- Üdvözöllek anyám.
A hangja lágy volt, mégis valahogy füstös utóízt hagyott az ember fülében. Egyszerre volt dallamosan csengő és mély, akár a fenevad morgása. Egy pillanatig várt, talán arra hogy megszólaljak, de én képtelen voltam rá. Csak beleszédültem a hatalmas tökéletes formájú kívül zafír belül rubin gyűrűs szemekbe, amik középen egy ametiszt gyűrűvé egyesültek, ami őrült módon kavargott egyre mélyebbre és mélyebbre rántva a tekintetében.
- Mégis ki vagy te? - kérdeztem bután. Az én hangom is mágiával volt átitatva, de az övéhez képest már-már emberien durvának és hétköznapinak tetszett. Gyönyörű arcán mindentudó anyai mosoly villant fel, mintegy ellensúlyozva a szavait.
- Ezt te is pontosan jól tudod. Bevallom csalódtam egy kicsit, másként emlékeztem rád. Habár az idő megszépít minden emléket, de akkor is... - aztán végül kecsesen legyintett, mintegy elhessegetve egy buta gondolatot, majd ismét foglyul ejtve a pillantásom fojtatta. - De most nem azért jöttem, hogy csevegjek veled. Az időm korlátozott, még a mi mágiánk is kevés ahhoz, hogy sokáig fent tartsa ezt a téren és időn átívelő álmot. Azonban muszáj figyelned rám és hinned nekem! Minden azon múlik, hogy megérted-e, amit elmondok neked anyám, értesz engem? - nézett rám szigorúan, amitől feszélyezve éreztem magam. Aztán a zavarodottság hamar átcsapott a jól ismert dacos dühömbe. Honnan jön ez a gyermek és mégis milyen jogon mer parancsolni nekem? Én vagyok a királynő, ez pedig csak egy buta álom! Vettem egy mély levegőt hagytam, hogy az én mágiám is körbeöleljen. A rémálmok teremtményei elégedetten dörgölőztek hozzá a köröttem hömpölygő árnyakhoz, az én talpam alatt is kék mágia hullámzott, ám ez sokkal inkább tűnt fényből font víznek, mint az a törékeny halványabb derengés, ami az ő lába nyomán fakadt.
- Nem, inkább te nem értesz engem! Én az Árnyak és Vizek királynője vagyok, és nem tűröm el, hogy parancsolgass nekem! Ez itt az én udvarom, te pedig nem oktathatsz ki engem! - sziszegtem dühödten. A testetlen borzalmak felbátorodtak és néhány fekete pofa felé kapott de a bíborszín fény megölte őket, mielőtt elérték volna. A nő arcán most már őszintébb mosoly villant fel, aztán széttárta a karjait és egy szintén túlságosan ismerős mozdulattal félrebiccentette a fejét.
- Oh, nah ez már sokkal inkább az az anya, akire emlékszem... Tudod valahogy mindig maradt benned egy kevés gyermeki dac, ami gyengévé tett. Túl büszke vagy, akár egy arany sidhe, pedig nálad aztán kevesen valósabb megtestesülései az udvarunknak...
- Nem érdekel a fecsegésed, takarodj! - szűkültek résnyire a szemeim. Ahogy szép lassan magamra találtam a fekete teremtmények is erősödtek, eggyé olvadtak és őrült szikraeső közepette feszültek neki a nőt övező mágiaudvarnak. Láttam hogy villan fel a bosszúság egy pillanatra az arcán, aztán újra valami megdöbbentő dolog történt. A rémálomlények behódoltak, éreztem ahogy meghajolnak a nő előtt. Erre kicsit elült a fényvihar és ismét megláttam a velem szemben álló alakot. A vörös hajzuhatagból hófehér csontok tűntek elő. Amikor felismertem mi az már nem tagadhattam tovább a tagadhatatlant bármennyire is akartam. Egy korona volt, egy korona fehérre kopott ősi csontokból, amik gyöngyöző friss vért könnyeztek. A vér belefojt a hajába, de még csak nem is nedvesítette be, hanem mintha eggyé olvadt volna vele. A fehér csontkorona folyamatosan vérzett, a vér pedig rubinos szikrázást kölcsönzött a hófehér csontoknak.
