A Szenvedések Csarnoka

[Lyendryana Daimon]

/A hosszú zuhanásnak csak akkor lett vége, mikor már majdnem összenyomott a sürgölődő mágia, és a szenvedés. A külső behatások ellenére, mégis az volt a legrosszabb, amikor megláttam a bátyámat./
+ Lyendryn. +
/Talán ki is mondtam volna, a nevét, ha nem akad torkomon a szó. Nem tudtam semmit sem mondani és ennek most valahogy kicsit örültem.
A feszültséget, amit éreztem és az enyhe zavart, hogy palástoljam érzéseim, mert nem tudom, hogyan is kellene viselkednem ebben a helyzetben vele, azzal tereltem el, hogy alaposan körbenéztem a termen.
Tudtam, hogy mire készülünk, de nem akartam elhinni. Még akkor sem, amikor Tarb odavitte Oegusnak a Maszkot./
+ Nem tudom mit tudnék itt segíteni, hiszen még gyerek voltam, amikor az Öregek bezárták Azt. +
/Nézek Gquenre, és gondolataimmal próbálom, kétkedésemet felé intézni.
Hatalmas fekete szemeivel rám tekint, és valahogy megnyugszom.
Tekintetemet fivérem felé terelem, mintegy kérdőn felvonom egyik szemöldököm. Nem marad el a verbális válasz sem, Oegus megmutatja nekem merre kell állnom.
Nem meglepő számomra, bátyámmal szembe helyezkedem el az egyik csúcson./


{53}

[Drun]

*Holtidő*

Lynarin
/Látod ahogy a teremben mindenki szép lassan, elhelyezkedik a megfelelő helyen. Oegus gondos irányítása alatt, senki sem marad ki.
A testőrök, minden második csúcson vesznek fel egy meghatározó helyet. Az ellentétes hatalmú sidhek egymással szembe állnak, a testedet a kriptára teszik le, majd miután Agart is elfoglalja helyét, Oegus lép oda hozzád és a jádekő részét az arcodra helyezi.
Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha éreznéd a Dombon belül is, hogy az Istennőből származó ajándék, melyet megosztott magából, hozzád érne és átitatná a tested./


Yllion

/Amikor leérsz és Corral pusztán néhány mimikával megbeszélitek a történteket, nincs rá időd, hogy tovább kommunikálj vele./
- Yllion, a Tünemény.
/Kis szünetet tart, hogy figyelmed rá szegeződjön, majd folytatja a mondandóját./
- Kérlek foglald el a helyed Bran és Carr között.
/Nem várja meg, hogy felelj, mert a többieket tereli helyükre./


Lynarin, Yllion, Lyendryana

/Ahogy mindenki elfoglalta a helyét, a szertartás kezdetét veszi. Hosszú kántálás és ősi litánia hangja zendül fel. Sokaknak érthetetlen, már a szöveg is, de az Öregek, valamennyien egyszerre mondják a rítus, dallamos, már-már gregorián szerű, mágikus szavakat.
A szavakat, melyek a Névtelen manifesztálódását hivatott elhozni, hogy Öt felébresztve, erőt merítsenek Királynőjük életrekeltéséhez.
Az időérzéke mindenkinek elveszik a rítus alatt. A roppant mágia felszabadul, és az alakját már most folyton váltakozó Névtelen jelenik meg a kriptából előtörve.
Fenyegetőn és azzal fensőbbséggel, amire csak egy sidhe képes./

[Lynarin Seeragic]

/Még mindig enyhe csodálattal, vagy talán inkább csodálkozással figyelem az előkészületeket. Lenyűgöző ez az ősi rituálé, amit eddig kizárólag csak könyvek lapjain láttam. Sokat olvastam a sidhek múltjáról és varázslatairól, mialatt a saját rituálém alapjaihoz kerestem hozzávaló igéket. Erről is olvastam, hallottam a Névtelenről, aki felfalta az addigi mágiák egy jelentős részét, hogy az isteni sidhek hatalmát megnyirbálja. Elvégre mégsem hagyhatták a bugyuta halandók, hogy istenek éljenek köztük...
Azonban én csak néha szemlélődő voltam, a főszereplő a függöny mögött. Nem láttam, de értem csinálták, hiszen én voltam az uralkodójuk. Aztán hirtelen kizökkent a semmiből egy különös érzés... Felnyögnék, ha lenne ajkam, amivel megtehetném... vagy vajon van?
Érzem a jádekő lágy érintését, Danu mintha homlokon csókolna. A varázs vonzza az én hatalmam is, az egyik mágia gerjeszti a másikat, ráadásul a Névtelen megjelenése mintha még jobban felerősítené... Érzem ahogy a hatalom belém szivárog, majd felerősítve sugárzom vissza, amikor már úgy érzem felrobbanok, ha még többet kell elbírnom. Átölelem a csarnokot, magamhoz vonom a népem, hogy a sugárzó hatalom fényében mind tündököljenek... Az én fekete tündöklésemben....
A Domb érzékeivel látom, hogy hogyan borul árnyékba az egész terem, mindenhonnan árnyak szivárognak elő, fekete tangójuk lejtik őrülten a levegőben, úgy cikáznak, akár a megvadult ebek. A földből pedig víz szivárog fel, mintha áradás készülne... Úgy szivárog, ahogy belőlem szivárog a varázs...
Amikor már nem bírom tovább, amikor a lelkem már egyedül nem visel el több hatalmat kinyúlok a testem felé, nekifeszülök a Domb varázsának, ami kellemes lepelként ám szorosan tart és át akarom tépni a magzatburkot, vissza akarok születni a világba... A testem felé nyúlok, melynek érzékei mintha kezdenének összefonódni ismét velem, mintha a testem felől is érzékelnék, de mintha még a Domb szemével is látnék... Némán ordítok az őrülettől, ahogy egyszerre mintha több helyen lennék, és a hihetetlen mágialökettől, ami szökőárként csap le rám... A Névtelent szinte észre sem veszem, az ősöreg Lény megjelenése csak csepp a tengerben, ami ezernyi kínnal hömpölyög a fejem fölött.

