A Végtelen Történet, MF módra!

[Drun]

A Végtelen Történet,
avagy a Csápos 50 árnyalata, MF módra...

Itt lehet írni, és folytatni egymás történeteit!

Ez a téma erős idegzetűeknek, és azoknak áll fent akik szeretnének jókat nevetni!

[Alyara Nirois]

Roberta, egy harmincas éveiben lévő egyszerű nő kibámult az ablakon. Fekete hajába beletúrva követte az utcán zajló eseményeket. Két férfi éppen letepert egy harmadikat, miközben további fegyveres alakok fedezték a területet. Hát, el lehet mondani, hogy ez volt Roberta legizgalmasabb napja. Leszámítva azt a napot, amikor...

[Caridwen]

amikor találkozott azzal, amit máig álmaiban is csak félve idéz fel....

Sötét csillagtalan éjszaka volt... A temetőben a csontokig hatoló hideg honolt, amelynek jeges csókja megfagyasztotta a szívet és végtelen kétségbeeséssel töltötte el a lelkeket, hogy soha nem jön el többé a nyár. Az emberek behúzódtak a házaikba és félve táplálták a tüzeiket, mert tudták, ha beköszönt az éjszaka eljön Ő...
A temetőben nem járt senki, mert ez volt az otthona, menedéke. Nyálkás kezével úgy simított végig a sírok hideg márványán, mintha a hideg kő lett volna a szeretője, s néha az is volt. Kiszáradt szürkés bőrét a márványhoz hasonlatossá tette a téli fagy, de nem volt ahová behúzódhatott volna. Torzszülött volt, démon, kitaszított és megvetett... tehát ő is úgy viszonyult az emberekhez.
Az egyik kripta márványangyalának repedezett ölében ücsörgött, amikor a hold bágyadt ezüstfénye előtört a vastag felhőréteg alól. Mindent betöltött a ragyogás, Ő is olyan lett, mintha a szobor része lett volna, a hasából előtekergőző csápok lágyan fonódtak eggyé az angyal szárnyaival, éppen csak néha mozdulatok, ha gazdájuk felfigyelt valamire és sötét tekintete el-elrévedt, mintha aludni akarna, hogy egy szebb világról lásson álmot.... Aztán hirtelen valami neszt hallott. A csápok megrebbentek, majd őrült vonaglásba kezdtek megtartva magukat, amikor Ő is felállt. A hang felerősödött, ágak reccsenése, márványon csikorgó csizma hangja... valaki bemerészkedett a birodalmába....

[Kathleen Sirett]

... Tétova léptek voltak, mint aki nem is biztos benne, hogy merre tart. A neszezés egy pillanatra elhalt, majd halk szitkot vegyültek bele az éjszaka hangjaiba. Női hang volt...

Roberta átkozta magát a butaságáért és szétszórtságáért. Ha délután odafigyelt volna, most nem kellene éjjel a temetőben kóvályognia és szinte vakon keresgélni a gyűrűt. Amikor aznap korábban itt járt és letette a virágcsokrot nagynénje sírjára, levette a kesztyűjét és ezzel együtt leejthette a vőlegényétől kapott gyémántgyűrűt. A repülő holnap reggel indul, és ha nem megy el azzal a járattal, akkor lekési a meetinget. Ha pedig még egyszer elkésik, a főnöke biztosan kirúgja.
- Óh, a fenébe!
A márvány csúszós az éjszakai dértől, a majdnem elveszti egyensúlyát, de szerencsére még időben meg tud kapaszkodni az egyik szoborban. Pillantása az márványangyalra vetült és elfintorodott a látványtól. Mintha egy hatalmas meztelen csiga összecsúszkálta volna a szobrot. Megrázta sűrű, fekete haját és továbbindult. Meg kellett találni a gyűrűt...

Nem tudta még, de egy figyelő sötét szempár követte minden mozdulatát. Nem mutatta magát egyelőre, de végigkísérte az útját az árnyak között a sírkőig. Ott a nő megállt és hajlongva keresgélni kezdett...

[Addeus Axcylius]

.. kezei fürgén tapogatták a hűvös talajt. A gyűrű viszont csak nem akart meglenni. Olybá tűnt, hogy elnyelte a temető fagyos földje.

