Fekete volt az ég és szürke volt a föld. Meghaltak a színek, mintha az emberek magukkal vitték volna ezt a parányi csodát is. Már nem is tudom mikor hallottam utoljára emberi hangot... talán hónapok teltek el azóta, talán évek... Már nem követem az idő múlását, az órám is elromlott régen. A nappalt az éjszakától semmi sem különböztette meg, mindig sötét volt és hideg...
Már azt sem tudom miért menekülök, hogy ki elől futok. A rémület és sokk betonbiztos blokkja ott áll a fejemben, de egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá miért menekülök, csak azt tudom, hogy mennem kell. Tehát amíg el nem zsibbad a lábam a rohanástól addig futok, olyan messzire megyek, amennyire a kihalt házak és szürke romok között csak tudok. Nincsenek fények, az utak is csak feltöredezett betoncsíkok, amik egy felképelt ember fogaiként meredeznek elő a hamuval borított földről.
Tegnap nagyon rosszul voltam, láz kínzott, valami őrült rémálomból ébredtem fel, amikor végre lepihentem egy rövid időre. Mentem tovább, de olyan fáradt voltam, hogy nem vettem észre egy árkot, így beleestem és mélyen felvágta a lábam. Ma reggel amikor felébredtem a seb nem volt sehol. A betegség azonban egyre rosszabb, mindenem fáj már, de leginkább a gyomrom, olyan nagyon éhes vagyok. Azt hiszem a poshadt maradék nem túl megfelelő táplálék, de néha mégis kívánom... De tovább megyek, tovább kell mennem...
Azt hiszem meg fogok őrülni. Ma bementem egy házba, hogy valami élelmet keressek, amikor hosszú ideje először láttam emberi lényeket... De nem voltak életben, egészen addig nem, amíg oda nem mentem... A kisgyermeknek a fél arcát megette valami, a vér ráfröccsent a rózsaszín ruhácskájára, sőt már szinte fekete volt, olyan régen száradhatott bele. Az anyja ölében ült, akinek a másik kezében ott volt a fegyver, amivel szétloccsantotta az agyát. Először lefagytam amikor megláttam. Aztán a kislány keze mintha megrebbent volna... Azt hittem csak rosszul látok... Aztán megmozdult a lába is... Majd leesett az anyja öléből és kúszva megindult felém. A szemgödrei már üresek voltak, de mintha mégis engem bámult volna. Elrohantam, de azóta is mintha folyamatosan hallanám a kaparászást, azt a hangot, ahogy a parányi test a karjaival vonszolva magát felém kúszik a szőnyegen...
Bevackoltam magam egy éléskamrába az estére, itt azt hiszem biztonságban vagyok. Eltorlaszoltam mindent, de képtelen voltam aludni, pedig majdnem elájultam a fáradtságtól. Túlságosan hideg volt. Észak felé tartottam folyamatosan, habár a világ mintha megváltozott volna. Nagyjából ismertem a környék földrajzát, de mintha semmi nem lett volna a helyén. Olyan dombokon haladtam át, amiket azelőtt soha nem láttam, a városok pedig mintha a mélyben tűntek volna el. Sőt, örülhettem ha találtam egy várost... egészen eddig...
Kopp.... kopp... kopp... Úgy riadtam fel, mint akinek a hátába kést döftek. A kopogás gyengécske volt, de az ajtó és a világ üressége úgy felerősítette, hogy majdnem a megvadult madárként verdeső szívem is el tudta nyomni. Kétségbeesetten kerestem valami kiutat, egészen eddig nem jöttem rá, hogy magamat zártam csapdába... Nem volt kiút, nem tudtam menekülni.... Aztán megláttam a szellőzőnyílást. Mint egy őrült úgy próbáltam belepréselni magam. Ledörzsöltem a bőrt az alkaromról, éreztem ahogy húzódik és sajog, a sötétben azonban nem tudtam felmérni mekkora a seb. Csak kúsztam, nekem úgy tűnt órákon át a sötétben...