(182)

[Yllion]

/Még áthatott a rítus zengése, gyönyörteli hullámokat vetett az engem... a minket átjáró energia mindent megmozgató ereje, máris újabb fejlemény borzolja a kedélyeket. Hogy az ősi rituálé, melynek szavait nem ismertem, de rezdüléseit tökéletesen átvettem, sikerrel járt-e, nem értem rá szemrevételezni. A Névtelen... Az elzárt/feladott hatalmak önálló tudatra ébredt összessége előkerült börtönéből.
Pillanatra megingott bizodalmam a szertartás vezetőjének/szervezőjének épelműségében, de aztán lélekben rezignáltan vállat vontam. Elfutni úgysem tudok, sőt, ha még meg is töröm a mágikus kört, könnyen katasztrófát okozhatok vele. Gerincemet egyenesre húzva szinte gyökeret eresztettem a helyemen, úgy vártam az újabb utasításokra./
+Ha tombolni kezd, úgyis mindegy. Ha pedig nem... Nos, akár még hatalmat is adhat. Arról viszont nem mondanék le.+

(5)

[Lyendryana Daimon]

/A hosszúra nyúló szertartás végén, mikor megjelenik a Névtelen, meginog bennem valami, amit eddig azt hittem, hogy lehetetlen. Igaz, hogy esküt tettem a Királynőnek, és egy sidhe soha nem szegi meg a szavát. De nem értem miért kell itt lennem!
A Királynő halott. Ha sikeres lesz ez az egész, akkor is az marad, csak éppen létezni is fog, nemcsak test lesz.
Félvér léte miatt, mindig halott lesz a teste, mert a vámpírok, akárki akármit mond, halottak!/
+ Istennőm! Segíts meg minket! +
/Fohászkodom.
Hallom Oegus szavait, de inkább nem teszek hozzá megjegyzést. Csendben maradok a helyemen./


{54}

[Drun]

*Holtidő*


/Oegusra vár a feladat, hogy a Névtelennel egyfajta alkut kössön. Legalábbis ő az aki, megszólal az öregek közül. Hallgatólagos megegyezés, vagy már korábban megbeszélték, nem lehet tudni. De mindenki látja, hogy nem a másik szavába vágva kezd mondandójába, ugyan azon az ősi nyelven, amit ma már szinte alig ismernek.
A szavak tiszták és tele van mágiával, ami azt engedi következtetni a jelenlévőknek, hogy a rítusnak még nincs vége.
A Névtelen roppant hatalma mellett, mégis eltörpül, az a béklyó, amivel jelenleg meg van kötve. Ezért megfordulhat a sidhék fejében, hogy mégis mi az, ami megakadályozza a tombolásba. Mert érezhető a feszültség és a nyers harag a lényből.
Lynarin Seeragic, a testedbe húz a Maszk, ami jelenleg összeköti a túlvilági léted és e-világi eseményeket számodra. Bár saját testedben vagy, nem tudsz semmit sem tenni. Hatalmad egy pillanatra mintha eltűnne, akárcsak tudatod. Ha lehetséges lenne, szellemként eszméletet veszteni, akkor most ennek tudnád definiálni, ami történt veled, egy pikoszekundumnyi időre.
Hallható, ahogy Oegus tovább beszél. Tisztán és érthetően, de a mágia, amivel a szavakat formálja, mintha egy pillanatra meggyengült volna./
- Add vissza nekünk Királynőnket, úgy ahogy Az Istennő alkotta meg számunkra!
/A Névtelen folyton változó alakja egy pillanatra mintha eltűnt volna a szemek elől, majd újra megjelent egy még fenyegetőbb alakban, hajszálnyi távolságra Oegustól.
Nem érthető a szó, amivel válaszol, de érezhető a düh.
Az egyetlen oka, hogy nem szabadul el, és tör ki a védőkörökből, hogy Lynarin gyermeke, akit a Szentélyben hozott létre, megjelenik és az ő féktelen hatalmát, bele vegyíti a folyó mágiába, ami a rítust képezi.
Hosszú síri csend lesz úrrá a helyiségen. A levegő teljesen megtelik fojtogató hatalommal, és ha nem lennének a sidek hallhatatlanok, akkor igencsak rosszul érintené a jelenlévőket, az egész helyzet.
Egy mennydörgés szerű hang csap végig a termen, mintha maga a vihar kellős közepébe lennétek./
- Hozd vissza az élők sorába!
/Jön a parancs, a fiatal fiú felől, aki egymaga megtudta változtatni a Névtelen hozzáállását és érzéseit a jelenlegi helyzethez. Már nem érezhető a düh, a harag és a mindent elakarok pusztítani a környezetemben.
Éles fény vakítja el a teremben lévőket, ami a Névtelenből tőr elő, amit a teljes sötétség vált fel. Ebben a pillanatban, a körülöttetek lévő mágia eltűnik és egy pontba őszpontosul. Látni nem lehet semmit, de érezhető ahogy a tiszta és nyers mágia, új életet hoz létre.
A teremben furcsamód, a tavaszra jellemző illat terjed szét, a friss virágillat, a tiszta levegő és az őszre jellemző színek lesznek úrrá, vékony csíkokba megvilágítva a rajzolatot, aminek közepén már csak a tökéletesen ép kripta terül el, rajta a még mozdulatlan Királynővel./

