Teaház

[Caridwen]

A Sakura park oldalában bújik meg a kicsiny ám hangulatos teaház. Az egész illeszkedik a közeli park hangulatához, azonban valami különös mágikus kisugárzás lengi be a helyet, szinte belebizsereg az ember, ha elmegy mellette.

Odabent papírparavánnal elszeparált részek várják a vendégeket, gyertyákkal és füstölőkkel varázsolva még misztikusabbá a hely hangulatát. Az ajtó melletti pultnál ücsörgő udvarias lány vezeti helyükre a vendégeket és veszi fel a rendelést.

[Caridwen]

Előzmény - Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Csendes, nagyon rövidnek tűnő út után már meg is érkeztek a teaházhoz. Amikor kiszállsz a taxiból és az őrült repülés után újra talajt érzel a lábad alatt, az azért megnyugtató érzés. A köröttetek elcikázó autók fényeinek kaleidoszkópszerű ragyogása egészen szédítő volt.
Kísérőd még vált pár szót a sofőrrel, amit nem hallasz, de talán nem is fontosak. A hely szelleme azonnal körbevesz, miután kiszállsz. A talpad alatt az élénk pázsit, a mohával borított sziklák és az egzotikus növények rejtelmes palásba burkolják a keleti stílusú épületet. A szellő is mintha keserédes füstölők illatát csempészné az orrodba.
Szinte már-már az érzésed, hogy álmodsz, mikor nő hangja felriaszt a különös megdelejezett állapotból./
- Nos, hogy tetszik a hely?
/A válaszod után még hozzáteszi./
- De higgyen nekem, belülről még magával ragadóbb. Jöjjön, kerüljünk is beljebb. /int egy könnyed mozdulattal, aztán elindul befelé. Bevár, melletted, illetve kicsivel előtted sétál. Ha követed rövid séta után el is éritek a kaput.
A pultnál egy kimonóba öltözött, keleties vonásokkal rendelkező lány pillant fel jöttötökre. Sötét szemei kísérőd után szinte haloványnak tűnnek, de olyan szenvtelen hűvösség árad belőlük, amilyet ritkán látsz./
- Üdvözletem. Fáradjanak velem kérem, máris a helyükre vezetem önöket. /mondja egy kicsiny meghajlás után, aztán papírparavánok dzsungelén át egy kicsiny asztalkához vezet titeket. A földön hatalmas kényelmes párnák vannak, a kísérőd helyet is foglal az egyiket, majd int neked, hogy foglalj helyet és egy itallapot is az oldalara csúsztat az asztal közepéről./
- Válassz valamit, és gondold ki az első kérdést. /mondja udvarias mosollyal. Közben csak ekkor veszed észre, hogy a keleti nő eltűnt, mintha itt sem lett volna./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/A város egész fényes-színes kavalkádja önnön, általánosnak tűnően követhetetlen sebességével tűnik el a repülő taxi mögött, és amire feltűnik hogy az áttetsző utak és a csillogó felhőkarcolók rengetege kámforrá vált, a jármű ereszkedni kezd, és könnyedén landol... Egy erdő tisztásán.

Az átmenet - pontosabban annak teljes hiánya - ahogy üvegvárost minden további nélkül egy erdő mélye váltotta fel annyira megdöbbent, hogy percekig csak a fölém magasodó természetet bámulom. A fák különös, keletiesen szokatlan irányokba-görcsökbe csavart törzse, ágai, mintha valami impresszionista festő képzeletének próbálnának alakot adni, ritkás lombot borítanak az alattuk járó fölé (eltekintve azon kis réstől amin keresztül járművünk leszállt, melyet magam mellett a legkevésbé ide illő dolognak tartok) ami között most látni a szürkés eget, amelyet a városban elhalványított az áramló mesterséges fény. Gyökereik erekként futnak a vékony avarréteg borította talajba, csak hogy a házat körülvevő kis tó partjából előbukkanva a tükörsima felszínű vízbe ereszkedjenek a világosszürke kövek közt. Különös, de az egész valószerűtlensége, valószerű volta ellenére is könnyedén maga mögé utasítja mind a városban látott farsangi sokadalmat, mind a kísérőm különleges megjelenését; az erdő, a ház s a tó mintha csak egy keleti álomból lépett volna elő egy kis időre, s hogy ha majd hátat fordítok, szertefoszlik, csak valami szilárd-neonfényes valóságot hagyva maga mögött.

Pár perces álmodozásomból kísérőm kérdése ébreszt fel, és csak egy pillantásra van szükség sötét szemeiből, hogy rögtön eszembe jusson, miért is vagyok itt; De egyenlőre csak udvariasan válaszolok:/

- Meseszerű. /Itt megkísérelve egy félmosolyt újra körülpillantok./ Valóban... Magával ragadó hely. Remek választás./ Még ha kicsit ki is esik. Azon tűnődöm, milyen távol utazhattunk a várostól; de aztán eszembe jut, hogy talán itt, "odaát" a tér és a távolság nem ugyanazt jelenti mint általában tenné. Ez persze nem nyugtat meg.

