Erdő

[Alyara Nirois]

Sötét és misztikus hangulatú hely, az évszázados fák már az ég hasát csiklandozzák. Jókat lehet itt vadászni, hiszen a szarvas és a vaddisznó szerencsére még nem halt ki, de egy erdei sétához is megfelel a hely.

Előzmények, korábbi hozzászólások

[Fenrir]

Komótosan sétáltam fel a fák pereméig majd onnan enyhén kocogva indultam a tó felé. Egy jó negyed óra múlva már a tónál voltam. Körüljártam a tavat és környékét, reggelente elég sokan járnak fel ide fürödni, most is volt nyoma néhány falkatagnak. És néhány eldugott ruhadarab másról is árulkodott. A nyomok alapján még csak nem rég mentek el, úgyhogy még volt időm bőven fürdeni. Levettem a ruháimat és jól láthatóan kiakasztottam az egyik csupaszabb fa ágára. Így bárki jönne is vissza, már messziről láthatja, hogy van itt valaki. Így talán nem leszek olyannak a szemtanúja amit nem szeretnék most látni. Könnyítettem magamon az egyik fa tövében majd belevetettem magam a tóba. Egy darabig csak lebegtem és áztattam magam, majd nekiláttam, hogy az egyik erszényemből kihalásszam az ilyen alkalmakra összekészített köveket és leveleket. Az összesodort levekkel átdörzsöltem magam, majd az egyik porózusabb kővel levakartam magamról minden koszt. Nem egy hidrokabin, de messze a legjobb dolog, amit itt kinn összehozhat magának a farkas. Miután a nem éppen rövid tisztálkodással végeztem újfent elmerültem a tóban és még egy darabig úszkáltam. Amikor már úgy éreztem, hogy alaposan leáztattam magam a jéghideg vízben, kimásztam és elheveredtem az egyik sziklán. Bár már magunk mögött hagytuk a nyarat, a napsugarak mégis belopták a meleget ebbe az eldugott kis ligetbe. Elmosolyodtam, mikor visszagondoltam Fekete Holddal az első találkozásomra, ő is az egyik ilyen sziklán ücsörgött, bár akkor épp tél volt. Az erdő egyenlőre csöndes volt, úgy tűnt, hogy a párocska még messze jár. /
+ Hm... azt hiszem lassan valami reggeli után kellene néznem. Megéheztem.
/Számba vettem a dolgaimat, a törzsnek van mostanában bőséggel élelme, de azért jobb szeretem ha van 1-2 nyúl vagy fácán pluszba otthon. Végül is még nem mindenki eszik velem szívesen egy tűznél. Letéptem a szikla tövénél növő csomóból egy hosszabb fűszálat, a számba vettem és unottan rágcsálni kezdtem amíg arra vártam, hogy megszáradjak./

[68]

[Caridwen]

*Fenrir*

/Hamarosan olyan csörtetés zavar fel ejtőző nyugalmadból, amit még egy félfülű farkas is azonnal kiszúrna. Az illat hamarabb ér el hozzád, mint a hang, de mind a kettő ismerős, így meg sem lepődsz, amikor Fekete Hold lánya előrobban a bozótból, akár egy sötéthajú fergeteg./

- Ködökön Járó! Ködökön Járó! Ködökön Járó! /kiáltozza. Valószínűleg ő is érezte a szagod és az alapján talált meg, ám láthatóan nagy sietségében nem vette észre a "foglalt" tábládat a fán, mert amikor meglát borostyánszín szemei egy picit elkerekednek, majd vöröslő arccal fordul el./

- Elnézést Ködökön Járó én csak... nekem szükségem lenne a segítségedre. Csináltam valamit és nem akarok beszélni róla apáéknak, de segítség kéne... Segítesz ugye? /A válla rándulásán látod, hogy feléd akar fordulni, de hamar meggondolja magát./

- Velem jönnél? És izééé... felöltöznél? /Majd kis szünet után hozzáteszi picit halkabban./
- Nem olyan rég láttam, amint egy két sárkány harcol egymással... az egyikük nagyon megsérült, én pedig magammal hoztam és egy ideje már ápolom. Kiderült a múltból jött, mint te. Ma pedig találtam egy férfit, aki szintén a múltszázadi... Én nem tudom mit mondjak neki... A segítségedre lenne szükségem Ködökön Járó, segítesz?

[Fenrir]

/ A csörtetésre felemelem a fejem, majd ahogy Fehér Tappancs kirobban a fák közül felülök. /
- Az szellemekre te lány! Fellármázod az egész erdőt! Na várj, hogy mit csináltál?! Oh, hogy az a.... apád meg fog nyúzni és engem is amiért segítek. Igen, igen, ne lepődj meg. Persze hogy segítek.
/Morogva szökkenek le a szikláról és mint akit egyáltalán nem zavar a meztelensége, komótosan a ruháimért sétálok. Belelépek a nadrágba és magamra húzom az atlétát. /
- Őszintén mondom húgom, ha nem szeretnélek ennyire, most kapnál a fejedre. Na de mutasd az utat, hisz tudod, én nem ismerem a kis barlangod helyét. De menet közben azért elmondhatnád, hogy hogyan voltál képes összeszedni egy sárkányt és egy, a férfi ember vagy mi? Mindegy, ráadásul mindkettő múltlakó? Na várj! Te egyáltalán honnan tudsz a múltlakókról? Eh, ez bonyolítani fogja a helyzetet. Rendben szóval van két múltlakód, ráadásul az egyiket még ápolod is. Azt mondtad sárkány? Vagyis alakváltó? Ulfric meg fog ölni. Engem legalábbis biztosan. Na jó, ha eddig el tudtad titkolni, akkor reméljük ezután is menni fog, csak anyáddal ne találkozzunk össze. Esküszöm az a nő olvas a gondolataimban. Na menjünk, mások is mászkálnak ma reggel a környéken.
/Összekapom a motyómat és Tappancs után indulok. Menet közben figyelmesen meghallgatom a lány történetét és nyitva tartom a szemem és a fülem is. Ebben az erdőben voltak már kellemetlen találkozásaim, de a lánnyal az oldalamon legkevésbé sem szeretnék semmibe belekeveredni. Egy sárkány és még valaki, mindkettő múltlakó. /
+ Mi a fenét kerestek ti itt?

[69]

[Caridwen]

*Fenrir*

/Látod az őszinte boldogságot felragyogni a lány borostyánszín szemeiben, amikor végül belemész és segítesz neki. Hevesen bólogat és bűnbánóan néz, amikor az apját emlegeted, de azért nem tudja letörölni a mosolyt a szája sarkából./
- Tudod Ködökön Járó úgy kezdődött az egész, hogy néha szeretek mászkálni erre-arra... Éppen Uclysse-ben voltam, amikor megláttam a sárkányokat. Elképzelni sem tudod milyen hatalmasak voltak! Kitakarták az eget és a föld is belerázkódott, amikor az egyik letaszította a másikat! azt hittem a nagy megöli a kicsit! De aztán végül ott hagyta egyedül és sebesültem... A hatalmas sárkányból pedig egy kicsit lány lett! Nah jó, egy picit nagyobb nálam, de nem sokkal! /igyekszik bizonygatni./

- Nemnem, anya most a varázslók városában van, azért is mertem elmenni, mert biztos nem jön haza pár napig! /magyarázza hevesen.
Közben egyenletes tempóban haladtok az aljnövényzetben, mostmár Fehér Tappancs sem csap akkora zajt./
- Mellesleg azt hiszem a másik egy sidhe. Olyan gyönyörű szép Járó! Ha látnád a szemét! És az az aranyos haja... egyszerűen gyönyörű. /mondja álmodozva. Aztán ismét elpirul és csak csöndesen megy tovább.
Jó húsz perc séta múlva érkeztek meg egy barlang szájához./

*következő már mehet a barlanghoz, ha akarod. *

[Fenrir]

- Na ne, már csak ez hiányzott!
/Mordulok fel mikor észreveszem a helikoptereket. A kijutás kevésbé volt vészes mint most ez a helyzet. Főleg, hogy szemmel láthatóan Nym sérült./
- Na jól van gyerekek, most ezt csúnyán benéztük. Nym, ereszkedj lejjebb. Van egy tisztás arra ott, a bokrokra ledobhatod a fölös tehet, legfeljebb morcosan kelnek. Utána foglalkozhatsz a gépekkel, ha bírod még. Nar, te is ugorj le, itt fenn most nem sok hasznodat vesszük, de lent segíthetsz a többieknek eltűnni. Barad..., áh, tök mindegy most. Ha tudsz valami hasznos trükköt, most virítsd, ha nem akkor neked is leszállás. Nym, megy a célba lövés? Játsszuk azt, hogy én most egy labda vagyok és el kell találni a gépeket. A farkad elég hosszú, jól meg lehet lóbálni, csak próbálj nem a rotorra célozni. Ha egyszer fenn vagyok a gépen, akkor könnyen kikapom a pilótákat. De azért majd ha kiszállok próbálj elkapni. Farkas vagyok nem fecske.
/Ha igenlő választ kapok Nymtől akkor már változom is félfarkasi alakomba és elhelyezkedek a farka végén, ha nem, akkor B terv, ami még nincs./


(93)

[Naarozair]

/ Sejtette, hogy az elbúcsúzás az nem lesz zökkenőmentes. Ezt alátámasztja a lézerfegyverek hangjai és találatai, amit leginkább Nymloth utálhat. Sárkányformában könnyebben eltalálják. Megnézi a megpörkölődött lyukakat, aztán csendesen aggódik a nőért. Abban reménykedik, hogy kibírja még egy darabig aztán ha sikerül olyan helyet találni, akkor segítségére lehet. Bár nem ő a főnök, de nem tudhatja mi jár Fenrir agyában.
+ Csak éljük túl, főleg te Nym. Ha túléled akkor soha, de soha nem szeretnék utadba kerülni. Kolonc voltam a nyakatokon, és ráadásul még a képességeimet sem tudom nyugodtan használni. + Ezzel koncentrál a többiekre, hogy merre mennek és mi lesz a tervük. /
-Ahogy szeretnéd vezérem! / Csak így lazán visszaszól Fenrirnek, aztán ha leereszkedtek akkor az utasításnak megfelelően cselekszik. Egy rejtett bokros részt keres a kimenekített embereknek és kiköti, hogy el ne mozduljanak onnan. Ezután felmászik a legközelebbi fára, majd némán várakozik rezzenéstelenül.
+ Csak nem vesznek észre engem, vagy esetleg a többieket. Vajon mit csinálhatnak? + Aggódik értük, közben egyik szemét a bokron tartja, hogy onnan senki se bújjon elő. Ha pedig még megteszi akkor leszól./
-Vissza! Míg be nem fejeződik ez az egész! / Természetesen arra szintén figyel, hogy senki se közelítse meg őket, akiket nem ismer. Egészen pontosan kettő darab nyílvesszője maradt./


(37)

[Nymloth Dracarys]