[Lynarin Seeragic]

/Őrült húza-vona... Olyan, mintha ketté akarnának tépni... vagy talán én vágyom kettétépni önmagamat? A Dombba kapaszkodom, a biztos menedékbe, akinek otthonos melegében biztonságban vagyok az élettől... Az ősi mágia azonban szólít, a Maszk a testem felé húz, ahová vágyom is meg nem is...
+ Hát képtelen vagyok uralkodni önmagamon és dönteni? Egy pillanatra megingok, aztán engedek a hívásnak. Egy ugrással, persze csak képletesen a testemhez lebegek és mintha egyszerre érzékelném a testemből magam és az felülről a testem... Aztán minden elillan, a mágia, a világ, minden...
Aztán hirtelen visszatértem. Ismerős az érzés, habár ezt a testet még csak három éve viselem, mégis olyan intenzív minden élmény, mintha egy örökkévalóság óta ez lennék... A Királynő...
Hallom Oegus szavait, érzem a dühöt, érzek mindent, de nem tudok mozdulni. Olyan vagyok, mint az üvegkoporsóba zárt pillangó. Nem tudom megmozdítani a szárnyaim, pedig ha vannak hát repülni vágyok...
Az aggodalom éppen csak egy pillanatra önti el a tudatom, aztán valami egészen más érzés veszi át a helyét... Egy ismerős idegen megjelenése zavarja meg minden idegszálam...
+ A fiam? Nem, az ötödik elem... Nekem soha nem volt és nem is lesz gyermekem. Nem szeretett soha senki, akit én szerettem, az pedig mást szeretett. Ez a gyermek nem az enyém... Mit keres még egyáltalán itt? Mi ez az egész? Danu miféle tréfát űzöl velem? +
/Az utolsó felelősségre vonó gondolat csak átsuhant az elmémen, haraggal borítva be a nyomát. Értetlen voltam és zavarodott... Ennek a Lénynek el kellett volna pusztulnia, miután teljesítette a küldetését... Vajon elrontottam valamit? Mi ez az egész?
Azonban a gondolatok eltűnnek, a valóság ismét feloldódik a nyers mágiában. Érzem ahogy a varázs körbeölel, majd mintha összepréselne és új formát adna nekem. Sikoltanék, de még nem vagyok ura a testemnek. Pedig fáj, olyannyira fáj, mint eddig semmi...
Aztán vége lesz, érzem, hogy vége. Megpróbálom felnyitni a szemeim, amiket mintha évezredek óta nem használtam volna. Az ezüst-zafír-odszidián pillantásommal a népem keresem, fel akarom mérni a helyet, ami már nem én vagyok, hanem amiben benne vagyok. Érzem a Domb közelségét, de más most, még szokatlan, hogy nem vagyok része, mármint egészen szerves része, hiszen a sithinetől nem szakíthat el engem senki, amíg én uralkodok. És uralkodni is fogok. Ha már tudok mozogni fölállok és körbenézek, rövid ideig csak figyelem őket. Aztán fennhangon szólok hozzájuk, zengő hangom a mágia varázsa repíti széjjel a teremben, hogy eljusson minden sidhe fülébe./
- Ami meghal feltámad, hogy erősebb és hatalmasabb legyen, mint annak előtte. Danu szinte meghalt, de újjászületett általam. Én meghaltam és újjászülettem általatok. Mi egy nép vagyunk, egy erő, méghozzá a leghatalmasabb. Az árnyékban rejtőző sereglet, a sötét udvar, a csodák és borzalmak népe! Mi vagyunk az álom és a rémálom, minden ami csodálatos és szörnyű ezen a földön! És most felébredünk, újjá kell születnünk Danu által! Nincs már erő, ami igába fogjon minket, nincsen, aki megfosszon minket hatalmunktól! Ígérem nektek visszaállítjuk régi ragyogásunk és többé senki nem meri majd fél vállról venni a holdfényes udvart! Én az Árnyak és Vizek Királynője visszatértem, hogy uralkodjam, hogy visszaállítsam régi dicsőségünk! /A szavak szinte maguktól jöttek, mégis az enyém volt mind. Valóban ezt akartam... A hatalom megront? Talán... De aki már régen romlott, azt a hatalom felszabadítja. Az arcomra hideg mosoly ült ki, aztán megéreztem valami súlyt a fejemen... Felnyúltam és hűs anyagot tapintott a kezem, tudtam mi az, a boldogság határtalan hullámától szinte megszédültem. Az Éj Diadémja volt, a fekete sidhek koronája. Olvastam már róla, de úgy tudtam bő háromszáz éve nyoma veszett, amióta Danu gyengülni kezdett. Most pedig itt volt, újra. A mosolyom hideg volt, de őszinte, éveztem a pillanatot, élveztem a hatalmat. A tekintetem végighordoztam a népemen, értük jöttem vissza./

