Szürke szivárvány, árnyalak

[Theodore Arthur McWilliam]

Szürke szivárvány, árnyalak

Leszegett fejjel, halad a tömeggel
A lépcsőkön tilos beszélgetni!
Némaság van csupán és elfojtott,
Rejtett érzések lebegnek a feje felett,
Ahogy üvegszemeikkel előrebámulva lépdelnek
Körülötte a nyomor-mosolyú fájdalomalakok
És a lépcsőkön százszorszáz láb dobog.
Aki lefelé megy jobbra, aki felfelé pedig balra!

Fémkoponyáján arckarcolat és két üreg,
Lemezfej egy szokott arckifejezéssel,
Álarckép, látszatát kelti az életnek
Az üres tok, csupán - melyből maga az Élet
szívott ki minden kedvet és a pislákoló lelket -
Váz a hullán, egyszerű szerkezet amely
Csak a csontokat mozgatja s nem érez.
Nincs bámuldozás! Előre figyeljetek!

És megteszi. És nem figyel mást, nem kémlel
Csak kopottas cipőjére mered, lógó fűzőjére
Eközben más sem hallik csak a léptek nesze.
Monoton és puritán melódiában, valahogy összeforr
Az ezernyi lábdobbanás, lüktetővé válik a tömeg,
Ahogy együtt mozog, mint egy gép. És nincs külön
Alkatrész, ők most az együttesség, tökély, lét-gép!
Szaporább léptekkel! Gyorsabban szedjétek a lábatok!

Odakint hatalmas plakát, hirdeti, hogy van még
Szépség, amit nem piszkoltak be. Magasztos
Gondolat egy mosóporreklámtól. Nevetnivaló!
Pedig a kép is, düledező romház oldalán áll,
Az ablakból jól látni, éppen csak hogy el nem száll.
Pedig vihetné a szél, messzi tájra, hol a szöveg
Tán még igazat szólna, ahol élni érdemesebb volna.
Te bádogfejű, mit állsz ott,bután? Lódulj!

Hátulról már tolja a tömeg, hát nem nézheti tovább
A reklámplakát hazugságát, nem láthatja már szeme
Előtt a Paradicsomi illúziót, a vágyvilágot.
Előre, egyre előre, le a lépcsőről a földszintre,
Onnan pedig az életbe, a jó levegőre, elhagyni a gépet
Végre és visszatérni az önnön létbe, egy másik síkra,
Ha volna. Szippant egyet, majd elveti a gondolatot.
Halad tovább, a halálsorra, a bégetők között:
A pokolba.