/A rotorzúgás életem egyik legidegesítőbb hangja... nem is, inkább afféle lélekharangnak érzem. Amikor már tényleg ott tartok, hogy nincs tovább, akkor még ez is.
Végül megteszem amit Fenrir mond, landolok a tisztáson és amíg a többiek pakolásznak próbálok meditatív állapotba süllyedni. Elég régen csináltam, de úgy tűnik olyan, mint a biciklizés, soha nem feledi az ember. A tudatomból szépen lassan kifakulnak a felesleges dolgok, a fájdalom, a fáradtság, a saját gyengeségem... Megvan a veszélye, hogy összeesem, amikor a szervezetem már nem bír többet, de nem érdekel. Én arra születtem, hogy harcoljak, nem pedig arra hogy a sebeimet nyalogatva elbújjak.
Mire végeznek a többiek, már én is tiszta ametiszt pillantással nézek le Fenrirre, majd biccentek neki. Nem tudom mennyire őrült az ötlete és még soha nem próbálkoztam hasonlóval, de ha a főnök azt mondta csináljam, nem én fogom felülbírálni a szavait, az ő dolga mit vállal be.
Tehát kinyújtom a farkam és párat csapok vele csak úgy bemelegítésképpen. Azt hiszem ez benne van a legőrültebb dolgokban, amiket valaha életemben tettem. Végül ha a farkas elhelyezkedik erősen koncentrálva eljátszom a katapult szerepét. Aztán mással már nem is törődve félelmetes bömböléssel a levegőbe ugrottam és a helikopterek felé vetettem magam. Amikor elég közel értem az egyikhez kitátottam a pofám és bíborszín lángtengerrel árasztottam el a gépet, figyelve hogyan zuhannak ki belőle lángoló torzóként az emberek. Felesleges gyilkolás volt, de ők támadtak ránk.
Közben ha Fenrir végzett a másik géppel, akkor odarepülök és próbálom felszedni.

(108)

/Fenrir körülbelül úgy érzed magad elsőre mint egy megvadult torpedó. Ezerrel száguldasz a levegőben, de a sebességed szerencsére addigra csökken, mire a helikopter közelébe érsz. Egy karnyival a talpak alatt suhansz el, ha nem csinálsz semmit. Ha felkapaszkodsz odabent öt embert találsz, akik azonnal lőnek rád, amint észrevesznek.
Zair sikeresen elpakoljátok az ájult embereket, azonban az öntudatánál lévő férfi nem marad ott. Hiába szólsz neki könnyedén kisétál a rét közepére lehunyja a szemeit, majd kitárja a karjait. A következő pillanatban a föld alól egy pokoli szörny majd egy másik mászik elő és a levegőbe ugranak ott rohannak egyenesen a harmadik helikopter felé. A férfi rád pillant, a tekintete teljesen fekete./
- Csak csöndesen ifjú testvérem, vagy megzavarod a Fekete Falkát.

[Fenrir]

- Rrroooaaaarrrrrr!
/Eget rengető ordítással szelem át a levegőt. Aligha nem ez életem egyik legőrültebb ötlete. A helikopterek vészesen közelednek. Az elöl haladó orrából meredező géppuskát alig néhány centivel vétem el, de szerencsésen fennakadok az egyik leszállótalpon. Ahogy megkapaszkodom benne a lendületem akkorát ránt rajtam, hogy sikeresen kiugrik a bal vállam, de ez egy vérfarkasnak harci alakban alig kottyan meg. Rántok magamon egyet, ordítok egy hatalmasat és bár a fájdalom megmarad, de a vállam a helyén és ideje leszedni ezt a madárkát a levegőből. A gépágyú felugat és Nymet veszi célba, úgyhogy elsőnek ezzel kellett foglalkoznom. Szerencsére a gépágyú házát, talán a mozgása miatt, nem olyan vaskos anyagból alkották mint egyes más részeket. Viszonylag könnyedén fel tudtam tépni és szó szerint szétmarcangoltam amit csak találtam. Sikerült közben szépen megégetnem és több helyen felsértenem a bőrömet, de ez csak olaj volt a tűzre. Mire végeztem a fegyverrel, az oldalsó egyik ajtó félre siklott és egy puska csövébe nézhettem. A bal fülem egy részét el is vitte az első lövés, majd kaptam a csípőm szélére is egy sugarat, a fickó pedig öt darab, arasznyi hosszú, borotvaéles karmot a mellkasába. Kirántottam és miután lendítettem rajta egyet, visszaküldtem a barátai közé. És ekkor jött csak a „móka” java. Az utas rész egész méretes volt, bár felemelkedni nem tudtam benne, de így is be tudtam magam tolni belülre és cafatokra tépni a fegyvereseket. Sajnos néhány lyuk árán. A pilótákkal elbánni viszont nem volt ilyen egyszerű. Próbálták forgatni, lóbálni a gépet és ha nem mélyeztem bele a karmaimat a belső borításba, akkor biztos kirepülök. Talán ezt is gondolták, mikor néhány perc akrobatikázás után abbahagyták a kínzásom, talán nem vették észre, hogy mégse repültem ki teljesen. Én viszont meguntam a játékot. Próbáltam feltépni, a gép páncélzatát de hamar rájöttem, hogy előbb veszíteném el a karmaimat mint sem teljesen fel tudjam tépni. De azért így is sikerült némi kárt tennem a hajtóműben, ami most már sűrű fekete füstöt eregetett. Jobb híján, feltéptem egy ülést az utastérből és a merevítő rúdját toltam be teljesen a hajtóműbe, majd hogy biztosra menjek, egy szabadon lógó páncéldarabot letéptem és a rotorba hajítottam. Soha nem szerettem a hullámvasutat, ezután végképp nem fogom. Az összes tengelyen ami létezhet forogtunk. Egy másodperccel később már azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Még szerencse, hogy ennyi adrenalinnal a szervezetben az ösztönök gondoskodnak az emberről. Úgy a lombok magasságában járhattunk, amikor nagy nehezen kivetettem magam a gépből. Szeretem a fákat, annyival puhábbak mint a sziklák, persze csak ha nem 200al repülsz nekik. Ha a landolásomat látná a Greenpeace, biztos rögtön én lennék az elsőszámú közellenség. Azt hinné az ember, hogy ha ki tudsz ugrani egy gépből, akkor a legrosszabbat megúsztad, hát nem, a földet érés fáj. Nagyon.
A roncsoktól nem messze állapodtam végül meg, egy félig letarolt bokron túl, egy fa tövében. Éreztem a tűz melegét, bár azt nem tudtam, hogy épp Nym próbál lélegeztetni, vagy csak nagyon közel vagyok a roncsokhoz. A végtagjaim kicsavarodtak, a csontjaim többsége eltört és úgy kilyuggattak, mint egy ementáli sajtot. De éltem és ez a vadászokról nem volt elmondható. Az alakváltás eszembe se jutott, egyrészt mert most fájt így is mindenem eléggé, másrészről ebben a formában gyorsabban gyógyulok. /
+ Basszus, ezt Hulk is megirigyelte volna.
/A gyógyulásom nem indult be azonnal, talán a szervezetem így akarta tudtomra adni, hogy szerinte is hülye ötlet volt. De bejött. Mikor végre a testem felkészült és nekilátott gyógyítani magát, na akkor jöttek a még komolyabb kínok. Az öngyógyulás nem egy gyors folyamat, de annál fájdalmasabb tud lenni, ha az ember kellően leamortizálja magát. Az, hogy a sebeim csigalassúsággal húzódnak össze kevésbé zavart, de ahogy a csontjaim milliméterről milliméterre kerülnek a helyükre, na az már igen. De tudtam hogy ébren kell maradnom, ha elájulok még a végén visszavedlek emberi alakba és akkor aztán kampec. Úgyhogy összeszorítottam az agyaraimat, néha mordultam egyet-egyet és felkészültem arra, hogy hacsak nem talál rám valaki, akkor pár napig heverészek itt./


(95)

[Naarozair]

/ Csak egy alak nem fér a bőrébe, aki minden további nélkül kisétál a rét közepére. Alaposan körülnéz, hogy nincs e a környéken ellenség, azonban ennek igen kicsi a valószínűsége. Elnézi a férfit, aki széttárja a karjait, majd a föld alól pokoli szörnyek jönnek elő. Ilyet nem látott, azonban cseppet sem lepődik meg, hanem inkább megjegyzi magának az esetet.
+ Szóval ilyen emberek is léteznek ebben a világban. Különös dolgok, sőt túlmutat a valóságon. Pedig ez a valóság. + Mondja ki a szavakat, majd mélyen hallgat, mert nem szeretne találkozni azokkal az izékkel. Csendben lemászik a fáról, hogy egy halk puffanás kíséretében a földön landoljon. Szétnéz gyorsan, hogy megváltozott e a helyzet idelent. Ha nem történik már semmi, akkor az elrejtett emberekhez sétál, hogy szóljon nekik. /
- Hamarosan hazamehettek, azonban előtte még lesz egy nagy gyülekező. / Közli velük. Mikor beáll a csend, akkor int mindenkinek, hogy kövessék. Arra sétál amerre Fenrirtől és Nymtől elvált. Ha sikerül megtalálni a másik két társát, akkor az első dolga, hogy Nymnek átadja a drágaságait./
- Ez a kettő a tiéd. / Utána az íjhoz nyúl, hogy átadja a vezetőjének, viszont látja, hogy a Farkas jól kiütötte magát.Tőle szokatlan módon mosolyog, közben alaposan szétnéz az egybegyűlteken./
- Velük mi lesz? / Teszi fel a kérdést Nymlothnak, majd az íjat leteszi a földre. /
- Erre már nem lesz szükségem. / Mondja ki nyugodtan, és a maradék pár darab nyílvesszőt is hozzárakja./
- Aki szeretné, az elviheti. / Ezzel odalép Fenrirhez, aki rossz bőrben van és nála jóval nagyobb darab. Úgy érzi, hogy csak el kellene vinni innen, mert itt még megtalálhatják őket./

(38)

[Caridwen]

*Fenrir & Naarozair - Időfolyam*

/Fenrir ahogy ott fekszel küzdve a fájdalommal talán a kín már elhomályosítja a tudatod, ugyanis valami borzasztó megdöbbentő dolgot látsz. A levegő mintha egy ember alakját venné föl, aztán folyadékszerűen megszilárdul, majd fölveszi egy katona alakját. A fekete páncélja tökéletesen a testére simul és nem csap zajt miközben odasétál hozzád. Egy apró tűpisztolyt érint a karodhoz, mire érzel egy piciny szúrást, majd villámgyorsan gyógyulni kezdesz. Az alak a helyére rakja néhány kificamodott végtagod, magabiztos pontos mozdulatokkal dolgozik. Nem okoz több fájdalmat, csak ami szükséges. Az egész villámgyorsan megy végbe, talán fél perc sem telik bele és teljesen ép vagy. Amikor a fájdalom már elmúlt kissé hátrébb húzódik és csak néhány szót mond./
- Fenrir, velem kell jönnie. A társát is el kell vinnem, a magyarázatokra csak később lesz idő. /közli szenvtelen géphangon.

