Annantina nagyi boltja

[Mia Spring]

-Ez így igaz, segíteni fogjuk egymást bármi is lesz, mint két nővér.
/Pár percig ringattam megnyugtatóan és súgtam neki, hogy nyugodjon meg, mire felszáradtak a könnyei. Közben mélyebben elgondolkoztam én is a történteken és engem is elfogott a hiányérzet, aztán az aggodalom édesapám és Peter miatt. /
+Mi van, ha soha többet nem láthatom egyikőjüket sem? Petert, a testvéremet, akivel mindig jól kijöttem. Ő volt az én pszichológusom, majd természetesen Laila és segítettük egymást ahol tudtuk. Mi lesz apával? A legbecsületesebb emberrel, aki mindig mellettem állt, ha szükségem volt rá, aki részben volt édesanyám is, miután anya elhunyt a betegség miatt. Egy könnycsepp azért az én szemem is elhagyta, de hamar le is töröltem. Nem akartam, hogy még jobban elszomorítsam a lányt, akit éppen én vigasztaltam.
/Gondolatmenetem Laila, vagyis most már Ivy szakította félbe, ahogy kibújt a nyugtató ölelésemből. Érdeklődve figyeltem, ahogy lassan felvette a kést az asztalról, majd azt a csizmája szárába helyezte, eltakarva a nadrágja szárával, ügyelve arra, hogy ne láthassa majd meg senki./
- Én Mia Springre lettem átkeresztelve. És hogy őszinte legyek valóban úgy nézel ki, mint akinek a fejét leöntötték volna 1kg festékkel.
/Mondtam egy kisebb mosoly kíséretében, próbálva egy pici jókedvet varázsolni valahogyan./
-De mielőtt átestünk volna ide, akkor sem voltál nagyon deszka kinézetre, már megbocsáss kedves barátnőm. És úgy van, ahogy mondod. Tényleg jobban nézel ki így, ha már az új külsőnk elemezgetésénél tartunk.
/Egy nagyobb mosollyal és egy vállrándítással fogadtam az új külsőmre tett megjegyzését./
-Köszi, bár azt hiszem, hogy ebben a bokáig érő cuccban nehezebben megy majd a futás.
/Panaszkodtam egy sort, majd Ivy elindult a kijárat felé, közben szólt nekem, hogy kövessem. Elindultam utána, majd együtt hagytuk el a boltot. Amint kiléptem, egy vakító fény kezdte égetni a retinámat. Kicsit behunytam a szemem, majd óvatosan és lassan, hunyorítva nyitottam ki újra, amíg hozzá nem szoktattam szememet a látványhoz./

(5)

[Murgen]

- Uhh.
/Ennyi csak és egy tompa puffanás amire tőlem telik. Ettől eltekintve elégedett lehetek, kevésbé fájok mint eddig. A jótékony hatása annak, ha valaki lestukkol valamit, bár lehet hogy csak az a két pirula Vicodin a ludas, amit induláskor még benyeltem. Éljenek az ópiátok. Amíg a fejem fáj, nem érdekel hogy el van törve a lábam. Nagyjából ez az a pont, amikor feltűnik pár apróság. Kezdve azzal, hogy nem fáj a lábam, és úgy hiányzik a gipsz. Kinyitom a szemem és jön a második poén./
- Mi a telibevert...?
/Voltam már asztal alatt párszor, de itt valami nem volt igazán a helyén. Szétnéztem, felültem, újra szétnéztem. És néztem mint borjú az új kapura. A makett eltűnt, helyette szépen kibambulhattam a boltba, de egy cseppet más volt a látvány mint eddig. Feltápászkodtam és akkor jöhetett a csodálkozás. Bár beletellett némi időbe, de leesett hogy mi volt olyan furcsa. Persze hogy a világ. Mint ha mindent túl nagyra csináltak volna. Mint egy elcs*szett panoptikum, ahol mindent ötször-tízszer nagyobb méretben mutatnak be. Hiába néztem szét, a mankómat nem láttam, de azt igen, hogy nem stimmel a ruhám. Farmer helyett puha bőrnadrág, gipsz helyett motoros-cowboy csizma. Atléta helyett valami selyem szerű garbó, kopott ing helyett pedig egy hosszú bőrkabát, mindenféle aranyszínű mintázattal./
- Mi a kettőhúsz?
/Úgy festhettem mint valami viktoriánus selyemfiú./
+ Na jó, lelépek mielőtt valaki lenyúlja a vesémet.
/Elindultam kifelé és bíztam benne, hogy valahol lesz egy "exit" felirat. Helyette viszont egy teljesen más feliratot találtam./
- Murgen? He hogy mi kéne ha volna? H'Sekirat? Tündér? Ki programozta ezt a vackot, hogy ilyen hülyeségeket írjon ki?
+ Augusztus? Na ez is csúnyán el van állítva.
/Minden esetre vicces kütyü volt, simán odavetített egy pár szárnyat a hátamra, és a fejem se stimmelt. Jók ezek a vásári cuccok. Jó poén volt, csak akkor nem nevettem, mikor feltűnt, hogy tényleg van egy pár böszme lepkeszárny a hátamon. Lepkeszárny, óriás bútorok, tündér, kicsi vagyok. Bumm....
Egy tíz percet biztos szunyókáltam megfejelve a tükör keretét. Mikor magamhoz tértem, legalább a fejfájás ismerős volt./
- Mi a kettébe....
/A többit inkább csak fejben tettem hozzá. Rá érek még szidni ezt az egészet. Újfent összeszedtem magam, és próbáltam rájönni, hogy oldották meg a kabát-szárny kombinációt. De úgy sejtettem, hogy valami hasíték lehet a ruhán. Úgy a logikus. Bár ha azt vesszük, hogy a bútorok alapján lehettem vagy húsz centi. Eddig más részem volt ekkora, de lapozzunk. Mikor elmúlt a kezdeti többszörös sokk, a "Hol vagyok?", "Mi történt?", "He?" és egyéb kérdések fejbeni meg-nem-válaszolása, rávettem magam, hogy inkább kereket oldjak. Így hát kisétáltam a boltból. Vagyis csak sétáltam volna, de persze hogy nem volt az én magasságomban kilincs./
+ Ennyit a mázlimról....
/Jobb híján felmásztam egy széken és egy szekrényen keresztül az ablakig és kibámultam az utcára. Nem sok kedvem volt vissza lemászni, de az állam valahol ott landolhatott. Láttam már sci-fi filmet, de azért túlzás volt a látvány. Levegőben suhanó autók, fura ruhás emberek, és még Legolas is itt volt napszemüvegben. Azt hiszem valahol itt jött volna a harmadik ájulás, de annyi már sok lenne egy napra. Főleg tőlem. Bár legalább úgy tűnik motorok is vannak itt, bár valahogy nem olyanok mint régen./

(Uno)

[Murgen]

/Egy darab ideig ücsörögtem az ablakban és bámészkodtam ki. Most vagy én vagyok annyira jelentéktelen, hogy senkinek nem tűnik fel 20 centis alakom az ablakban, vagy magára a boltra tesznek nagy ívben. Ráadásul maga a bolt is olyan marasztaló volt, mint egy kripta Halloween másnapján. Így hát nekiláttam, hogy valamilyen szabadulási módot találjak. Az ablakkal nem próbálkoztam. Havi egyszer elég magam összetörni és még korán van. Hiába nézelődtem, de marhára nem találtam semmit ami a méreteimhez lenne igazítva és átüthetné a centis üveget. Az ajtóhoz átmászni egész szép teljesítmény lenne, nem voltam soha gyenge gyerek, de nem vagyok én pókember. Persze, hogy csak a szárnyak és a repülés nem jutott eszembe, mikor végigvettem a lehetőségeimet. Miért is jutott volna, eddig sose volt opció. Jobb híján, kénytelen kelletlen a mászás mellett döntöttem. Egész sokáig jutottam, majdnem az ajtóig tudtam araszolni egy szegőléc peremébe kapaszkodva, amikor megcsúsztam. Nem volt nagy esés, bár ekkora testtel egy kicsit jobban megéreztem az ódon sétapálcák érintését mint korábban tettem volna. Néhány pillanat múlva viszont azt láttam, hogy mégse volt olyan peches a leesés. Előbb a sétapálcák dőltek el, majd azok elsodortak egy véletlenül ott felejtett parfis-szerűséget, ami megütött egy falra akasztott indián maszkot, ami egy polcot billentett meg, ahonnan a leeső váza épp jó helyen találta el a kilincset és az ajtó a kinti szellő hatására lassan résnyire nyílt. [Szerencse 2 - önkéntelen használat ]
Több se kellett nekem. Miután kipislogtam magam, átverekedtem a farönk méretű sétapálcákon és kipréseltem magam az ajtón kívülre. Nagyjából idáig tartott a hirtelen jött bátorság, de a bolt ajtaja úgy döntött noszogat kicsit, és miközben becsapódott mögöttem, meglökött kifelé egyenesen az utcán sétáló emberek lábai alá./

(2)

* Folytatás a Fősugárúton. *
* Eltelt 24 óra, gondoltam nem baj ha megyek tovább. *

[Zarten]

2900 Augusztus 22

/Öreg padlón fekve tértem magamhoz. Végtagjaim erőtlenek és látásom is homályos. Tényleg elájultam ezek szerint, úgy néz ki sikerült a támadómnak az ajtón bejönnie és leütött valami tárgyal. Földön heverve próbáltam fülelni, hangokat hallani ami felfedheti az idegen kilétét, de síri csend. Felülés még nem sikert, mert még végtagjaim erőtlenek és gyengék, de hála a látásom kezd vissza jönni. Egy kis pihenés után sikerült törökülésbe felküzdenem magam és körbe néztem. A kis régiség boltban voltam. Csendes és nyugodt. Jobb kezemre nézve megpillantottam az éj fekete színű gyűrűt, ami éppen hüvelykujjamon pihen. Bal kezemmel megvakarom a fejem búbját és érzem, hogy a hajam kicsivel hosszabb és fel van állítva. Zsebembe nyúlva a cigit keresem, de sehol se találtam úgy, mint az irataimat se és pénzemet se. Régi kabátom helyet egy tavaszi szél dzseki van rajtam aminek kapucniján végig szőrme van./
+Vajon mi történt velem?+
/Felállva egy régi aranyozott keretű tükröt vettem észre. Oda lépve hozzá egy vörös, tüsis hajú és vörös szempárú férfi nézett rám. Ugyan olyan magasak vagyunk. Arca vékonyabb és deltásabb a testfelépítése. Alkata hasonlított egy modellre. A fejemet jobbra billentettem és a tükörkép is velem együtt mozgott, majd bal kezemmel a tükröt megérintettem. Kép felett egy szöveg jelent meg./
"-Üdvözöllek H’Sekiratban Hold gyermeke Zarten. 2900. augusztus. 22. Vasárnap"
/Fejemet vakarva nem értettem mi lenne ez. Egyszer csak leesett, hogy én vagyok, aki a tükör előtt áll és az akinek szólt a szöveg. Gyorsan hátra ugrottam és a mögöttem lévő asztalnak mentem, becsapódásom hatására egy régi autó modell a földre esett és széttört. Lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam./
-Hol vagyok? Mi történik velem? Mi lettem én? Hogy juttok haza? Hold gyermeke? Miről beszél ez? 2900? Mi van?-
/Kérdéseimre a választ várva ültem és meredtem a tükörképemre, de senki egy lélek nem szólalt meg. Az arcomon egy széles vigyor terült ki. Ez biztos valami kész átverés show. Lehet, hogy mindjárt elő ugranak, és majd itt nevetünk együtt egy jót, hogy milyen hülye vagyok, hogy bevettem ezt a tréfát. De sajnos nincs aki megtudna ezzel viccelni. Mindig egyedül voltam. Felállva leporoltam magam és körbenéztem, de egy lélek nem voltam rajtam kívül. Szívverésem lassan lecsendesült és megint nyugodtan dobogott a kis helyén./
+Hát ez lenne a jobb és szebb világ, amire mindig is gondoltam. Hold gyermeke? Sok fantasyt olvastam anyám betegsége óta, és ha jól emlékszek a vérfarkasokat nevezték mindig így.+
/Nem tudom mitévő legyek. A szemem sarkából egy fotocellás ajtó csillant meg. Üvegén pirosas és rózsaszínes fény tükröződik be, ahogy a Nap éppen nyugovóra tér. Oda érve kinézek és egy hatalmas modern világot láttok. Az autók repülnek és furcsa kinézetű emberek mászkálnak ide-oda. A kilincset lenyomva az ajtó kinyílik és kilépek rajta. Új világ kitárul előttem./