A teaház külseje és belseje egyaránt beleillik a környezetébe. Bár lehetetlen hogy az erdővel egyidős legyen, falai között mégis az az érzés fog el, amelyet az erdő is árasztott; még ha nem is tartozol ide, befogad, részévé tesz a harmóniájának; ám egyúttal értésedre adja hogy sokkal de sokkal ősibb és hatalmasabb annál mint aminek látszik. Megborzongok.

A kimonós lánynak sem az arca, sem a ruhája nem ragad meg az emlékezetemben. Csak mikor magányunk felhívja rá a figyelmet akkor tűnik fel; ám van egy olyan érzésem hogy akkor sem emlékeznék a vonásaira, esetleg a ruhája mintájára ha kifejezetten koncentráltam volna megjegyzésükre. Mintha csak a feladat kedvéért materializálódott volna, hogy annak befejeztével újra kámforrá váljon. Ez azonban újra emlékeztet, hogy végtére miért is jöttem ide.

Kérésének eleget téve felemelem az itallapot, és böngészni kezdem a neveket; ám rövid idő után rádöbbenek hogy egy szót sem fogtam fel az olvasott szövegből, így becsukom, és visszateszem az asztalra, majd a szemébe nézek. Kellemes itt lenn a földön ülni; olyan barátságos érzést kelt, még akkor is ha a veled szemben ülő fél minden mosolya mögött több van mint amit kimond. Valami furcsa, meglepően nyugodt állapotban mondom ki a következő szavakat:/

- Leginkább gyömbérteát szoktam inni, mézzel; de ha van valami helyi különlegesség, a világért sem utasítanám vissza. /

/Azt hiszem mindig is egyszerre lesz csodálatos, borzalmas és félelmetes az univerzum sötétjét egy szempárban visszalátni, de a kezdeti bizalmatlanságomat kezdi egy másik érzés fölváltani, a helyzet ellenére is; kíváncsiság. Így az első kérdés ami eszembe ötlik csupán két rövid szó:/

- Ki vagy?

/E pillanatban érzett kétségeim közül nagyon sok került ezek közé a szavak közé; és bár nem vagyok biztos benne hogy létezik válasz ami kielégítené összes belesűrített kétségemet, ez a kérdés azóta várta hogy feltegyék, hogy megfelelően feltegyék, mióta kísérőm először szólított meg. Talán már annál is régebb óta./

(38)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A kérdésedre felkacag. Mély dübörgő nevetése van, mintha egy vulkán készülne kitörni a felszín alatt, mégis van benne valami nőies lágyság, habár a füstös sötét íz oly tömör benne, hogy szinte megfojtja a finomságát./

- Kedves Chrisotoph, azt hiszem ezt a kérdésedet már megválaszoltam egyszer. Naamah vagyok. /húzza kétértelmű félmosolyra az ajkát, majd halkabban kissé közelebb hajolva hozzáteszi, mintha valami bűnös titkot osztana meg veled./
- Amire ön kíváncsi az az, hogy mi vagyok... legyen bátor és tegye fel azokat a kérdéseket, amiket a szíve igazán akar, vagy soha nem jut előre a megvilágosodás ösvényén, és a hölgy, akit keres örök homályba vész.

/Ezzel hátradőlt. A kezeit nyugodtan összekulcsolta az ölében, majd kinyúlt a csészéért, ami ott pihent előtte. És előtted is. Nem vetted észre, mikor helyezték a keleties porceláncsészét és kicsiny kannát eléd a gőzölgő teával, aminek gyömbéres-mézes illata csábítóan hívogatott. Ismerős volt és egyben mégis más, egy jól ismert illat, de volt benne valami idegen.
Naamah is felemelte a csészéjét és belekortyolt az italába, mire a szantálfa, és erős fűszerek édes aromája is elért hozzád./
- Nos kóstoljon bele, aztán kérdezzen, de mostmár nyíltan! /mondta egyszerre kedvesen és parancsolón./

[Chrisotoph]

*Caridwen 2900. augusztus 30.*

/Naamah.

A név, mely eddig elkerülhette figyelmemet, most az emlékezetem mélyén megkondít egy harangot. Nem hangosan, csupán figyelmeztetőleg. Érzem, hogy találkoztam már ezzel a szóval; ám hogy olvastam-e, avagy hallottam valahol, nem tudom. Ám tulajdonosa úgy használja, akárha az maga volna személyének leírása; a szó mely nem jelent semmi és senki mást, csak őt. Egy alak a fogalom körül.

Naamah. Vajon mi a fogalom, amit a név takar? Mit rejt a sötétség, ami puszta vágyként ölt a fényben alakot? Mi az valójában aminek szavait füstös női hang takarja? Mi vagy, Naamah? Egész lénye egyetlen puszta kérdés, amely kifordítja még ezt a furcsa valóságot is a szegleteiből, megtöri a lázas álmot. Szép lehetne, ám szépsége világtól szennyes. Egy metszett rózsa. Bukott angyal.

Csak forgatom az előttem megjelent csészét és tűnődöm. Előttem lassan kirajzolódik utam következő szakasza, ám még mellemet mardosó láng ellenére is hezitálok rálépni. Nem tudom mi lesz az ár, amit fizetnem kell érte.