Zair az emberek akiket a bokor mögé lepakoltatok továbbra sem tértek eszméletükre, ájultan fekszenek még mindig. Amikor elindulsz megkeresni a társaid a legfeltűnőbb a sárkány, ahogy hófehér meteorként zuhan alá az égből, nem ereszkedik, látványosan elájult és zuhan. A hatalmas becsapódásba beleremeg a föld, ahogy a sárkány hatalmas teste földet ér. Aztán megremeg és látod, ahogy visszaváltozik a törékeny női alakjába, fehér haját vér borítja és szinte halottnak tűnik. A sidhe odamegy hozzá átvéve tőled a fegyvereit, majd int neked, hogy keresd meg a farkast, addig ő ellátja a nőt.
Amikor Fenrir keresésére indulsz valami egészen meglepő dolgot találsz. Egy katona áll fölötte, a farkas pedig teljesen ép, mintha az egész napot teázással töltötte volna, nem pedig veletek lerohanva egy erődöt. Amikor az alak feléd fordul, illetve csak sejtheted, mert a maszktól nem látod az arcát, akkor te is meghallod szenvtelen hangját./
- A Látó is megérkezett, akkor ideje mennünk. Uraim, induljunk. /még látjátok, amint megérint valamit az övén, aztán egy fehér fény villan és elájultok./

*Még ide írjatok egyet, aztán mondom hová mehet a folytatás.*

[Fenrir]

* Időfolyam *

+ Oh basszus.
/Mi más is lenne az első gondolatom ilyenkor? Csúnyán összetörve feküdni miközben a semmiből előbújik egy katona, ez a ciki nem a makkos cipő. Mondhatni benéztem mint Foxi a lábtörlőt./
+ Mocsok vadász, a mocsok álcázásával! Ezt a pechet.
/Próbáltam persze talpra kecmeregni, de ennyire csúnyán összetörve csoda hogy életben voltam még. Morogtam, vicsorogtam rá és lélekben már felkészültem a gyors halálra, de nem úszom meg ennyivel, úgy tűnik. Mikor valami regeneráló szérumot tol belém, na akkor kerekednek el a szemeim./
+ Mi a tököm?
/Abban biztos voltam, hogy nem elfogni akar, akkor nem lenne olyan hülye, hogy meggyógyít előtte. Na de mikor még a darabjaimat is elkezdi összerakosgatni, az aztán kiverte a biztosítékot. Franc se gondolta volna, hogy egyáltalán tudhatja ember, hogy mi hova való egy vérfarkasban./
+ Na jól van pubi, csak ezért még nem tépem le a fejed.
/Mikor hátrébb húzódik, négykézláb tápászkodok és óvatosan végigmozgatom az ízületeimet. Miután megbizonyosodom róla, hogy mindenem a helyén van, fellököm magam a hátsó lábaimra,
karmaimat és agyaraimat megvillantva ráordítok a katonára./
+ Fene azt a hidegvérű tudodkidet.
/Halkan morgok, majd megeresztek egy hosszú vonyítást a levegőbe, hogy jelezzem a falkának a betolakodók helyét. Mikor feltűnik a füstből Nar szaga, majd a bokrok közül ő maga is, felé fordulok és elégedetten mordulok egyet. Megropogtatom magam és újra felöltöm emberi külsőmet. Most valahogy kevésbé fájdalmas, de ettől még biztosan nem lett kellemesebb látvány kívülről./
- Látod túlélted kölyök. Minden rendben?
/Szólítom végül meg, amikor már emberként állok vele szembe. Majd a katonához fordulok./
- Először is kösz. Másodszor meg bek@phatod. Van most elég dolgom, úgyhogy vagy nagyon gyorsan adsz valami nagyon jó indokot vagy megfordulhatsz és viszlát. Hé, Nar, Nym hol van? Össze kéne nyalábolni és mindkettőtöknek eltűnni mielőtt a többiek ideérnek. Minimum egy határvadász falka már ide tart. És ők nem szép szóval küldenek majd el. Jah és kérném vissza a táskámat, gatya már nincs benne de kezdek flamós lenni. Mellesleg keresnek.
/Bökök a katona felé majd én is felé fordulok újra./
- Na főnök, van jó indokod?

(96)

[Naarozair]

/ Mivel az emberek még mindig ájultak, így ott hagyja őket a helyükön, hogy nyugodtan pihenhessenek. Egy ideig senki sem fogja zavarni az álmukat. Elindul, hogy két fontosabb társát megkeresse. Nymloth zuhanását végnézi, hogy utána aggódó arccal induljon hozzá. Amint a földre érkezik a hatalmas test, akkor kisebb rengés következik be.
+ Jól kimerítette magát, és vajon a farkas is? + Szólal meg belső hangja, közben sietős lépésekkel szeli a levegőt. Megpillantja a nő sebeit, és főleg a törékeny testet amelyet sebek borítanak el. Szerencsére sidhe társa int neki, hogy nyugodtan menjen a farkashoz. Otthagyja a fegyvereket ami a nőé, aztán a farkas felkutatásával foglalkozik. Eltart egy időbe míg megtalálja Fenrirt, azonban a katonára pillantva, óvatosságra inti magát. Nem bízik meg a férfiben, közben látja a Farkasnak nincs semmilyen baja.
+ Lehetetlen! Meg kellett hogy sérüljön! + Végül elhatározza, hogy megközelíti őket, mert nagyon kíváncsi az esetre. Közeledik hozzájuk mikor az Ő főnöke, szavakat szól hozzá amire természetesen válaszol./
- Pár sérülés csak. / Majd kiszolgálja a férfit, közben folyamatosan nézi a katonát. /
- Nym elájult, de jól lesz. Jó pár sérülése van. / Válaszol a kérdésre./
- Hova kellene mennünk? / Kérdezi a katonát, és várja a válaszát, hogy mivel indokolja. Nem várt fordulat következik, mert megmozdul az illető és vakító fényt lát, amitől elájul. Nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, s ha túléli a dolgot, akkor biztosan nem fogja annyiban hagyni. /


(39)

[Caridwen]

*Fenrir & Naarozair - Időfolyam*

/A katona továbbra sem adja semmi jelét annak, hogy egyáltalán lennének emberi érzelmei, Fenrir mindenféle megszólalása szinte lepereg róla. Csak amikor mind a ketten elhallgattok, akkor teszi még hozzá./

- A kérdések megválaszolása nem az én dolgom, én a kéz vagyok, ha kérdéseitek vannak azokat majd a vezetőmnek tehetitek fel.
/És ekkor villan fel a fehér fény, majd teleportáltok át egy másik helyre.../

*Folytatás Valhallában*

[Nymloth Dracarys]

/Azt hiszem finoman fejeztem ki magam, ha azt mondom, hogy a dolgok irányítása kicsúszott a kezeim közül... Sokkal pontosabb az, hogy teljesen elromlott minden.
Alángoló repülő még alázuhant és láttam, ahogy valami szörnyűséges bestiák is leszednek egy gépet, majd Fenrir a másikat, ha jól vettem ki harc közben. Azonban ahogy fordultam, egyszer csak elhagyott az erőm. Számítottam rá, hogy ez lesz, mégis reménykedtem benne, hogy legalább annyi időm lesz, hogy földet érjek és visszaváltozzak, vagy hogy bevegyem magam a társaim mellé, amikor elájulok. Sajnos az élet szokás szerint kegyetlenebb ennél...
Nem volt erőm megmozdítani a szárnyaim, a töménytelen seb, amik vörös mázzal borították be fehér pikkelyeim elszívta az energiám. Csak zuhantam egyre lejjebb és lejjebb... figyeltem, ahogy feltartóztathatatlanul közeledik a föld....
Aztán becsapódtam. Olyan volt, mintha az egész világ meglódult volna, pedig ennyire azért nem vagyok nehéz, habár esélyes, hogy egy kisebb földrengést azért kiváltottam a környezetemben.
Szép lassan változni kezdtem vissza, amikor már a talajon feküdtem, a sok izom, a szárnyak, minden leolvadt rólam és szinte védtelennek éreztem magam.... Nem csoda, hiszen az is voltam. Összehúztam magam és azért küzdöttem, hogy ne hunyjam le a szemeim, mert féltem tőle, hogy akkor nem nyitom fel őket újra.
Még eljutott hozzám néhány hang egy fekete szempár képe, érintések... és mintha a távolban farkasok vonyítottak volna... Aztán nem tudtam tovább küzdeni a sötétség ellen, megadtam hát magam neki, had nyeljen el.../

(109)