(1)

[Gaius]

[2900. Augusztus 23. 00:01]

/Az izmaim mintha rugóra járnának, a hasizmok, a csípő izmai mind mind egyetértésben hozzák mozgásba a testet. Hirtelen és robbanásszerűen mozogtak, igazából mire elgondolkodtam volna azon hogy csináljak valamit már ültem is és éber tekintettel néztem körbe. Nem olyan érzés volt, mint amikor az alvás szélére érve elérkezik az éberség. Hiányzott a határmezsgye, a senki földje, a valóság és az álom világ közti rész. Álom. Nem is emlékszem, hogy álmodtam volna, de hát nem mindig emlékszik arra az ember. De mégis most érzem, ez valahogy más. Még soha nem ébredtem ilyen energikusan és frissen, nyoma sem volt kimerültségnek, tétovázásnak vagy bizonytalanságnak. Az izmok továbbra is mintha önálló életet élnének, talpra állítottak. Lassan körbefordulok és látom, hogy továbbra is a boltban vagyok. Vagyis azt hiszem. Ugyanaz a rengeteg sok ócskaság egymás hegyén és hátán, nélkülözve bármiféle rendet. A pillantásom lassan vándorol körbe, ahogy szemügyre veszek mindent és lassan kibontakozik előttem a bolt belseje, amit eddig nem igazán figyeltem meg, de mintha nem teljesen ilyenre emlékeztem volna. Ekkor tudatosul bennem, hogy igazából sötét van. Fel sem tűnt eddig, minden tökéletesen kontrasztos volt és éles, pedig nagyon kevés fény vetül be ide valahonnan kintről. Aztán megpillantom. Egy nagyméretű és cikornyás szegélyű tükör. Azt hiszem erre mondják, hogy impozáns. Vagyis inkább ajtó lenne, mert a túloldalról egy férfi néz velem farkasszemet. Kicsit közelebb lépek és ő is közelebb lép, a mozgásunk összehangoltsága kissé meglep, mintha tudta volna mit akarok. Majd mint egy gyerek, aki épp felfedezi önmagát a tükörben, lassan kinyújtom a kezem és megtapintom. Már épp mondani akartam valamit, megkérdezni hol is vagyok, mikor a kezem sima és hűvös felülethez ér. Ez valóban egy tükör és akkor valószínűleg az, ami a túloldalon van nem más, mint én. Furcsamód nyugodt vagyok, mint egy szikla az őrület viharos óceánjában. Egy szó nélkül nézek végig magamon, megváltoztam a testem, a hajam, a szemem még a ruhám is. Látom, érzem és tapintom. Rengeteg kérdés tódul fel bennem: hogyan, miért, ki, hol és még sorolhatnám, de hol marad a félelem? Szinte észre sem veszem, ahogy saját magam kezdem analizálni, de mégsem találok választ arra, hogy miért nem félek vagy hisztériázok és követelek válaszokat, nem tudom. Sztoikus nyugalommal nézek szembe újra magammal, amikor is a tükörben lassú füst kezd el kavarogni és cikornyás betűkkel egy mondat fogalmazódik meg./
"-Üdvözöllek H’Sekiratban. Gaius, az éjszaka gyermeke. 2900. augusztus. 23. Hétfő"
/Ajkaim némán formálják a szavakat, ahogy olvasom a feliratot. H'Sekirat. Ez valami hely lenne? Az iskolában tanultunk földrajzot, de soha nem voltam benne túl jó, lehet valahol Európában vagyok? A vége mint egy dátum, nah de hogy 2900?! Ismét körbetekintek, hogy mikor ugranak elő a kamerások és közöljék, hogy most jól rászedett a kandikamera. De nem ugrott elő senki, minden csendes és nyugodt. Én is. Szinte hipnózisban indulok el a polcok között, miközben lassan a bolt frontja felé közeledem. Minden lépésem majdnem tökéletesen hangtalan, ahogy kecsesen siklok a bejárat felé a szemeim pedig mereven bámulnak kifelé az ablakon túli világra. Az üveg túloldalán pedig... Szavakba nem is lehet önteni, egy fénylő, tündöklő város. Legalábbis azt hiszem. Ami miliárdnyi csillogó fénypont szemet kápráztató együttesével már már fájdalmasan gyönyörű dolgot varázsolnak az éjszakába./
-Vajon hol vagyok, és talán ami fontosabb, ki vagyok?
/Az első szavak önkéntelenül fogalmazódnak meg az ajkaimon, ahogy a tudatom lassan szabadul fel az őt ostromló rengeteg információ nyomása alól. Gondolataim épp akörül csoportosultak, hogy vajon most álmodom, vagy egy eddig álmodott életből ébredtem fel? Még pár lépés és az ajtó hangtalanul tárul ki. Kintről zajok szüremlenek be, közöttük nagyon sok olyannal, amit fel sem ismerek, de egyet tudok: ez egy város hangjai./

(1)

[Addeus Axcylius]

[ 2900. augusztus 25., szerda ]

/ Előre lépett és az ismert világ a feje tetejére fordult. Egy pillantás alatt kifordult magából, hogy valami teljesen új dologgá változzon. Mindez olyan sebességgel történt, hogy bár Addeus koránt sem idióta és képes felfogni bizonyos felsőbbrendű összefüggéseket, de még a számára is, szinte érzékelhetetlen sebességgel történt minden. Az egyik pillanatban, még a baldachin mögé lépett, a következőben pedig már a függöny előtt találta magát. Olyan gyors volt az átkelés, egyik időből a másikba, hogy szinte fel sem fogta az agya azt az időt, amely során a makettől távolodni kezdett. Pár pillanatra, még az elméje sem volt hajlandó feldolgozni ezt a sokkot. Ha ez nem lett volna elég, egy különös tükörrel találta szemben magát, amelyben magát látta és mégsem egészen. Az egésznek olyan különös hatása volt. lassan intett a tükörbeli másának, mire az visszaintett neki. Gondolván, hogy valami furcsa tükör, közelebb lépett. Ekkora azonban valami különleges dolog történt. A tükörbeli alakja gomolygó füstté vált és egy üzenet vált láthatóvá. /
- Üdvözöllek H’Sekiratban, Halandó Addeus Axcylius. 2900. augusztus. 25. Szerda.
/ Az újabb sokkhatás villámcsapásként érte. A neve megváltozott. A dátumot se akarta túlzottan elhinni. Kezdett zavaraossá válni számára a helyzet, amibe csöppent. Egy valamiben biztos volt. Abban a boltban volt, ahová a tükröt hozta. Így, a baldachintól távolodni kezdett és úgy döntött, hogy eladja a tükröt. A tükör azonban sehol sem volt. Sőt, ahogyan érzékelte, a bal farmer zsebében sem volt semmi. Pedig pontosan emlékezett arra, hogy oda tette a tárcáját és a mobilját. Ez a hirtelen változás véglegesen kibillentette a sokk delejező hatása alól és immáron feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Nem volt teljesen tudatában annak, hogy mi az, ami nem stimmel. Azt azonban határozottan érzékelni kezdte, hogy valami megváltozott. Végül összeszedte minden bátorságát és elindult a boltból kifelé. Amikor azonban kinézett a kirakaton kívülre, olyasmit látott, amitől elakadt a lélegzete. Budapest szűk utcájának nyomát sem lelte. Helyette egy teljesen másik város sugárútját pillantotta meg. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában, hogy ébren van és eszméleténél belecsípett a kezébe. Csípő fájdalmat érzett, tehát teljesen magánál volt. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét is, de tényleg nem álmodott. Ekkor tudatosult benne, hogy a világ zajai megváltoztak. Nem hallja a BKV zötyögő zaját, de még csak nem is a megszokott járdára látja a boltocskát nyílni. Tudta, hogy itt valami történt. Visszalépett a bolt mélyére és miközben egy oszlopnak támaszkodott járatta az agyát. Elképzelések tucatjai keringtek fejében, hogy mi történhetett vele. Az első dolog, amire gondolt, hogy valamiféle eszköz hatása alá került és teljesen másképpen látja a valóságot. Lehet, hogy ez az egész csak illúzió. Akkor pedig, egyszerűen fel kell ébredni, vagy minimum ki kell kerülni az eszköz hatása alól. Áttapogatta nadrágzsebeit, hátha talál valamit. Amit azonban talált, siralmasan kevésnek bizonyult. Némi idegen valutának tűnő dolgon kívül, semmi sem volt nála, csak a ruha, amit felvett magára. A tétlen ácsorgás lehetőségét kizárta és arra a következtetésre jutott, hogy sokkal jobb, ha elindul és kideríti mi történt. Mozgásban maradni mégis csak jobb, mint ácsorogni egy helyben. Akkor sehová sem jut. Döntése végül egyszerű volt. Leporolta ruháját, mintha csak egy ósdi szekrényből mászott volna elő, amelybe évszázadokra bezárták, majd nagy levegőt vett. Elindult az ajtó felé, megmarkolta a kilincset és határozott elhatározásra jutott, miszerint kilép a szabadba. Az ajtó könnyedén kinyílt és pillanatok alatt a friss levegőn találta magát. Körülnézett, de senkit sem látott első alkalommal a sugárúton járni-kelni, így úgy döntött, hogy elsétál egy darabon. Egy újszülött kíváncsiságával leste a bámulatosabbnál, bámulatosabb furcsaságokat. Amikor kilépett a sarkon, egy lebegő kamion száguldott el előtte. Ez az esemény oly annyira meglepte, hogy majdnem fejvesztve indult vissza a boltba. Az volt új környezetének egyetlen biztos pontja. De a bolt sehol sem volt található. Sőt, még az utcácska is eltűnt, mintha szőrén szálán elvitte volna valaki. Hátát gy villanyoszlopnak vetette és mélyeket lélegzett. Határozottan stressz helyzetbe került, ugyanis a tüdeje olyan sípolásba kezdett, mint azt még sosem halhatta. Percekbe vagy talán fertályórába is tellett, mire összeszedte magát és végül elindult az egyik irányba. Egy dologban biztos volt. Innen nincs kiút. Itt valami történt és az egészre csak úgy deríthet fényt, ha kérdezősködni kezd. Megfeledkezve, hogy nem kimondottan szalonképes az ábrázata, elindult hát, hogy az első szembe jövőnek udvarias kérdést tegyen fel. /
- Én ... / Mutatott magára, hogy elősegítse a másik számára a megértést. / .. jönni kisboltból. Mi ez a hely?
/ Hihetetlen nyugalommal játszotta a retardáltat, akinek fogalma sem volt, hogy hol a búbánatban lehet. Elvégre jelen pillanatban abszolúte hülyének érezte magát. Sehol, semmilyen ismerős támpont nem volt, hogy tájékozódhasson, így kénytelen volt másokra támaszkodni. Erősen remélte, hogy akad majd valaki, aki hajlandó lesz neki segíteni. Elvégre, ha ez valóban egy új világ, akkor talán az emberek is segítőkészségesebbek. Egyetlen hátránya volt az egész szituációnak. Az összeégett arca. /

