak annyi biztatást ad, hogy tudd, nem vagy egyedül. Örül, az elhatározásodnak, hiszen ez a legjobb út.
Amikor nagy sokára leérsz, és körbepillantasz a termen, mely Abyss legmélyebb pontja, ahonnan eleddig az az évezredes hír járta, hogy senki, nem került elő.
Most mégis, a három kriptából, kettő üres. De ami még oda van lezárva, azt a valamit, te sem mernéd felébreszteni.
A lent lévő alakok testtartásán látszik, hogy nem épp leányálom, amit átélnek, de mivel mindegyik büszke sidhe, nem adja jelét annak, hogy ne beírná ki. Viszont Te tudod, és érzed, hogy minden pillanatban azt lesik, mikor távozhatnak már.
Látod ahogy gondosan készítik elő, a rituáléhoz a megfelelő védő köröket és rúnákat aminek közepén a harmadik nyughely áll./

Yllion

/A folyóson lévő intenzív fájdalom hullám, kissé alábbhagy, mikor belépsz és magad mögött becsukódik a roppant nagy ajtó. Mintha valamiféle elhatározottságot éreznél mellé, de a hely nem hazudtolja meg önmagát.
Abyss tátongó kútja, önti magából a kínok és a szenvedések sikolyait, halálhörgéseit, mely az örökkévalóságig itt fog zengeni a feneketlen mélység falai között.
Amikor körbenézel látod az egybegyűltek kicsiny társaságát, és kérdésedet mintha nem hallottál volna meg, Bran szólal meg./
- Vártunk már rád. Hol voltál ennyi ideig?
/Látod a Királynőt Agart karjaiban, magatehetetlenül heverni. Tudod, hogy halott./

[Lynarin Seeragic]

/Megnyugszom és ellazulok a Domb érintésétől. Olyan akár egy kedves szerető, egy anya, egy testvér, és egy ikertestvér egyben. Ott van nekem mindig és tudom, hogy neki igazán fontos vagyok.../
+ Nem Lyn, ezt most azonnal fejezd be! Nincs több önmarcangolás, se beképzelés! Nem gyűlölnek, csak nem adsz esélyt nekik, hogy szeressenek... +
/Ahogy a gondolat végigfutott a fejemen rá is jöttem, hogy mennyire igaz, hiszen én ástam a saját sírom és kergettem el azokat, akik ki akartak rángatni belőle.
Ahogy ott lebegtem a halál és élet között, lelkem energiái elvegyültek a Dombéval, ahogy egyszerre voltam jelen mindenhol és sehol megvilágosodtam./
+ Ha ez sikerül tiszta lappal kezdek, megpróbálok adni egy esélyt az embereknek, nem pedig csak a saját nyomorúságommal traktálni mindenkit... erős leszek és büszke, ahogy egy Királynőhöz illik, nem pedig egy nyafka kislány! +
/Egyenlőre azonban csak passzív szemlélője lehettem az eseményeknek, hiszen halott testem továbbra is testőröm karjaiban feküdt. Azonban megpróbáltam valamit, hogy tudják itt vagyok és a Királynőjük vagyok, aki törődik velük. Fogtam azt a mérhetetlen mágiát, ami ott buzgott bennem, amivel eltelt a lelkem és ami életben tartott és kinyúltam vele minden alattvalóm felé. Nem ártó szándékkal, pont ellenkezőleg, biztonságérzetet és bátorságot akartam önteni a szívükbe, hogy amikor elér hozzájuk az érintésem tudják ők is mily hatalmasak vagyunk és milyen hatalmasak leszünk, ha visszatérek, átveszem jogos trónomat, és immár végre teljes lelkemmel készen állva az uralkodásra Danu valódi helytartójaként uralom majd a Dombot./

(179)

[Yllion]

- Úton. /Biccentettem morranva a kérdező felé, majd még egyszer, alaposabban körbenéztem. Láttam a társaságot, közepükön egy tökéletesen ismeretlen nővel, akiről valahogyan biztosan tudtam és éreztem, ő a királynő. A királynő, aki tökéletesen halott./
- Még egyszer kérdem, mi történt, mi folyik itt? /Kérdeztem enyhe fenyegető éllel a hangomban Brantől, miközben mintegy véletlenül, kezem tőröm markolatára tévedt, akörül babrált. Valahol belül, halványan felsejlett, hogy ha elszabadulnak az indulatok, hiába a hosszú (néha már túlzottan is hosszú) idő, amit a ketrecekben végigverekedtem, nem sok marad belőlem, de ettől függetlenül nem hagytam elbizonytalanodni a hangom./ Mire készültök vele? /Mutattam szabad kezemmel a királynőre./
+Ugye, nem bebörtönözni... vagy ami még rosszabb, ledobni akarják?+ /Ötlik fel bennem a gondolat, ekkor azonban elönt valami megmagyarázhatatlan biztonságérzet./
+Nem, nem ezt akarják. Akkor...?+