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Egy pillanatra őszinte meglepettség fut végig rajtam, ahogy meghallom a kérdését. Számomra annyira természetes volt a dolog, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy benne esetleg aggályokat szülhet a kijelentésem. Ennek ellenére a meglepődés nem látszott rajtam, viszont minél hamarabb igyekeztem tisztázni a kérdést, mert nem szerettem a félreértéseket./
- Azt hiszem félre értettél. Valóban a Trónterembe már nem fogsz elkísérni, de úgy hiszem nem vagyunk összenőve, tehát azt hiszem ez nem jelent problémát. Ne hidd, hogy úgy gondolom járulékos veszteségként hátrahagylak a csatában. Egy uralkodó mindig együtt harcol azokkal, akik hűségesek hozzá. Csupán nem gondolom, hogy szívesen hallgatnád végig mint beszélem meg a terhesség által felvetett járulékos problémákat a testőreimmel. Vagy ha érdekelne is a beszélgetés, pont elég nekem annyi ember hozzá. Remélem így már egyértelműbb a dolog. /mondtam hűvös nyugalommal, ezüst-zafír-obszidián pillantásom az övébe fúrva.
Élveztem ahogy beburkol minket a mágia, erősebbnek éreztem magam tőle, pedig már így is félő volt, hogy az a hatalmas varázs, ami bennem rejtezik egyszer szétszaggatja ezt a törékeny testet, amibe belezárták. Habár a vámpírság ad néhány extrát, de még így is sok lesz, ha tovább növekszik a hatalmam.
Aztán amikor megint felhozza a terhességet, legszívesebben morognék, mert pont ez az, amit jelen pillanatban a hátam közepére sem kívánok, de azt hiszem nem lenne túl felséges, ha nekiállnék vicsorogni, mint egy bolhás kutya... pedig lenne kedvem hozzá, tényleg!
De végül csak vettem egy meditatívnak szánt mély lélegzetet és az ablak irányába fordítottam a pillantásom. Illetve arra, amerre ablak lett volna egy normális hintón, nem pedig az átláthatatlan feketeség. Így kezdtem el beszélni, még az irányába sem néztem, nah nem mintha bármit is látott volna az arcomon, ahhoz túl sötét volt, de a megszokás nagy úr./
- Nagyon meghat az aggodalmad, de ez valami olyasmi, amit a lehető legkevesebb szemtanúval kell elintéznem. Mellesleg nincs szükségem a nyakamba lihegő testőrök hadára, se a gyógyítók aggodalmaskodására. Továbbra sem halálos beteg vagyok, habár ha ez így megy tovább lassan úgy fogom érezni magam. Hidd el megértem nektek mit jelent ez a gyermek, illetve szeretném azt hinni, hogy megértem, de neked is meg kell értened valamit. Danu nem teremtett még egy olyan rossz alapanyagot anyának, mint amilyen én vagyok. A Domb jövője és uralkodásom biztosítása a gyermek, de ettől még nekem nem kell rajonganom érte, mint valami nyáladzó pincsikutyának. Soha életemben nem akartam gyermeket, az Istennő mégis a nyakamba sózta, hát azt hiszem ennyit szenvednem kell az ajándékaiért cserébe, de mindennek van határa. Ha mindenki elkezd babusgatni, és minden lépésem féltő pillantások garmadája fogja övezni, akkor Danura... nem is, a Mindent elnyelő sötétségre esküszöm, hogy nem állok jót magamért. /mondtam. A szavaim jeges tőrökként fúródtak bele a sötétségbe, de mindet komolyan gondoltam. Nem voltam anyatípus és nem voltam hajlandó semmin sem változtatni a gyerek miatt. Az egy dolog, hogy most hirtelen azoknak is fontos lettem, akik az életemre törtek, de nem vagyok hajlandó ezért sem elviselni a nyáladzásukat. Nem kell gyógyító, akkor tényleg valami nyomoréknak érezném magamat.
De csak megcsóváltam ismét a fejem, persze ismét feleslegesen, hiszen nem láthatta, majd amikor a Hintó lágy mágiakitörés közepette megállt, kiszálltam. Fölöttünk az égen millió szerteszórt gyémántként ragyogtam a csillagok. Egy pillanatra éreztem, hogy egy korszak lezárult ezzel, éreztem, hogy parányi pont vagyok csupán egy hatalmasabb tervben. De legyen bárhogy is, a magam sorsának én leszek kovácsa. Haladok a kijelölt úton, de nem hunyászkodok meg.
Az arcom az ég felé fordítottam és ismét hagytam, hogy a fenevad mosolya eluralkodjon rajta. Éreztem ahogy a szemem gyűrűi színt váltanak, az ezüst rézbe, a zafír rubinba fordul. A szemfogaim hosszabbra nyúltak és éreztem, ahogy az érzékeim kiélesednek. Az erdő zajai mintha mégis visszafojtottabban morajlottak volna, mintha tudták volna, hogy érkezünk, és félték volna a vadászokat.../
- Gyere a mamához kicsi fiam.... /pásztáztam végig a vadont a pillantásommal, majd kiterjesztettem azt a láthatatlan tekintetet is ami a sidhe részem volt. Eggyé vált a tudatom az éjszakával, egyszerre voltam mindenhol és sehol, éreztem ahogy ő is nyúl felém, üdvözli az életet bennem és tiszteli a halált.... Aztán elkaptam. Gyenge rezzenés volt csupán a pókhálómon, de nem tudott elbújni elég gyorsan. Megéreztem, hiszen az én mágiám volt, még ha most nem is az én testemben lakozott./
- Erre, megtaláltam. /emeltem démonfénnyel izzó tekintetem társnőmmel, majd egy vadászó nagymacska lépteivel megindultam a fiam felé.../

(229)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900 augusztus 15.*


/A halál lenget körül, mégsem féltem. Ha másnak születtem, más esszenciával, vagy egy szánalmas embernek, valószínűleg így tettem volna. De ebben az életben, amit Danu nekem adott, és nem az anyám, aki megszült, hanem Danu adta az életem. Neki köszönhetem a hatalmam! Itt és most mérhetetlen nyugalommal élveztem a helyzetet!/
- Értem!
/Mosolyodtam el halványan, a magyarázat után./
- Ahogy gondolod!
/Be kell vallanom magamnak, hogy jól esne, ha csak egy pillanatig is, de ott lehetnék, miközben áttárgyalják, ki is az apa. Az abban a helyzetben lévő feszültség valószínűleg kézzel fogható lenne. Egy apró káröröm az elmúlt pár évért cserében, jól esne. De mivel már kinőttem ezekből a gyerekes és ráadásul túlságosan emberi érzésekből, így nem fogom kifundálni, hogy mégis ott legyek és átélhessem.
- A testőreid, nem hiszem, hogy aggályoskodnának! Csak egyetlen szavadba kerűl és bármit megtesznek neked! Akárcsak egy bizonyos sidhe is, aki ezzel biztosítaná a lojalitását feléd, hogy elfogad őt az Udvarban.
/Fűzöm tovább a gondolatot, miközben közel hajolok hozzá. Teljesen megértem az érzéseit, de ezeket nem szabad kimutatni, mert az udvarunk elnyelnének minket./
- Valóban sokat jelent az Udvarunknak az amit nekünk adsz!
/Lehelem a füléhez közel, a nyakának lágy ívébe./
- De azt ne feledd el soha Húgom, hogy ezt soha senki nem fogja neked kimutatni! Mert ezt teljesen evidensnek veszik, hogy meghozod ezt az "áldozatot" értük!
/Lágy csókot adok a lassan lüktető ütőérre./
- Viszont mivel csak a Halál van itt és semmi más, hadd mondjam el a véleményem nyersen, ahogy te is megosztottad velem a sajátod!
/Egy újabb csók után vissza ülök a helyemre./
- Mi mindig megfogjuk érteni egymást!
/Mosolyogtam el jéghidegen. Mert az igazság ez volt! Túlságosan hasonlítottunk! De még neki az uralkodás jelentette az élet értelmét, addig nekem más célt kellett találnom, mert én sosem lehetnék az udvarom királynője!
Hagyom, hogy kiszálljon előttem, és kieressze hatalmát. Én mint egy arányék követem, hiszen igazán sokat nem tudok tenni itt a semmi közepén, ahol a hatalmam sem tudom kin gyakorolni. A ruhám sem terepmunkára van tervezve, és bár a pengém nálam van, a Névtelen ellen mit sem ér!
Bólintok Lynarinnak és elindulok amerre vezet. Valahogy várom az újabb találkozást Vele!/


{101}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

- Igen, ezzel tisztában vagyok. Nem is azzal van problémám, amit tennének....
/Aztán tudatosodott bennem, hogy bármennyire is jól esik végre egy kicsit őszintébben beszélni valakivel ostobaság lenne minden titkom és a lelkemben lakozó démonokat elétárni. Nem szükséges tudnia, hogy az a bajom, hogy hülyén érezném maga, hogy fene essen belé, de én kispolgári nevelést kaptam és ha éppen nem egy vérmámorban tobzódó nimfomán fenevad veszi át az uralmat az agyamban, akkor nagyon is tud zavarni, hogy annyi pasival feküdtem le, hogy nem tudom melyikük a gyerek apja.... Vessetek meg érte, prűd vagyok! Habár azt hiszem elég jól titkolom...
Minden esetre lakatot tettem a számra, úgy döntöttem ennyi is bőven elég információ volt a magánéletemről, talán még több is a soknál. A figyelmem inkább Lyen szavaira fordítottam és volt értelme. Habár nem mondott újdonságot, mégis ismét rá kellett jönnöm, hogy lehetek sidhe, lehetek az uralkodójuk, de ahhoz, hogy teljes mértékben azonosuljak velük több száz évet kell köztük élnem, sőt talán még az sem lesz elég ehhez.../
- Nem is várom el. Soha nem is vártam el, hogy körberajongjanak, hogy hálálkodjanak. Azt hiszem félre értettél. Ponthogy azt akarom, hogy hagyjanak magamra, hogy ne kezeljenek úgy, mint a krónikus betegségben szenvedő kislányt, aki a végnapjait éli és ezért a tűztől is óvni kell...
/Aztán bevallom meglepett. Sok mindenre számítottam, egy nyers kirohanásra, újabb rendre igazításra, de erre nem. Szokás szerint hálás voltam a sötétségnek, talán még jobban, mint eddig bármikor, mert amikor megcsókolta a nyakam bevallom megingott a maszk és az őszinte meglepettség kiült az arcomra. Ilyesmi ritkán történik, de ritkán is döbbentenek meg ennyire. Habár butaság ezen ennyire fennakadnom, hiszen azon kívül, hogy bízhatok benne valamennyire Danunak hála, nem sokat tudtam róla, sőt semmit. Akit nem ismersz, arról pedig ne ítélkezz, ehhez az elvemhez jobb lesz ha tényleg tartom magam, ha már meghoztam.
Végül a köztes megoldásként úgy döntöttem nem reagálok erre semmit, talán az a legbölcsebb dolog, amit tehetek./
- Nos azt hiszem egyet kell értenem veled. Ezért is téged hoztalak magammal, a többiek nem értenék. /mondtam hűvös nyugalommal. Tényleg éreztem benne a hasonlóságot, néhány mondatban, gesztusban, vagy utalásban, de ehhez továbbra sem ismertem elég jól. Minden esetre az biztató volt, hogy ő is így gondolta. Soha nem hittem volna, hogy egy másik sidheben rokonlélekre fogok találni, túl idegenek voltak nekem...
Végül azonban kiszállva vadászatra indultam. Ahogy a vámpír egyre jobban átvette az irányítást, ahogy a mozgásomba a gesztusaimba egyre több vegyült a fenevadéból, szép lassan leolvadtak rólam a gondok. Nem voltam már testőrök, feledtem a mellettem sétáló nőt, még a gyermeket is... Nem maradt semmi csak a préda, akit el kellett ejtenem...
Hangtalanul lopakodtam, csendesen akár egy árny, testvéreim körém fonódtak és köntösbe burkoltak elrejtve a vizsla szemek elől. A mágia nyomvonalát követtem, akár vadászkopó a szagot, éreztem hogy kuszálja össze a szálakat a préda, ahogy menekül.... Felkacagtam, a nevetésem azonban mély morgásba fulladt, ahogy a hátára vette a lágy éji szellő. Aztán meglódultam, olyan sebességgel ahogy ember nem, csak vámpír rohanhat. Hamarosan már a szagát is éreztem, édes volt, otthonos és ismerős, olyan akár a sajátom, de egy árnyalatnyival mégis másabb. Aztán egy kékes villanás, egy felszikrázó szempár és rugaszkodtam. Hamarosan nekiütköztem az idegen testnek és összegabalyodva szánkáztunk végig a havas avaron. Éreztem ahogy ellenáll, az ereje meglepett, erősebb volt nálam is. De végül a birkózásunk közepette valahogy én kerültem felülre és elkaptam a pillantását. A teljes hatalmam a nyakába zúdítottam és minden erőm egy parancsba sűrítettem./
- Ne mozdulj! /Ő pedig megdermedt, habár éreztem, hogy küzd ellenem, ahogy próbálja keresni a kiskaput, hogy szabaduljon alólam a mozdulatlanságból. Ahogy kicsit kitisztult a fejem újabb meglepetés ért. Míg az álombeli lány arca hasonlított az enyémre, addig az, ami most dacosan felnézett rám, szinte a tükörképem volt, illetve azt hiszem így néznék ki, ha férfi lennék. A hajának éjszakából font sötétsége, a szemeinek zafírszíne, a bőrének halotti fehérsége, minden egyes vonása az enyém volt, csupán ahogy egy vízbe dobott kő megzavarja a képet, úgy volt ő én, és mégis más, hiszen minden vonásom mintha férfiasra változtatták volna. Csak döbbenten bámultam, majd kinyúltam és végigsimítottam az arca ívén./
- Hihetetlen... /suttogtam. Ha akartam volna sem tagadhattam volna le a hasonlóságot, bárki könnyedén ikertestvéreknek nézhetett volna minket./
- Szállj le rólam és eressz el! Takarodj a fejemből! /sziszegte dühösen. A hangja mély volt, és valahogy mégis még ez is hasonlított az enyémre. A mágiám béklyóba verte a testét, de a nyelvének nem vetett féket.
Nem tudtam erre mit reagálni, úgy döntöttem bevárom Lyent, hátha az ő megjelenése kiránt majd ebből a fura döbbenetből. Vagy hátha ő tud erre az őrületre bármilyen magyarázatot... Azt tudtam, hogy az Ötödik elemet belőlem teremtette a rítus amit elvégeztem, de hogy ennyire?!?/

