A háború paripája büszkén fújtatott, orrlyukaiból füst gomolygott, de nem ez takarta el fekete köddel a világot. A vállamon a beavatottak mágikus palástja gomolygott, az egész világot szürke hamuszínű sivataggá változtatva. Nem láttam és mégis éreztem mindent. Feláldoztam a látásom egy magasabb szintű tudásért, a világ megváltozott, ahogy megváltoztam én is. Megtagadtam mindent, ami valaha számított, feladtam mindent, amiben hinnem kellett volna, elárultam mindenkit és kiátkoztam a világot, hogy a kitaszítottak között éljek. Paripám mellett démonok sziszegése tépett a halotti csendbe. A föld alatti csarnokok pokoli szörnyei kúsztak mellettem, méltó ellenfélként a holdfényes udvar vad hordájának, akik velem szemben sorakoztak. Éreztem őket, hiszen valaha összetartoztunk, valaha az én udvarom volt, az én népem... amíg meg nem tagadtam Őt, ahogy ősanyám tette régesrégen.
Vak szemem csak egy alakot keresett a szemben sorakozó sötét sereglet soraiban. Nem tartott soká megtalálnom fekete-kék paripa hátán ült vér-lángszín hajkoronájában vérző csontkorona pihent, lilás mágiakoszorúja szinte a seregének felét beborította. Hatalmas volt, akár őseink, sőt nagyobb náluk. A leányom, a Hús és Vér Királynője, a Holdfényes udvar teljes jogú uralkodója, a 30. század talán leghatalmasabb erejű uralkodója. Éreztem, hogy engem figyel a sötét alakot a démoni lovon a beavatottak vérszín palástjába burkolva, halálmágia alá bújva, amivel talán még így sem értem fel hozzá, hozzájuk... Éreztem Caint, ott volt vele, a két lény, akik az én húsomból és véremből születtek újjá, hatalmasok, akiknek én adtam életet, akik most a vesztemre törnek....
A szám összeszorult a keblemben tomboló harag, az a mérgeskígyó felszisszent és a világ felé ordította fájdalmát, vagy talán én ordítottam. A démonok velem süvöltöttek, bukott angyalok és a pokolban szörnyé torzult lények sikoltottak velem a Királynőjük akaratát követve... nem, ez nem én voltam, én csak egy katonája voltam, pont annyira áruló, mint mindig. Csupán a célunk volt azonos, ő egy anyát akart megölni én a lányom... eggyé kovácsolt minket a bosszú és gyűlölet, vezettem hát a seregeit, amíg ő a börtönben sínylődött. A sidhek és a vad horda nem csatlakozott a harci üvöltésünkhöz. Némán álltam a dombtetőn, rezzenéstelen pillantással nézve minket. Engem már nem érdekelt, régen meghalt a lelkemben minden érzelem, megölte ez a világ, nem voltam már más, csak a kitaszítottság a bukottság sötét szimbóluma, egy végleg törött lelketlen kupa, amit a harag ereje mozgatott, az egyetlen érzelemé, ami bennem lakozott.
Az ordításunk az egekig csapott, aztán egy végső sikollyal mentálisan mozgásba lendítettem a szárnyas pokolparipát, akin lovagoltam. Az kitárta fekete démonszárnyait és a levegőbe emelkedett a sidhek felé, az alsó világ borzalmai pedig követtek engem. Ekkor megindultak a fekete sidhek is, némán és fegyelmezetten, mintha egyek lettek volna, egy szív és egy lélek, nem olyan borzalmak, mint mi, akiket csak a vérszomj fűtött. Nekik céljuk és uralkodójuk volt, egység, amiért érdemes volt élniük... Én csak felkacagtam és szabadjára engedtem a palást hatalmát, eggyel feljebb léptem a beavatás lépcsőjén.
- Chokma. - suttogtam bele az örök szürkeségbe a vérszín palásba pedig fekete csápok vegyültek. Az árnyak életre keltek, a hajamba fonódtak, eggyé vált a palás és a bőröm. Nem tartoztam a világhoz, mégis minden porcikám egy volt vele. Az idő lelassult, hallottam a csatatéren mindenki szívverését, a vérük lágy lüktetése ott dobolt a nyelvemen. A gyenge töltelékgoblinok szívét egy gondolattal zúztam porrá, ahogy elrobogtam mellettük. Nem érdekeltek, csak a vörös alakot láttam, akinek ragyogása még a túlvilági szürkeségen is átragyogott. Felém tartott ő is, aztán a két sereg egymásra zúdult, akár két sebes folyam. Fekete volt mindkettő, egyik szörnyűbb a másiknál. Ha egyszerű halandó akárcsak egy pillantást vetett volna erre a csatára abban a pillanatban megtébolyodik. Halandó elme képtelen volt befogadni azon borzalmakat, akik egymás torkát tépték fel, fekete és skarlát vérrel hintve be a mezőt.