(2)

[Lyendryana Daimon]

/Azt kellene ennyi év után és az elmúlt események hatására hinnem, hogy nincs még olyan dolog ami meglephet. Tudom, hogy tartogat az élet előttem még csomó olyan dolgot, amire nem fogok tudni felkészülni, de erre azért nem számítottam, jelen pillanatban.
Az elveszett ifjú visszatért./
- Üdvözöllek Yllion öcsém!
/Vetek közbe Bran mondandójának, mikor válaszolna a kis agresszióra./
- Ha megengeded, tömören vázolom az elmúlt néhány óra eseményeit. Ezáltal úgy gondolom, a kérdésedre is választ kapsz!
/Lépek egy lépést távolabb a kút szélétől, Yllion felé./
- A Királynő feláldozta magát, egy szertartás alatt, amikor Danut akarta felszabadítani, hanyatló pusztulásából.
/Lassan és érthetően beszélek, mintha csak egy hétköznapi mesét mondanék el./
- A szertartás sikeres volt. Érezheted te magad is. Anyánk feléledt!
/Leheletnyi szünetet tartok, majd folytatom./
- Most a Királynőn a sor, hogy felélesszük.
/Ránézek fivéreimre, majd vissza öcsémre./
- Mivel én, a halálban segédkeztem, és a nyomomban a halál jár, nem az élet, ezért nem tudom mi fog történni. De ők, tudják mit kell tenni.
+ Legalábbis remélem! +


{51}

[Drun]

*Holtidő*

Lynarin

/Lent látod, hogy a készületek az utolsó fázishoz közelednek. Sok írásjelet nem ismersz fel, de tudod, mire készülnek.
Felakarják ébreszteni a Névtelent!
Mindazt a féktelen hatalmat, amit elkellet zárniuk, hogy a szövetség létrejöjjön, a kettőezer-hatszázas években. Amikor elkezdett hanyatlani a side társadalom.
Oegus mintha megérezné, hogy figyelik, körbetekint és elmosolyodik./
- A Királynő is készen áll a szertartásra! Hamarosan a többiek is leérkeznek és kezdetét veheti a rítus!

Yillion

/Látod, hogy agressziódra, mintha meg sem rezdültek volna. Érezhető, már már tapintható a feszültség, ebben a kényes helyzetben, de nem tekintenek fenyegetésnek.
A bölcs és ravasz Bran, majdnem felelne a kérdésedre, mikor a Lyendryana szólal meg, megelőzve őt.
Soha nem volt a cifra szavak és körmondatok ékesszólója, így most is a lényeget vázolja fel neked.
Harag, nem reszt mondandója végén, még egy apró szurkálódásként odabiggyeszteni, hallhatóan, hogy még véletlenül se legyen kétség afelől, hogy a megjegyzést nem csupán a levegőbe mondta./
- Még szerencse, hogy valaki tudja!
/A helyzet rosszabbra fordulásának lehetőségét Nuada vezeti el, azzal, hogy mindezek végén megszólal./
- Ha mindezt megtárgyaltátok, akkor itt az ideje, hogy lemenjünk. Odalent már csak ránk várnak.

[Lynarin Seeragic]

/A döbbenet szöges korbácsként csap végig rajtam. Egy pillanatra lefagyok, amikor a dolgok jelentése tudatosul bennem. Majd feloldódok a Domb erejében, annyira hihetetlennek tetszik az az őrület, amibe egyik pillanatról a másikba belecsöppentem./
+ Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz!! +
/Lehetetlen, a Névtelent nem hozhatják vissza! Ez az egész egy őrület, még nagyobb, mint amit én találtam ki! Kutatásaim közepette természetesen összefutottam ezzel a lénynek is alig nevezhető valaminek a nevével... A szinte korlátlan hatalommal, amit birtokol, azzal a sidhe örökséggel, amitől meg kellett válnia az öregeknek...
Megrázom a fejem, persze csak mentálisan, mert valójában nem is létezik a fejem, illetve éppen holtan pihen az egyik testőröm karjaiban. Legszívesebben visszaszívnék mindent, amit eddig gondoltam. Ha a Névtelennek fel kell ébrednie velem együtt, akkor inkább maradok bolyongó kísértet örökké... /
+ Ez őrület... +
/Azonban tehetetlen szemlélője vagyok csupán a dolgoknak, Oegus szavai alapján talán felfedezte, hogy itt vagyok, de nem hiszem, hogy eljutnának hozzá a szavaim, hiszen a mágiám is túlságosan el volt határolva, hát még mennyire messze lenne tőlük egy valódi parancs.../
+ Danu kegyelmezz nekünk, ha a Névtelen fölébred... + /küldök egy néma fohászt az Istennőhöz, mert ha valóban véghez viszi a népem amire készül, akkor már csak egyedül Danu kegyelmében bízhatunk.../