A szempár, mohón leste minden mozdulatát és a nadrágban feszülő, izmos formát. Mélyről jött az érzés, mintha a gyomrába nőtt volna egy gombóc. Furcsa érzés volt, még sosem érzett ilyet. Oly különös éhség volt ez, amelyet nem táplálékkal lehet kielégíteni. Magányos évei folyamán, oly sokszor nyúlt magához, hogy már szinte fel se tűnt neki, hogy jobbja nadrágjában mocorog. Ismerős érzés kerítette hatalmába, de valami mégsem volt a régi. Valami, olyan elemi ösztön sikoltott agyába és kényszerítette szívét gyorsabb dobogásra, amelyet nem tudott kordában tartani. Elöntötte az agresszió és üvöltött.

Roberta űzött vadként rezdült össze, ahogy meghallotta a vérfagyasztó üvöltést. Pillanatig sem habozott, hogy felmérje a terepet, azonnal futásnak eredt. Szerencsétlenségére azonban megcsúszott és elterült a temető fagyos földjén. Próbált feltápászkodni, de az a valami, már rajta is volt. Forró nyál bűze itatta át a leheletet, amely fülét cirógatta. Az a valami elkapta. Hangos reccsenést hallott, amint két, izmos kéz szinte letépte róla a nadrágot. Roberta sikoltott, egyetlen reménye, a magas szakítószilárdsággal megáldott, vörös, csipkebugyi volt...

[Caridwen]

A női sikolyai nem találtak meghallgatásra, ahogy meztelen bőre a fagyos földhöz ért és a lelkét átjárta az elemi félelem. Kapálódzott, próbált szabadulni, de az ezernyi csáp hiába tűnt puhának külsőre, erőteljes izomzatuk alól nem lehetett szabadulni. Az egyik szürke bőrű kéz durván túrt bele a fekete tincsekbe és rántott egyet a nő fején... Közelebb akarta vonni, a forróságára vágyott a magány hidege után.

Aztán hirtelen nyerítés hangzott fel. A szörnyeteg fülelve nem moccant, a hasfalából előözönlő csáptenger megdermedt rémálomként ölelte körbe a nő törékeny testét. És akkor kelet felől fény támadt, majd a fagyos éjszakát rózsaszín csillámözön hasította fel. Patadobogás zúgott fel és hullámzó sörénnyel berobogott a csillámpóni. Orrlyukai kitágultak száguldás közben, gyémántpor szitált a szőréből, ahogy fejét leszegve az egymásba gabalyodott alakok felé száguldott...

A démon rémülten mozdult, de prédáját nem akarta elhagyni, az éhség, a testet öltött vágy úgy feszítette, hogy elhomályosult a tudata képtelen volt megválni a meleg prédától, amikor eddig csak a hideg márvány érintése jutott neki. Ez a pillanatnyi tétovázás okozta a vesztét! A csillámpóni szarva hátulról nyársalta fel...

[Addeus Axcylius]

Roberta megmenekült a gonosz démontól. S bár ruháján számos kosz folt éktelenkedett, becsületén nem esett csorba. A temetőlakó gonosz szörnyeteg nem tudta magáévá tenni. Feltápászkodott a földről és átölelte a rózsaszín csillámpónit, aki büszkén állt a gonosz beste teste fölött.

Robertát, gondolataiból, egy hangosabb horkantás rázta vissza a való világba. Még egyszer lustán kibámult az utcára, ahol a két férfi a harmadikat igen komoly Yaoi kezelésbe vette és úgy tűnt vérengzés helyett, csak a helyi banda avatja be újdonsült tagját. Roberta utálta a környéket. A szomszédai, mind aberrált állatok voltak. Végül az ágy felé indult, ahol hosszú évek óta, egyetlen hőn szeretett szarván viselte a csillámpóni az oly sokat keresett gyémántgyűrűt.

[Kryon Vorm]

Nem jutott el az ágyig. Mert odakint olyan hirtelen némult el minden, hogy Roberta megdermedt. Remegve fordult vissza az ablak felé és felismerte azt a borzalmas valamit. Ugyan az nyálkaréteg és csáptenger. Csak a karvastagságú lyuk volt oda nem illő, a csillámpóni szarvának nyoma. A lény a férfiak fölé tornyosult és vizsla szemekkel figyelte őket. Azok remegve álltak előtte. Ő pedig ismét kieresztette azt a vérfagyasztó hangot amit hajdan a temetőben. Ez magához térítette a férfiakat akik hanyatt homlok elrohantak. A lény pedig hosszan nézett utánuk és mint ha mosolygott volna a menekülőkön. Aztán megpördült a tengelye körül és egyenesen Robertára szegezte tekintetét. A nőt megbűvölték az átható kék szemek. Vágyat érzett. Akarta a lényt. A hormonjainak engedelmeskedve pedig lassan kinyitotta az ablakot.....