(1)

[Theraxin]

[Érkezés]

/Fáj a feje. A homlokán egy vöröses folt keletkezett, egyenlőre még számára ismeretlen okból. Fél kezével felnyomja magát a padlóról, majd a másik híján oldalra borul, mint egy zsák./
+Ja, hogy ezeket párosával kéne... Egészségesebb.
/Csodálkozón körbenéz, sokáig tart, mire leesik neki, hogy hol van. Mikor végre feltápászkodik, körbenéz és szomorúan konstatálja, hogy az öreglánnyal még mindig nem találkozott. Amikor eszmélete meridiánján van, akkor gyorsan az órához kap, leveszi és indul a pultoshoz. Megnézi az idejét és ahogy látja, egy tízenként órát elpihengetett. Ezután tudatán kívül, mint a telefonját, zsebre vágja. Illetve indulna a pultoshoz, ha állna a pult mögött valaki. Kimért kulturáltsággal a csengőnek veti magát, egy gyors hármas csengetés után még mindig azt kell észrevennie, hogy itt nem éppen vevőközpontú a szolgáltatás. A pultnál szétszórt papírok, köztük egy szállítási levél./
+Biztosan kint van, azonban csodálkozom, hogy csak így hagyott a földön... Egy pillanat.
/Visszanyúl a bal zsebébe, majd szinte szívrohamot kap és elkezd kutakodni magán./
-Kiraboltak!!! A telefonom nincs meg sehol. Talán itt, nem itt vagy talán. Ez nincs meg. A tárcám?
/Újra nekifut a zsebeinek, azonban az áhított tárca sem lesz meg. Ellenben egy hasonlót talál, amiben furcsa papírok leledzenek. Nem érti a célját, azonban egy kisebb kártya is megtalálható benne. Lassan és halkan elkezdi olvasni./
-Benephisto bár, H'Sekirat 2900 április 15-ig érvényes kedvezménykártya!? Nem tudom, hol van ez a hely, de úgy látszik, lesz időm elleledzeni benne. Vajon az unokáim örökölhetik a jogot? Vajon lesz-e egyáltalán annyi életképes utódom, hogy fenttartsam ezt? Majdnem 900 évig kéne éljek... Aha, biztos akkor még fognak élni emberek. Peeersze. Szerintem az ilyen ajánlatok miatt már nem sokáig lesz meg a hely. De ez nem az enyém, valami Simeon Theraxiné. Az én vagyok. Nem, nem én, az én nevem... Mi is? De miért ismerős nekem ez a név? Nagyon beüthettem a fejem. Amúgy gyanús ez a vénasszony, mert az összes többi kártyámat és pénzemet ellopta, csak ezt a papírhulladékot hagyta meg.
/Elkezdi kidobálni az ismeretlen pénzt./
-Na jó, inkább felszedem, még a végén rám szólnak szemetelésért. Vajon hol lehet a kuka? Vagy valami szemeteseszköz? Mindegy, inkább visszarakom a helyére, még a végén megszid a tárcatulajdonos. De az én vagyok! Nem, de, nem, de. Meg fogok őrülni. Na jó, már megvolt, magamban beszélek. Sárga házba fogok kerülni.
/ Amidőn elrakta a tárcáját az oldalsó tükörbe néz, ahol újabb meglepetésre lesz figyelmes, ami az eddig is borzolt lelki állapotát tovább fokozza./
-Úristen, ez kicsoda? Na idefigyeljen, végre hogy megérkezik, tudja, hogy mennyi ideje várok már egy boltalkalmazottra!?
/Furcsán figyeli, hogy az egyén mozgása teljesen lemásolja az övét. Az ismeretlen kabát alapján behatárolja, hogy mindketten ugyanaz hordják. Majd egy kisebb szünet után újabb megvilágosodásra tesz szert./
-Be... fogok... kattanni... Jó, már tényleg megvolt. Ez lennék én? Ez!? Legalább nem tér el nagyon, de akkor is. Mennyire kell beütni a fejemet, hogy ez történjen az emberrel? Nem, biztos, hogy jól vagyok. Gondolom az öregnéni már szépen hívta a mentőt, most valahol kómásan fekszem és ez csak a képzeletem szüleménye. Akkor nincs semmi gond, mert megvárom, amíg felkelek. És akkor eszerint akkor ez az én álmom, én irányítok mindent... Nem ez hülyeség. Sehol egy k*rva és a kisbolt sem a tengerpart. Tegyük fel, hogy ez egy alternatív valóság. Inkább tegyük fel, hogy fel akarok kelni. Eddig semmi hatása nincs. Jó, éhesnek éhes lettem. De ahogy látom a vénasszony hagyott itt sütit, abba belemajszolok.
/Midőn pár szeletet elnyammogott és szépen felkönyökölt a pultra, teli szájjal beszélgetni kezd./
-Gondolom gyakran süt, hogy a várakozó vendég addig elfoglalja magát. Finom süti, de ez ne meglepő. Mert nem sieti el ezt sem. Hogy nem rabolták még ki eddig? Lincoln nem épp az a kedves város. Még kamerát vagy figyelmeztetőt sem látok. Várjunk, ez nem a valóság, tehát ha jól sejtem, most nem Lincolnban vagyunk... Ezt egyféleképpen tudhatjuk meg.
/Kisiet az ajtón és körbenéz./
-Ez nem Lincoln. Esetleg valamikor ez lenne belőle. Na most menjünk vissza a... hol van a kisbolt!?

(1)

[Renata Rebel Wood]

[2900. augusztus 22.]

/Fekszem, legalábbis azt hiszem. A csontjaim helyén mintha forró ólom izzana, a fejemben egy tehervonat dübörög. Forog velem a világ, azt hiszem mindjárt kidobom a taccsot. Halkan felnyögök, csak úgy jelzésképen, hogy megvagyok, bár belegondolva fogalmam sincs kinek akartam tudtára adni nyomorom. Lassan kinyitom a szemeim. Megkönnyebbülésemre hálás félhomály fogad. Ahogy a szemem fókuszt talál egy asztalka lábán, a szédület is múlni kezd. Agyam eldugott csücskeiből lomhán kúsznak elő az emlékcafatok. Hirtelen összerezzenek és egyetlen rándulással térdelő helyzetbe lököm magam. /
+ Hogy a jó büdös rohadt életbe! +
/Vikinget keresve végigtapogatom magam, de hű társam sehol sincs. A fejemet kapkodva próbálom megtalálni, de hiába/
- Viking! Ne szórakozz, bújj elő te kis szaros!
/Talpra ugrok és megpördülök, aminek az eredménye, hogy szédülve esek neki a pókháló-finomságú baldachint tartó egyik oszlopnak. A szívem vadul kalapál. Nem értem mi történt velem és ez dühít. Baljós, mély morgás hallatszik valahonnan. Felkapom a fejem, kitágult pupillával, megfeszült izmokkal fülelek, majd lassan leeseik, hogy a morgás belőlem jött és ami azt illeti egészen természetesnek tűnik, ahogy a tarkómon felálló pihék érzete is. Az oszlopba kapaszkodva nézek körül a zsúfolt, félhomályos boltocskában. Az a bolt, amibe bejöttem, de valahogy mégis nagyon más. Nagyon idegen. Volt itt egy makett, amit meg akartam nézni, de az most sehol sincs. Aztán… mi is történt aztán? Megbotlottam volna? Nem tudom felidézni. Arcom, homlokom tapogatom púpot keresve. Kezeim dús sörénybe markolnak, bár meglehet, hogy csak a beleragadt szeméttől érzem ilyen soknak a hajam, igazából nem érdekel./

- HÉJ!
/A hangom szinte belerobban a csendbe, de válasz nem érkezik. Idegesen teszek pár tétova lépést. A perifériás látásommal elcsípem, hogy valami mozdul az árnyak között. Ujjaim karmokként görbítem, szívem harci dobként kalapál, vállaim hátrafeszítem, nyakam előre nyújtom, fogaimról felcsúszó ínnyel vicsorgok, mint egy veszett kutya. Úgy érzem a feszültségtől mindjárt darabokra robbanok, ordítani akarok, tépni, törni, zúzni, rombolni, ám lendülő öklöm mégis irányt változtat, ahogy a velem szemben álló kigyúrt csajszi ökle is felém lendül és én inkább megpördülve a földre vetem magam. Lábam egy asztalkába akad, és brossok, medálok tömkelege záporozik rám csörögve./
- Franc!
/Kapkodva igyekszem ellenfelem rúgástávolságán kívülre kerülve feltápászkodni egy állóórának hátrálva és legnagyobb meglepetésemre ellenfelem ugyanazt teszi. Megdermedek. Ő is. Meglepetten pislogok. Ő is./
- ’Szameg!
+Beszívtam! Egész biztos, hogy beszívtam és most haluzok! Az a tehén kizárt, hogy én vagyok!+
/Lassan, óvatosan állok föl még mindig tartva attól, hogy az a másik nő rám veti magát. Hiába látom a tükör keretét már, hiába tudom, hogy az ott egy tükör, mégse én vagyok benne. Közelebb lépek. A lány is. Megérintem az arcom. A lány is. A hajamba túrok. Ő is. A vállamba markolok. Csontos ízület helyett kerek, feszes izomtömeget tapintok. Oldalra fordítom a fejem, ezt látom kell a saját szememmel! Az én vállam. Felemelem és megfeszítem a karom. Az izomrostok szépen kirajzolódnak a bicepszemen./
- Hogyaza!
/A melleimbe markolok. Na azok persze kicsik maradtak! A csípőm ellenben széles, a hátsóm kerek, a combomon feszül a túl hosszú nadrág. Döbbenten nézek a lábaimra, majd a tükörbe. Olyan, mintha kicsit összenyomtak és felfújak volna. Mintha gyúrni járnék, vagy nem is tudom. A testemmel való ismerkedést újabb döbbenet akasztja meg. A tükrön egy felirat jelenik meg halványan, majd válik egyre erősebbé.
„Renata „Rebel” Wood, Luna leánya! Üdvözlünk H'Sekiratban! 2900. augusztus 22.”
/Megtántorodok és megrázom a fejem./
+Mi a jó büdös fenét halandzsázik?+
/Kezem ismét ökölbe szorul és magasra lendül./
+Beszólt egy tükör?+
- CSESZD MEG!
/Vicsorogva csapok le a hűvös üvegre és ezúttal nem tántorít el, hogy „az a másik” lány is ugyanígy tesz. Csattanás, vér és üvegszilánkok. Ütöm, rúgom, töröm, zúzom az üveget. Az ereimbe robbanó adrenalintól nem érzek fájdalmat, pedig jónéhány vágást sikerült a kézfejemre, térdemre, sőt még a derekamra is begyűjtenem. Rombolok, amíg a dühöm el nem lobban, amíg a fájdalomérzet utat nem talál az elmémbe. Végül leroskadok széthullott életem véres üvegcserepei közé, előre görnyedt vállal, lehajtott fejjel nézem a kezeimből szivárgó vért. Fájdalom és kétségbeesés lüktet a sebeimben és Viking sincs sehol./

(1)

[Neferadynee]

*Rebel* [2900. augusztus 22.]

