„Remek, kutakodjak abban a böszme városban, most pedig visszarángatnak a vadonba.”
A ˝felderítő˝morogva tért vissza a fővárosból és mérgesen csörtetett keresztül az erdőn. Ahogy felkaptatott az egyik dombra, egy apró tisztásnak hála letekinthetett a sátortáborra. Több hektár, talán több száz hektárnyi területen elszórva sok ezernyi sátor feküdt. Közöttük kisebb-nagyobb tábortüzek és sütő vermek fénylettek a távolból, s középen, még igen sok kilóméternyire onnan hol most állt, feküdt a nagyház. Talán az egyetlen állandó épület a „városban”. A mindenkori alphának és párjának lakhelye. A törzs szíve. Most is fakó füst emelkedett a kémény gyanánt szolgáló nyílásain keresztül.
- Otthon.
Egy darabig ízlelgette a szót. Még nem élt itt elég ideje, hogy igazán hazájának tekinthesse, de már a másik világhoz se tartozott. Bár ezt nem tudta, de egy leheletnyivel könnyebben alkalmazkodott, mint az átkerültek többsége. Újra nekivágott hát, és néhány óra múlva már az alphával állt szemben.
- Te most biztos élvezed, hogy szekálhatsz, de őszintén, mi a fene értelme volt odamennem és jópofiznom a vérszívó tyúkkal, ha még az akció előtt visszarángatsz?
A solymászkesztyűt és a vészhívót már félre lökte egy asztalra és most karba font kézzel meredt a törzs fejére.
- Na ide figyelj zöldfülű! Marhára nem kell neked semmit elmagyaráznom, de kedvellek. Őszintén szólva nem érdekel annak az őrültnek a rögeszméje. Meggondoltam magam és kész. Viszont ne tojd össze magad, kitalálok én neked valami jó mókát. Legalább esélyed legyen nevet szerezned. Hm... mondjuk megverhetnél valakit!
- Na elmész a jó..... Na figyelj Ulfric, nem ide tartozom, még nem. És ez a lecsapom-előre lépek, nem az én világom. Értem én, nálatok így szokás, de én meg nem fogok fel alá sétálgatni és minden hülyébe belekötni.
- Hát, pedig valamit kezdened kéne.
- Ha ennyire akarod pofánverlek téged!
- Nana, ki ne húzd a gyufát Zöldfülű! Amúgy se lenne sok esélyed!
- Na és? Ha kimegyek és random marhákba belekötök, akkor is hasonló esélyekkel indulok. De na, úgyis tartozol nekem nem? Te magad mondtad! Akkor tudjuk le végre! Megverekszünk és kész!
- Hagyd el, csak a telihold beszél belőled.
- Ha félsz csak mond azt, ne beszélj félre!
Fehér Agyart már rég nem lehetett kölyöknek tekinteni, így igen jól ismerte az érzést, ami a kölyköt hatalmába kerítette. Viszont bárhogy gondolkozott, nem talált rá módot, hogy lebeszélje az ifjoncot őrült tervéről. Nem volt hát igazán választása és tényleg tartozott a fiúnak. Így hát egyességet ajánlott neki.
- Jól van fiú, de egy feltétellel. Adj nekem három napot, had készítselek fel, had tanítsalak meg legalább arra, hogy hogyan változz át!
A fiú vonakodva bár de belement az alkuba.
A három elkövetkező nap fárasztó gyakorlással telt de végül mire eljött a telihold éjszakája és a törzs összegyűlt a hegyi tó melletti tisztáson, a fiú már késznek érezte magát. Telihold volt, s mint mindig ilyenkor a törzs nagy része oly távol állt az embertől, ahol csak egy vérfarkas állhat. Rémálomba illő fenevadak százai voltak kíváncsiak a nagy eseményre. Az alpha és a sehonnani suhanc küzdelmére, bár senki nem kételkedett a harc kimenetelében.
A suhanc már legalább fél órája járkált fel alá a tisztáson. A hold már magasan állt ő pedig több órája túlesett élete első átváltozásán. A pokoli fájdalomnak már csak az emléke maradt meg. Beleborzongott ahogy visszagondolta az átváltozásra. Saját bőrének lenyúzása, csontjainak roppanásai és az, ahogy falkatársai megfékezik kezdeti örjöngését. Mostanra visszanyerte többnyire teste irányítását de dühe még most is lávaként fortyogott. Hamarosan felbukkant az alpha is. Nyugodt, hosszú lépéssekkel kaptatott fel a tóhoz. Már ő is felvette harci alakját.
