Halott

[Lynarin Seeragic]

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, -
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.

Pilinszky János

Hideg, olyan nagyon hideg.... Fájdalom. Szégyen. Halál. A szemeim nem nyílnak fel, a kezem nem moccan. Nincs többé most is nincsen múlt, a jövő pedig csak tétova ábránd. Halott vagyok, végtelenül és végzetesen halott. De akkor miért vagyok még mindig itt? Tudom, hogy sikerült amit meg akartam tenni, Danu fölébredt. Habár a gond nem múlt el végleg, hiszen éreztem a vámpírt, a sötét lény lelkem mélyén vérért sikoltott és arra vágyott, hogy valaki felébresszen minket. Én nem akartam ezt, halott akartam maradni....

Sötét csarnokban rohantam... menekültem valami elől, ami szüntelen a nyomomban loholt. Meg akartam állni, hogy hagyjam, hogy darabjaimra tépjen, de nem lehetett, az izmaim kényszerítettek rá, hogy fussak, hogy rohanjak az életemért. Tehát futottam, gyorsabban mint a szél és némábban akár az árnyak, a szörnyűség azonban nem vesztette el a nyomom, éreztem forró leheletét, ahogy jeges nyakamat csiklandozta. Aztán belemart a hátamba én pedig végigvágódtam a füvön a vérem ezernyi izzó vörös csillagként pettyezte a hófehér havat, ami szinte melegnek tűnt a testem jegességéhez képest.
- Nem halhatsz meg, mert egyszer eljövök érted.... - lihegi bele a fülembe, mire felsikoltok, ekkor azonban szertefoszlik a látomás.

Egy koporsóban fekszem és látom, ahogy a többiek odasétálnak. Csendesen beszélgetnek, én azonban néma ajkukat látom csupán, számomra nincsenek szavaik. Közelebb akarok menni hozzájuk, de nem lehet én már a halottak országába tartozom, az élőktől eddig is csupán a testük melegére és forró vérükre vágytam... Aztán Llyr jelenik meg és a koporsómhoz hajol. A szívem hevesebben verne, ha képes lenne még rá... Azonban amikor belenézek a tengerszín szemekbe, nem látok bennük semmit és ez a halálnál is félelmetesebb.
Megölted az álmaim... megölted a szerelmem... elvettél mindent tőlem... légy átkozott, légy átkozott örökké...
Sikoltok, bocsánatáért esedeznék, de nincs hang, nincs szó, ami kifejezhetné mennyire bánom, mennyire bánom az életem...

Egy napsütötte mezőn állok és a hús szépen lassan foszlik le a csontjaimról. Porrá égek, de nem mozdulok, a nap tüze talán felszabadíthat, talán elvehet mindent, ami valaha az agyamba lett vésve. Talán a na megválthat...

Egy trónon ülök és ezernyi lény járul a lábam elé. Mind azért könyörögnek, hogy ne bántsam őket, milliónyi sőt milliárd lélek, akik meghaltak volna, akiknek az én kezemtől az én gyermekemtől kellett volna elpusztulniuk... Anyám, gyermekek, leányok, férjek, fiúk és férfiak... Ezernyi faj, ezernyi lélek, akit végzetére ítéltem...

Kárhozat... szenvedő lelkek és izzó pokol, vöröslő lángok marnak hófehér bőrömbe és éhes fogaik nyomán vöröslő vér fakadt a szénné égett bőrből, a fekete bőr alatti fekete lélek azonban nem nyughat, bolyongania kell örökre...
Meg akarok halni... hiszen miért kéne élnem? Meg akarok halni... miért nem tudok meghalni?

Hiába van oly meleg odakinn,
Sötét homály emészt idebenn,
S nem bírja már ezt több idegem…
Elszenderedek fűben hidegen,
Hol mosolyogva zokog a szívem….

[Lynarin Seeragic]

Egyszer mindenkinek meg kell halnia, egyszer még a gyilkos is meg fog halni, ő, aki ezernyi halált osztott ki és oly sokakat küldött örök kárhozatra. Egyszer én is meg fogok halni, illetve inkább úgy mondanám a végleges halál is eljön értem egyszer. Ugyanis már halott vagyok, annyira halott, amennyire testben és lélekben valaki meghalhat... Akkor mégis hogy írom ezeket a sorokat? Őszintén fogalmam sincsen róla... A mágia és valami sötét vérből származó fekete mágia az örökké gyönyörű ifjú testhez köti kárhozott lelkem és bárhogy akarom eltépni ezt az átkos köteléket, ez a valami egyszerűen nem engedi....
Van egy pont, a mi után már megváltás lenne a halál, van a magánynak egy olyan lépcsőfoka, ahonnan már csak arra vágysz, hogy alávesd magad a mélybe és soha ne tárj vissza. Az én lelkem alá azonban a sidhemágia és a feketeszívű vámpírvarázs valami olyan undorító védőhálót feszített ki, amin képtelen vagyok áttörni... ironikus nem igaz? Egyesen évszázadokon keresztül kresték az halhatalanság, az örök ifjúság forrását, sőt akár a lelkük is eladták volna érte... Én pedig a halált keresem a végső megnyugvást, hogy eldobjam érte az örök ifjúságot, az örök életet... Elvégre mit ér a halhatatlanság, ha magadra maradsz? Ha nem tudnád a vűlaszt elmondom, semmit az ég világon...
Kerestem ezernyi célt, rohantam ezernyi vágy és ábránd után, azonban szépen lassan mindenből kiábrándultam. Már nagyon régen elvesztettem a családom, aztán a testvérem is... Aztán egy helyre vágytam, ahol élhetek. Amikor megkaptam ezt a helyet, rájöttem, hogy ez az ajándék mérgezett és szépen lassan megfertőz. Ezek után a szerelmet kerestem. Kétségbeesve vágyódtam valaki után, a lelkem is neki adtam volna, ha kell a rabszolgája lettem volna, csak hogy mellette lehessek... Ő azonban elment, anélkül, hogy egyáltalán rájött volna arra mit érzek, anélkül hogy egyszer úgy tekintett volna rám, min egyenlő társra. Aztán a hatalom karjaiba menekültem. Az utolsó mentsváram az uralkodás volt, Danu kiteljesítése és az, hogy én legyek a leghatalmasabb a legerősebb kezű zsarnoka uralkodó... Aztán elmúlt ez is, beteljesítettem. Uralkodtam és felszabadítottam Danut. Megtettem, amit meg kellett tennem. A céljaim eloszlottam, akár hajnali pára a Nap első sugaraival... Egyedül maradtam, de arra kárhoztattat a saját testem, hogy maradjak, hogy tovább lebegjek a semmi és az értelmetlen élet között. Kárhozott vagyok, de nem azért mert oly sokakat öltem meg, hogy már a számát sem tudom... Azért vagyok kárhozott, mert hiányzik belőlem valami. Hiányzik az, ami a többi lényhez köt. Hiányzik belőlem az élet vágya, az amiért kötődnek valakihez a többiek. Arra születtem hogy egyedül legyek, de kilencszáz évet kellett utaznom ahhoz, hogy rájöjjek erre, hogy tudatosuljon bennem számomra kihunyt a Nap, hogy soha nem fog besütni egy kósza fénysugár sem lelkem kietlen rengetegébe...
Mi értelme van az életnek? Miért maradjak tehát? MIért kéne visszatérnem?
Magamra maradtam örökre...
Akaratlanul tettem mindent tönkre...
Giotin csókolj végre töröttre...
Állok ám még mindig, pallos hull csörögve..
Nyavalyás kacajom száll csak el hörögve...