(180)

[Yllion]

- Lynderyana... /Ismét biccentettem, csendesen mormogva az újabb megszólaló felé. Ha már nevemen nevezett... Bár nem voltam hajlandó felvenni testvérkedős megjegyzését. Mint említettem, az az ötven év sidhék között lényegtelen, ha korkülönbségről van szó. Éledező Istennőnk említésére egy bólintással válaszoltam, s egy tűnékeny pillanat erejéig hagytam, hagy legyen testetlen szabadon gesztikuláló kezem. Hiába, ha valaki évszázadokon át várakozik arra, halvány reménysugárral a szívében, hogy egyszer, valamikor, talán... És aztán valóra válik... Röviden szólva élveztem a hatalmamat, egyúttal kifejezett jóleső érzéssel konstatáltam, hogy egyre inkább tudom irányítani képességemet. Mint valami izom, ami a gyakorlással fejlődik.
Harag megjegyzése mindenesetre elgondolkodtatott. Ez a leplezetlen gúny, amivel az önzetlen igyekezetet díjazza... Határozottan rossz érzést keltett bennem. Lelkem suttogását igyekeztem magamba mélyedve megfejteni, azonban Nuada hangja... régen, más körülmények között jól megismert hangja félbeszakította igyekezetemet. Mire ismételten csak bólintani tudtam./
- Persze. Akkor ne késlekedjünk. +Ha a királynőnek szüksége van ránk, nem engedhetünk meg magunknak ilyen luxust.+

(3)

[Lyendryana Daimon]

/Jelen esetben nem veszem sértésnek, hogy nem adta meg az üdvözlésben a megfelelő illemet, hogy rangomon szólít. De ez nem jelenti azt, hogy jövőben, nem kérem ki magamnak, ha hasonlóképpen viselkedik.
Meglehet, hogy születését tekintve egyenrangúnak számítunk, mivel én nem ebbe az udvarba születtem, hanem a Napfényes udvartartásba. De mivel önkéntes remeteséget választotta, nekem több jogom van az udvarban, mint neki.
Ránézek Branra, aki apró fejbiccentéssel jelez, kimondatlan kérdésemre.
Agart elindul közvetlenül utánunk a kút felé, hogy karjaiba a Királynővel alávesse magát Abyss torkába./
+ Remélem tényleg velem vagy Gquen. +
/Nézek egy utolsó pillantást négylábú társamra, majd a korláton keresztül alá ereszkedem a kínokkal teli mélységbe./


{52}

[Drun]

Lynarin

/Pánikrohamodat a Domb kezdi megelégelni, de továbbra is a támogatását és oltalmát élvezed. Nem felháborodást vagy haragot érzel, csupán egy kis rosszallást, amiért nem bízol meg népedben, mindazok ellenére, amit most látsz.
Hiszen az egyetlen megoldást, választják amivel vissza hozhatnak ez élők sorába. Igaz, hogy a legnagyobb veszedelmet szabadítják a világra, de még ezt az áldozatot is képesek megtenni, csak, hogy újra velük legyél. Áldozat, mert tudod, hogy ha rosszul sül el, és nem képeke kordában tartani, elpusztíthatja őket és még nagyon sok mindent a világban./