Megtapintom - csupán egy pillanatra - a kabátzsebemet; a halemi furulya, mely eddig kétszer vezetett utamon, megnyugtatóan simul az oldalamhoz. Naamah tudja. Én is tudom. Nem lennék itt, ha most akarnék visszafordulni.

Felnézek./

- Mit kell tennem, hogy megtaláljam Annát?

(39)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A szavaidra elmosolyodik. Ez a mosoly valahogy más, mint az eddigiek. Nincs benne leplezett hazugság, titkos tudás, csak valami fellobbanó sötét láng, mintha a kérdés olyan máglyát gyújtott volna fel benne, ami előzi a homályt, ami a kilétét takarta és az a fekete mágia, ami eddig függöny mögül lesett rád, most a lelkedbe karmol, akár éhes éji tűzvész./
- Megkérdezném, hogy biztos vagy-e benne, de megtisztelem a bátorságot, amiért feltetted ezt a kérdést azzal, hogy nem kételkedem benned. /mondja komolyan. A hangja lágyan búgó harsona, a csata előtt prüszkölő paripák moraja.

Ahogy befejezi a mondatot, mintha kissé megsűrűsödne a homály a kis zugban, ahová a pincérnő kalauzol titeket, és mintha távoli forró szellő simítana végig tétován az arcodon.
Rövid szünet után folytatja a hangja még mélyebb és még karakteresebb, szinte belezeng a dobhártyád is, ahogy hallgatod./
- Ha meg akarod találni őt le kell ereszkedned a mélységbe, olyan idegen világba, ahová nem ér el a fény, ahol a múlt legendái életre kelnek, ahol a mese és a mítosz és a valóság szentségtelen ám örök nászra lépett egymással. Azért hívott ide, mert úgy gondolta elég tiszta intellektus vagy hozzá, hogy felismerd a valóságot, és a babona köde ne vakítson el. Azért hozott ide, hogy társául szegődj, de a te választásod, hogy kiállod-e a beavatás próbáit, melynek a végén beavatást nyersz a magasabb misztériumokba. Ő kiválasztott téged, de rajtad áll, elfogadod-e amit ajánlani akarunk neked. /mondta komolyan.

Aztán csak mozdulatlanul ült és az éjnél is sötétebb szempár dermedt csillagtalan tengerként fürkészett téged, várva, hogy megemészd a dolgokat és választ adj neki./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Különös.

Az ide, és az innen tovább vezető út most végül kiterítve áll előttem; idehívott, hogy megtaláld, hogy alászállj érte világ kilenc körén. Ne nézz hátra, míg ki nem érsz. Ne térj le az ösvényről.

Összes eddigi kérdésemet elsöpri a jeges láng a lelkemben, az előretörő határozottság. A cél tiszta, az utat megismered út közben.

Nem vakultam el. Fogalmam sincs arról mit találok s mi kerül az utamba az ösvényen, és hogy az pontosan merre fog vezetni. Nem semmivel sem tudok többet arról hogy hol fogom megtalálni Annát, mint eddig tettem. Tudom, érzem hogy nem lesz, nem lehet könnyű. De azt is tudom, hogy létezik az ösvény, és ha végigjárom, meg fogom találni.

Valahol mégis különös. A világ valóságossá lett hirtelen, valóságosabbá talán mint a szürke múlt valaha képes volt lenni. Bár tudom hogy amit látok-hallok, az a régi világ értékei szerint lehetetlen, többé nem érzem fontosnak. Megtaláltam a mesémet, vagy az talált meg engem; ez valóságosabbá teszi ezt mint a múltban bármi képes volt lenni. Szinte nevetnék, ha nem éreznék hirtelen minden tétlen percet, elvesztegetett időt súlyos veszteségnek. Főképp azután hogy a hívás elhangzott./

- Kész vagyok... megtenni amit tennem kell, hogy megtaláljam. Kész vagyok arra, hogy végigmenjek az ösvényen amire Anna hívott, és nem fogok letérni az útról.

/Halkan mondom ki mindezt; a szavak lassan, de súlyosan koppannak a csendben. Talán súlyosabban is, mint azt felmérni én képes volnék. De nem számít. Az út fontos egyedül./

(40)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A szavaidat egy elégedett és egyben elismerő biccentéssel jutalmazza. Amikor folytatja sötét pillantásának fekete tüze továbbra is szinte perzseli a szemeidet./
- Örülök a döntésednek. Úgy tűnik ismét bebizonyosodott mily jó emberismerő is Anna. Kezdjük akkor az első lépéssel az utadon, mert remélem belátod, hogy a szavak csupán olyanok, akár por a szélben. Amíg nem követi őket tett haszontalanok. /felemelte egyik kezét, amin most nem csak a fekete karmokat, hanem egy gyűrűt is észrevehetsz./
- Kérlek add a kezed. /mondja hűvös füstös hangján.
Ha engedelmeskedsz és odanyújtod neki a kezed a jobbjába veszi. A bőre még mindig szinte égetően forró, ahogy tartja a tied, majd a bal kezén lévő gyűrűt a bőrödhöz érinti, mire egy pillanatra fájdalom cikázik végig a teljes testeden, majd elhal a kín és csak egy fekete tintával kirajzolódó tetoválás marad hátra./