/A szék előgurul a lepel alól, valahol a távolban érzékelem, amint szép csendesen megáll. Fejem lehajtva, testem ernyedt. Nem vagyok magamnál. Egyedül csak a halántékom lüktetését érzem, majd szétpattan a fejem a fájdalomtól.

Homályosan emlékszem, hogy kezelésen voltam alig pár órája, biztos valami mellékhatás lehet, bár ilyet még sosem tapasztaltam azelőtt. Miközben magamat igyekszem összerakni, a távolból csörömpölést hallok. A hang visszarángat a jelenbe, nagy nehezen hátradőlök, és kinyitom a szemem. Ösztönösen az arcom elé kapok, amikor üvegszilánkok röpülnek felém, és fordulok el, bele a székem háttámlájába.

Aztán megdermedek, szinte sokkot kapok.

Eddig erre nem voltam képes. Eddig még sosem mozogtam ilyen gyorsan, ilyen könnyedén. Talán csak az adrenalin teszi. De nem. Hiszen megfogom a szék kerekét, és valahogy elkezdem hajtani magam. Nem értem, ami történik. Fel sem fogom. Ügyetlen vagyok, de a testem valamilyen csoda folytán engedelmeskedik az akaratomnak. Életemben először.

Ahogy a látásom kitisztul, észreveszem magam előtt a nőt, aki a bajok forrása. Nem lát engem, túlságosan is lefoglalja a tükör rongálása. Nem szólalok meg, nem akadályozom meg semmiben. Amikor leroskad, kicsit megnyikorgatom a széket a Fátyol mellett, hogy észrevegyen. Igyekszem annyira betegnek látszani, amilyen valójában vagyok, nem szeretném, ha bántana. Aztán nagy levegőt veszek, és aggódva végigmérem vérben úszó kezeit./

- Orvoshoz kéne menned, mielőtt elfertőződnek /mondom csendesen, ám magam sem veszem észre, mennyire tisztán és érthetően./

(1)

[Renata Rebel Wood]

*Neferadynee* [2900. augusztus 22.]

/A nyikordulásra felkapom a fejem. Egy pillanatig azt hiszem, hogy Viking az, de nem. Egy látszólag tök egészséges csaj ül egy tolószékben, de ettől persze még lehet beteg. Látom az arcán a megdöbbenést, félelmet és értetlenséget és be kell vallanom magamnak, hogy jólesik. Az azonban eléggé zavar, hogy mikor bejöttem, nem láttam és most meg itt üldögél az orrom előtt./
+Talán már hívta a zsarukat és most fel akar tartani?+ /Hirtelen összeszorul a gyomrom, tekintetemmel felmérem a boltot – az ismerős ismeretlen boltot – azt keresve, hogy van-e másik kijárat, de csak azt az egyet látom, amin bejöttem. Ami viszont mögötte van, az valami egészen elképesztő hallucináció, mert az kizárt, hogy valóságos legyen!/
+Na azzal ráérek akkor foglalkozni, ha már kint vagyok.+
/Igyekszem talpra ugrani, de a hirtelen mozdulat nem szerencsés, megszédülök és kénytelen vagyok a szétzúzott tükör keretében megkapaszkodni. A kezembe valami elképesztő jeges forróság tép, ilyen pocsékul rég éreztem magam, de a tükrön a felirat egyszerűen kiverte a biztosítékot./
+Luna lánya? NEKEM NINCS ANYÁM! Sosem volt!+
/Vicsorodok el újra, ahogy eszembe jut a felirat, de tombolni már nincs erőm. Elengedem a tükröt és egy nippekkel megrakott polcnak tántorodok. Az, hogy pár porcelán meginog, néhány pedig le is esik, a legkevésbé sem érdekel most. Ha rám hívták a zsarukat, akkor lépni kéne, nem vergődni.
Bizalmatlanul nézem a csajt, majd amikor megszólal nem tudom eltitkolni a meglepetést az arcomon./
- Orvoshoz? /Kérdezek vissza ki tudja hány másodperces fáziskéséssel, miközben igyekszem a kijárat felé húzódni, bár egy tolókocsis nyilván nem állhat az utamba./
- Most vertem szét a méregdrága, antik ezüst puccos tükröd és te attól félsz, hogy elpatkolok a boltodban? /Billentem félre a fejem vigyorogva, bár a grimaszt inkább a fájdalom szülte, semmint a derű. Jópárszor sikerült már elvágnom a kezem, de hogy ennyire még egy seb sem gyötört, az tuti./
- Egy magamfajta patkány ennél sokkal többet bír! /röhögök föl kínomban. Újra a kijárat felé sandítok, remélem, ha kilépek, nem vetik rám magukat a zsaruk. Na meg jó lenne Vikinget is kimenekíteni ebből a romhalmazból.
A gyomrom liftezik a fájdalomtól, de igyekszem adni a magabiztost, legalább addig, míg kioldalgok a boltból. Lépek párat a kijárat felé, kezeim véres nyomokat hagynak a bútorokon, amiket kapaszkodónak használok, utamat a padlóra hulló vércseppjeim teszik még egyértelműbbé. Zsarut még mindig nem látok, de sajnos fegyvertársam sincs sehol./
- Apropó! Nem láttad a patkányom? /fordulok az eladónak vélt nőhöz./

(2)

[Neferadynee]

*Rebel* [2900. augusztus 22.]

/Összevont szemöldökökkel, aggódó tekintettel figyelem, ahogy a lány körbeimbolyog az üzletben. Nem tudom, mit gondoljak róla. Egyrészt nem akarok közbeavatkozni, az ő dolga, hogy mit csinál, a berendezéshez pedig semmi közöm, másrészt viszont nem akarom, hogy tovább ostorozza magát.

Szememmel végigkövetem az útját, de egyébként nem mozdulok. Amikor végre megszólal, csak rámeredek a tükörre, majd rá. Aztán megvonom a vállam. Megvonom a vállam?? Valami nem stimmel velem. Valami nagyon nem stimmel velem./

- Ez kedves, de nem én vagyok a boltos. Hogyha jól emlékszem, "Anne nagyi" lehet az /mondom lassan a tükör szilánkjait bámulva. Aztán felnézek a romokról, és ismét megállapodom a nő véres kezein./ Tiszteld meg azzal az üzletvezetőt, hogy nem piszkolod össze a portékáját, kérlek. A patkányod pedig nem tudom, merre lehet.

/Elbambulok. Megszoktam már, hogy az emberek nem foglalkoznak velem, kicsit furcsálltam, amiért ez a lány ennyire nyílt velem. Bár valószínűleg hogyha más is lett volna az üzletben, vele beszélgetne, nem pedig velem. Bambulásomból a kirakatüveg mögött elterülő városrészlet zökkent ki./

- Atyaég! /suttogom elképedve, majd a törmeléken átgázolva közelebb gurulok az ajtóhoz, közelebb a lányhoz. A szemem kitágul, majdhogynem kiesik a helyéről. Arcomon meglepettség, hitetlenség, és félelem tükröződik. Aztán a szék megbillen, a jobb kerék leereszt. Logikátlan lépés volt átgurulni a tükör romjain, de a látvány elvette az eszem./ A fenébe... /morgom kétségbeesetten, amikor nem tudok továbbhajtani./

(2)

[Renata Rebel Wood]

*Neferadynee* [2900. augusztus 22.]

/Kikerekedő szemekkel meredek erre a furcsa, elvarázsolt lánykára. Nem ő a boltos, ez legalább jó hír, viszont rendkívül bosszantó a jókislányos kioktató stílusa./
- Na ide figyuzz, virágszálam! Először is: Mit izgulsz azon, hogy mi lesz azzal a cuccal, ami nem a tied? / lökök le lassan, gonosz vigyorral egy újabb porcelánt a polcról./
- Másodszor: A vérem nem piszok! Csak azért, mert nem kötöm magam ostoba törvényekhez még ember vagyok, ráadásul szabad ember! Te se leszel attól hulladék, hogy nem tudsz felállni. /vágok vissza nem kevés éllel a hangomban.
Mondanék még valamit, de hirtelen elhomályosul a látásom, így csak legyintek. A szemem sarkából elcsípek egy fehér cikkanást, de hiába kapom oda a fejem, nem látok semmit. A hirtelen mozdulattól azonban felkavarodik a gyomrom. Krákogva köhögök, az egész testem beleremeg, de szerencsére megúszom, hogy kidobjam a taccsot./
+Még a végén kiderül, hogy tényleg allergiás vagyok valamire.+/Nézek le kezeimre. A vágások mellett a bőr mintha kezdene feldagadni és kivörösödni./

/Mire legyűröm a rosszullétet, a tolókocsis csajszi már az üvegszilánkokon rodeózik felém.
Úgy néz ki a városra, mintha ő is valami hasonlót hallucinálna, mint én./
+Na ácsi! Az oké, hogy elképzelhető, hogy én szívtam, de a jókislány?!+
/Elé fordulok, színpadiasan intek az üveg felé és erőmtől telve a legünnepélyesebben bejelentem:/
- Isten hozott Sacramentoban!/vigyorgok rá gonoszul./
+Na most kiderül, hogy együtt haluzunk-e?+/Ahogy billen a széke oldalra billentem a fejem én is./
- Kiszúrjam a másik kereket, hogy egyforma legyél? /kuncogok föl a gyenge poénomon. Na igen, ha valamit megtanultam az utcán, az a nyomorban és a nyomoron való nevetés.
Már csak azt kéne tudnom, hogy hol a tulaj és mennyi időm van elpucolni innen, mielőtt ideér a yard./
+Jó lenne megtalálni Vikinget, mielőtt lelépek.+

(3)

[Neferadynee]

*Rebel* [2900. augusztus 22.]

/Szótlanul tűröm, hogy a nő kitombolja magát. A "szabad" szónál azonban megvillan a szemem, a féltékenység kiütközik az arcomra. A sértéseket huszonnégy éven keresztül tűrtem, nevettem rajtuk. De valami átkattant bennem. Most kedvem lenne felállni, kedvem lenne felpofozni a fruskát. De nem tehetem. Én nem vagyok szabad./

- Az én problémám nem az, hogy nem tudok felállni /préselem a fogaim között, de valahogy értelmetlenül hangzik. Többet nem vagyok hajlandó szólni, nem is reagálok, inkább kibámulok sértődötten. Ám Sacramento említésére felkapom a fejem./ Sacramento?? Nem, nem, ez itt Austin! Austin, ha azt mondom! /kiáltom kétségbeesetten a nőt vizslatva. A csípős megjegyzésén meg már nem tudok mit tenni, mint én is nevetni. A helyzet komikuma teljesen megrémít./ Inkább segíts ki innen, kérlek! /intek az ajtó felé, miközben nyelek egy hatalmasat. Nem tetszik, ami odakint van. Mintha egy rossz álom lenne./ Valami itt nagyon nem stimmel... /mondom, miután egy szinte fénysebességű motoros elhúz a kirakat előtt fekete ruhában, ami leginkább a kitinre emlékeztet. Megborzongok. Nem értek semmit. Mégis sok mindent, túl sok mindent érzek. Mindenütt körülöttem, magamban, magamon./

- Na jó... Figyelj, tudom, hogy nem indítottunk túl jól, de ha volt is csatabárd, ássuk el egy időre /hadarom még mindig a kirakatot bámulva, miközben a szemöldököm szép fokozatosan felkúszik a homlokom közepére a hihetetlen látványnak köszönhetően./ Olyan érzésem van, mintha valaki egy rossz játékot űzne velünk, és bevallom férfiasan, nincs bátorságom egyedül szembeszállni vele. Meg aztán... a tapasztalat azt mondja, hogy nem is tudok. A nevem Nora, Texasból származom /nyújtom fel jobb kezem, és csodálkozom rajta, hogy a testem engedelmeskedik. Miután megszemléltem a kezem, és hogyha elfogadta a nő, kicsit megkönnyebbülök, elmosolyodok./ A székemhez kereket otthon mindig valamilyen autósműhelyben vettünk, sokkal olcsóbb volt. Hogyha segítesz keríteni valamilyen hasonló üzletet, egy életre lekötelezel. Ahogy láttam azokat az izéket /mutatok a kint cikázó vasparipákra/, valahol kell lennie egynek.