- Most legyen elég! Fontos dolog miatt jöttem és nem érek rá a gyerekességedre anyám! Az udvarunk veszélyben van, de talán nem is csak az udvar, hanem az egész világ! Képes lennél figyelni rám egy kicsit?
Egy pillanatig hallgattam, csendesen próbáltam lenyelni a dühöm és a büszkeségem... nem sikerült.
- Hát pusztuljanak, pusztuljon minden... - mondtam fagyos nyugalommal és teljesen őszintén. Egyszer én magam próbáltam meg elpusztítani a világot. Habár az persze egy kicsit más volt, hiszen leginkább Danut akartam csak megszabadítani, csak néhányan félreértelmezték a törekvéseimet. Mostmár az ő szemeiben is láttam felvillanni a haragot, amikor megszólalt az ő hangja is fojtottabb volt, és enyhe fenyegetés áradt minden szavából, ami egybefonódva a mágiájával rémületet keltett, az én szívem azonban túl hideg volt ahhoz, hogy elérjen addig.
- Ostoba vagy! Egy ostoba dacos gyermek! Miért nem tudsz más lenni, miért vagy képtelen a változásra? Hát nem érted, hogy a saját vesztedbe rohansz? És hogy a világot is magaddal rántod a pusztulásba! Az öngyilkosság csupán ostobaság, de te öngyilkos merénylő módjára magaddal együtt az egész világunk is a megsemmisülésbe taszítod! Térj már észre! Vagy előbb utóbb elhagy mindenki, és magányosan árulók tőréével a szívedben fogsz meghalni.... - sziszegte, aztán mint aki feleszmél egy pillanatra bánat suhant át az arcán és szomorúan megrázta a fejét. - Nem számít, butaság volt. Nem vagyok istennő, nem írhatom át a sorsunkat, bármennyire is szeretném. - suttogta.
Olyan elemi fájdalom ült a tekintetében, hogy képtelen voltam haragudni rá. A zavarodottság, dac és harag valami egészen furcsa féltéssé állt össze, muszáj volt megérintenem. Szinte ösztönösen léptem közelebb hozzá. A fényudvar engem nem bántott, majdnem olyan volt, mint az én mágiám, csak valamivel erősebb és kevésbé sötét, illetve valahogy máshogy kapcsolódott a halálhoz. Egy pillanatig tétováztam, aztán magamhoz öleltem. Megdöbbentően törékenynek tűnt elsőre, de éreztem az erejét az ölelésben. Talán nem volt olyan erős, mint én, de a benne feszülő mágia tudtam, hogy felülmúl engem. A hatalom szinte a bőrébe volt itatva abba a napcsókolta aranybarna bőrbe, ami mellett borzasztó betegesnek hatott az én sápadt hullafehérségem. Furcsa érzés volt, hogy magasabb volt nálam. Ez elsőre fel sem tűnt a kecsessége miatt, de ahogy magamhoz öleltem a válla magasabban volt az enyémnél. Felnéztem abba a hatalommal teli szempárba, amiből csak valami tompa szomorúság sugárzott felém és csendesen szinte csak suttogva szólítottam meg.
- Ez tényleg igaz?
- Igen. - válaszolt ugyan olyan csendesen. A koronája megremegett, majd fakulni kezdett. Éreztem ahogy megmerevedik a karomban, majd visszafojtottan suttogva beszélni kezdett.
- Kevés az időm, érzem hogy haza kell térnem. De kérlek figyelj rám! Most az egyszer! Keresd meg a bátyámat! Tudom, hogy nem akarod elismerni őt, de szükséged van rá! Mindkettőnknek szüksége van rá! Ő vigyázni fog rád, amikor a nemesek ellened törnek. A vadonba keresd, ahová a lelke szólítja. A vadmágia olyan formát adott neki, hogy vadabb bestia, mint a rémálmok egyes lényei, de a te mágiád is birtokolja. Keresd meg őt, és hozd haza! Aztán keresd fel az angyalokat, mert az ő segítségükre is szükséged lesz, hogy elhárítsd a veszélyt! Régen több ezer éve volt két angyal akinek adtam egy-egy pecsétet, keresd fel őket is, mert ha az északon erősödő borzalom rájön, hogy van náluk pecsét közelebb kerül őrült céljai megvalósításához!