- Ez a beavatottak jele, azt jelenti kiválasztott vagy. Egyrészt megvéd azok nagy részétől, akikkel találkozni fogsz, másrészt, ha elárulnád a titkainkat idegeneknek olyan betegséget szabadít el a testedben, amelyet csak mi tudunk gyógyítani. Azt hiszem így korrekt. Amíg nem beszélsz rólunk nincs semmi, viszont ellenkező esetben meg kell védenünk a titkainkat. /mondja teljes nyugalommal elengedve a kezedet./
- Mostmár kérdezhetsz bármit, legjobb tudásom szerint fogok felelni neked. Nem tudom honnan is kéne hozzákezdenem a magyarázatokhoz, tehát azt hiszem neked is könnyebb úgy, ha a számodra érdekesebb dolgokra adok választ először.

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Szavak akár a por. Azt várom hogy cirádás betűkkel írt szerződés és toll kerül a teaasztalra, hogy véres aláírással bizonyítsam magam; de paktum helyett egy pecsétgyűrűt mutat fel balján, s a másik kezét felém nyújtja. Beleteszem saját jobbomat - a bőre emberfelettien forró, minden való katlani láznál tüzesebb - s ő a kézfejemre nyomja a pecsétgyűrűjét.

A fájdalom éles, mély és haragos (és bár a karom finoman megrándul, nem rántom el a kezem). Egy egész örökkévalóságnyi pillanatig tart, amíg eltűnik. Sötét szemeinek univerzumába furcsa, eddig ismeretlen, hűvös bizalommal nézek, mialatt ő beszél: Majd amikor elengedi, visszahúzom a kezemet. Nézegetem, végigsimítok a bőrömbe égetett tintaszín rajzon az ujjaimmal; bár látszólag semmiben nem különbözik egy köznapi tetoválástól, úgy sejtem ha a kezem meg is égne, a rajz nem tűnne el. A beavatottak jegye, mondja ő (s a beavatottak bélyege is egyben, suhan át a fejemen a gondolat, ha csupán egy pillanatra is). A jelünk amely megvéd míg az oldalunkon állsz, s megöl ha elárulsz minket, suttogják szavai.

A jel, mely reményeim szerint utat biztosít Annához.

Szavaira újból felnézek. A kérdéseim? Ezernyi korábbi kérdésem valahogy nyomtalanul eltűnt. Vagy talán nem is tűntek el, csupán a tettvágy, mellkasomban lángoló jeges céltudat elnyomta őket. Azonban felkészületlenül kirohanni a vak világba ostobaság lenne; a válaszok pedig eligazítást adhatnak. Rápillantok a jobbom kézfejére égett jelre, majd újra a végtelen-vég szemekbe nézek. Kezemet finoman felemelve levegőt veszek, és elkezdem:/

- Kik - vagy mik - a beavatottak, és mit várnak tőlem? És mit vár tőlem Anna? - /A fontosabb kérdést ösztönösen leplezni próbálom egy első másikkal, bár nem hiszem hogy megtévesztettem. Nem baj. Eszembe jut hogy újra megkérdezem ki is ő végül, és ő mit vár a kalauzolásomból, de meggondolom magamat, és inkább körülintek./ - Hol... Úgy értem milyen földön vagyunk most, és hová kell továbbmennem, vagy mit kell tennem hogy... Hogy eljussak... hozzá? - /A találkozás gondolata bódító, de józannak kell maradnom. Még egy valami jut eszembe, bár valószínűleg erre magamtól is választ találok majd... Ám ugyanígy valószínűleg választ találnék a többi kérdésemre is ha eleget keresném őket./ - Mi az, amitől az utamon... Vagy ha feladatot kell végrehajtanom, aközben akadályozhat, amitől a jegy - /(ismét finoman megemelem a kezem)/ - védelmére lenne szükségem?

/Végül elhallgatok. A kérdések amelyek először felmerültek bennem elhangzottak; hogy a legfontosabbak lettek volna, kétlem. A fontos kérdésekre sokszor csak akkor jön rá az ember amikor az élet már elé vetett egy választ./