[Caridwen]

... ám a halottak már nem éreznek vágyat. A démon lassú mozdulatokkal sétált a nyitott ablakhoz, tekintete fogva tartotta a nőt. A valahavolt sötét szempár most jeges kékre dermedt, akár az ajka, amit megcsípett a fagy, akár egy játékos szerető.

Roberta ragyogó mosollyal hajolt ki az ablakon, a lény felé nyúlt, és az is felé... Az egyik csáp megrebbent, majd a torkára fonódott egyre szorosabban és szorosabban szorítva a nőt. Roberta őrülten kapálódzott, a szeme kidülledt, ahogy próbált levegőt kapni, de nem volt remény. A körmeivel véres csíkokat karmolt a holtában dermedt húsba, de aztán kifutott az erő a tagjaiból, a kezei lehanyatlottak, a szemébe pedig beledermedt a rémület. Nem volt már menekvés számára, ő már csupán a halál asszonya lehetett.

[Kryon Vorm]

Roberta szemei lassan üvegessé váltak, ahogy az élet fénye kihunyt a szeméből. A Démon pedig elégedetten szemlélte művét, majd kirántotta az élettelen testet az ablakon és messzire dobta. Ugyan úgy mint a rá támadó csillámpónit. A csápjaival kapta el a varázslényt a szarvánál fogva és úgy vágta egy falhoz, hogy a szerencsétlen póni szétmállott a vasbeton falon.....

De ezzel a saját sorsát is megpecsételte. Roberta halálával életre kelt a nőben lakozó Borzalom. Roberta üveges szemei teljesen befeketedtek. A nő lassan felállt és elindult gyilkosa felé. Egykor ő maga volt a Pusztulás. De vezekelnie kellett, ezért bezárták eme testbe és megfosztották erejétől. Most a test cafatokra szakadt, ahogy a benne lakozó valami végre ismét önmagára talált. A halál a gonoszság és a könyörtelenség olyan esszenciája kelt életre amelytől még a Démon is iszonyodva hátrált el. De nem volt számára menekvés. Mert mögötte már ott állt a csillámpóni. De az állat sem volt már az a kedves teremtmény aki egykoron megmentette Robertát. Ő maga volt az egyesült Phoibos és Deimos , a félelem és a rettegés elegye. Ez a két lény, akiket egykoron még a Pokolból is kiutasítottak, most életre kelt és Bosszúra szomjazott. A Démon elleni bosszúra.

[Theodor Fergussen]

Démon elleni bosszúra. És többé...

- Aalszol, Berti?

A lemezen félrecsúszott a tű. Az affektáló hang egy pillanat alatt több pusztításra volt képes mint amiről Roberta álmodni készült volna. Egy unott szellő erejével elsöpörte a halált, a bosszút, az emberfeletti - vagy ember alatti - erőket, melyek az imént még mind Roberta világát alkották. Az álmon nyílt réseken rögtön el is kezdett szivárogni a valóság; a lakás fura, fanyar szaga, kutyaugatás az utcáról, és az ő kopogása, ahogy ide-oda járkált a szobákban. Roberta megpróbálta visszaidézni az álmot, a démon sötét bűneit, és az azokért kijáró büntetést, a célirányosan reménytelen, keserű düh ízét; de cipőkkel a háttérben olyan feladat volt ez, mintha a markában próbált volna vizet átmenekíteni a Szaharán. Ennek ellenére egyenlőre nem volt hajlandó nyilvánosan felébredni.

Már épp újból elszenderült volna, amikor a cipők visszatértek a szobába. Odajöttek hozzá.

- BERTII! Te aalszool?

Nyasgem.

- Igen. - Motyogta Roberta mogorván. - És vedd le a cipődet.

- Ó tök azt hittem hogy alszol. Na figyelj: voltam a sarkiban, vettem kaját, mer' nem volt itthon semmi, és estére kell. Visszafelé megin' rámszállt az az idegesítő fazon a lakbér miatt, mondtam neki hogy azt te intézed. Az este...

- Várj.