(3)

[Renata Rebel Wood]

*Neferadynee* [2900. augusztus 22.]

/A lány szeme villanását nem tudom mire vélni./ +Féltékenység?+ /Meglep. Megvetést, szánalmat és meg nem értést szoktam látni a szemekben, de nem irigységet. A dühöt, ami elborítja az arcát már sokkal inkább megértem, de a következő szavai ismét csak zavart keltenek bennem/ +Akkor mi baja?+ /vonom fel én is a szemöldököm. Tapasztalatból tudom, hogy a dühöngést nem lehet megfékezni, hagyni kell, hogy kitombolja magát, felőlem meg akár ki is ugorhat a székből, hogy szétverjen valamit, engem aztán nem érdekel, míg nem engem néz boxzsáknak!/

/A Sacramentós megjegyzésemre kapott ingerült reakció újabb meglepett kifejezést csal az arcomra. Hol az utcára, hol a csajra nézek./
- Te, ez itt tuti nem Austin. /állapítom meg tárgyilagosan/ +és nem is Sacramento+ /teszem hozzá magamban. Kócos sörényembe túrok./
+Oké, az lehet, hogy valami szertől flash back élményem van, de az nem lehet, hogy neki is. Tuti még csak sört se ivott soha, amilyen kis szentfazéknak néz ki.+ /sandítok a lányra, aki segítséget kérve az ajtó felé int, ami előtt szemmel szinte felfoghatatlan sebességgel húz el valami fekete izé. Meglepetten pislogok a csajra, próbálom leolvasni az arcáról, hogy vajon ő látta-e? Jól láthatóan kiül az arcára a döbbenet és még hangot is ad a furcsaságnak. Lehuppanok egy puffra és most először végre valóban elgondolkozom azon, hogy amit látok az talán tényleg a valóság. Ami azt illeti elég ijesztő gondolat. Hol a lányra sandítok, hol az összetört tükörre. A lány szavait hallom és fel is fogom, csak épp annyira furcsa minden. Kezet nyújt felém, mire hitetlenkedve nézek föl az arcára, de úgy tűnik, hogy tényleg kezet akar fogni velem. /
- Helen. / nyújtom felé vérmázgás, fájdalmasan égő kezem./ Csavargó. / teszem hozzá kis gondolkodás után./ Hívtál zsarukat? /kérdezem még mindig a kezét fogva. Ha nemleges választ kapok, akkor én is elmosolyodom./ Király. Ha kiásom a csatabárdot az nem így néz ki. Most csak kicsit ideges lettem, amikor… /mélyet sóhajtok, majd vállat vonok. Ezzel lerendeztem az „Érdekel-e, ha bárki hülyének néz?” lelki tusát./ Bejöttem ebbe a boltba Sacramentoban, /figyelmeztetően felemelem a kezem, ha esetleg félbe akarna szakítani/ gondoltam szétnézek. Volt amott / intek a fejemmel a Fátyol felé/ egy baró modell, olyan Star Warsos vagy milyen. Meg akartam nézni, de azt hiszem, hogy leütöttek./mondom bizonytalanul/ A patkányom elszaladt, és mire magamhoz tértem, már nem volt ott a város, csak a tükör. /Undorodva köpök a romok felé, kezeim ökölbe szorulnak, a szemeim villámokat szórnak./ Egy torz tükör, amin volt egy gúnyos felirat is. Na onnantól tudtam, hogy valaki szivat, de ordasul. /Mély lélegzetet veszek, torkomból újra az a bizonyos furcsa, vadállatias morgás tör elő, ahogy szinte az agyamba égve látom a megjelenő feliratot, majd egyszuszra kifújok./ Gondoltam megmutatom annak a szemétnek, hogy velem nem érdemes baszakodni! /folytatom ingerülten, bár erősen szépítem a történteket, ugyanis egyetlen gondolatra sem voltam képes abban az állapotban, nemhogy ilyen gondosan felépített bosszúra./ De nem jött elő senki, csak te. És már bocs, de nem úgy nézel ki, mint aki a helyzet magaslatán… Viking!/ Cimborám megjelenése kurta-furcsa véget vet a beszámolómnak. Nézem, ahogy a fehér patkány lassan, óvatosan megközelít. Mintha nem ismerne, bizalmatlanul méreget./
- Ne finnyázz, Viking! Másfél éve laksz a nyakamban! /szólok rá a bajszos kis jószágra feledve a lányt. Úgy tűnik nagy nehezen eldöntötte, hogy valóban ismer és méltóztat hozzám odadöcögni. Ami azt illeti egész otthonosan mászik fel a túl hosszú nadrágszáramon , majd a mellényemen és fészkeli be magát a nyakamba. Megnyugtat a szuszogása a fülem mellet. A kis közjáték után felnézek a lányra. Most már nincs okom maradni. Felállok és pár hiábavaló poroló mozdulattal szétkenem a vérem a nadrágomon. A tenyerembe szorult szilánkok fájdalmasan fúródnak beljebb. Felszisszenek./
- Ejtsünk útba egy kocsmát, mert ezt józanul nem lehet kibírni! /mondom félig a környezetre, félig a belülről égető fájdalomra gondolva. Mintha lassan a csontjaim is izzani kezdenének. Az ajtóhoz lépek és kinyitom, a furcsa látkép azonban nem tűnik el, pedig kicsit ebben reménykedtem./
- Tudsz gurulni, vagy segítsek? /Ha magától is át bír evickélni a romokon, akkor megvárom, míg kiér az utcára. Ha nem, akkor kitámasztom az ajtót és segítek neki./
- Mennyivel bír menni ez a szekér? /kérdezem már kint az utcán, miközben aggódva körbenézek, hogy vannak-e itt rendőrök?/

(4)

[Neferadynee]

*Rebel* [2900. augusztus 22.]

/Helen. Szép neve van. Bár nem illik hozzá./ Divattervező /mondom, de nevetségesen hangzik. Nem, sosem voltam az igazán. Mérnöknek kellett volna mennem, mint ahogy azt elterveztem. De a családi támogatás hiányában nem sikerülhetett./ És nyomi /grimaszolok, aztán látványosan megcsapkodom a széket. Miközben beszél, bólogatok./ Velem is hasonló történt. Csak én Austinban voltam, most jövök egy kezelésről. Találkoztam valakivel, aki elvitt egy régiségkereskedésbe. Talán ez lehetett az. Aztán valahogy begabalyodtam abba a fehér anyagba /bökök a fejemmel a Fátyol felé/, ami alatt ott volt az a makett. És voilà, már itt is vagyok gyógyszer nélkül, egy használhatatlan székben. Ilyen az én formám.

/Miközben beszélek, előkerül egy fehér patkány. Helenhez tartozik. Kicsit tartok tőle./

- Hát, meglátjuk, meddig tudok eljutni vele. Egyedül még sosem toltam, örülök, hogy legalább a karomat tudom használni. Bár talán csak a helyzetkomikumból fakadó adrenalin tehet róla. Mindenesetre megelégszem ezzel is. /Végignézek az akadálypályán, amit le kell küzdenem, aztán megvakarom a fejem. Jó érzés, ilyet még sohasem csináltam. Amikor visszateszem a szokatlanul izmosnak és egészségesnek tűnő kezem a kerékre, az arcomba hull pár szőke tincs. Kísértetiesen felkacagok. Ez tényleg csak egy rossz vicc. Én nem szőke vagyok, hanem barna.

Nagy nehezen kijutok a boltból. Hogyha Helen hajlandó kitolni, azt megköszönöm neki, de a büszkeségem egyébként nem hagyja, hogy esdekeljek a segítségéért. Odakint végül megpihenek egy kicsit. Autók, motorok cikáznak, futurisztikus fazonok császkálnak az utcán. A távolban egy üvegtorony csillog, felé pedig üveghidak futnak.

Engem mégsem a látvány köt le, hanem egy kedves arcú nő, aki a bolt kirakatüvegéből tekint vissza rám. Ő ül a székemben, ő mosolyog, neki ül ki a döbbenet az arcára. Aztán egy boldog könnycsepp végigszalad az arcán türkizes szeme alatt. Mindig így képzeltem el magamat. Pont így. Ez a valódi testem. Ez vagyok én./

(4)

*Folytatás a Fősugárúton.*

[Azeriel]

/Épp hogy csak megérintette a makettet, óvatosan, ujjbeggyel. Csak egy apró, kíváncsi érintés volt. A következő pillanatban elsötétült a világ és egy megmagyarázhatatlan erő magával rántotta. Amikor a "túloldalon" kilökődött, a lendülettől a fenekére huppant, háttal az ajtónak./
- Áuh...
/Mormolta halkan. Amint észhez tért, rögtön ujjbegyeire pillantott, ám azok nem voltak pirosak./
- Szóval nem áram rázott meg. Akkor meg mi történt?
/Az utóbbi időben rászokott arra, hogy magával beszélgessen. Ötletelni is így tud a legjobban. Még pár pillanatig nézegette a kezét, de azokon továbbra sem mutatkoztak az égés, illetve áramütés jelei./
- Jobb lesz, ha hazamegyek.
/Könnyedén feltolta magát ültéből és leporolta a fenekét, és a lábát. Futólag körbepillantott, látta-e valaki, de a pénztárnál álló néni épp valamivel nagyon szöszmötölt. A tekintete azonban megakadt egy tükrön. Talán a női hiúság, talán csak úgy, de valami odavezette. Már épp készült volna beletúrni hajába, hogy emberformára igazítsa magát, amikor a tükrön egy felirat vált olvashatóvá: Légy üdvözölve H'Sekirat-ban angyali Azeriel!
- Hol? Ki?
/Nyögött fel halkan, majd szinte fel is sikított. A felirat eltűnt, és egy egészen másik arc nézett vissza rá a tükörből. Hasonló volt a régi, megszokotthoz, de mégis más. Szőkébb, kékszeműbb, szebb. Rita grimaszolt, a tükörkép leutánozta, akárcsak kerekedő szemeit, majd ráncolt homlokát. Ujjait előbb óvatosan a tükörhöz érintette, majd saját arcához és hajához./
- Mi történik?
/Suttogta rémülten. Megrázta a fejét, gondolván csak álmodik. Más nem lehetett. A néniről meg is feledkezve sietve az ajtóhoz indult, körül sem nézve hazafelé vette az irányt. Már annyiszor járt a környéken, csukott szemmel is hazatalált volna. 900 évvel ezelőtt./

(1)

[Zoax]

[2900. Augusztus. 27. ]


/ Mikor magamhoz térek, egy szempillantás alatt éber leszek és a következő másodpercben már a saját lábamon állok. Semmi bajom nincs, sértetlen vagyok és a közérzetem is rendben van. Csak az ájulás felett nem tudok napirendre térni. Megfordulok, hogy ismét megnézzem a makettet. De annak hűlt helye. Gyanakvóan pillantok körbe és akkor meglátom magam mögött a tükröt és abban önmagamat. /
- Rosseb!
/ Adok hangot a véleményemnek. Aztán alaposan megszemlélem magam benne. /
+ Azt hiszem, az eddigi békés életemnek lőttek.... Brigitte ezt hogy fogja kiheverni? +
/ Elmélkedésem és önvizsgálgatásom közben a tükörképem helyét egy felirat veszi át.