Ám nem volt időm nézni se jobbra, se balra. Kezemben a Démonkirálynő Karma őrült sebességgel forgott és falta az ellenséget. Éreztem a Lélekfaló jelenlétét, a leányom kezében volt, hatalma kinyílt, én voltam az, aki visszajuttatta teljes pompájába, én ébresztettem fel... most mégis elhagyott ő is! A harag mindent elsöprő zuhatagként folyt át rajtam, éreztem ahogy átlöki a gátat, feljebb léptem a beavatás lépcsőjén. A palástom önálló lényként falta fel a körülöttem állókat, a kardig el sem jutottak, ahogy a Démonistennő, a Halál leányának hatalma elmosta őket.
Aztán megéreztem őket. A leányom jobbján csontvázparipán megjelent ő, Kudram... A tekintete fekete volt, akár a világokat elválasztó semmi, az Abyss, ahonnan származtak. A hatalmam válaszolt az ismerős közelségre, egymás felé csaptak, ahogy találkozó macskák fújnak egymásra. A Thanewyeran ház közbelépésre nem számítottunk. A Démonkirálynő ereje felhorgadt, de az azonos taszítás megfékezte rohamunkat. Nem törődtem vele, hogy az alantas démonok lemaradtak, nem vártam a bukott angyalokra sem. Csak törtem előre, akár egy tébolyodott. Sorban döntöttem le a gátakat, engedtem egyre inkább át az uralmat annak az erőnek, ami bennem szunnyadt, de nem az enyém volt. Eszköze voltam csupán, hordozója, mégis egyek voltunk, azonban ha övé lett az irányítás, soha többé nem kaptam vissza.
Az utolsó előtti fokon álltam, amikor elértem a lányomig. Kudram ott állt mellette, éreztem, ahogy erőlködik, ahogy próbálja visszatartani a halál mágiáját, de nem volt esélye, még egy nemes sem volt egy szinten Vele. Felkacagtam, a Karom a Lélekfalónak csattant, éreztem a pengéből áradó éhséget, visszhangot vert a fejemben. Közös volt a vérszomjunk, pont egyformák voltunk, bármennyire is úgy hitte gyenge vagyok végtelen hataloméhem miatt.
Csapás csapást követett, a pengék őrült táncba fonódtak össze, egy végtelen halálos táncban... Egy pillanat volt az egész és egyben egy örökkévalóság. Nem tudtunk felülkerekedni a másikon. A kékeslila és a fekete mágia egymásnak feszült, de ahogy a kardok, úgy a mágiák sem tudtak dönteni. Egyenlőek voltunk. Sikoltva hívtam a Démonkirálynőt, kapartam a küszöbét a legfelsőbb szintnek. Már nem érdekelt semmi, csak győzelmet akartam, őrültként akartam felül kerekedni a gyermeken, akinek én adtam életet.
- NE! - hallottam meg a sikolyát, amikor éreztem, hogy az ajtó megremeg, hogy a gát leomlani készül. Szinte a számban éreztem a diadalt, a végső győzelmet, aztán valami hideg szaladt keresztül a mellkasomon. Döbbenten néztem a kiálló kardhegyet. Holtsápadt ujjaim a penge köré fontam, az én pengém volt a Démonkirálynő Karma.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ilyen magasra engedlek? Hogy megkapod a teljes átlényegülést? Csali voltál kedvesem. Habár hálával tartozom neked, amiért lefoglaltad a sidheket, amíg én véghezviszem a magam terveit... De nem szokásom a hála, halj meg hát csendben inkább! - susogta az ismerős hang az elmémbe.
Éreztem ahogy feloszlik a köpönyeg, a démonmágia kiszáll belőlem, én pedig elomlottam a hideg földön. Nem láttam, a felsőbb szférák látása nélkül egyszerűen vak voltam. De már nem is kellett semmi, éreztem ahogy a kard pengéje mellett a lét lassan elfolyik belőlem... A kezem rátalált egy karcsú meleg kézre, végigsimítottak a hajamon, könnyek melegét éreztem az arcomon. Nevetni támadt kedvem. Ismét az árult el, akire ebben a pillanatban nem számítottam.
- Ne, ne... - hallottam a lányom el-elcsukló hangját, és ez volt az utolsó. A csatazaj, a vérszag mind eltávolodott és magába rántott az oly jól ismert sötétség, süllyedtem, egyre mélyebbre és mélyebbre, de azt hiszem most elértem a végére, hosszú évek után itt a megérkeztem.