(230)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900.08.25.*


/Amikor neki indul az árnyak szárnyán és magamra maradok, csak állok és nézem az érintetlen, csendes erdőt. Hátam mögött érzem a Halál eszenciáját, mert a Hintó nem tűnt el. Itt van még a Királynő másképp nem rendeli. Lényem egyik ajtaját óvatosan kinyitottam nemrég odabent, mert nem lenne tanácsos mindent egyszerre kiereszteni, amit eddig elfojtottam. A hideg ami a bokámat éri -mert csak egy finom bőrből készült saru, ami rajtam van, így nem óv meg a hótól-, nem zavar, hiszen mágiám segítségével nem fázom. Érzem a hideget, de nem zavar.
Nem tudom mennyi ideig állok egyszerű szemlélődéssel töltve el az időm, mire rászánom magam, hogy végre elinduljak. Nem is érdekel. A Halál eszenciáját keresve indulok szépen, nyugodtan előre. Követem a halványan derengő pókszálvékony fonalat, amit akkor tettem rá Lynarinra, amikor megcsókoltam, hogy követni tudjam, ha el eltávolodnánk egymástól.
Érzem, hogy kavarog benne a másik lényének része, és egy új érzés, amit akkor érzek, mikor már megtalálta a Névtelent. Mire oda érek már lezajlott a küzdelem java része, most amit látok az azt, hogy ki a nagyobb hal a pocsolyában. Mivel nem az én tisztem eldönteni, kettejük vívódásának végkimenetelét, ezért egy közeli fának dőlök. Nem látom a Névtelent, sem Lynarin arcát sem, mert előbbit eltakarja az utóbbi, aki nekem háttal van. Viszont amikor hallom megszólalni a Névtelent megborzongok, és önkéntelenül is ellököm magam a fától.
Határozott léptekkel megyek oda hozzájuk, hogy lássam is, hogyan néz ki a hang forrása. Ezt a késztetést nem tudom leküzdeni, még akkor sem, ha a testem minden porcikája felett már két lépés után nekem van befolyásom, és nem a hangnak. Nem látszik a döbbenet, amit érzek, mikor meglátom a fiú arát, hiszen legutóbb nem őt láttam. Akkor sokkal nyersebb volt, nem ennyire sidhés vonásokkal rendelkezett!
Most pedig egy kifejezetten jóképű sidhe feküdt előttem. Hosszú fekete haja szétterült a teste körül. Hideg, dacos szeme csak úgy keresztüldöfte anyja testét, ahogy rá tekintet. Vagy amikor rám emelte pillantását, én sem kaptam barátságosabb fogadtatást. De tőlem sem számíthatott másra./
- Lynarin.
/Hangom hidegen csenget, miközben a kék szempárba fúrtam tekintetem, hogy érezze nem félek. Hiába Ő a Névtelen!/
- Mond el neki, hogy miért jöttünk. Talán mégis jobb lenne, ha tőled hallaná, mint tőlem.
/Egy apró félmosolyra futja csupán, amikor megfogom a felkarját, hogy felsegítsem a fiúról./
- De ne rajta ülve, mert az nem eléggé elegáns. És nekünk meg kell tartanunk egy színvonalat!
/Szemem nem veszem le a fiúról, és amíg csak tudom próbálom a szemkontaktust is fenntartani vele./
+ Meg kell hagyni, hogy nagyon vonzó! Hmmm... összegyűrném vele a lepedőt! De vajon kötélnek álla? Hiszen én csak egy egyszerű és teljesen hétköznapi sidhe vagyok! +
/Kisebbségi komplexusom mi a fenének most tört elő belőlem nem tudom! De szerencsére ez sem látszott, mert tartásom a Napfényes Udvar dámáit lepipálta volna.
Kis tűsödné után kinyújtom a kezem a fiú felé, hogy felsegítsem a földről./
- Nem mintha nem állna jól a havas kontraszt, hogy ott fekszel, de talán neked is kényelemesebb, ha két lábon állsz.
/Hideg hangom, ellentétben áll szándékommal szemben, de nem tehetek róla./