Üdvözlet utazó!

Neved: Zoax.
Fajod: Goblin.
Idő: 2900. Augusztus. 27.

Sikeres beilleszkedést!

Kis gondolkodás után végül felkapom a tükröt és úgy vágom a falhoz, hogy ezer darabra törjön. Senkitől nem tűröm el, hogy feliratok útján utasítgasson. Pláne nem ebben a helyzetben. Az egy szál ágyékkötő nem túl elegáns öltözet, de momentán ez is hidegen hagy. Körbenézek a boltban bármi használható holmi után. Mivel egyedül vagyok a boltban és a több centi vastag por alapján ez elég sokáig így is fog maradni, az illem legelemibb szabályait is áthágva túrok fel mindent. De csak egy halom vackot találok. Ócska, értéktelen, használhatatlan tárgyakat. Se ruha, sem kaja, se útbaigazítás. Csak a törött tükör szilánkjai hevernek szerte-szét. A keresést csak akkor hagyom abba, mikor a pillantásom az üvegkirakat mögötti panorámára azaz a kinti városra esik. Megállok a kirakat előtt és alaposan felmérem a bolton kívüli világot. Kissé megnyugszom, mert olyan szerzeteket látok akik között én már fel sem fogok tűnni. Aztán ellépek a kirakattól, még egyszer körbejáratom a tekintetem a mérhetetlen rumlin amit én alkottam. Végül, mivel itt már nincs értelme tovább maradnom, kilépek a Fősugárútra./

(1)

[Reagen Weltz]

[2900, Augusztus 27.]


-…rva életbe!
/ Elterülök a padlón, a szemem kápázik, a gyomrom meg mintha hullámvasutazna. Fekve maradok még egy kicsit, megvárom míg elmúlik az émelygés. Amikor a látásom kitisztul, az orrom előtt néhány centivel megpillantom a nyakláncot. A medálba foglalt iránytű teljesen megőrült, körbe-körbe pörög olyan gyorsan, hogy a tűt alig lehet látni. De végül csak lelassul, és egészen kényelmesen pörög teljesen véletlenszerű irányokba. Úgy látszik, elhatározta, hogy nem szándékozik megállni. Megunom a bámulását és kissé szédelegve ugyan, de felállok…/
+ Valami nem stimmel… Valami nincs rendben. Annak a felhőkarcolónak határozottan nem kéne ott lennie az ablak túloldalán. Meg a többi harmincnak sem.
/Próbálok nem tudomást venni az ablakon túl elterülő metropoliszról, felkapom a nyakláncot, és megfordulok, hogy a függönyön át visszamenjek a kamrába. Mögöttem csak egy fal, rajta néhány portré./
-Valami rohadtul nincsen rendben. /Mondom ki már hangosan is, majd leülök egy dobozra, arcom a kezembe temetem, hogy átgondoljam az elmúlt fél órát./
+ Sétálás az esőben, semmi különös, indulás előtt csak egy fél üveg sört ittam, az nem árthatott… aztán a bolt, ahol most is lennem kéne, azon belül is a szoba az idióta iránytűvel és a függönnyel. Bár így, utólag visszagondolva inkább fátyol, mert átlátszott egy kicsit, a túloldalán meg…. /Felemelem a fejem és kinézek az ablakon./
- Nem, az nem lehet. /
+ És ha mégis, akkor miért? Mert éppen találtam egy lányt, akivel boldog lehettem volna? Mert már kezdtem volna élvezni az életet? Nem, azt nem lehet megengedni, igaz? Dobjatok csak be valami csilivili makettba, had szakadjak már abba is bele, hogy rájöjjek mi történt, ugye? És miért van olyan érzésem, hogy akkor lesz csak igazán érdekes a dolog, ha rájövök, mi folyik itt?
/Észreveszem a szemközti falon lógó tükröt. Egy pillantás is elég hogy megállapítsam, arcom csak még lehangolóbb lett. Szemem alatt jókora karikák, mintha napok óta nem aludtam volna. Meg az egész ábrázatom olyan öt évvel öregebbnek tűnik. Nem tudom hogy kerültem ide, de már az is biztos, hogy nem csak a gyomrom, és a fejem sínylette meg az utazást./
+ Szóval ha el is vergődök még ma Kristához, akkor sem lehet magamhoz mérten előnyös megjelenésem? Kösz.
/Válaszul egy felirat jelenik meg a tükrön. Miért nem lepődök meg? Felállok, és közelebb megyek a tükörhöz, és elolvasom a feliratot. Ez áll rajta: „Üdvözöllek H’Sekiratban halandó. Neved Reagen Weltz.”/
- Jó, hogy emlékeztetsz, hogy meg tudok halni. Igazán figyelmes, tényleg. Te sem vagy ám törhetetlen, tudod-e?
/Ekkor jövök rá, hogy egy tükröt fenyegetek… Biztos, hogy nem ittam? Egész biztos/
+ Jó ég, hová süllyedtem? Meg különben is mi az, hogy hirtelen megmondják nekem hogy hívnak? Najó, a Reagen tényleg jól hangzik, meg is tudnám szokni, de akkor is, az elv a lényeg. De azt tényleg jó lenne kitalálni hogy hol vagyok. /
- Szóval H’Sekirat mi? És mégis mi a halál az a H’sekirat? Egy tüsszentés? /fordulok megint a tükörhöz, és azon lassan elhalványodik a felirat./ - Nehogy válaszolj, hallod? /Legjobb, ha kimegyek ebből a üzletből, mielőtt még a kiszeretkezett teáskanna is becsatlakozik a beszélgetésbe. Zsebembe teszem a még mindig pörgő iránytűt, és egy cifra kiáltás kíséretében kicsörtetek a boltból…/

A Sugárútra
(1)

[Seán Eamonn]

[2900. augusztus 27., péntek, 13:11]

/Rémülten ráordítottam O'Neilre, amikor ahelyett, hogy testünkkel apró darabkákra törtük volna a makettvárost...
...kemény fémpadlóra érkeztünk./

[2900. augusztus 27., péntek, 14:25]
/Lassan felemeltem a fejem./
+ Úgy tűnik, még mindig a boltban vagyok. És nagyon úgy tűnik, hogy még nem késeltek meg. Ez megnyugtató.
/Veszettül fájt a fejem, és fel volt kavarodva a gyomrom. Felültem, ekkor kiesett egy boríték az ölemből. Utánanyúltam./
+ Akkor nem álmodtam. Ez Ann Hampshire fényképe. Akkor ez azt jelenti, hogy...
/Körbenéztem. Az egyik sarokban felfedeztem egy testet./
- O'Neil! /kiáltok ösztönösen./
/A férfi nem emelte fel a fejét, még eszméletlen. Lassan feltápászkodtam, eszembe sem jutott, hogy nincs nálam a botom, a borítékot pedig a kabátomba rejtettem. Végignéztem magamon. Attól eltekintve, hogy kissé megkopott a ruházatom színe, látszólag nem történt semmi változás./
+ Attól eltekintve, hogy kissé megkopott a ruházatom színe?! Mégis, mi a fenétől kopott meg?!
/Egyelőre elhessegettem ezeket a gondolatokat, és odaléptem támadóm testéhez./
+ El kell tőle vennem a fegyvert, majd értesíteni a rendőrséget. Az öregasszony biztos tanúskodik majd mellettem. Apropó, öregasszony!
- Hölgyem! Annantina nagyi! Elnézést, itt van valahol?
/Válasz nem érkezett. Megvontam a vállamat, leültem a földre és megnéztem O'Neil kezét. Nem volt benne fegyver. Hála az égnek, akárhová is tűnt. Megvakartam a szakállam, felálltam és kinéztem az ablakon...
...hogy azon nyomban vissza is huppanjak a fiú mellé.
- Mi a fene?! Felhőkarcolók? + Káprázik a szemem. Az U2 torony lenne? Azalatt a két óra alatt megépítették, amíg én O'Neillel találkoztam? Harmincszor?
/Újra felálltam./
- Na jó, nem tudom, mi folyik itt, kedves asszonyom, de igazán megmagyarázhatná! Hallja? Van itt valaki?
/Csend lett, de felfigyeltem valamiféle halk zúgásra. Kintről jött. Nem tudtam, mi az, de kész voltam megtudni./
- Akkor én most elmegyek, rendben? A makett eltűnt, de nem hinném, hogy mi törtük össze. Ha mégis, ez a kedves fiatalember majd megfizeti az árát. /mutattam O'Neilre./
/Bár kissé rosszul éreztem magam emiatt, reméltem, hogy O'Neil nem kel fel többet./
+ Jellemző, mire ezt végiggondolom, ni, már ébredezik is.
/ Nem volt kedvem bevárni, míg akár kés nélkül is rám támad, ezért elindultam rohamléptekben az ajtó felé. Egy tükör kapta el a figyelmemet, rajta két furcsa mondattal./

Vérfarkas, Seán Eamonn, üdvözöllek H'Sekiratban.
/Alatta pedig ez:/
Vadász, Rory Maxwell, üdvözöllek H'Sekiratban.

/Nem utalt rá semmi, de azonnal tudtam, hogy Seán én vagyok, Rory pedig támadóm. Nem tudtam, ki vadász kit, vagy miért neveznek engem vérfarkasnak, de nem most akartam felháborodni ezen. Kiviharzottam az ajtón, készen arra, hogy találkozzak azokkal, akik tükröket festenek össze és két óra alatt felhőkarcolókat építenek. Biztos voltam benne, hogy köze van a lengyelekhez, a polák vendégmunkások igen szorgalmasak, és egyedi felfogásuk van a kultúráról./
/Mondanom sem kell, nem lengyelek voltak./

(1)

[Alida Near]

[2900. augusztus 18.]