Yllion

/A társaság szépen lassan, egymás után aláereszkedik a feneketlen mélységbe, már csak te és Harag maradtok utoljára, mikor megszólal./
- Ha azért jöttél vissza csupán, hogy újra a faerie udvartartáshoz tartozz, nem kell lejönnöd!
/Lélegzetvételnyi szünetet tart, majd folytatja./
- Viszont, ha azért, hogy szolgáld a Királynőt, akit Danu adott nekünk, a fekete sidheknek, akkor minden erődet bele kell adnod, hogy eloszlassa a kétséget, afelől, hogy nem vagy az alattvalója és, hogy a szertartás sikeres legyen.
/Felugrik a korlátra, majd végigmér./
- Csak mi ketten nem esküdtünk neki fel.
/Tökéletes egyensúlyérzékkel rendelkezik, de mire befejezi a mondatot már nincs a vékony peremen, hanem zuhan bele a sötétsége, hogy a legrövidebb, meg gyorsabb úton érjen Abyss legmélyére.
Ha elindulsz, hogy te magad is aláereszkedj a Mélysötétbe, hosszú, nagyon hosszú zuhanást követően, leérsz egy olyan helyre ahol a talaj már szinte függőlegesen lejt, ahol megállni sem lehet és ahol a forróság is elviselhetetlen, mintha csak egy valódi vulkán mélyére ereszkedett volna alá az ember. Ott három kőkripta áll, ahová az egyik kriptába mágikus jelekkel és pecsétekkel zártak el valamit.
Valamit amit a legendákban a Névtelennek hívnak. Mindannak a féktelen mágiának a megtestesült formája, amit fel kellett adni a sidhe népnek.
Odalent a kripta körül látod a gondosan előkészített védő köröket, pentagrammát és rúnákat, Harag fiait, Caoi-t és Macctíre-t a testőrség utolsó tagjait. Oegust, a Szerzetest, és a Napfényes Udvar egyik tagját, Lyendrynt./

[Lynarin Seeragic]

/Érzem a neheztelést a Domb felől, ami nem esik jól... Ezen is látszik milyen elviselhetetlen is vagyok, hiszen még az sem bír velem, aki maga választott örök társául aki Danu és a mágia eltéphetetlen kötelékével forr össze velem...
Próbáltam kiverni a fejemből a búbánatot és az aggodalmat, de sehogysem ment. Mélyen befészkelte magát a nyavalya a csontjaimba és akárhogy tépkedtem magamról az önutálat béklyóit nem szabadulhattam tőlük. Undok kacsaikkal folyton visszamásztak rám és nem hagytak levegőhöz jutni... de nem is juthattam levegőhöz hisz nem volt testem... A pánik kezdett eluralkodni rajtam, ráadásul az érthetetlen pánik.
Nem voltam tisztában vele mitől félek, csak az érzelem maradt és majd atomjaimra bontott le. Összehúztam magam és lelkem parányi részeit próbáltam egybe gyüjteni, összeszedni magam és az éledező mágia viharától megóvni törékeny lelkemet.
Különös érzés volt, mert ekkor kristályosodott ki bennem milyen sok szálon kötődök másokhoz. Szinte láttam az ezüstös fonalakat, amik mentén mind eljuthattam volna azokhoz, akik függtek az én mágiámtól, akik kapcsolódtak hozzám. Minden alattvalómmal megvolt ez a kötelék, ami valami különös módon összekapcsolt minket, egy néppé egy udvarrá tett... Meg ott volt még az a különös fonál ami az angyalnál hagyott mágiamaradványomhoz fűződött. Most éreztem ezt a részletet is, ahogy az összes többit. Különös volt, hogy bármelyiküket megérinthetném, legyenek bármily messze is...
Végül azonban megnyugodtam, ezek az ezüst kötelek tartottak pont annyira, amennyire én tartottam őket. Leúsztam a mélybe a Domb mágiájával sodródva és odaálltam a kripta elé. Persze csak képletesen, hiszen nem volt lábam. Képzelt karjaimmal pedig a saját meglepően álomszép arcom felé nyúltam, hiányzott hogy kinézzek azon a különös háromszín szempáron./
+ Hazajövök hamar, ne félj...+

(181)

[Yllion]

/Harag böködésére +Mellesleg ki, mikor és minek is engedte ki, továbbá miért nincsen még visszazárva???+ még csak gondolataim tudtak megfogalmazódni +Nem önként lettem udvaron kívüli... Viszont önként tértem vissza, mikor szükség volt rám.+ s már le is vetette magát a mélybe. Egy pillanat erejéig még fülemben visszhangzottak utolsó szavai, halvány sejtelmeket +valamilyen szinten egyenrangúak, netán társak lennénk?+ ébresztve lelkem mélyén, azonban nem hagytam, hogy komolyabban alakot öltsenek gondolataim, követtem Harag példáját s a mélység fölé léptem.
Landolásom közel sem sikeredett oly kecsesre, mint azt szerettem volna, s a szinte függőleges falakon lendületem egyenesen magával sodort volna az Abyss legmélyebb bugyrai felé, azonban Corr segédkezet nyújtva állított meg. A felém villanó tekintetekre csak vállamat vontam meg +Ekkora őrültség közepette egy ilyen, vakmerő manőver egyáltalán nem okozhat különösebb megbotránkozást. Viszont kellőképpen jelezheti, mennyire elszánt vagyok.+, s igyekeztem a továbbiakban a számomra fentmaradó helyet megtalálni. +Ha oda kerülünk, nyilván tudni fogom, mi a teendőm... Vagy legalább szólni fognak.+/

(4)