(183)

[Yllion]

/Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy a Névtelen ismételten bebörtönöztetett, s egy csepp hatalom nem sok, annyit sem osztott meg velem. +De hát nem elég, mindaz, amit már eddig is kaptam Danutól? Még több kellene? Helytelen... Nagyon helytelen felfogás.+ Mikor aztán az újjáéledt királynő felkelt az oltárként is szolgált kriptáról, kis ideig haboztam. Haragra siklott tekintetem, aki nyilván megérezhetett belőle valamit, mert viszonozta pillantásomat, mintegy kérdőre vonva, mi a véleményem, mit teszek én. Némán, éppen csak hajszálnyit megemelintve vállamat elnézését kértem az esetlegesen okozott csalódásért, majd csendesen egy szót suttogva térdre ereszkedtem./
- Királynőm...
+Túl sokáig voltam senki. Visszatértem, valaki leszek. Persze, ha ő is észrevesz és elfogad.+

(6)

[Lyendryana Daimon]

/Az egész annyira különbözik a legutóbbi szertartástól, hogy szinte fel sem tűnik, hogy van valami hatása, a célunk érdekében.
Csupán csak azt érzem, hogy most kevesebb vagyok, mint akkor.
Annyit érzek az egészből, hogy a roppant nagy hatalmak most összemérték erejüket, és a Gyermek győzedelmeskedett. Legalábbis ha lehet ezt mondani, arra az állapotra, hogy győzelem, ha kioltod a saját hatalmaddal, a másikét, és ezáltal elgyengülsz teljesen. Mintha elhalványodnál.
Abban a pillanatban amikor a Királynő megszólal és még valaki a körön belül, már majdnem fellélegezek, hogy vége az egésznek, mikor hallom saját fájdalommal teli üvöltésem vegyülni a többiekével.
Észre sem vettem, hogy a külső érzések, megszűntek a szertartás alatt. Most viszont annyira intenzíven kaptam őket, hogy az egész testemet átjárja a kín és a fájdalom.
Egyetlen mentsváram, Gquen jelenti, mert amikor odaugrik és hozzámér, enyhülni kezd a fájdalom. De nem szűnik meg teljesen./
- Ki kell jutnom innen.
/Suttogom, fájdalommal teli hangon.
Ujjaimat belemarkolom bundájába, hogy felálljak./


{55}

[Drun]

*Holtidő*

/Abban a pillanatban, hogy Lynarin köszönti a csapatot - aki egybegyűlt, hogy feltámasztásában segédkezzen-, és Yillion letérdel, megszűnik a legszélső kőr, ami eddig kizárta a külső ingereket, hogy összpontosítani tudjanak a rítusra.
Annyira hirtelen és erősen éri a társaságot, amit Abyss magába rejt, hogy fájdalomként terjed szét a testben az érzés, amit eddig fokozatosan éreztek, a fenti teremtől lefelé haladva a mélybe.
A rajzolatot valami megtörhette, mert a mágia még mindig aktív. Igaz, ezáltal megremegett az is, de nagyon halványan még ott van a levegőben.
Ahogy körbenéznek a teremben lévők, észreveszik, hogy Harag nincs már a teremben.
Yllion, azután, hogy letérdeltél és köszöntötted Királynőd, ő kilépett a körből.
A Névtelentől, nemhogy valami új mágiát kaptak-amit remélt Yllion, mert mindaz ami miatt elkezdett halványulni a faerie, oda lett elzárva-, még egy pillanat idejéig a saját hatalmukat is úgy érezték, mintha elszállt volna.
Ahogy kezdtek úrrá lenni a testükben szétáramló fájdalmon, úgy jött vissza a saját hatalmuk is.
Egyedül Nuada élvezte az egészet. Mind arcán látható volt a szétterülő mosoly, mind hangjában a gyönyör nyögése kísérte a többiek fájdalommal teli üvöltését./

[Lynarin Seeragic]

