A ragyogó fény szikrázva simított végig az arcomon. Elégedetten hempergőztem a fűben, akár egy játszadozó bárány. A lelkem szárnyalt, hiszen olyan boldog voltam. A virágokból fűzött koszorúmat már régen elhagytam valamerre, de egyáltalán nem bántam, had legyen a rété, ő úgyis olyan kedves számomra. Felkacagtam, ahogy elnéztem a szikrázóan kék eget....
Aztán hirtelen villám hasította félbe a láthatárt és sötét fellegek gyülekeztek.
Jeanne....
~ Mi lehet ez? Ki lehet ez? ~
Jeanne....
Felálltam, mire egy jeges szélroham mart bele a ruhámba. Reszketve húztam össze magam, de vékony gyermekkarjaim nem óvtak meg a lelkemig hatoló hidegtől....
Jeanne...
- Ki vagy te? És mit akarsz tőlem? - kiáltottam bele a szélbe, szavaimra azonban nem érkezett felelet, csak újabb és újabb szélrohamok. Megindultam a falu felé, illetve arra, amerre az otthonomat sejtettem. A talpam alatt kiszáradt fű ropogott, majd valami meleg és ragacsos loccsant. Rémült sikkantással ugrottam hátra, de a patak vize, amin idefelé átgázoltam most vörös volt, szinte bántóan erős a szürke világban, amit csak a villámok fénye tör meg néha-néha...
Aztán az egyik villám fénye beterítette az egész világot és a fényből három alak lépett elő. A két nő hátramaradt, de a testükből áradó ragyogás még így is elvakított. Eltakartam a szemeim, de a könnyeim így is lefolytak az arcomon, azonban döbbenten tapasztaltam, hogy nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei ezek... A férfi hozzám sétált és letérdelt elém. A kezébe vette az arcom, mire egy pillanatra mintha beleláttam volna mindenségbe... Aztán egy parancsot suttogott a fülembe, egy utasítást, amit tudtam meg kell tennem és soha nem feledtem el....
- Menj és tedd a dolgod húgom... - búcsúzott, majd a fényesség elenyészett. A napsütéses mező valahogy üresnek tűnt nélkülük. Csak most vettem észre, hogy sírok, a könnyek még akkor is tovább folytak az arcomon, amikor a kőhöz sétáltam és kihúztam a kardot, amit az angyal hagyott is nekem, hogy bevégezzem a küldetésem....
- Nem hiszem el, hogy nem hallgatnak rám! Hát mindenki süket ebben az országban? Hát mindenki süket isten igazságára?!
- Nyugodj meg Jeanne, fogadni fognak. Megígértem, tehát beszélni fogsz velük. A fontos az, hogy légy türelmes. - mondta Jean, és a vállamra tette a kezét. Belenéztem a szemeibe és tudtam, hogy bízok benne, mégis vetettem egy pillantást a másik férfire is.
- És Bertrand neked mi a véleményed?
- Majd meglátjuk Jeanne, de ha az angyal szavait kell elhoznod a világnak, akkor minden rendben lesz. Az Úr velünk van és segíti a küldetésük.
Én csak biccentettem. A segítségükkel talán sikerülni fog.
~ Chinon hát végre itt vagyok... ~
Tudtam, hogy nem lesz több esélyem, hogyha most nem hallgatnak meg, akkor vége, az angyal pedig nem csalódhat, és főleg nem az, aki őt elküldte hozzám... A kezem rákulcsolódott a kardom markolatára, amit tőlük kaptam, és a fegyver érintéséből erőt merítettem.
Amikor megérkeztem az ajtó elé egyszerűen benyitottam, nem törődve az őrök méltatlankodásával. Megláttam az uralkodót, aki éppen tárgyalt. Nem törődtem semmivel, hanem térdre rogytam, azonnal beszélni kezdtem, hogy meghallgassanak, mielőtt kidobnának innen.
- Felséges dauphin kérlek hallgasd meg a szavaim, mert az Úr igéjét kell tolmácsolnom neked! A nevem Jeanne d'Arc, és engedélyt akarok kérni tőled, hogy anyósod által szervezett sereggel Orléanshoz lovagolhassak és véghez vihessem az Úr akaratát! Adj nekem egy lovat és egy sereget és én felszabadítom neked a várost!
Láttam az emberek szemében a saját tükörképem. A fehér lovat, rajta a fehér páncélba öltözött alakkal, aki Isten követeként fogja őket győzelemre vezetni. Boldog voltam, hiszen azt tehettem, amit Ő elvár tőlem. A lovat erőteljes ügetésre fogtam, így haladtam el a katonák sorai között. Úgy éreztem a remény jár a nyomomban és az emberek lelkébe bátorság költözik a léptem nyomán.
Az ellenséges katona csapása lecsúszott a páncélomról. A vállam így is belesajdult az ütés erejébe és elzsibbadt, hiszen a férfi több arasszal magasodott fölém, azonban én sem voltam rest és az angyaltól kapott kard megtalálta a páncélja illesztését, és mint a dühödt kígyó, úgy csusszant be és mart bele a férfi húsába. Amikor kihúztam a pengét véres volt...