(41)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

- A beavatottak tisztsége évezredekre nyúlik vissza.... /kezd bele csendesen. Mély hangja feldübörög, a szobát pedig mintha ősrégi tábortűz keserédes illata töltené be mely az egymáshoz bújó vademberek fanyar szagával vegyül./
- Mióta nővérünket örök rabságba száműzték magunk maradtunk. Szükségünk volt megbízható emberekre, akik segítenek és támogatnak minket, mert minden varázshatalmunk ellenére az egész emberiséggel és Danu minden gyermekével mégsem szállhattunk szembe, akik mind a halálunkat akarták. Ezért felkerestük az első beavatottakat. Azokat a halandókat választottuk, akikben ott csörgedezik az ősi vér és kellően intelligensek hozzá, hogy támogathassanak és megértsenek bennünket. Anna azt szeretné, hogy végezd el a beavatás lépcsőfokait és ha készen állsz állj mellé és segítsd őt. Többnyire véletlenszerű ki mellé osztjuk be a kéképzésen átesett jelölteket, de ő személyesen kérte, hogy mellé kerülj, mi pedig a nővéreimmel arra jutottunk támogatjuk a kérését.
/Rövid szünetet tartott, halovány mosoly futott végig az arcán./
- Oh milyen udvariatlan vagyok. Ezeréves históriákkal tömöm a fejed, úgy hogy még a legfontosabba sem avattalak be. Kedves Chrisotoph, te jelenleg H'Sekiratban vagy, a lakott szuperkontinens fővárosában, a 30. században. /mondta hűvös nyugalommal. A szavai végtelen türelmet és biztonságot sugalltak, ha a szemébe néztél pedig tudtad, hogy nem hazudik.
Majd hagyta, hogy kicsit emészd a dolgot, aztán fejezte be a válaszokat./
- Tehát ahhoz, hogy eljuss hozzá végig kell járnod a beavatás lépcsőfokait. Amitől a jegy pedig megvéd azok az alacsonyabb rendű elkorcsosult démonfattyak, ők nem érinthetnek meg téged, amíg a mi oltalmunk övez.

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/A régvolt, talán-igaz-sem múlt szavai alatt füstként kúszik a szobába, s dübörgő hangja felé haló víziókat fest a megnyúlt árnyékok közé. Tábortűz, ember és vér nehéz szaga terheli a levegőt, ahogy ősi időkben köttetett egyességekről és kiválasztott vérvonalról beszél; majd amikor elhallgat, a látomás szertefoszlik, és újra csak a valótlan valóság vesz körül. A tudat azonban, hogy Anna engem választott maga mellé tovább parázslik bennem.

Kilenc századdal később? Valahogy valószínűtlennek tűnik, de persze a "normális" világ sem tűnt igazán valószínűnek soha. Könnyebb - talán jobb érzés azt hinnem hogy ez egy álom, egy vízió mely talán örökké itt marad. Ki tudja?

Végül is, mit számít valójában?

Beavatás. Egy ugrás a tűz felett. A pokol a kunyhó mélyén. És ott lehetek... vele. Ha ez végcél, nincs oly próbatétel amely meg volna képes állítani. Tetoválással, avagy anélkül./

- Hol kell elkezdenem? /Kérdezem./

(42)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Az arcára ragadozószerű mosoly ül ki, de csupán tovarebbenő tétova kísértet az egész, amikor megszólal ismét rendezett, csak a sötéten kavargó szemek akarnak magukba rántani./

- Oh kedves Chrisotoph, máris elkezdted a próbákat, itt és most. Mióta a pecsét a kezedre került máris része vagy a körforgásnak. /búgja. Füstös hangja ismét mélyebb színre vált. Rövid csendet hagy, hogy megemészd a dolgot, aztán folytatja./

- De tudom nem erre voltál kíváncsi. Amint itt végeztünk elviszlek a Próbák Kertjébe. A tényleges kiképzésed ott fog folytatódni a többi kiválasztottal együtt, most azonban idd meg a teát és élvezd ki ennek a gyönyörű helynek a hangulatát. /somolyog.
Körbepillant, mintha keresne valamit, de végül visszapillant rád./

- Esetleg ha van még valamilyen kérdésed tedd fel most, mert ha a Kertben leszel már más dolgod lesz, nem a kérdezősködés.

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Körülpillantok. A teaház, s az azt körülvevő park mélységes belső békét, örök nyugalmat árasztanak. Ha valami megmoccan, annak már évezredek óta megtervezett helye van itt a természet harmóniájában - talán maga a teaház is csupán nőtt, formálódott az évek során, akár az azt körülvevő agg fák, hogy aztán az ember - vagy bármi más, pillantok kísérőmre - megtalálja, s birtokba vegye. Illetve, hogy elhitesse magával a birtoklás illúzióját, hiszen ha valaki itt otthon van, az a teaház, és csakis ő. Mi csupán vendégek lehetünk egy nálunk mérhetetlenül nagyobb érthetetlenben.

És lehet hogy mindez amit látok csak illúzió, röpke álom. Vagy a vihar előtti csend, a "nem lesz semmi baj". Bárhogy is legyen, nem érzem hogy itt volna a helyem. Még nem. Talán sohasem. Mit számít?

Belekortyolok a teába, de alig érzem az ízét. Nem tudom mi vár rám, de nincs több kérdésem. Olyan legalábbis, melyre őszinte választ várnék. Ám így kevés az alap amelyre kérdéseim épülhetnének. Ideje volna indulnunk.

Leteszem a csészét az asztalra./

- Ha semmi más nincs amiről tudnom kellene... A magam részéről készen állok. - /Készen állok? Aligha. De határozottabban nem fogom tudni soha, mit akarok.

Így talán jobb is, ha nem tudom mi vár rám./ - Merre vezet az út az általad említett kertbe?