/Mikor újra magamhoz tértem, egy eszméletlenül furcsa helyen találtam magam. Illetve, hogy pontosak legyünk, maga a hely, nem volt furcsa, éppolyan régiségbolt volt, mint ahová a húgommal nemrég betértünk. Épp csak minden tízszer akkora volt, mint rendesen.
Nahát ezen kellőképp el is csodálkoztam. S minthogy azután sem ébredtem fel, hogy a karomba csíptem, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem álmodom. Azt viszont el nem tudtam képzelni, miféle őrült építene óriási bútorokat./
+ És hol lehet Dóri? + /Kérdeztem magamban, hiszen a húgomat nem láttam sehol./ + Vajon miért hagyott itt egyedül? Egyáltalán hol vagyok, és hogy, és mikor kerültem ide? +
/Nem tudtam felelni. Eddig még soha nem volt emlékezetkiesésem./ + Beverhettem a fejem? + /Ez egy lehetséges magyarázat lett volna. Csak hát egyáltalán nem fájt a fejem.
Kicsit kísérteties volt ez a nagy üres tér. Sehol senki. Csak az óriási bútorok álltak ott. /
- Hahó! /Kiáltottam, de senki nem felelt.
Elindultam hát, hogy megkeressem Dórit. Vagy úgy egyébként akárkit, aki esetleg útba igazíthat, vagy megmondhatja, hol is vagyok épp most.
Az egyik sarokban meg is pillantottam egy emberi alakot. El is kezdtem sietni felé, de hamar kiderült, hogy csak a fények és árnyékok tréfáltak meg. Viszont nagy igyekezetemben sikerült nekiütköznöm egy tükörnek. Méghozzá olyannak, ami forogni tud a keretében. Rendesen meg is ütöttem magam, hisz nem csak nekimentem, de rögtön ki is fordult előlem, én pedig elbotlottam a keretben, a tükör pedig másodszor is fejbe vágott, de ezúttal hátulról.
Szerencsére nem lett igazán komoly bajom - már amennyire ezt megtudtam állapítani -, azon kívül, hogy fájt minden tagom. Lassan, óvatosan felültem, és egy darabig - amíg a fájdalom nem enyhült - úgy is maradtam.
Mikor felálltam, hogy tovább induljak a tükör felé pillantottam. Nem láthattam benne magam, mivel még mindig ferdén állt. Nem akartam úgy ott hagyni. Végül is az, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide, nem jogosít fel arra, hogy rendetlenséget csináljak. Odamentem hát, és megigazítottam a tükröt.
Ekkor történt, hogy meglepetésemben akkorát ugrottam hátra, - és olyan szerencsétlenül érkeztem -, hogy kis híján ismét a padlóra kerültem. A tükörképem utánozta a mozdulatot, mint ahogy azt egy tükörképnek kell, viszont egyáltalán nem hasonlított rám. Más volt a haja, a szeme, a bőre színe, kissé az alkata is, és volt még számos egyéb apróság, de a legszembetűnőbb mégiscsak a két hatalmas lepkeszárny volt, ami a hátát ékesítette.
Mindezek ellenére kétség sem fért hozzá, hogy én vagyok az. Néhány percig csak álltam és bámultam magamat. Apró mozdulatokat tettem, és figyeltem, hogy tükörképem utánozza-e. (Ezt tette.) Óvatosan elforgattam a tükröt. Úgy viselkedett, ahogy kellett. Ekkor már kezdtem felfogni a tényt, amely oly felfoghatatlan volt: tündérré változtam. Ezen kívül semmi más nem jutott eszembe, mint az, hogy hallucinálok./
+ Vagyis vagy megőrültem, vagy valami drog került a szervezetembe. + /A második eléggé kétséges volt, hiszen még csak gyógyszert sem szedtem mostanság. Az utolsó emlékem egy makett volt a régiségboltban./ + Ott lehetett valami? Hülyeség. Ismeretlen, hallucinogének a régiségboltban? + /Az ötlet túlságosan abszurdnak tetszett, bár koránt sem annyira, mint a tündérré változós történet. Az első viszont ijesztően elképzelhető volt. Nem mintha eddig bármi jelét felfedezni véltem volna magamon az őrületnek, de hát az őrültek többsége bizonyára így van ezzel. Ebbe a lehetőségbe nem is akartam belegondolni.
Minden esetre arra jutottam, hogy akármi is az igazság akkor sem állhatok itt a végítéletig, és ezzel tovább is indultam. Ám ez az álom (vagy álomszerű valóság) még tartogatta a legnagyobb meglepetést. Egy szekrény mellett befordulva pillantottam meg. Csöndesen mosolyogva üldögélt a pultja mögött. Egy idős hölgy volt az. Jól beleillett a régi tárgyak közé. Ő is olyan hatalmas volt, mint azok. Nem voltam benne biztos, hogy észrevett, és abban sem, hogy jó ötlet lenne felhívnom magamra a figyelmét. Mert mi van, ha ez a helyzet valóban nem csak az elmém szüleménye, hanem tényleg egy tündér lettem./ + Vajon hogy reagálna, ha megpillantana engem? + /Azt tudtam, hogy én mit tennék ilyen helyzeten: alaposan szemügyre venném, miféle csudabogár is ez./ + Igen, én ezt tenném, de más meg talán inkább megpróbálna lecsapni egy újsággal. + /De hát olyan békésen üldögélt ott. Nem néztem volna ki belőle, hogy akár egy légynek is ártani tudna - pláne egy tündérnek./ + Próba szerencse + /gondoltam/ + megszólítom. +
- Elnézést! /Mondtam, mintha csak valami árát szeretném megkérdezni. Mi tagadás, nem tudtam, mi az illedelmes megszólítási formája egy nálunk nyolcszor nagyobb asszonyságnak. De azt hiszem, ez nem is volt tőlem elvárható. Az eladó különben nem is vette észre próbálkozásomat. Megpróbáltam még egyszer, hangosabban. Semmi reakció. A végén már ugráltam és legyeztem a karommal, mintha tornagyakorlatokat akarnék végezni, s közben hangosan kiabáltam, de még ez sem tűnt fel neki. Kissé meg is haragudtam./ + Hát ezt már hogy nem lehet észrevenni? És különben is, jaj. + /Aztán arra gondoltam, hogy talán süket lehet. Ez ugyan nem oszlatta el a haragomat, csak már ezután nem volt kire haragudnom, csak erre az egész helyzetre.
Onnan már láttam az ajtót. De ez nem oldotta meg a problémámat, hiszen az is óriás méretű volt, nem tudtam volna kinyitni. Így hát csak leültem egy állólámpa lábára, és vártam, hogy valaki betérjen a boltba vagy esetleg a nagyi távozzon, és eltudjam hagyni az üzletet.
Miközben vártam, volt időm gondolkodni./ + Lehet, hogy már most is a bolondok házában vagyok, csak nem emlékszem rá? Vagy tényleg ez a valóság? De mégis hogyan? És hol a húgom? + /Semmit nem értettem teljesen össze voltam zavarodva, és féltem is. Elhatároztam, hogy inkább nem is gondolok semmire. Csak hogy semmire nem gondolni nehéz, sőt a lehetetlennel határos. Ezért inkább megpróbáltam keresni egy olyan dolgot, ami valami, csak épp nem olyan valami, ami eszembe juttatná ezeket a sötét dolgokat. De lássuk be: egy régiségboltban voltam. Semmi olyasmi nem volt itt, ami ne emlékeztetett volna Dórira, aki imádta a kacatokat./ + Hogy juthatnék ki innen? Ezzel a mérettel könnyen kiférhetek akár egy repedésen vagy egérlyukon is. (Persze az egérrel nem szívesen találkoznék) Természetesen a legcélravezetőbb megoldás az lenne, ha valaki kinyitná az ajtót, aminek előbb utóbb meg kell történnie, hiszen ha nem is jön vásárló, és a nagyi itt is lakik, mondjuk az emeleten, boltba akkor is el kell mennie, vagy valakinek hoznia kell neki ételt. + /Ebben a gondolatban meg is nyugodtam - többé kevésbé./ + Nincs mese, itt várni kell. +

(1)

[Ren End'ald]

[2900. augusztus 20.] //csak pár napos késés xD//

Az egyik pillanatban még egy osztálykirándulás keretében szabadidőmet elfoglalva, egyik barátommal lépek be egy régiségboltba, ahol meglátok egy fátyol mögött valami makettet. Aztán amikor félrehúzom a fátylat, és megérintem a makettet hirtelen elsötétül minden, és a kemény padlót érzem fejem alatt. Mikor ismét kinyitom a szemem, a padlón találom magam, méghozzá hassal előre. Mielőtt fejemet felemelném, egyszerűen öklömmel megkopogtatom a padlót, aztán egy mély levegőt veszek, és sóhajtás közben feltápászkodok. Egyből meg is lepődök, amikor meglátom, hogy megváltozott az öltözékem, bár a dögcédulám továbbra is a nyakamban lóg. Miután talpra küzdöttem magam, hamar végigmérek magamon, miközben egyik szemöldökömet felhúzva csodálkozok a látványon.
- Ez meg mi a f...
Harapom el a mondat végét, amikor megpillantok egy tükröt, és elindulok felé, hogy közelebbről is megvizsgálhassam magamat. Első pillantásra nem fogom még fel a látványt, aztán amikor már biztos vagyok benne, hogy valaki mást látok benne, egyszerűen hozzáérek a tükörhöz, reménykedve, hogy valójában nincs is ott semmi. aztán gyorsan meg is kerülöm azt, de ott sincs senki. Visszalépek elé, majd figyelem, ahogy az ismeretlen fickó pontosan ugyan úgy mozog a tükörben, mint én.
- Hát ezt nem hiszem el.
Sóhajtok ismételten aztán tovább személem az alakot, végigtapogatva az arcomat, a hajamat, a kezeimet, és a mellkasomat. Ahogy nézem a tükröt, egyszer csak egy felirat jelenik meg rajta. "Ren End'ald alakváltó üdvözlégy H'Sekiratban" hamar elolvasom a szöveget, aztán kitör belőlem a kérdés.
- Mi van?
Hajolok kicsit közelebb.
- Ne szórakozzál már velem.
Kicsit megrázom a tükröt, de nem történik semmi, így sóhajtva ismételten, már sokadszorra, megvakarom jobbommal a tarkómat, és elindulok kifelé a boltból. Látszólag csak a táskám, és a dögcédulám maradt meg régi holmimból, és valamiért, mintha megváltozott volna a kinézetem is. De, ez biztos csak egy álom. Ezért nem is tulajdonítok neki különösebben nagy figyelmet. Mikor elérek az ajtóhoz, kitárom azt, és kilépek az utcára, ahol hamar kis lények száguldanak el előttem a levegőben, mikről az ott sétáló emberek, mintha nem is vennének tudomást. Vagy, mintha számukra ez nem lenne furcsa.

( 1 )

[Chrisotoph]

[2900. augusztus 30.]

Ébredés.

/Könnyű, édes illat. Olyan akár egy kora nyári hajnal, haját kibontva a világra néz, és rád mosolyog.

A következő lélegzetvétellel persze mindez lassan elhalványodik, s a valóság elkezd alakot ölteni; ahogyan a lassan szálló por, és a fáradt levegő szaga is belekeveredik, az illat elnehezül - bár teljesen nem tűnik el. A világ ugyan egyre szilárdabb, már kezdi nyomni a jobb karom és oldalam, félálomban még látom a leányt, mintha ködfüggöny mögött állna, s int: "Gyere!".

Felnyitom a szemeimet.

Használattól kopottas fapadlón fekszem, a jobb oldalamon. A jobb kezem enyhén kinyújtva előttem: az ujjaimtól nem messze egy sötét téglalap fekszik a padló fáján. Öntudatlanul, lassan megmozdítom a karomat; egyenlőre kissé merev ujjaimat a kemény, sima papírlap köré fonom, magamhoz húzom, és a kezembe zárom. Kis idő múlva, még mindig ébredezve-kábán, a hátamra fordulok, majd ülő helyzetbe tápászkodok fel, és körülnézek, megpróbálva rájönni végre, hol is vagyok.

Kis, nem szűkös, de sűrűn berendezett helyiség; valahonnan a távolabbi végéből hűvös, de természetes fény esik a szobába, sötét helyett csupán félhomályossá téve azt. A körülöttem álló tárgyak, bútorok sziluettjei lassan, egyenként kiélesednek, valós alakot öltenek; Kopott-szakadt bőrfotelek, néhány ódon, tiszteletet parancsoló könyvespolc, polcaikon könyvek és apróbb tárgyak egyaránt. Mellettem egy igencsak kopott pult, rajta csengő, és régimódi pénztárgép: a falon, jobb oldalt pedig egy megmunkált tükör, amin egy hosszú repedés szánt keresztül.