A férfi minden egyes szúrásommal gyengült, míg végül elterült a földön. Én azonban nem álltam meg, hanem a harci láztól fűtve léptem is tovább, keresve a következő ellenfelem. Hófehér páncélom már rég vörösre festette a sok vér, és régi tisztasága messze tűnt, horpadások tarkították mindenhol, én azonban észre sem vettem, úgy, ahogy testem fáradalmait és minden fájdalmam is elfeledtem, amíg a kardom újra és újra lecsapott. Éreztem közel már a győzelem, az Úr újabb parancsát teljesítem sikerrel.
Nem messze láttam, ahogy Jean és Bertrand egy hatalmas lovaggal küzdenek, aki majd akkora volt, akár egy mesebeli óriás. Láttam, ahogy Jean kardja lecsusszan a hatalmas páncélról, Bertrandé azonban mintha megnyújt volna és hamarosan egy izzó lándzsa döfte át a férfi sisakját... Egy pillanatra talán a különös fény tehette, de mintha mind a két férfi hátán ragyogó hófehér szárnyak jelentek volna meg... Azonban nem volt időm tovább nézelődni, újabb és újabb ellenfelek jöttek, hogy az Úr Ítélőszéke elé állítsam őket...
Szépen lassan sétáltam végig a csatatéren. Olyan borzalmas volt a mészárlás, hogy a győzelem íze hamuvá változott a számban. A szívem sajgott, ahogy látnom kellett a sok halált. Elküldtem őket az Úrhoz, mert tudtam ez az ő akarata, azonban egy részem megtört azért, mert el kellett vennem az életüket. A szemem sarkából észrevettem Jeant és odasétáltam hozzá. Fáradtnak tűnt, csúnya horpadás éktelenkedett a pajzsán. Nem voltam biztos benne, hogy jól láttam azt, amire a csatából emlékszem, és a barátságunkon különben sem változtatott semmi. Ők mellettem álltak és csak ez számított.
- Köszönöm, hogy segítetek Bertrand-dal. - mondtam neki tiszta hangon. Ő rám nézett, láttam valamit megcsillanni a szemében, felhajtott sisakrostélya résében, de a különös villanás olyan hamar eloszlott, akár egy rövid látomás. Kezet ráztunk és mentünk is tovább, voltak dolgok, amikről nem beszéltünk fennhangon.
- Visszavonulás! - adtam ki a parancsot, habár minden egyes porcikám tiltakozott a szavak kimondása ellen.
- Mindenki! Visszavonulás! - kiáltottam újra szembe fordítva a lovam az egyik ellenséges katonával. Többen engedelmeskedtek nekem és a seregem szépen lassan neki is indult. Én hátra maradtam, utolsóként akartam elhagyni a csatateret, kitartva addig, amíg csak bírok, hogy az embereimnek minél több ideje legyen elmenekülni.
Az egyik íjász egy vesszőt eresztett útjára, ami a lovam szügyébe talált. A hűséges állat nyerítése még a csatazajban is rémítően hangos volt és hamarosan oldalra dőlt, majd végigvágódott a földön. Szerencsére nem szorultam be alá, így gyalogosan folytathattam a harcot. Azonban tudtam, hogy nincs esélyem, az ellenség körbe kerített...
A kötelek a húsomba vájtak, ahogy az oszlophoz kötöztek. A fák ropogtak a talpam alatt, de legalább az megnyugtatott, hogy ha ilyen a hangjuk akkor jó szárazak és hamar lángra kapnak. Nem tudom meddig bírtam volna elviselni a lassú pörkölődést minden más után is... Megtörtnek éreztem magam és gyengének. A sok meghurcolás megkoptatta lelkem fényét. Mélyre vonultam, önmagamba zárkóztam, hogy ne is kelljen törődnöm azzal a sok bántalmazással és zaklatással, hogy ne kelljen hallgatnom, amint boszorkánynak és eretneknek neveznek engem... Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, hogy úgy halok meg, ahogy éltem, harcosként.
Amikor láttam vádlóimat, a tekintetem megkeményedett. Tudtam meg fognak ők is bűnhődni azért, amit tettek, de az ő ítéletüket az Úr foglya kiróni rájuk... Elfogadtam a sorsomat, már tudtam meg fogok halni, de nem éreztem szomorúságot. Sok csatát megvívtam és sokat meg is nyertem. Szereztem igaz barátokat és egész életemben az Ő parancsait követtem, nem volt hát miért bánkódnom. Kihúztam magam, próbáltam tiszteletet parancsoló lenni, még így a máglyán is. Éreztem, ahogy a lelkem fölszárnyal, és mintha valami belém ivódott volna...
Mély lélegzetet vettem éreztem a szárnyaimat, ahogy szép lassan testet akarnak ölteni. Egy pillanatra ezernyi leélt élet vágtatott végig rajtam, és hirtelen tudtam ki vagyok én valójában, hogy miért adta nekem Michael ezt a küldetést, hogy kicsoda Jean és Bertrand igazából és mi az Ő valódi neve....
Ekkor azonban az éhes lángok belemartak a fába és egy pillanat alatt fuldokolni kezdtem a füstben. Még mondani akartam valamit, szólni a testvéreimnek, hogy megtettem, amit meg kellett, ekkor azonban elájultam a füsttől, a kivégző volt olyan jó, hogy nem hagyta eszméletemnél égessenek porrá... A lelkem alig találta meg testét már tért is vissza Danu kebelére, fájó emlékekkel gazdagodva és várva a következő alkalomra, hogy kardját az Ő szolgálatába állítsa.