(43)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A tea ízét nem érzed, azonban amikor a korty végigcsusszan a torkodon valami lágy kellemes meleg árad szét a testedben. Egyszerre zsibbasztó és a végletekig kellemes. Úgy érzed borzasztó fáradt vagy, de valahogy azt is, hogy akár a világ végéig tudnál futni ha azt kérnék tőled. Ahol a tetoválás rád kerül még erősebb a bizsergés, ami már-már zsibbadássá fajul. Aztán az egész hirtelen mintegy varázsütésre megszűnik. Mintha az egészet csak képzelted volna./
- Nos esetleg még valami, amire jobb ha felkészülsz. A beavatás egy teljes átalakulás. A mentális lényed végighalad a lépcsőfokokon, míg el nem jut a végső megvilágosult tudásig, de ezt az új ragyogó szellemet a tested nem tudná követni. Változni fogsz Christoph, lehet hogy észre sem veszed majd, de azt is lehet hogy teljesen új emberré válsz. Ezt személye válogatja, viszont jobb ha felkészülsz rá. /mondja nyugodtan bogárfekete szemeivel rabul ejtve a tieid.
Aztán egy kecses mozdulattal leteszi a maga csészéjét és hátrébb dől./
- Nos rendben, ha nincsen több kérdésed, akár indulhatunk is.
/Ha nem kérdezel, vagy állítod meg valamivel, akkor ruganyos ragadozóléptekkel feláll, majd az ajtó felé indul, ott bevárva téged. Ha követed biccent az ázsiai nőnek, aki kiszolgált titeket, majd kilép a teaházból. Kissé messzebb sétál, aztán megáll.
Először azt hiszed csak vár ott némán valamire, de aztán meghallod a furcsa hangot. Először távoli sípolásnak hangzik, aztán egyre erősebb és erősebb lesz, szinte idegtépő vijjogássá fajul, aztán elhal. Kísérőd ebben a pillanatban nyitja ki eddig lehunyt szemét, ami most nem fekete hanem vörösen izzik, mintha tűz lángolna benne, eleven perzselő láng, aminek örült tánca árnyékot vet sápadt arcán. Aztán pislant egyet és ismét a sötétséggel nézel szembe. Gyorsan követik egymást a dolgok, ezzel egy időben két sötét pont tűnik fel a horizonton. Ahogy közelednek hamarosan ki tudod venni két szárnyas lény alakját is... lovak, éjfekete denevérszárnyas paripák közelednek.
Amikor földet érnek tőletek alig karnyújtásnyira, akkor tudod kivenni a pengeéles fogaik, az orrukból gomolygó füstöt, és a pokoltűzzel égő szemeiket. Naamah az egyik felé nyúl, mire az leszegi eddig ide-oda dobált fejét, és szinte birka szelíden bújik bele a simogatásba./
- Ahová most megyünk oda jobb nem taxival utazni. Tudsz lovagolni? /pillant rád érdeklődve a hatalmas fekete bestiát simogatva./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900 augusztus 30.*

/A tea hatásaira megborzongok, majd amikor azok eltűnnek felnézek a fekete szemekbe: Ám mint már megszokhattam, azok semmit sem árulnak el a mögöttük zajló gondolatokból. Megdörzsölöm a tetoválást a kezemen, ám az érzés nem tér vissza. Nem tudom örülök-e ennek vagy sem. Valami megváltozott.

Szavai különös visszhangot hagynak bennem. Az ember folyamatosan változik; a felette mosó idő folyamatosan alakítja, idővel látható nyomot hagy rajta. Nézz egy tükörbe, egy reggel, majd várj egy napot és tedd meg újra; másnap nem ugyanaz az ember fog visszanézni rád. Hasonló, de mégis valamiben, talán valami egészen apró dologban más. A folyó nyomot hagy benned ahogy te nyomot hagysz a folyóban. És annak ellenére, hogy mindezzel tisztában vagyok, néha félek tükörbe nézni, nem tudva ki lesz az ember aki onnan visszanéz rám.

Ki lesz az ember akivé válok? S mi lesz az út ami azzá változtat?

Talán jobb előre nem tudni.

- Indulhatunk. /Mondom, és felállok az asztaltól. Kifele menet ugyancsak köszönettel biccentek a keleti kiszolgálónak (s amint kilépünk a teaházból rádöbbenek hogy az arca, ruhája és általánosan a kinézete újra kicsúszott az emlékezetemből. Látva hogy a kísérőm megáll már-már visszafordulnék hogy egy utolsó pillantást vessek rá - talán csak hogy bizonyítsam csupán a saját figyelmetlenségem miatt nem tudom az emlékezetembe vésni - amikor meghallom a vijjogó sípokat. Bizonytalanul forgatom a fejemet a hang forrása után kutatva, eredménytelenül. Majd a sípok elnémulnak, s a plútói szempár felnyílik - csupán a szempár plútói sötétség helyett e pillanatban világtalan tűz, ha csak egy pillanatig is. Majd egyet pislant, s újra az éj visszatért a tűz helyére, tekintetét az égboltra szegezve. Szemöldökömet összevonva követem az éji tekintetet, csak hogy végül megpillantsam amit - pontosabban amiket - néznek.