{102}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Lyen érkezése valóban kiránt a bűvöletből. Eddig úgy éreztem magam, mint a préda, akit megbűvölt a kígyó pillantása és nem szabadulhat... pedig itt én voltam a vadász és ő a préda, nem pedig fordítva. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam túltenni magam azon, hogy a mágikus rítus egy másolatot csinált rólam./
+ Hát azt hiszem ez egy jó lecke volt... Mielőtt őrült módjára belevetném magam valamibe, jobb lesz, ha minden oldalról megvizsgálom amit csinálni akarok. Nem kell több káros mellékhatás, se pedig mágikus bestiából lett ikertestvérek... +
/Azonban már nem tudtam mit kezdeni az egésszel, se visszafordítani, se elpusztítani nem tudtam. A lányom azt mondta szükségünk volt rá, és miután már nem kételkedhettem a létezésében nem volt más lehetőségem, mint azt csinálni, amit mondott.
Hagytam, hogy Lyen felsegítsen és amíg fölálltam rendeztem a vonásaimat is. Tudtam a szemem visszanyeri eredeti ezüst-zafír-obszidián színét. Így pillantottam le a dacos tekintettel minket vizslató lényre, aki az én arcomat viselte. Azonban csak akkor szólaltam meg, amikor Lyen őt is talpra akarta segíteni./
- Hagyd, nem tud mozogni, köti a mágiám. /mondtam immár nyugodtan. Nem voltam nyugodt, de a testtartásom, a mozdulataim uralkodóiak és hűvösek voltak. Egy kecses mozdulattal kirántottam a Lélekfalót a tokjából, majd odaléptem a Lényhez és a torkához illesztettem a pengét. Hallottam ahogy a kard éhesen felszisszen, a karomon remegett végig az éhsége, a vágya, hogy ezt a különös mágikus lelket magába zárja. Tudtam az én lelkemre a legéhesebb, hiszen azzal szabadulna az uralmam alól, ez a lélek pedig túlságosan hasonlított az enyémre ahhoz, hogy ne legyen számára mindennél csábítóbb falat. A penge azonban meg sem rebbent, ahogy a földön fekvő fiú sem./
- Tudod ki vagyok? /kérdeztem farkasszemet nézve a saját szemeimmel./
- Igen, anyám... /mondta gúnytól csöpögő hangon./
- És tudod milyen kard ez?
- A Lélekfaló.
- És azzal is tisztában vagy mi lesz, ha ezzel vágom le a fejedet?
- Véget ér a létezésem. Te pedig szörnyű kínok közepette fogsz fetrengeni, vagy talán követsz a sírba... /ejtette ki kéjes élvezettel a szavakat, én pedig rájöttem, hogy könnyebb megdöbbenteni engem, mint gondoltam volna./
- Mégis miért lenne így? /érdeklődtem rendületlenül, mert a hűvösség maszkját még sikerült megtartanom./
- Már akkor is tudtad, amikor megkérdezted. De ha ezt akarod elmondom én, had hallja a kis ölebed is és adja tovább a sidheknek hogyan lehet elpusztítani téged... Biztos szükséged van még több ellenségre. /kacagott fel, majd pillantását az enyémbe fúrva rendületlenül folytatta./ A világ kezdete óta létezem, az ősi sidhe uralkodók alkottak, a nagy háború után, amit a Halál gyermekei ellen vívtak. Megalkottak lemondva a mágiájuk egy részéről, hogy soha többé senki ne törhessen olyan uralomra, mint a testvérek, akik Danu húsából és véréből lettek. Engem pedig évezredekre egy sírba zártak és később mellém fektettek más szerencsétleneket is. Nem is számolom meddig nem láttam a napvilágot, meddig tartottak elzárva, akár egy veszélyes bestiát, akit rabságra teremtettek, mert azt testesítette meg, amitől magukban is rettegtek. Ez azonban nem zavart, vagy legalábbis nem tudatosult bennem soha, mert ha úgy vesszük a lényemet alkotó varázs nyers vadmágia volt csupán, nem önálló tudat. Aztán évezredek, vagy talán milliók bezártsága után te előhívtál engem, szólítottál síromból és elengedtél, pedig mindenki reszketett tőlem... Értelmet adtál nekem, hogy véghez vihessem a parancsodat. meg is tettem, megtisztítottam Danut, ahogy kérted, lemartam a testét borító idegen burkot. Azonban ahogy értelmet kaptam, nem akaródzott visszatérni a síromba. Vissza akartak zárni, én azonban nem akartam az elkövetkező évezredeket is ott tölteni. Kiskaput kerestem hát, és meg is találtam azt. Te meghaltál, hogy életet adhass nekem, én pedig visszaadtam ezt az életet. Azonban a végtelen mágia, amiből a lényegem állt képes volt valami olyanra, amit ti sidhek már nagyon régen elfelejtettetek. Az én mágiám teremtésre termett. Valódi teremtésre, nem apró trükkökre, amit most annak csúfoltok. Valaha istenek voltatok, de belőletek már kiveszett az istenek hatalma. Én még isten voltam, csupán börtönbe zártak. Tehát amikor visszahoztalak téged veled jöttem. Az a rész, aminek tudatot adtál kiszökött a barlang résein és a tied alapján testet teremtettem magamnak. Azonban lelket csak az Istennő adhat nekünk, ehhez még nekem sem volt elég hatalmam... Tehát elvettem a tiedből. Ne nézz így, hiszen tudtad! Valld be, hogy azóta érzed azt a furcsa hiányt, mióta visszatértél a halálból... A lelked már nem egész Királynő, illetve nem úgy ahogy eddig volt, egy része nálam van. Az én testem élteti, az én mágiám tartja életben, de a kettőnket összefűző fonál mindennél erősebb. Ha te meghalsz veled halok én is. Viszont ha én meghalok, szerinted mennyi ideig tudsz élni a lelked egy része nélkül? /húzódott gunyoros mosolyra az ajka.
Csak döbbenten bámultam. Már nem érdekelt ki látja, nem érdekelt a maszk. Igaza volt, éreztem a hiányt, azt a furcsa ürességet, amit és a halál csókjának minősítettem. Tisztában voltam vele valamilyen szinten, már amikor az Éadromba költözött lélekparányt kutattam, akkor is éreztem, hogy valami megváltozott, hogy valami más, de talán nem is akartam elfogadni az igazságot, mert túl rémisztő volt az egész. Valami olyat hívtam életre, ami fölött már nem volt hatalmam. A tekintetem azonban megkeményedett, éreztem ahogy a harag átmos és megtisztít./
- Hogy meddig? Azóta egész jól megy, hogy elloptad a lelkem egy részét... /suttogtam rányomva a pengét a bőrére. Éreztem ahogy a fegyver kéjesen megremeg amikor a Névtelen vérét megízleli...
- Ne! Várj! Félreértettél... Nem elvettem a lelked, kölcsönvettem egy darabját. Ez az egész bonyolultabb annál, mint ahogy gondolod!
- Akkor magyarázd el nekem oh ősi bölcs... /mondtam pont azon a gúnyos hangon, amin ő beszélt eddig, maximum az enyém kissé magasabb volt, de ugyan az a hangsúly, az az íz./
- Rendben. A lelket nem lehet darabokra tépni, de összekötheted másokéval. Nálam lehet úgy a lelked egy darabja, hogy ott van nálad is. Csupán én használom, belém olvadt, a részem, és nem lehet már elszakítani, mert azáltal, hogy magamhoz vettem, ha úgy tetszik magamhoz kötöttem, egyszerre létezik két helyen. Ettől egyszerre lesz erősebb és gyengébb. Ha bármelyik részét elpusztítod valószínűleg viszi magával a másikat is. A te lelked egész, csupán egy része hozzám van kapcsolva, ahhoz a vadmágiához, ami vagyok. Igen, bevallom én enélkül nem tudnék létezni. Ha nem lenne lélek, ami ehhez a testhez kapcsol, nem tudtam volna megszöktetni az erőm egy részét a börtönből, mielőtt rázárták volna a pecsétet. Az, ami valaha voltam, amit az idők kezdetén teremtettek nagyrészt a sírban pihen mióta visszahoztak téged. Le kellett mondanom a hatalmam egy nagy részéről, hogy testbe költözhessek, de megérte. Értsd meg, nem lehetek rab újra! Nem bírom elviselni tovább azt a börtönt! /suttogtam, majd lehunyta a szemeit.
Elvettem a kardot és visszacsúsztattam a tokjába. Csak bámultam az arcát és fogalmam sem volt, hogy most meg mi a fenét csináljak. Egy biztos, úgy összezavartam mindent, ahogy talán még soha senki... elszabadítottam egy ősi szörnyet, de nem pusztíthattam el, mert valahogy a részem volt. Nem úgy mint egy kar, hanem valahogy szorosabban. El kellett fogadnom amit mondott, mert éreztem, hogy igaz. Most ahogy ott térdeltem mellette éreztem a köteléket. Tapasztaltam már hasonlót, de soha ilyen erősen. A lelkeinket összekötő mágia olyan szoros volt, amilyenről még csak nem is hallottam. Vettem egy mély levegőt és kimondtam azt, ami valószínűleg megváltoztatja a sorsom, és ki tudja még milyen más hatásai lesznek.../
- Hát legyen. Tudom, hogy amit mondasz igaz. Én hívtalak életre, engedtelek el, cserébe te teljesítetted a parancsom. Azonban ezért /végigsimítottam az arcán/ még nem adtál nekem viszonzást. Ez a test és lélek az enyém. Azért pedig hogy használd őket, hogy szabad légy, és ne zárjam vissza őket a többi részed mellé a sírba valamilyen ellenszolgáltatást kell adnod nekem... Úgy hiszem ez így korrekt, nem igaz?
/Láttam, hogy egy pillanatra meglepetés suhan át a tekintetén, de aztán rövid gondolkodás után választ adott./
- De. Nevezd meg az árat, amit a szabadságomért kérsz. /mondta csendesen. Már nem volt gunyoros, hűvösen beszélt, akárcsak én./
- A te életed mindenképp az enyémtől függ. Ha én meghalok, jössz velem te is, illetve ez a részed, a szabad részed mindenképp követ engem a sírba. Tehát igazából amit kérek a te érdeked is szolgálja. Azt akarom térj haza velem a Holdfényes udvarba és óvj meg engem az orgyilkosoktól és álnok rosszakaróktól.
- Nem erre vannak a testőreid?
- De igen, őket azonban sajátos érdek is hajtja és hiába esküdtek hűséget, ha valami ellenem fordítja őket árulóvá válhatnak. Te nem, hiszen ha én meghalok, meghalsz te is, nem igaz? /mosolyodtam el, hidegebben a téli éjszakánál./
- De.
- Nos akkor? Visszatérsz velem Névtelen?
/Láttam ahogy elgondolkozik, hogyan fontolgatja a választ. Ahogy a kezem a karján nyugodott még mintha érzelmek is átszivárogtak volna a kötelékünkön át. zavar... aggodalom... kétség... Meglepő és megdöbbentő volt az egész, de tudtam nem céltalan. A lányom nem hiába küldött ide. Ennél tökéletesebb testőr, ennél megbízhatóbb szövetségest nem sodorhatott volna az utamba a sors.
Végül úgy tűnt egy év is eltelik, mielőtt válaszolt volna./
- Visszatérek veled. Leszek az őrződ, azonban kérnék még valamit. Te azt mondtad, a szabadságomért cserébe kérsz tőlem valamit... Szeretnék szabad lenni, szeretnék élni. Adj nekem egy nevet, adj nevem egy teljes életet, amilyet soha nem élhettem, és én cserébe megóvom a tied, megóvom az életünk. /fúrta a pillantását az enyémbe és most nem próbált eltakarni semmit. Láttam a kék pillantásban a vágyakozást, az éhezést arra, ami soha nem adatott meg neki. Ahogy elképzeltem az évezredek magányát, amit át kellett élnie egy részem őszintén sajnálta és együtt érzett vele. Kivártam egy pillanatot majd felálltam, felé nyújtottam a kezem, ahogy nemrég Lyen, majd hagytam, hogy a varázsom eloszoljon, ami eddig mozdulatlanságba dermesztette./
- Állj fel, és térj haza velünk... Cain. /mondtam, az ajkam ironikus mosolyra húzva. Lassan mozdult, mint aki még nem biztos benne, hogy uralja a testét, majd megfogva a kezem fölállt. Most szemügyre vehettem az izmokat, amik az enyémhez hasonló holtfehér bőr alatt acélosan mozdultak, és amikor kihúzta magát fel kellett néznem rá. Lehet az én mintámra alkotta a testét, de egy kicsit túllőtt a célon. Míg az arca szinte tükörképem, csak kissé férfiasabb, a teste egy tökéletes harcosé. Első ránézésre is elérte a két méteres magasságot, és minden mozdulatából sütött a visszafogott, de nyers erő. Elmosolyodott továbbra is fogva a kezem, majd fejet hajtott./
- Köszönöm anyám... vagy nevezzelek Királynőnek? /mosolygott továbbra is, én azonban erre csak grimaszoltam./
- Maradjunk a Királynőnél, az anyámtól a szőr is feláll a hátamon. /mormogtam durcás gyerekként, mire ő felnevetett. A kacaja gyöngyöző és lenyűgöző volt, illetve annyira nem, mert ismertem már ezt a hangot, az enyém volt, csupán egy árnyalattal mélyebb, férfiasabb. Aztán Lyenre nézett, és én is hasonlóan tettem. Szinte meg is feledkeztem a Bevégzés Bárónőjéről, amíg a Névtelennel csevegtem. Ezért felírtam magamnak egy hatalmas rossz pontot, mert óriási figyelmetlenség volt részemről, de mentségemre szóljon ilyen őrült szituációba ritkán csöppen az ember lánya./
- Nos Bevégzés Bárónője, számíthatok rád? Nemrég azt mondtad nagyon hasonlóak vagyunk... Ha ez így van, hát tarts velem! Danu hozzám irányított és úgy hiszem nem ok nélkül. Minden segítségre szükségem lesz, hogyha a belső ellenségeket is ki akarom gyomlálni. Cain velem marad, és vigyáz rám, te tudod miért, és a tudás hatalom, azonban ha rosszul használod veszélyes is lehet... /villant fel a vörös láng a szememben egy pillanatra. Egyenlőre megbízhatónak tűnt, bízni akartam benne, de ahogy nemrég az angyalnak is kifejtettem nem tudtam igazán megbízni senkiben. Talán csak abban a különös lényben, aki most is a kezem fogta./ Azonban ha megtartod a titkot és mellém állsz olyan hatalomra tehetsz szert, amilyet nem szégyellsz. Szükségem lesz olyan emberekre, akik az én szavaim tolmácsolják majd, akik segítenek véghezvinni a parancsaim. Számíthatok rád ebben? Akarod és fel mered vállalni azt a felelősséget, ami a magas ranggal és befolyással jár? /néztem rá őszintén, habár kissé vizslatón. Tényleg hajlandó voltam nagy befolyást adni neki, hiszen egyszer már bizonyított, de ha elutasít készen álltam arra is, hogy elpusztítsam. Cain hatalmas fegyver volt, de óriási gyengeség is, ha igaz, hogy nem csak ő függ tőlem, hanem én is tőle. Ha pedig Lyen nem velem lesz, akkor ellenem, ebben az esetben pedig nem mehetett el ezzel a titokkal./
- A választás a tied. Azt mondtad az udvar jövőjét hordozom magamban... Ha részese akarsz lenni ennek a jövőnek állj mellém! Szükségem lesz megbízható emberekre, akiknek fontosabb az udvar felvirágoztatása, mint saját szánalmas büszkeségük, ami személyem sért. A gyermeknek nevelők kellenek majd, nekem pedig tanácsadók és végrehajtók... Tarts velünk és légy részese ennek a jövőnek! /mondtam erőtől sugárzó hangon. A mágiám táncra kelt, éreztem ahogy felerősödik Cain közelében, mintha a benne lakó lélekmag felerősítette volna az erőm és fokozva küldte volna vissza. Mintha a benne élő lélekdarab nem hogy gyengített volna, hanem épp ellenkezőleg, felerősített, ha a közelemben volt.../
+ Azt hiszem ha visszatértünk a Dombba és magunk vagyunk, részletesebben ki kell majd faggatnom ezekről a mágikus kapcsolatokról... Akkor nem áll fenn majd a veszélye, hogy több olyan őrültséget kövessek el, amik akár rosszul is végződhetnek. Viszont jól használva... hmmm....Talán mégse olyan esélytelen a harcom. +