/A szavaim zengőn terülnek szét, érzem, ahogy átjár az erő, ahogy a népem ott áll és rám figyelnek. Az érzés felemelő, szinte csak ezért éri meg visszatérnem, értük, csak értük vagyok itt.
Ahogy teszek egy lépést érzem ahogy megtörik a kör, ahogy a zabolátlan erő új hullámokban gyűrűzik keresztül a termen... fájdalom... Egy pillanatra belém mar az érzés, alig tudok úrrá lenni a szenvedésen ami a belsőm emészti, nehezemre esik uralkodni az arcomon, hogy ne áruljon el, hogy milyen kín az, ami tombolt bennem...
Aztán valami megváltozik. A mélyből akár egy kraken úgy emelkedik fel a lényem egy ideje háttérbe szorult része. Eddig a sidhe mágia szinte kitöltötte a pórusaim, úgy telítődtem vele, hogy nem volt helye másnak... Most azonban ahogy a fájdalom szétáradt bennem és nem maradt más csak a puszta kín, a fenevad is felütötte bennem rusnya fejét. Nem tudom mi volt az oka, de nem tudtam ellenállni neki, erősebb lett ő is, ahogy erősödtem én is, hiszen egyek voltunk, habár ha lehet ő még nálam is sötétebb színekkel festett...
És akkor megláttam magam egy kandeláber tükörfényes felületén. Sápadtan gyönyörű ahogy régen, azonban a szemem... Néztem ahogy a gyűrűk színe változik, ahogy az ezüst rézvörösbe olvad, a zafír pedig véres rubinként kezd szikrázni... Csak a fekete gyűrű maradt a régi, habár abban is mintha felszaporodtak volna a vöröses sziporkák. Éreztem ahogy a szemfogaim megnyúlnak kissé és feltámad bennem az éhség, az éhség arra, ami tomboló szörnyként tombol bennem, fájdalmat akartam... és megkaptam... A fenevad arcára, az arcunkra kegyetlen mosoly ült ki, és vörösbe öltöző pillantásom Nuadára vándorolt, az egyetlenre, aki megért, aki megérti őt...
Próbáltam a tudatomba kapaszkodni, abba a racionális részbe, aki azt akarta megtudni mégis mi a fene történt... abba a részbe, aki uralkodóként koronával a fején állt... De nehéz volt, sokáig nyomtam el a fenevadat, akiről azt hittem elgyengült, pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. Éreztem ahogy a magam kékesfekete ereje helyett mélyvörös mágia kezd pulzálni az ereimben, ahogy a szadistább énem számomra eddig ismeretlen hatalma tör életre. A talpam hamarosan elemelkedett a talajtól, a magasba emelkedtem, hogy onnan nézzek le rájuk.
Aztán csak kacagtam tehetetlenségemben, ahogy a fenevad egyre jobban átvette az uralmat minél tovább tartott a fájdalom áradata. Ha véget ért, akkor is tudtam még nem végeztem vele a szörnyeteg bennem pont annyival lett erősebb, mint én...
El akartam menni innen, ki innen, hogy tiszta legyen ismét az elmém, amennyire lehet. A fenevad erős volt, de meglovagoltam amíg még tudtam és tovább használtam a hatalmát. A többieket is magammal rántottam. [Ősi Hatalom] Lassabban lebegtek fel mint én, nehezebb volt rájuk koncentrálnom, megpróbáltam őket magammal húzni és fellebegni innen, hátha a távolság csökkenti a kínt, persze csak ha nem jött közbe semmi.

(184)

[Yllion]

+Figyelemre sem méltatott...+ Szúrt belém a keserű csalódás, ahogy a királynő elhagyta körünket. Az érzés szétáradt és kissé késve észleltem, hogy valójában nem a lélek, hanem a külvilág az, ami a fájdalmat okozza.
Kínom enyhítésére hiába emeltem frissen ébredező erőmet pajzsként magam elé, a fájdalom hulláma, amit Nuada olyan boldog arccal élt át, átcsapott rajtam és elsodort, hogy kezem, lábam elgyengült, magam pedig szinte derékig süllyedtem a kürtő kövébe, ahogy még nem teljesen megszokott hatalmam kinyilvánította létezését. A sötétség mélyén szédelgő tudatom peremén még észleltem, ahogy a többiek is igyekszenek eltámolyogni a biztonságosabb távolba, én viszont tehetetlenül fogadtam az érzékek lovasságának rohamát.
Kaptam akkor, többet is, mint korábban valaha, azonban még a legsúlyosabb, vagy legnagyobb odafigyeléssel ejtett seb sem képes annyi kínt kelteni, mint a sokáig nyugalomba helyezett érzékekre hirtelen rátörő külvilág. Mintha a legmélyebb sötétségből egyenesen a szikrázó verőfénybe ugrottam volna, vakon és kábán dacoltam a rámtörő érzetekkel.
Szenvedésem közepette felemelt kezemmel némán +büszke a sidhe férfi, ha teheti, nem sikolt kislány módjára+ esdekeltem a magasba emelkedő királynő felé, tegyen valamit értem, s vélhetően észlelte kétségbeejtő helyzetem, mert hamarosan magam is a magasba emelkedtem. Mintha csak a súlyom elveszett volna, s a sehol sem kavargó áramlatok emelnének a magasba, hogy repüljek. Vele és a kiválasztottakkal együtt, akik hozzám hasonlóan a földtől elszakadba követték uralkodónkat.