Lassanként felrémlik bennem az éjjel, az eltévedés, és a bolt emléke. Körülpillantok, a várost - odaátot - keresve; de az nyomtalanul eltűnt, az azt takaró fátyollal egyetemben, a helyén csupán engem hagyva. Különös, de a makett kámforrá válása nem nyugtalanít annyira, mint amennyire ennek bárkit nyugtalanítania kellene. Talán még túl álomittas vagyok a valóság megértéséhez, de az is lehet hogy ez is csak egy újabb álom. Felállok, közben további változások után kutatva, pontosan nem is tudva mi lehet az, lévén az éjjel - előző éjjel? előző előttivel? éjjel egyáltalán? ki tudja? - nem néztem igazán körül. Túlságosan hajtott a...

A kezembe lévő lapra nézek, amelyen még a félhomályban is kivehetőek a makett-város formái. Megfordítom. Bár ki sem tudom venni a kézírás pontosan mit mond, a mellkasomban mintha ezernyi máglyát gyújtottak volna lángra újult erővel hirtelen, pótolandó az újszülötthöz méltó tévelygéssel töltött perceimet. A látásom egy pillanat alatt kitisztul; a fény felé emelem, és újra elolvasom az üzenet szavait, hogy magamban, vagy halkan azt nem tudom; majd leeresztve a lapot csak egyetlen szót, egyetlen nevet tudok, s akarok kiejteni:/

- Anna...

/Hirtelen rádöbbenve hogy percek óta csak egy helyben állva meredtem az ajtó felé, különös, eddig ismeretlen határozottsággal belesüllyesztem az üzenetet a kabátom belső zsebébe, és az ajtó felé indulok; de csak hogy a kirakat üvegén kinézve a döbbenet állítson meg újra. A kinti világot bámulva nekidőlök az egyik polcnak, alig érezve hogy lassan lefelé csúszok ahogy a lábaim elbizonytalanodnak szolgálatuk szükségességében.

Odaát. Semmi kétség; a tornyok, a hidak, a színek, a képek pontosan ahogy a maketten, és ahogy a képen, akár fényképe is lehetett volna a kinti város látképének. Felmerül bennem, hogy talán az is; de ez nem teszi egyszerűbbé a helyzetet.

Az édeskés levegőből mélyeket lélegezve felpillantok, csak hogy tükörképemmel találjam szembe magam; kissé még a szokásosnál is sápadtabban, összeszorított szájjal; de ezektől eltekintve nyugodtnak, csaknem hűvösnek tűnök - tűnhetek bárki másnak, még ha pokoli tűzben égek is valójában. Akár a jégláng, olyan valóban.

Lassan felhúzódzkodom, és megérintem a kabátomat, érezve az üzenet lapját a szívem felett, majd újra az ajtó felé indulok; de még utoljára visszapillantok egyszer. Valami más lett, valami új történt; egy percig a tekintetem föl-alá járt az üzlet teljes hosszában, mikor, visszaérve a tükörhöz újra, megtaláltam mi is tűnhetett fel.

A tükörre, mintha valaki remek kalligráfiai tehetséggel megáldva karcolta volna rá, egy felirat került; egy felirat, amely akkor este biztosan nem volt rajta./

"Crisotoph. Üdvözöllek H'Sekiratban!"
/Fürkészem a tükröt néhány percig; ám úgy tűnik ez minden amit tudtomra kíván adni. Furcsa logika talán, de ha egy tükör beszél hozzád, biztos lehetsz benne hogy neked címezte üzenetét, hiszen csupán te vagy benne magad. Hogy a nevem miért volna Chrisotoph, nem tudom - de pontosan tudom miért vagyok itt. Hogy miért jöttem odaátba, miért jöttem H'... a makett-városba, a kép-városba.

Meg kell találnom Annát.

Lenyomom a régi kilincset, és kilépek a sugárútra./

(1)

[Alida Near]

[2900. augusztus 18.]

/Jó darabig várakoztam. Nem történt semmi. A tulajdonos is alig mozdult./ +Hát, ez nem igaz!+ /Gondoltam./ + Az, hogy senki nem jön be a boltba, még hagyján, de hogy a néni még meg sem mozdult azóta! + /Kezdtem lassan elveszíteni a türelmemet, ahogy a nap lement, és kintről már csak a város futurisztikus fényei világítottak be. Csendben ültem, és magamban mérgelődtem egész bosszantó helyzetemen. Még mindig nem tudtam elképzelni, mi a csuda történhetett velem.
Éhes voltam, fáradt, távol az otthonomtól, egy idegen világban, és ráadásul teljesen megváltozott a külsőm, sőt talán még a fajom is.
Elindultam inkább az ajtó felé. Unalmas volt ott egy helyben ülni. Teljesen elgémberedtek a tagjaim is. Ki tudja? Talán találok valami kiutat innen, ha közelebbről szemügyre veszem a dolgokat. A biztonság kedvéért még egyszer rápillantottam a boltosra, de ő ugyanúgy mosolygott a pultja mögött.
Így sötétben még kísértetiesebbek voltak az óriási bútorok. Mintha bármelyik pillanatban előmászhatott volna mögülük egy óriási pók. Borzasztóan ijesztőnek éreztem őket. Meggyorsítottam a lépteimet. Legszívesebben futottam volna az ajtóig, de türtőztettem magam. Nem akartam átengedni magam az érzéseimnek, mert tudtam, hogy igazából nincs okom a félelemre. Mire odaértem, már a torkomban dobogott a szívem. Valami megcirógatta az arcomat. Kis híján fel is sikoltottam./
+ Csak a szellő volt. + /Állapítottam meg. Ekkor láttam meg, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Először hihetetlenül megörültem neki. Csak azután kezdtem el bosszankodni, amiért ezt eddig ne vettem észre, és gondolkodni azon, vajon tényleg ki akarok-e oda menni?
Persze mást nem tehettem. Mármint itt nem maradhattam, ezért kiléptem az utcára./

(2)

[Aurnia]

[2900. augusztus 30.]

+Valami nem stimmel! /a gondolatra összerezzenek, a félelem belém hasít, a kétely a mélybe ránt. Hirtelen pattannak fel a szemeim, fölöttem lágyan hullámzó selyem, köröttem félhomály. Fekszem. /+ Borzasztóan kínos! /felkönyökölök. Már emlékszem: a kis régiségbolt Párizs valamelyik kevésbé frekventált csücskében. Tekintetem körbefut a csecsebecsékkel zsúfolt polcokon, a roskadozó állványokon és fényes lakkréteg borította százéves bútorokon. /+ Vajon látott valaki? Nem, bizonyára, ha a tulaj vagy egy vásárló észreveszi, hogy összeesek, rögtön a segítségemre siet. / Óvatosan, kerülve a hirtelen mozdulatokat állok fel. Gyengeségem tehát titok maradt. Ez jó. Tekintetem a makettet keresi, hiába. Valami megváltozott. Valahogy más lett ez a hely. Mintha… nem is tudom, olyan ostobán hangzik, de más a perspektíva. A baldachinhoz lépek, karcsú ujjaim lágyan végigsimítják az egyik faragott tartóoszlopot, hosszú szoknyám bokámat csiklandozza. Hirtelen ráncba szalad a homlokom. /+Szoknya?!/ döbbenten nézek végig magamon: hosszú fényes ruhám narancsos-bronzos árnyalatban játszik, gazdagon hímzett szegélyein csavarodó indák között csillogó gyöngyökkel kivarrt virágok pompáznak, fölötte hosszú, karcsúsított szabású gyapjúkabát, finom, minőségi munka. Érzem, a szívverésem is kihagy. /+ Valaki levetkőztetett! De miért? Ugye nem!?/ rémülten fordulok körbe, tekintetem a veszély forrását keresi, de senkit sem látok. Érzem, a pánik lassan felfelé kúszik a gerincem mentél, jeges ujjai már a nyakam után tapogatóznak, hogy aztán a torkomra szorulva fojtson meg a félelem. /+ NEM! Szedd össze magad! Hideg fejjel, megfontoltan! Ha figyelnek is, ne lássák a félelmet és a kétségbeesést, ne legyen meg ez az örömük!/ Kihúzom magam, s bár a légszomj szaporább lélegzésre kényszerítene, én mégis lassan szívom be a levegőt, s közben gőzmozdonyként zakatoló szívem próbálom nyugtatni. Mikor sikerül egy kissé összeszednem magam, határozott léptekkel egyenesen a kijárat felé indulok. Legszívesebben rohannék és az ajtót feltépve az első járókelőtől kérnék sikítva segítséget, de ez a fajta viselkedés már tíz éves koromban sem lett volna méltó hozzám. Hiába az önuralom és a fegyelem, a szívem ismét a torkomban dobog, de senki sem akadályoz meg abban, hogy az ajtóhoz lépjek. Kezem a hideg kilincsre siklik. /+ Legyen nyitva, legyen nyitva!/ fohászkodom, bár egy józan hang azt súgja, hogy nem lesz nyitva. Elraboltak, rám adtak valami reneszánsz hacukát és ki tudja milyen céljaik vannak velem.

Lenyomom a kilincset és az ajtó nyikorogva kitárul előttem. /+Micsoda felkészületlen, piti kis emberrablók!/ megkönnyebbülésemben engedélyezek magamnak egy halk sóhajt. /+Rendben, ha kilépek az utcára és nem vetik rám magukat rosszarcú alakok, akkor talán nyertem. / Kilépek az ajtón, hajamat csípős szél borzolja. A szemem előtt sodródó tincsek azonban nem gesztenyebarnák, hanem ragyogó, vörös arany árnyalatban pompáznak. /+Biztos csak a fények! A hajammal ráérek akkor törődni, ha már biztonságban leszek./ Körbenézek, igyekezvén visszaemlékezni arra, hogy merről jöttem, azonban ez nem az a gyér forgalmú keskeny, kanyargós kis utca, ami emlékeimben él. Egy sugárúton állok, méghozzá egy meglehetősen bizarr sugárúton. A járókelők többsége meglehetősen furcsa és igen különböző stílusú ruhákba öltözött ember, azonban a többiek… /+Mi folyik itt? Hallucinálok? Álmodom? /döbbenten állok a boltocska ajtajában, hirtelen nem tudom, hogy visszamenjek-e az emberrablók (?) társaságába, vagy induljak el vakon ezen az álombeli helyen. /+ Nem hátrálok!/ izmaim megfeszülnek és határozott, ruganyos léptekkel elindulok jobbra. /+Ha nem tudod melyik a helyes út, válaszd a jobbikat!/

(1)

*Folytatás a Fősugárúton*

[Riel]

[2900. augusztus 30.]

/Belépek a boltba és körbenézek. Felszólalok, de válasz nem jön rá. Vállat vonva beljebb merészkedem, hogy felmérjem a terepet. Egészen aranyos hely, bár nem sokáig időznék itt. Szeretnék hazamenni, bár úgy gondolom, jó, ha egy picit megállok a folytonos rohanásban, ha egyszer lelassítok a pillanat varázsáért. Megpillantok egy baldachint. Érdeklődve lépek oda, majd körbenézek. Egy város makettje fogad. Közelebb hajolok, utána csak azt érzem, hogy elfog egy zuhanó érzés.
Órák után térek magamhoz. Hirtelen felülök és körbenézek. Nem tudom mi történt velem. Itt vagyok egy épületnek a padlóján, amiről, mint kiderül, azé a bolté, amelyikbe betévedtem. Felállok, leporolom magam, majd felmérem a helyzetet. Jéézus, a makett nincs a helyén! Oké, ez még nem ok az aggodalomra, de az igen, hogy a megszokott otthoni környezet helyett más fogad. Tátott szájjal meredek az épület egyik ablakára, aztán erőt veszek magamon, hogy kilépjek, nem törődve a hellyel. Köszönöm szépen, eleget időztem bent, most pedig eljött az ideje, hogy megtudjam, hol vagyok./

*A fősugárúthoz!*

(1)