Ha Lovecraft képzeletében Pegazus megjelent valaha is - ami felől nincs kétségem - körülbelül így festhetett. A két lény valamivel nagyobb lehetett egy átlagos lónál, s mind a kettő olyan fekete mintha szénből és füstből volnának. Denevérszerű bőrszárnyaik - melyeket földetérésükkor (amire önkéntelenül is hátraléptem) összecsuktak kiterjesztve hatalmasak voltak, s bár vékonyak, a fény nem hatolt rajtuk keresztül. Fogaik egy ragadozóéval is vetekednének (bár kétségem sincs, ezek a teremtmények nem zabon és kockacukron élnek) s már-már várom hogy mikor kezd el egyikük tüzet fújni, hiszen az orrukból vékony füstcsík gomolyog a szemük pedig mintha ablakok lennének a bennük égő katlanokra. Ám pokoli megjelenésükkel szögesen ellentétes alázatossággal, szeretettel engedik simogatni magukat kísérőm által, akárcsak hétköznapi lovak tennék egy hétköznapi lánnyal.

Kérdésére összevonom a szemöldökömet. Gyerekkoromban sokáig ért bennem a gondolat, hogy lovagolni tanuljak; végül Alexandre Dumas Három Testőr-ének elolvasása után döntöttem úgy, hogy minden valamire való embernek tudnia kellene lovagolnia, és megkértem anyámat hogy segítsem tenni az ügy érdekében. Lovaglóóráim három hétig tartottak, amikor is mialatt ügettem a lovammal (a neve Sleipnir volt) leestem a hátáról, ő pedig véletlenül rálépett az én lábamra ami eltörött. Azóta nem ültem lóháton, bár mindig is egyfajta elfojtott gyermekálmom maradt hegyeken-völgyeken át vágtázni a nap első fényei alatt. A leckékből még halványan emlékszem egy kevésre, azonban van egy olyan érzésem hogy ez nem teljesen ugyanaz lesz.

Nos... - /Kezdem, a bestiákat méregetve - a biztonságosnál talán egy leheletnyivel közelebbről./ - Szárnyatlan lovon már ültem. Valamikor nagyon régen. /Felé pillantok./ - De ez azt hiszem nem lesz teljesen ugyanaz, vagy tévedek? Mindenre van egy első alkalom persze./ A pokollovaglásra talán ritkábban. A lények fenyegető megjelenése ellenére azonban az út tagadhatatlanul izgalmasnak ígérkezik, és Annáért többet is megtennék az denevérlovak megülésénél - s nem kétlem szükség is lesz rá. / Felengednek a hátukra?

(44)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Egy pillanatra ismét meghallod azt a magas különös vékony hangot, mire a másik pokolparipa is kísérődre néz, aztán rád és szép lassan közelebb sétál. Ugyan nem tűnik olyan doromboló kiscicának, mint a másik, amikor Namaah közelébe ért, de az sem süt le róla, hogy le szándékozná harapni a fejed, legalábbis még nem.
Amikor karnyújtásnyira ér, akkor fogod fel igazán milyen hatalmas is. A szénszín szőr alatt hihetetlen izmok hullámzanak, különösen ahol a hatalmas szárnyak csatlakoznak a testéhez. Közelebb hajol hozzád és mintha egy kutya lenne, beleszimatol a hajadba. Ilyen közelről érzed a különös kénes-füstös aromát, amit áraszt magából. Prüszköl egyet, aztán megrázza a fejét, majd mintha kérdőn Namaahra pillant. Egy pillanat, újabb furcsa vijjogás a koponyát mélyén és a nő is a lóra néz, majd még egyszer megveregeti a sajátja nyakát, aztán odasétál hozzád./
- Nos gondoltam, hogy a te idődben igen kevesen lovagoltak shetani-k hátán. /mosolyog végigsimítva a ló nyakán./ De ha már azt tudod melyik irányba kell felülni rá, akkor valamivel előrébb vagyunk.
/Súg valamit a ló fülébe, mire az megrázza a fejét, majd rád pillant./
- És ne aggódj, megígérte, hogy nem fog ledobni a hátáról, sőt megpróbál minél óvatosabban repülni, hogy ne ess le. Sikerült rábeszélnem, hogy a kedvenc légi mutatványaikat halasszák kicsit későbbre. Szállj fel és akkor indulhatunk is.
/Ha sikerül magadtól akkor a saját lovához sétál és egy könnyed mozdulattal felpattan rá, ha nem, akkor megfog téged a derekadnál és mintha egy súlytalan gyermek lennél úgy lendít fel a ló hátára. Amikor felülsz érzed, hogy milyen forró az állat teste, nem éget, de mintha egy forróvizes tartályhoz mentél volna túl közel. Közelről azt is észreveheted, hogy a ló nyakán a sörénye alá pikkelyes taraj fut be, ami a nyaka alján pont elég hosszúkás ahhoz hogy kapaszkodj bele.
De alig van időd végiggondolni, újabb vijjogás és meg is indultok. Érzed az izmok hihetetlen munkáját, majd egy szökellés és a levegőben vagytok. A hatalmas bőrszárnyak kitárulnak és hatalmas örvényeket keltve vitorláztok a levegőbe. Minden egyes szárnycsapással egyre kisebb és kisebb lesz a város, a felhők pedig mintha közelednének. Az egész érzés hihetetlenül félelmetes, de euforikus is egyben, szinte olyan, mintha te repülnél. Így madártávlatból az egész még inkább egy valószerűtlen álomnak hat.
Hosszú ideig repültök, a szél már egészen a csontodig hatolt és most nagyon hálás vagy a ló testének forrongó melegéért, amikor a távolban megpillantasz egy hatalmas csontkaput. A lovak ereszkedni kezdenek és a kapu felé tartotok. Hamarosan földet is értek a lovak patája keményen koppan a fekete márványúton amire érkeztek.
Namaah sugárzó arccal pattan le a maga lováról és miután megveregette a marját feléd fordul./
- Nah milyen volt?