(7)

[Drun]

*Holtidő*


/Hosszú ideig emelkedtek, de végül mégis eléritek a Csarnokot.
Nuada egyedül élvezi a helyzetet, de amikor felértek Abyss torkába, elégedett mosolya halványabb lesz.
A testőrség tagjai féltérdere ereszkedik Lynarin kőrül, mindegyikük lehajtott fővel, feszülten várakozik.
Oegus csak meghajol, még Lyendryn gyors léptekkel távozik az ajtón keresztül, szótlanul. Nem lehet tudni, hogy a mágikus lénnyel tovaszálló testvére után siet, vagy csak menekülni akar a Szenvedések Csarnokából./


*Elnézést a lassú haladásért, innentől szabadok vagytok, ha gondoljátok.*

[Lynarin Seeragic]

/A fenevad őrültként tombol bennem, ki akar törni, zúzni akar és rombolni... És ezt akarom én is. A káosz ott lobog a lelkemben, vad tüzével az őrületbe hajt, az őrületbe, ami az igazi otthonom, ahová a világ elől menekültem, amint rájöttem, hogy létezik ez a kicsiny világ, ami bármikor befogad és nem taszít úgy ki, mint a másik... A világ ahol mindig van helyem, ahonnan nem utál ki semmi, ahol nincsenek gondolatok és fájdalmas emlékek csak a pusztító és tomboló vágy, ami elemészt és megöli a gyilkos gondolatokat, az egyik gyilkos a másik ellen...
Amint leérkezünk a csarnok talajára a testőrségem térdre rogy, látom, hogy tisztelnek....
+ Tisztelnek, de nem félnek... nem ül a szívükben rettegés, nem olvad fel édes borként a vérük a nyelvünkön... ők a tiédek, vedd el ami a tied... +
És igen, láttam benne az őrült logikát. Nem akartam, hogy szeressenek, ha szeretnek viszont fogsz szeretni, ez pedig gyengeség. Nem akartam, hogy szeressenek, mert a szeretet hazugság, egy olyan illúzió, amivel a valóságot takarják el a szemed elől... Nincs szükségem szeretetre, csak hatalmat akarok, az egyértelmű, vagy van, vagy nincs. A szeretet viszont hazugság, és én többé nem tűröm a hazugságokat....
+ Gyerünk... Igen.... +
Réz-rubin-fekete pillantásom egy ragadozó hideg éhségével futott végig az alattvalóimon, hallottam a szívük erős dobbanását, az orromban éreztem életszagukat. Velük vert a szívem, de csak addig, amíg Danu mágiája erős volt bennem. Én halott voltam...
+ Milyen gonosz tréfája ez a sorsnak! A halott királynő, a legéletteltelibb nép élén.... +
Agart állt velem szemben, smaragdszín haja fátyolként terült el a földön. Lágyan, akár egy nagymacska az éjben odasétáltam hozzá, árnyakból font ruhám hangtalanul örvénylett eltakarva meztelen testem. Letérdeltem vele szemben és a kezembe fogtam nemes vonású állát. A pillantásunk rövid időre összekapcsolódott és láttam benne a felismerést, tudta mi következik. Hideg mosoly terült szét sápadt ajkamon, ahogy odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Aztán lejjebb haladtam, az ajkam a nyakára csusszant, mint egy csiga nedves nyomot hagyva maga után, habár ez a puhatestű halált ígért. Az agyarak élesen meredeztek a számban, vérért sikoltottak. És akkor lecsaptam, gyorsan és kegyetlenül. Egy pillanatig hagytam, hogy a fájdalom végigsöpörjön rajta, ahogy engem elöntött a vágy, amikor a bíbor bársony végigfolyt a nyelvemen, aztán elszakítottam a számat a nyakáról és a szemébe néztem. Ahogy a kígyó ejti foglyul áldozatát úgy bódult bele a tekintetembe, és akkor szabadjára engedtem az erőm, azt akartam, hogy a fájdalom változzon vággyá, hogy gyűlölje magát érte, amiért örömét leli a sötét kéjben, amiért fizetni fog, olyan vágyat szítottam a szívében, ami után vágyakozni fog egész életében. A bőröm sápadt holdként ragyogott fel, ahogy a mágia szétáradt bennem, szikráztam, mintha egy új Hold kelt volna fel a teremben. Agart bőre is szikrát vetett, versenyre kelt az én ragyogásommal, mintha összesimuló bőrünkön keresztül átkúszott volna rá sápadt holdfényem. Az ezer éves uralkodói vére rubinként szikrázott rajtam, ahogy lefolyt az ajkaimon. Visszahajoltam hozzá, amikor egy másik kéz érintett meg. Ingerült pillantásom a mellettem térdelő Caoira siklott, de mielőtt szóra nyithattam volna véres ajkam megcsókolt, éreztem az ő mágiáját is, elvegyült a többiekével... a másik oldalról Mactíre barna fénnyel szikrázó haja tűnt fel, de csak addig láttam, amíg el nem kaptam a nyaka lágy ívét... Szikrázó bőrök, mágiák