- Várj egy kicsit, ezt nem értem... - húzódtam el, valóban zavartan. A szemében rémület villant, és a mágiája is halványodni kezdett, egyre kevésbé éreztem már.
- Vérkönny beleőrült a hosszú bezártságba. Seregeket gyűjt és azt hiszi ha felébreszt egy olyan erő, aminek a nevét se akarom kimondani elveheti a hatalmát... Ez azonban őrültség, nem tudja mit bolygat. Ám ha leveri a pecséteket, amivel az Istennő verte láncra a Sötétség gyermekeit, akkor újra háború emészti el a világot, és a kezdetek kezdetével ellentétben most nem vagyunk elég erősek, hogy ismét visszazárjuk őket a sírjukba... - amikor a teste is fakulni kezdett a karjaimba egy fájdalmas grimasz suhant át az arcán, de éreztem hogyan küzd valami félelmetes mágiával ami visszahúzta a távolba.
- Keresd fel a bátyám! És keresd meg Lucifer húgait, az egyikük s talán már mindketten tudni fogják miről beszéltem. Erősítsd meg a szövetségeket is, mert a testvérek csak egymásra számíthatnak, ha mégis harcra kerül a so.... - nem tudta befejezni a mondatot. Ahogy végül szertefoszlott csak valami furcsa illat maradt utána, fagy és vér különös aromája, és a nyers mágia esszenciája. Döbbenten léptem hátra, menekültem be az árnyak közé, habár már nem volt fény, amitől futhatnék. Fogalmam sem volt mi volt ez az egész, a nő... a lányom szavai kavarogtak a fejemben, ahogy próbáltam értelmet adni nekik és helyre rakni magamban a dolgokat. Háború, pecsét, angyalok, Vérkönny, pusztulás, a fiam... Túl sok volt, túl sok információ, túl sok teendő. Azt hittem beleőrülök. Lerogytam a földre és a térdemre hajtottam a fejem átkarolva a lábaim. A rémálmok oltalmazón öleltek körbe, de nem tudtak megvédeni, ha minden igaz volt erre csak egyvalaki volt képes... Az álom falai ismét megremegtek, majd leomlottak.
Egy mély lélegzettel ébredtem fel. A szívem úgy kalapált, mintha egész éjjel rohantam volna. Ahogy felültem az ágyban a fekete takaró megelevenedett homályként burkolt be, én pedig szabadulni akartam tőle, szinte letéptem magamról és őrültként másztam ki az ágyamból. A világ meglódult körülöttem, egy pillanatra megszédültem, szinte hányingerem lett az otthagyott ételtől, amihez este már nem volt gusztusom. Rémülten kaptam a hasamhoz, és kissé megnyugodtam, amikor olyannak tűnt, mint mindig. Aztán megéreztem. Gyenge volt és bizonytalan, de egyértelműn idegen és mégis ismerős mágia, pontosan az, ami nem is olyan régen hömpölyögve vett körbe mindenfelől... Egy pillanat alatt ezernyi érzelem rohant végig rajtam, a rémülettől kezdve a döbbenetig a hitetlenségen át tényleg minden. Aztán végül pár perc sokkos ácsorgás után elkiáltottam magam.
- Őrök! Valaki keresse meg a gyógyítókat és azonnal hozza ide őket! És készítsétek elő a Fekete Hintót! - kiáltottam. Az ajtó nyílt is és a testőrök közül néhányan láttam, ahogy kérdés nélkül elrohannak, ketten pedig besiettek, nem tudva mitől cseng kissé ijedten a hangom. Én csak álltam ott a szoba közepén a hasamra szorított kézzel és kavargó gondolatokkal, de képtelen voltam még mozdulni, előbb el kellett hinnem azt, ami történt.