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Csodálattal vegyes borzongással tűröm hogy a hatalmas teremtmény megszaglásszon. A bestia közeledésével kapcsolatos ellenérzéseimet próbálom mindinkább elfojtani, de így mozdulatlanul is érzem hogy a tenyerem izzad. Próbálom nem elképzelni mi lesz ha nem talál kedvére valónak - vagy épp túlságosan is. Bár engedelmeskedni tűnnek kísérőm - gondolat-füttyeire? - nem tudom hogy vissza-e tudná fogni a pokolló hirtelen ellenszenvét, ha az most döbbenne rá hogy a világ számára élhetőbb hely volna nélkülem. Szavaira bizonytalanul a bestiára pillantok./

- Nem, az irányt azt hiszem még eltalálom. /mondom, miközben ő a ló fülébe suttog.

- Óh - öhm - akarommondani rendben. /Válaszolok neki. Próbálok nyugodtnak hangzani és tűnni. Végtére is a pokolbéli szárnyas a szavát adta hogy nem dob le a hátáról, akkor pedig mi baj történhet?

Némi próbálkozás után (s kis segítséggel kísérőmtől, aminek következtében bár pillanatig borzalmasan gyerekesnek érzem magam) felkászálódom a nekem felajánlkozott hátasra. A bőrének a tapintása melegebb volt a vártnál; ha nem láttam volna a szemei helyén égő katlant, azt gondolnám lázas. Kapaszkodó után nézni azonban időm sincs, és a pokolparipa átmenet nélküli vágtába kezd - ösztönszerűen megragadom a sörényét, pontosabban az alatt valamit, amiről egy rövid pillantás után feltételezem hogy valamiféle taraj lehet - majd mielőtt a tisztás elfogyna a ló szökik egyet, nagyobbat mint amire bármilyen földi ló képes lehet, és kitárja hatalmas bőrszárnyait, s egy-két csapással a tisztás, az erdő s a teaház fölé emelkedik, majd újabb néhánnyal maga mögött is hagyja őket. Úgy kapaszkodom a taréjon mintha az életem függne tőle - kevés kétségem van afelől hogy így is lehet - ám egyúttal alig hiszem azt amit látok. A világ maketté zsugorodik alattunk, s messzire kiterül, akár valami képzeleten túli térkép az erdő zöldje, a zsugorodó város ezüst-szürkéje és a közeledő hegyek méltósága lefesthetetlen, csodaszép valóság. Kiterjesztett szárnyakkal siklunk át a levegőn, a szél süvít mellettünk, s én már-már nevetni találom magamat. Oly szabad, oly végtelen, oly valóságos. Könnyezik a szemem. Bár talán csak a szél.

Alig veszem észre a hideget - otthon voltak gyilkosabb teleink, nem is egy. Csak akkor ébredek rá hogy mennyi ideje utazunk amikor a pokolló ereszkedni kezd; ekkor kezdek el én is leszállni a földre, hogy megnézzem hova is érkeztünk.

Éles hegyek között szállunk alá. Bár a környék lakatlannak - mi több, érintetlennek látszik, alattunk hamarosan egy fekete csík tűnik fel a sziklák között, amely enyhén csillogó úttá vastagodik. A hegy oldalába is mintha formákat vágtak volna, száraz fehér kőből; közelebb érve rádöbbenek hogy a kőbe egy kaput vágtak, melyet csontokból építettek fel.

A faragott hegyfal előtt érünk földet, hideg, hangos koppanások sorozatával landolunk. Az utat csiszolt márványból építették - vágták, pontosabban, döbbenek rá, hiszen nincsenek rajta rések sem repedések; ámbár csupán ügyes kőművesek műve lehet, hiszen ekkora márványdarabokat kivágni és szállítani alighanem lehetetlen. Azután ráeszmélek hogy épp az imént szálltam le egy szárnyas lóról, és hogy a kezemen a beavatottak jele van, és úgy döntök hogy inkább nem kérdőjelezem meg az márvány út felépítésének a menetét. Különben is, fontosabb dolgaim is vannak most.

Kísérőm lelkes arcára képtelenség nem mosolyogni - még ez a démoni ábrázat is képes boldogan sugározni úgy tűnik./ - Félelmetes. Félelmetes, eszméletlen, lenyűgöző és csodálatos. /mondom, majd bizonytalanul megpaskolom a hátasom forró nyakát./ - Öhm... Meg tudná mondani neki hogy köszönöm a fuvart és hogy remek... Hogy remek volt? /Kérdezem.

(45)

[Caridwen]

*Folytatás itt*