(231)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900.08.15.*


/Lynarin szavaira megálltam a mozdulatban, hiszen így nem tudtam felsegíteni a fiút. Ezért két lépés távolsággal arrébb is léptem, hiszen nincs rám szükség. Nem kell megóvnom a Névtelentől, az Örökös anyját.
Az amit most hallok, valószínűleg egy másik sidhének vagy megfeküdte volna a gyomrát, hogy a Névtelen ennyire esendő és a Királynő ennyire erős lett, vagy buzgó mócsingként rajonganá körbe mindkettejüket, hogy a megfelelő pillanatban megölje egyiküket, hogy ezzel két legyet üssön egy csapásra. Én egyik kategóriába sem sorolom magam, legalábbis, a gondolatmenetem nem ezekbe az irányokba indult el. Figyelem a beszélgetés minden egyes momentumát, bár úgy teszek fapofával, a körmömet fixírozva, mintha az lenne a legnagyobb problémám, hogy a fekete körömlakkom mennyire matt, vagy fényes. Elmém eközben alternatív lélekkapcsolásokkal és lélekegyesítésekkel kapcsolatban kutat, a számtalan könyv és pergamen mérhetetlen tudásából kinyerve, amit az elmúlt évszázadok alatt tettem magamévá./
+ Vissza kell jutnom az Öreg Tölgybe! +
/Az eddigi érdeklődésem, mely szexuális jellegű volt pillanatok alatt elillan. A francnak kell egy nyafogó kis csaj az ágyba! Mert nagyon úgy tűnik, hogy ezzel a léleklopással a természetét is örökölte./
+ Roppant kellemetlen! +
/Érzem, hogy mindketten engem néznek, miután kitárgyalták, mennyire jó is lesz ez a kötelék számukra. Unott és közönyös tekintettel nézek farkasszemet a Királynővel./
- Ennyire öregnek nézek ki, hogy mindent meg kelljen ismételnem?
/Vonom fel egyik szemöldököm. Hangom hideg, akár a környezetünk./
- Nem vagyok papagáj sem! Nem fogok újra esküt tenni, de had emlékeztesselek mégis arra, amit az Öreg Tölgyben mondtam neked húgom! "Nem azért ébresztett fel álmomban, hogy ne halljam meg szavát! Ö, úgy akarta, hogy most itt legyek és részese legyek titkodnak. Innentől a döntés a tied, húgom. Én Danu akaratát követem!" Nem érdekel rang, amit adni akarsz! Az Ősz házának tagjait ezek a névleges dolgok nem jelentenek semmit! Nem azért vagyok itt, hogy maholnap megöljelek és ledöntselek a Trónról!
/Tekintem Cainra szegezem, újra bele fúrom egy pillanatig a szemébe, saját háromíriszes szemeim./
- Nem vagyok az ölebe!
/Vissza fordulok, miközben elindulok Lynarin felé./
- Sem neked, sem másnak! Szabad akaratból vagyok melletted most is! Nem azért mert a színfalak mögött megbújó intrika ezt kívánja! Érdekesnek ígérkezett a Vadászat, ezért vagyok itt. Mert kértél és nem parancsoltál! Én nem vagyok az ellenséged! Mint meg is jegyezted, nemrég elhangzott szavaim, sokban hasonlítunk! Még ha nem is teljesen! De ez azt hiszem pont így jó!
/Az álla alá teszem az ujjam, és feljebb emelem a fejét, hogy könnyebben rám tudjon nézni./
- Nem kell a világnak négy Lyen! Elég bőven belőle kettő! Akárcsak belőled!
/Hüvelykujjammal végigsimítom a Lyn ajkát./
- Bármennyire is kételkedsz és nem hiszel bennem, én nem vagyok az ellenséged! Engem nem fűz érdek ehhez a kapcsolathoz, ami kettőnk között alakul! Én tényleg azt az elvet követem, hogy amit adsz, azt kapod!
/Lapos pillantásom alól figyelem a három íriszű szemeit, akárcsak szavam, tekintetem is megdermesztene másokat./
- Vagy megölsz itt, hiszen igen jelentős potenciális veszélyforrás vagyok rád nézve, amennyiben nem hiszel szavaimnak. vagy elfogadod, hogy ez a mi hármunk titka marad. Hmm... négyünk. Mert Danu mindent lát és hall!
/Félmosolyra húzom a szám. Kis ideig csak hallgatok, majd újra megszólalok, mint aki tudja már a választ./
- Viszont mielőtt vissza térnénk. Had tegyek fel egy-egy kérdést.
/Tekintetem, jéghidegen fordítom a Névtelen felé./
- Cain, testőrként azt hiszed élni fogsz? A létezés nem egyenlő az élettel, de kezdetnek nem rossz!
/Vállat vonok, mint akit nem igazán érdekel a válasz. Figyelmem is vissza fordítom Lyn felé./
- Lyn, a Halál mikor szőtt ármányt és nem nyíltan közeledett? Attól mert sidhe vagyok és ismerem az észjárásukat, még nem jelenti azt, hogy úgy is kell viselkednem, mint nekik!
/Ahogy leengedem a kezem, ami eddig az állát tartotta, végig húzom a nyakán lágyan az ujjam. Majd magam mellé engedem./
- A visszafelé vezető úton, meg beszélhetünk arról, hogy kik lennének ideálisak dadának, örökös-testőrnek és számodra tanácsadónak, már ha érdekel a véleményem.
/Lépek hátra egy lépést./
- Míg te a vadászattal voltál elfoglalva én már elkezdtem gondolkodni ezen. Nekem valamivel több rálátásom van, mint neked, hiszen nem igazán építettél ki kapcsolatokat. Nem régóta vagy közöttünk!


{103}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/A zavarodottság és kétkedés helyét átvette valami olyan, amit jól ismertem. A harag. Az enyém volt, otthonos, régi barát, akit magam köré csavarhattam, mint egy pokrócot és felmelegítette fagyos lelkemet. Izzásig hevítette az indulatokat és erőt adott ahhoz, hogy elvégezzem, amit kell. Halálosan nyugodt rezzenéstelen arccal hallgattam végig Lyen minden egyes szavát, a szempillám sem rebbent közben, de a keblemben ébredező fenevadként gyűlt fel egyre több és több harag, egyre több és több elfojtott indulat... Megaláztatások, meg nem értések, árulások, de legfőképp a lenézés.
Amikor megérint betelik a pohár. A ruhámból árnycsápok törnek elő kavargó feketeségük eggyé olvad az éjszakával, de sokkal sötétebbek annál. Az egyik a kezére fonódik és elrántja az arcomtól bilincsbe foglalva. Ezzel együtt a düh is kirobban belőlem a fehéren izzó harag mágiaként hömpölyög körülöttünk, szinte látom a sötétkék felhőt, a saját varázsom, ami beburkol minket. Mindenhonnan csápok nőnek, az éjszaka mintha testet öltene és egy pillanat alatt szoros bábba fonják a nő testét.
Amikor már mozdulatlanná szorítják, akkor szólalok meg én. A hangom visszafojtott, pont olyan hideg, mint az övé./
- Akkor kezdjük talán az elején! Nem vagyok a húgod! Az őszinteségért cserébe én is őszinteséget várok, de nem szemtelenséget! Nem, nem tűnsz olyan öregnek, csupán jószándékom jele volt, hogy nem parancsolgatok neked régebbi kijelentéseid nyomán! Viszont van valami, amit ne feledj el soha, még akkor sem, ha az a fene nagy tapasztalat, ami az összes sidhe mellét majd szétfeszíti, ott munkál benned! Én vagyok a Királynő, nem pedig te! Nem vagyok olyan öreg, mint ti, nem látom át annyira az intrikát és az udvaron belüli harcokat, ezt nem is tagadom... Azonban én vagyok az uralkodó minden gyengém ellenére, mert a hatalmam megvan hozzá! Ne tégy hát próbára!
/Engedtem az árnyak szorításán, amik finoman a földre helyezték őt, majd lefoszlottak róla. Összefontam a mellem előtt a kezeim és továbbra is farkasszemet néztem vele./
- Talán elhiszem amit mondasz, talán nem. Mint te magad is említetted, én nem látom át annyira ki tesz valamit intrikus előnyből és csupán kedvtelésből... Számomra ugyan annyira tűnt érdeknek a társaságod, mint puszta kalandvágynak. Én lennék a legboldogabb, ha megbízhatnék benned, de már nem bízom senkiben. Már számát is feledtem hányszor vertek át, hányszor használtak fel önös érdekből... de nem is számít, csupán az, hogy többé nem engedem. Örülök, ha mellém állsz, de nem fogok feltétlenül megbízni benned. És ha velem vagy nem lehetsz független, aki kedvtelésből jön. Te is megmondtad, hűséget esküdtél nekem, tehát tartsd is be az esküd, habár tudom sidhe léted minden egyes pillanata sikoltva ágál az ellen, hogy elfogadd a parancsaim... De tudod mit? Nem érdekel! Ha Királynő vagyok itt én parancsolok! Ha nem vagyok rá méltó, akkor is így van! A kiszámíthatatlan szövetséges pedig rosszabb egy biztos ellenségnél! Tehát ha nem vagy hajlandó engedelmeskedni nekem, akkor ez így nem mehet tovább. Nem azt kérem, hogy a talpamat nyald, de ha valamit parancsba adok, azt hezitálás nélkül meg kell tenned. Nem csupán azért jössz el velem egy vadászatra, mert érdekesnek ígérkezik, hanem mert én azt mondom! Talán apróságnak tűnik, de a sidheknek azt hiszem nem kell magyarázni, hogy az intrika ördöge a szavak apró részleteiben rejlik!
/Egy pillanatra elhallgattam és jó alaposan szemügyre vettem az arcát./
- Nem kérem, hogy tégy nekem újra esküt, ezt valóban megtetted már. Azt akarom hogy tartsd meg az esküdet! /fúrtam a pillantásom az övébe, majd hűvösebben folytattam./
- Most pedig visszatérünk az udvarba, sok még a teendő. Hallgatom a javaslataidat a gyermek körüli emberekről. /Ezzel minden további nélkül meg is indultam vissza a Hintó felé. Részemről lefektettem a szabályokat. Nem várom el, hogy ajnározzon, de azt igen, hogy komolyan vegyen. Amíg csak a kicsi húgocska, a szerencsétlen múltlakó vagyok, addig soha nem fog rám uralkodóként tekinteni, pedig az vagyok. És mától úgy is fogok viselkedni.
Pár lépés után még hátrafordultam és hozzátettem./
- És nincs belőlem se négy, se kettő, belőlem csak egy van. /A pillantásom találkozott Cainéval az ikerszempárral, de ő is csak biccentett, majd láttam, ahogy Lyen felé fordul ő is./
- Hidd el nekem Halál Hölgye, a létezés is milliószor jobb, mint évmilliókon át bebörtönözve lenni egy sírban, a szabadulás legapróbb reményszikrája nélkül. Mellesleg megjegyezném mindenki valami másnak az ölebe, mind tartozunk valakihez, aki felel értünk és akiért mi felelünk. Használhatsz rá más szót is, de akkor is igazság marad. Csupán azt választhatod meg melyik kéz az, ami etet téged. És ha már ez a választás a tied, hatalmat nyersz fölötte te is, mert nem ő vett el magának, hanem te választottad őt. A döntéseink tesznek minket szabaddá Bárónő. Ha a szolgaságot választod, akkor is szabad vagy, mert te választottad ezt.... /Aztán láttam, ahogy kissé vadállatias félmosoly terül szét az arcán, de a vadsága ellenére mégis volt benne valami megnyerő./
- Persze nem kell egyet értened velem. De nekem ez a választásom, mert élvezem, hogy végre van választásom, ha más között nem is, de a börtön és szolgálat között.
/Ezzel ő is elindult utánam, olyan csendesen haladt a havas talajon, hogy az én kifinomult hallásom is nehezen vette neszét. Amikor utolért megállt mellettem. Én csak biccentettem neki, vetettem még egy pillantást Lyenre, majd többet nem szólva megindultam vissza a Hintóhoz. Reméltem jól dönt. Hasznos segítség lett volna, talán egyszer olyan is, akiben megbízom. Azonban ha nem tisztel engem, mint uralkodóját, akkor ezennel végeztünk. Cainnak igaza volt részben, én pedig a Bárónő kezébe adtam a döntést, innentől rajta áll, hogy követ-e engem, vagy megpróbál egyedül boldogulni a nagy szabadságával./