Végül amikor megláttam a végét, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről. Kikúsztam a nyíláson és amikor földet értem kibicsaklott a lábam és éreztem mennyire elzsibbadt minden tagom... Aztán megláttam. A kislány ott állt az ajtóban, valami néha fel-felvillanó fény kísérteties ragyogást rajzolt parányi alakja köré... Azt hiszem sikítottam, de az biztos hogy rohantam, nagyon messzire.
Sikítva ültem fel az ágyamban, majd lecsaptam a csipogó ébresztőórát... Ébresztőóra? Mi a fene... Zavartan néztem körbe és ismertem rá a saját szobámra. Minden a helyén volt... De akkor...? Óvatosan álltam föl, mintha attól félnék, hogy az érintésemtől eloszlik az illúzió... Minden maradt a régi és még a fájdalom is emlékeztetett, hogy létezem. Fájdalom..? Zavartan kaptam az alkaromhoz, ahol a hálóingem át volt vérezve. Felhúztam az ujját és megláttam a horzsolást, ami a szemem láttára gyógyult be, egyedül a véres ruha bizonyította még, hogy volt ott valami... Aztán meghallottam a mormolást. Először fel sem tűnt, olyan monoton és egyenletes volt, hogy szinte már túl sem haladt az ingerküszöbömön. Aztán szép lassan felfogtam, hogy egy hangsor, valami szó az, amit a világ mormol... Mintha kintről jött volna... Az ablakhoz sétáltam. A kezem egy pillanatra megremegett amikor a vastag sötétítőkhöz értem, de végül elhúztam függönyt. Úgy hőköltem hátra, amikor megláttam a várost, mint akit pofon vágtak... Halott volt, de ott álltak mind. Üres szemgödrük felém fordult, kimart felcserepesedett ajkuk egyetlen szót mormolt folyamatosan... már hallottam, habár nem értettem.
ll....liii....llllll....liiii....iitttthhhhhh..............
Nem akartam látni őket, elhátráltam az ablaktól, de a szürke ég még így is fenyegetően nézett rám. Nekiütköztem a szekrény ajtajának, mire egy halom cucc borult a nyakamba. Ez a hétköznapi dolog felrázott, habár a hátborzongató mormolás továbbra sem csökkent. Amikor megláttam mik zuhantak oda, már tudtam mit kell tennem, hogy felszabaduljak ez alól az őrület alól. Mintegy megbűvölve fogtam meg az ugrálókötelet....
Amikor ott álltam a széken pont kiláttam az ablakon, de már nem érdekelt. Nem érhettek el, nem őrjíthettek meg. Nem akartam látni őket többé. Ez az egész úgyis csak egy rossz álom volt, amiből fel fogok ébredni. A kötél kissé dörzsölte a nyakam, mire magamhoz tértem. Lendületet vettem és elrugaszkodtam... Isten veletek....
Nem mozdult semmi a szobában, néma csend volt. A mormolás elhalt és mintha a szél sem mert volna zajt csapni. A test sem himbálózott már a kötélen... Aztán valami furcsa zúgás töltötte meg a helyet, mintha valami túlvilági hangszer kezdene őrült játékba. Egyre erősebb és erősebb lett már-már az elviselhetetlenségig fokozódott... A néma őrök odakint nem moccantak, a dobhártyájuk beszakadt, de ők ezt nem érzékelték. Aztán hófehér fény villant. A ház lángokban állt a következő pillanatban, a földre olvadt üveg és elszenesedett törmelékdarabok záporoztak.
Egy nő lépett ki a romok közül koromfekete hajkoronája egészen a fenekéig ért le, kék szemei jeges hidegen csillantam még a tűz fényében is. A kecses, magas alak angyalian bájos arcára ördögi mosoly ült ki. A kötél nyoma egy érintésére eltűnt karcsú nyakáról. Végignézett a városon és elégedett volt. Érezte a környező vidékek felől a halált és a kétségbeesést. Hosszú ideje nem járt már itt, de most visszatért. Hamarosan talán tovább is áll, de most kíváncsi volt, valami különöset érzékelt....