tompa pulzálása... Minden elveszett és feloldódott a dühödt őrületbe, ahogy magamhoz vontam a testőröket... És nem csak a testőröket, hamarosan arra eszméltem, hogy véres kezem Nuadát érinti, aki kéjes arany pillantással hajtja félre a fejét felkínálva a nyakát. Nem érdekelt már többé semmi, feltéptem a torkát, most kegyetlenül, mert tudtam ezt akarja. A kezem fogást keresett rajta, hogy ne sodródjak el mellőle a testek forgatagában, de nem ment, minden véres volt... Friss borított be tetőtől talpig, nem volt már biztos fogás sehol... az egész világ bizonytalanná vált, már nem tudtam ki érint meg, kinek a vére pezseg a nyelvemen... Az idő megszűnt létezni, talán órákig voltunk ott, talán napokig... De nem érdekelt, el akartam felejteni a világot, el akartam felejteni azt aki vagyok, a testem pedig a segítségemre sietett...
Láttam Rhiaimon, amint vad ölelésbe forr össze Albionnal, láttam, ahogy jég tűz, víz és szélvihar kel harcra, ahogy a sidhe mágia parttalanul kiárad... Danu erős volt és mi is, szinte megrészegültünk az erőnktől, megrészegültünk a hatalmunktól, megrészegültünk egymástól....
Aztán végül vége lett. Kimerülten feküdtem Corr karjaiban, habár csak a lelkem volt fáradt, nem a testem. Halott voltam a mágia pedig olyan erővel pulzált bennem hogy akár évezredekig futhattam volna anélkül, hogy bármi bajom lenne. És ez a kettősség csak még kínzóbbá tette a helyzetet. A lelkem csömörlött meg. Agart kicsiny köröket rajzolt a vérbe a hasamon, de nem néztem rá, nem akartam a szemébe nézni. Én öltem meg a nővérét, ahogy olyan sokakat... és nem bántam, nem éreztem lelkiismeret furdalást, nem éreztem megbánást, nem éreztem semmit. Megszámlálni sem tudom a bűneim, mégsem bántam semmit, sőt újra megtettem volna őket akár ezerszer is....
Megpróbáltam felállni, menekülni akartam innen el a vér és szerelem mocskos oltárától, el a fülled levegőtől, messze mindenkitől... Szinte sikítva akartam ordítani, amikor nagy nehezen kihámoztam magam a három férfi közül. Agar velem mozdult, követett volna, ahogy egy jó testőrhöz illik, habár a fegyverei és ruhái rég elvesztek valahol a csarnokban./
- Maradj itt! Senki ne jöjjön utánam! /sziszegtem. Egy pillanatra láttam a döbbenetet a tekintetében, de aztán felöltötte a jól megszokott maszkot, a semlegesség álarcát, amit minden sidhe oly tökélyre fejlesztett. Láttam a férfiak tekintetében, hogy hadakoznak magukkal, elvégre az volt a feladatuk, hogy védelmezzenek, én pedig jelenleg annyira tűntem erősnek, akár egy újszülött kölyökmacska. Tetőtől talpig vér és egyebek borítottak, a szememben egy űzött vad pillantása ült és alig tudtam megakadályozni a testem remegését.
De végül maradt mindenki, engedelmeskedtek.
A Domb lágyan zümmögött körülöttem, szinte pulzált a mágiától, amit gerjesztettünk, majd felrobbant tőle, de most nem érintett meg, tiszteletben tartotta önjelölt magányom. Kitárta nekem a kaput én pedig kiléptem a bársonyosan hűs éjszakába.
Térdre rogytam a füvön és sírni akartam, a könnyeim azonban elapadtak, nem voltak, megszűntek létezni. Dühödt ordításom egy fenevad hangja volt, ahogy átkokat kiáltottam az éjszakába, az éjszakába, aminek hálátlan gyermeke voltam. Nem tudtam honnét a harag, miért tombol ez a gyűlölet a szívemben... Csak ordítottam és sikoltottam, amíg be nem rekedtem, aztán összegömbölyödtem a fűben és csak feküdtem ott a bőrömre lassan rászáradó vérrel.../
- Miért akartad hogy éljek?? Mi a célod velem...? Miért akartad, hogy visszajöjjek? Miért kergetsz az őrület peremére?? Küldj egy átkozott jelet, hogy mit tegyek! Küldj valakit, aki megért! Küld ide a húgom! Ne, nem akarom... nem akarom, hogy így lásson... /Beletúrtam véres hajamba és összegömbölyödtem a földön... Meg akartam halni ismét, és pusztítani egyben... Őrültem, hogy nem volt most itt a többi sidhe, talán ha most a közelben vannak valóban megölök valakit. Csak erre vágytam, hogy pusztítsak, hiszen ez voltam én, a halott királynő, akiben nincs élet, a bűnös királynő, akit gyűlölnek, akitől félnek... De hisz ezt akartam.... akkor meg mégis miért érzek ekkora kongó ürességet belül?/

(185)
*folytatás*

[Yllion]