(232)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900.08.15.*


/Hagyom, hogy átöleljen és szorosan tartson az árnyékból alkotott béklyó. Nem állok ellen saját mágiámmal. Nem a végeredmény miatt, mert a kettejük ereje jóval meghaladja az enyémet, hanem azért mert nem találom jelentősnek, az mostani erődemonstrációt. Ha meg akarna ölni, akkor a Lélekölőt használná, így csak üres fenyegetőzést hallok. Van egy két mondat, amire már majdnem elnevetném magam, de Gquen megjelenése komollyá változtat. Érzem, hogy a közelben van. Érzem, hogy ha csak egy apró jelét adom, akkor nekiugrik és újabb lélekdarabot szakít ki Lynarinból, mielőtt megölné./
+ Ne csinálj semmit! +
/Küldöm felé a mentális üzenetet. Remélem, hogy megérti a szándékom. Amit el akartam érni, voltaképpen meg is valósítottam. A kétségbeesésből kirángattam Lynt.
Mosolyom, mely szétterül arcomon, mikor megszólalok, teljesen ellentétben van a hangom hidegségével./
- Lynarin. Gondolkozz el azon, hogy ha más sidhe lenne itt, mi történt volna, mielőtt vissza térsz a Dombokba!
/Nem követem amikor elindul, továbbra is ott állok, csak figyelem ahogy mozog. A Névtelen szavaira nem is reagálok, mintha meg sem hallanám, hogy mit mond./
- Elmondok még valamit, mait jobb tudnod rólam. Az illemtan sosem volt az erősségem. Illetve kifejezetten kitudtam hozni, ha akartam másokat a sodrukból pillanatok alatt. Nem egyszer kerültem Abyssba, az Elődöd figyelmességének köszönhetően. Viszont amíg én szórakozok, és provokállak, addig mások ezt a felségsértő viselkedést komolyan gondolják, hiába szólítanak Királynőjüknek!
/Érzem, hogy Gquen lassan elindul felém./
- Azzal, hogy Húgomnak szólítalak, pont ezzel a megnevezéssel fogadlak el közülünk valónak! Nem egy kívülálló senkinek! De persze, ezt Te nem tudhattad! Főleg, ahogy mondtam.
/Megsimogatom a társam fejét, ujjaimat a bundájába túrom. Érzem, hogy a hatalmam, mint nemrég Lyn és Cain érintésekor, az enyém is felerősödik. Rápillantok Gquenre, figyelem ahogy a mágikus bundája mozog, mint a mágia tengerében a hullámok./
- A testőröknek a következő sidhékre gondoltam: Raina és Keeleryen, Aldecar, Orchestra, Effrythen és Drazul.
/Könnyed léptekkel indulok el magam mellett a nagymacska mozgású Gquennel./


{104}

[Lynarin Seeragic]

*Lyen - 2900. augusztus 15.*

/Az ő melegebb mosolyára az én arcomon annak ellentéte jelenik meg. Egy vadász hűvös és kegyetlen mosolya./
- Nem kell gondolkoznom rajta, tudom. Más sidhe már rég halott lenne. Te pedig ezt fontold meg. /feleltem könnyedén, minden hencegés nélkül, ez egyszerű tény volt. Még soha nem éreztem magamban ennyi hatalmat, ott volt a jobbomon a Névtelen, vagy legalábbis egy része, a hátamon pedig, a még mindig fájó sovársággal lüktetett az éhes Lélekfaló. Ha valaki olyan hallotta volna a titkokat, akiben jobban kételkedem, az már csak Danunak suttoghatná el, amit ő amúgy is tud.
A további szavaira pedig csak egy határozott biccentést kapott válaszul./
- Köszönöm a felvilágosítást, habár egy részére már magam is rájöttem. Azonban annak ellenére, hogy ahogy mondtad egyes dolgokban hasonlóan gondolkozunk, nem ismerlek téged, ne várd tehát el, hogy a szeszélyeidnek megfelelően viselkedjek! És még hozzátenném, hogy annyit már megtanultam ebben az udvarban, hogy minden negédes mosoly mögött egy penge rejlik. Nem vagyok már gyermek, bármennyire is annak hiszel! Tisztában vagyok vele mennyit ér a többiek tisztelete, a saját bőrömön tapasztaltam több ízben, azonban amíg a formaságokra adnak, az udvar nyugodt, mert minden úgy megy, ahogy annak lennie kell. Nem tud megtéveszteni a szívélyességük, viszont tőled is azt várom el, hogy kezelj úgy, mint egy királynőt. Nem érdekel mi történt az elődöm korában, én nem ő vagyok. Nem foglak agyonkínoztatni egy udvariatlanságért, vagy ha kihozol a sodromból. Jelenleg megkérlek rá viszont, hogy ne tedd, legalább annyira a saját érdekedben, mint az enyémben! És ne is feszítsd túl a húrt, mert talán a magam módján megbízok benned, de ennek bármikor vége lehet.
/Aztán folytattam volna utam, de a következő szavai szíven találtak, habár ez csak egy pillanatnyi megdermedésen látszott, meg talán egy árnyalatnyi lágyságon, ami különös bájt csempészett az arcomra./
- Nem, valóban nem mondtad. De már nem is számít, arra kértelek ne nevezz így, és ezt továbbra is fenntartom.
+ Habár be kell vallani valami különös boldogság járta át a szívem, amikor azt mondta elfogadott közülük valónak... Talán... talán magamnak se vallottam be, de erre vágytam a leginkább. Ittlétem magányában talán a kirekesztettség, a másság fájt a leginkább.+
/Azonban a lépteim nem rezdültek, rendületlenül mentem a Hintóhoz, a javaslatait csak egy elgondolkozó biccentéssel nyugtáztam, egészen addig rágódtam a dolgon, amíg el nem értük a Fekete Hintót./
- Talán. Miután beszéltem a testőreimmel, velük is beszélni akarok. Keresd fel őket és vezesd a kertbe. /mondtam, mialatt próbáltam felidézni, amit róluk tudtam. Közben kinyitottam az ajtót, majd beszálltam, Cain követett, mintegy elszeparálva Lyentől, de nem igazán érdekelt ez most, jó volt így, csak a szavaira volt szükségem. Ha ő is beszállt, akkor tettem fel a magam kérdését./
- És nevelőnek te kit javasolnál? Részemről úgy gondoltam Branra bízom a gyermeket.

(233)

[Lyendryana Daimon]

*Lyn -- 2900.08.15.*

/Mosolyom rendületlen, szemem jéghidegen csillog./
+ Más Sidhe megölt volna már mindkettőket! Vagy rabszolgává tette volna - a lelkedet kiszakítva -, Caint! A magbiztosság nem bűn, viszont sok hibát szül! Legfőképp figyelmetlenséget! És a figyelmetlenség az egyik legnagyobb veszélyforrás! +
/Amikor a szeszélyekről tesz megjegyzést csak megvonom a vállam. Maszkom újra a régi, megszokott./
- Amíg nem is akarsz megismerni másokat, nem is fognak a közeledben lenni olyanok, mint én!
/Ujjaimmal újra és újra megborzolom, bele túrok a mágikus bundába./
+ Ha a Hintóhoz értünk, nem mehetek be veled, mert akkor nem tudna közlekedni a téren keresztül, gond nélkül. Az én síkomon keresztül utazna, ami nem tenne jót a gyermeknek. +
/Hallom felcsendülni Gquen mély, földöntúli hangját. Megborzongok egy kicsit tőle, mert már régen hallottam. Rápillantok, és egy kicsit meg is állok./
+ Értem. Akkor odaát majd találkozunk! Nem akarom veszélynek kitenni az Udvar Jövőjét! +
/Látom, ahogy sok szemével rám pillant, és egy aprót biccent, egyetértése jeléül. Folytatjuk az utunkat, de amikor beszállok, Gquen nem jön be, ahogy mondta. Ha Cain Lyn mellé ül le, akkor Lynnel szembe ülök, ha Vele szembe, akkor Cain mellé döntöm el magamban. Figyelmemet újra magára irányítja Lyn, mikor már leülök./
- Bran nem hiszem, hogy megfelelő lenne. A kudarc, hogy nem tud Neked segíteni megviselné. A jelenlegi testőrséged hozzád lojális. Persze, ha parancsot adsz neki és kizárod, mint lehetséges apajelöltet, akkor végre fogja hajtani a parancsod.
/Egyenlőre nem akarom az igazi jelöltemet megemlíteni, mert nem tudom, hogyan fogadná az érintett ezt az egészet./
- Kétség kívül roppant elmés és jó választás lenne, ha nem ott az a tény, hogy Neki, Melletted a helye!
/Kis szünetet tartok, hiszen el kell gondolkodnom, hogyan is győzhetném meg, minden előzetes utalás nélkül Llyr kedvenckéit, hogy eljöjjenek./
- Egy kis időbe bele fog telni, míg össze hívom a jelölteket. Nyilván nem akarod, hogy tudomást szerezzen bármelyikük is az Okról, hiszen a gyógyítóknak megtiltottad, hogy elmondják bárkinek is, hogy gyereket vársz.
/Magyarázom, teljesen közönyös hangon. Mintha csak az időjárásról beszélnénk éppen./

{105}