Roberta - még mindig félálomban - felemelte a fejét az ablakpárkányról, és kinyitotta a szemét. A látóterébe lassan beúszott némi vasalt hidrogénszőke haj, és egy bizonytalankék, épp egy halom műkörmöt mustráló szempár. Hogy a francba kerültünk mi össze? Kérdezte magától, bár természetesen pontosan tudta.

- Hogy érted azt... Hogy értsem azt hogy estére kell, mi lesz este?

- Eezt próbálom mondani. Dzsííz... Szoval este átjönnek egy páran, és jó lenne ha addig nem volnál itt. Tudood, úgyis midig zavar... Persze csak ha nem gond, nyugodtan maradhatsz is, nekem mindegy.

Mi nem volna az? Ami rosszabb hogy egyre inkább neki is minden mindegy volt. Roberta latolgatta egy darabig egy komolyabb vita kimeneteleinek lehetséges eredményit, majd úgy döntött, nem érdemes.

- Próbáljatok meg feltakarítani reggel - Mondta, bár tudta hogy úgyis hiába. Veronika figyelme már visszatért az Iphoneja- az ő Iphoneja - képernyőjére. Roberta agyán átvillant egy fekete csáp képe, ami éppen egy hidrogénszőke hulla szétmarcangolásával foglalatoskodik. Átment a hálószobájukba, és kivette a kisebb táskáját az ő szekrényrészéből - azt a táskát, amelyet Veronikának még nem sikerült tönkre tennie. Tekintete megakadt Veronika éjjeliszekrényén álló csillámpónin. Egy percig elrévedve nézte a csili-vili kis díszt, majd egy hirtelen gondolattal - maga sem tudta volna megmagyarázni miért - a táskájába süllyesztette. Még egyszer utoljára körbenézett, majd fogta a kulcsait, odaszólt valami félhangos köszönésfélét Veronikának, és kilépett a lakásból.

A kapuban kifulladva megállt. Egy pillanatig nem értette mi viselte meg ennyire; aztán rádöbbent, hogy a lakásuk ajtajától idáig vezető utat a lift teljes figyelmen kívül hagyásával, futva tette meg.

[Drun]

Pár percig csak bámulta a kinti tömeget, mely a szürke, fásult emberekből, lassan tova pöfögő járművekből állt össze, egy egységes és monoton zajfórsássá.

Jobb lenne mihamarabb eltűnni innen. Bár még csak késő délután, van nem akarok találkozni azokkal a degenerált barmokkal.

Gondolta magában, miközben belevetette magát a hömpölygő tömegbe.
Zsebre tett kézzel haladt, a villamosig, hogy ott a kettévélt tömegből, kikeveredve, felszálljon a függő járatra, mely elviszi a belvárosba. Nem volt konkrét célja, csupán nem akart az amúgy is kavargó gondolataival egyedül maradni. Vagyis de! Erre akkor jött rá, amikor a központi parknál megállt az egyik szokásos megállónál, a villamos.
Tűnődött majd fél percig, hogy tovább menjen e, vagy leszálljon, végül az utóbbi mellett döntött. Majdnem későn.
Pont kilépet, miután hangos csapódással zárult az központilag működő ajtó.

[Reagen Weltz]

A park szélén,mint minden reggelhatalmas volt a forgalom. A metróállomástól a közeli irodaházakba igyekvő öltönyös és kosztümös beosztottak mind ezen az alig négy méter széles járdán vágtak keresztül, nekik utcai árusok és hotdogosok kínálták harsányan áruikat. A villamosmegállóval szemben pár raszta szórakoztatta a népet valami breaktánccos-capoeirás mutatvánnyal.
Rebeka észre sem vette őket. Állt a forgatag közepén, és a nőt nézte. Az a mutatványosoknak átellenben állt, és a tömeget figyelte, közben szórakozottan lóbálta élénkzöld retiküljét. Rebeka tudta hogy valahonnan ismeri a nőt, de hogy honnan, - a gyerekkorából, a közelmltból vagy talán egy álmából, - azt nem tudta volna megmondani.
A nő hirtelen rápillantott, tekintete egybeolvadt Rebekáéval, akit ez úgy érintett, mitha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. A nő felé indult, aki mintha egy pillanatra elmosolyodott volna, majd hátat fordított és elindult a park egyik kövezett sétányán. Rebeka, nem kímélva hivatalnokot és óvodást, keresztülvágott a tömegen, és a nyomába eredt.
A sietségben szinte orraesett, amikor elcsúszott a reggeli párától még nedves márványon....