/A többiekkel együtt várakoztam féltérden soromra... netán sorsomra, hogy túlzóan költői ne legyek. Viszont egy szó, vagy egy pillantás nem sok, királynőm annyira sem méltatott, így aztán fakón sápadoztam a fénylő ragyogástenger szélén. Pedig az Istennő látja lelkemet, tényleg örömmel csatlakoztam volna. Viszont egy lényegében ismeretlen, frissen érkezett idegenként nem kockáztattam meg, hogy valamelyik túlbuzgó, kellőképpen feltüzelt testőr támadásnak vélje felajánlkozásomat. Így hát vártam, várakoztam, amíg elcsitul a szenvedély hulláma, s mikor nem maradt hátra más, csak a vérmocskos, kimerült testek tömege, pillantásom a királynőt kereste.
Bátorságom utolsó morzsáit is összeszedegetve már éppen felemelkedtem volna, hogy a távozó királynő után eredjek, kikényszerítve figyelmét, mikor szavai, mint valami korbácscsapás, megállítottak.
Maradtam hát, s csak tanácstalan pillantásokra futotta, ahogy körbepillantottam a velem maradtak során./

(8)

*Én még kérnék mesélőt. Vagy játékostársat, ha úgy praktikusabb. ;)*

[Yllion]

/Hosszú, várakozásteli csendes hallgatás után Corr lépett oda hozzám./
- Hát visszatértél, Yllion. Mi végre?
/Mosolya, modora könnyed volt, mégis éreztem belőle a megbántottságot. Mielőtt válaszoltam volna, elgondolkodtam./
- Mert szólított./Böktem ki végül. Tekintetem a királynő lábnyomaira szegeztem, s jóval csendesebben folytattam./ Danu, netán a királynő ide rendelt. Most mégsem... /Szomorúan megcsóváltam a fejemet, s a lassan, érzelmeim kavargó zűrzavarából felmerülő dac árnyalatnyi keserűségével hangomban csak kimondtam./ Most mégsem foglalkozik velem. /Borúsan villanó tekintetemet barátomra emeltem, s derűt kényszerítettem magamra./ De hát nem minden nap támad fel a sidhe, igaz? Ennyit igazán elnézhetnék neki... /Félmosolyra futotta csak, de már sikerült: megtört a jég, nem kapott el lelkem sötétebb oldala./
- Általában véve igazad van. /Hagyta helyben Corr, ám mosoly nem tűnt fel ajkain./ De hagyjuk is. Majd ha szólít minket, kérsz tőle kihallgatást és kész.
- Úgy legyen. /Hagytam jóvá és a többiekkel egyetértésben csendes hallgatásba merültem./

(9)

[Caridwen]

*Yllion*

/A Domb szép lassan mindőtökért kinyúl, magához ölel titeket, akár büszke anya a csemetéit. A mágiátok még ott szikrázik köröttetek, ilyenkor szinte nem lehet búsnak lenni, a harag is mintha elolvadna a hatalom tüzében.
A többi sidhe is összeszedi magát szép lassan, mindenki elindul a dolgára, persze az intrikák hálóját már most is szorgos pókként kezdik fonni a távozó nemesek, hiába lángol még ott ajkukon ellenfelük csókja. Efféle őrült tobzódásra már régóta nem volt példa, jelenleg ez volt terítéken. Egyedül a testőrség maradt veled a csarnokba, ők voltak, akik a Királynő parancsára vártak. Nem sokkal azután, hogy a többi sidhe távozott a mágia tétova szárnyain meg is érkezett az üzenet./
- Gyertek hozzám, és hozzátok a Pengék Mesterét is! /simított végig fületeken sötét bársonyként egy hatalomtól és varázstól fülledt hang. Szemetek előtt felrebbent a trónterem képe.
Corr feléd fordult, volt valami vágyakozás a tekintetében, majd kissé elmosolyodott./
- Nos akkor ideje indulnunk. /Azzal mind szinte egyszerre mozdultak közrefogva téged, de leginkább kíséretként, nem ellenségesen./

[Yllion]

- Régen neveztek már így. /Mormogom magamban mosolyogva, mikor megérkezik a hívás./ Apropó, név. /Pillantok a legközelebbi kísérőmre./ Hogy hívják a királynőt? Dacára annak, hogy tudomásom szerint én vagyok a legfiatalabbak egyike, nem emlékszem sem rá, sem a nevére. Annyira fiatal, vagy annyira ősi, hogy nem találkoztam vele?
- Egyik is, másik is, varázstalan. /Szólalt meg pökhendi, tudálékos hangon Caoi. Hangja, hangneme a régi időket idézte, nem csoda hát, ha ökölbe szorult a kezem./
- Ha nem lennél testőr... /Mélyesztettem haragtól elsötétülő tekintetemet az övébe, de egy nyugodt hang közbeszólt./
- De az. Nyugalom, ifjak. /Bran a közbeszóló, hát persze./ A királynő, /felém fordul/ Lynarin királynő hívat. Mindannyiunkat. /Hangsúlyos pillantás, amit ránk vet, hát lazítok és lenyugtatom magamat. Nem érdemes küzdeni az ellen, amivel lehetetlen. Caoi ilyen, ilyen is volt, gyanítom, ilyen is marad. És főképp testőr. Vagyis amíg nem vállalom, hogy a királynővel is megküzdök, addig kénytelen vagyok elviselni, hogy nem foghatom be a száját. Tisztelettel bólintok Bran felé./
- Természetesen. Nem várathatjuk. /Indulok meg a Trónterem felé./

(10)