A küzdelem rövid volt bár, de annál epikusabbnak lehetne nevezni. Igazi titánok küzdelme volt. Ösztön és kitartás feszült neki a megfontoltságnak és tapasztalatnak. A fiatal „felderítő” oly vadsággal vetette magát az alphára, amitől még az is meghökkent egyetlen szívdobbanásig. Ennyi elegendő is volt a másiknak, hogy a földre rántsa és egy bukfenc után a szikláknak hajítsa ellenfelét. Ám az alpha tapasztaltabb volt mint sem ennyivel le lehetne teríteni. Tompította esését majd színlelve visszatámadt, hergelte ellenfelét. Mint ha azt annyira kellett volna ösztökélni. Újra és újra az alphára vetette magát, az pedig védett, kitért, oda-oda kapott támadója lábaihoz. Újra és újra hátrált, a kölyök pedig folyamatosan támadta. A laikus azt gondolta volna, hogy a kölyök előnyben van és az alpha vereséget fog szenvedni. De ez tévedés volt. És erre a fiatalabbik farkas se eszmélt rá dühtől elborult elméjével. Az alpha tudta, hogy ha csak nekiugrana a másik farkasnak, ha minél hamarabb el akarná intézni, ő maga is súlyosan megsérülhetne. Ilyen állapotban, még egy tapasztalatlan ifjonc is komoly veszélyt jelenthet bárkire nézve. Így hát a hosszabbik utat választotta és nem hiába, a másik farkas szépen lassan kifárasztotta saját magát. Lábai már több sebből véreztek és bár az alpha is kapott egy-két apróbb sebet, tudni lehetett, hogy ellentétben az alphával, az ifjonc ereje a végét járja. Egyre inkább bizonyosra vette minden vérfarkas, hogy az alpha újfent győzelmet arat, ám ekkor különös dolog történt. Csak a legélesebb szeműek vették észre a „név nélküli felderítő” tekintetében a változást. A tomboló dühöt különös nyugalom váltotta fel bensőjében. Ahol eddig a tomboló harcos trónolt, most egy igazi vadász ébredt fel. Ez a változás kishíján az alpha vesztét okozta. Túl későn vette észre így a tökéletes időzítéssel érkező állkapcsok ezerszer csiszoltabb mozdulata kevés híján a torkát tépte fel. Egy szívdobbanás nem sok, annyin se múlott az alpha győzelme s élete. Az állkapcsok torka helyett vállába téptek és a borotvaéles agyarak hosszú, mély árkokat hagytak izmain. A hirtelen fájdalom és a halál közelsége viszont olyan lökést adott számára amivel néhány perccel ezelőtt akár meg is ölhette volna az ifjoncot egyetlen csapásával. Ám ez a farkas már nem ugyanaz volt, aki napokkal korábban ismeretlenül, sérülten gyalogolt be a táborba az eszméletlen Lupával a karjaiban. Az utolsó utáni pillanatban rántotta félre hatalmas fejét így a karmok bár fájdalmas sebeket hagytak harcán, meg nem vakították. Ezután a küzdelem még egy bő órán át tartot anélkül, hogy bármelyik fél igazán előnyben érezhette volna magát, de már nem volt kétség a győztes kiléte felöl. A „felderítő” végül ájultan esett össze, miután sokadjára is feltápászkodott földrekerülése után. Számtalan sebből vérzett és egy gyengébb bestia már rég kilehelte volna a lekét, benne viszont olyan élni akarás tombolt mint fajtájából is csak kevesekben.
Morranások, kaffantások, üvöltések és lassan emberhangú üdvrivalgás vette bírtokba az éjszakai erdőt. Fiatalok éljenezték az alphát és nevették ki az elbukottat. Öregek morogtak és tanácskoztak. Csak kevesen vették észre népük ősi mágiájának rezdüléseit és a természet neszeit, mint ha maga az erdő akarná oltalmába venni az eszméletlen farkast. Mikor az alpha már kieresztette magából a harc hevét és újra emberi alakjában volt, felmászott a tó partján lévő legnagyobb sziklára.
- Hallgassátok szavam! Sok éve nem hívtak már ki és nem emlékszem, hogy életemben valaha élveztem volna így egy küzdelmet. De tévednek azok, akik most lenézik a kölyköt vereségéért. Igen, még csak nemrég csatlakozott törzsünkhöz! Igaza van azoknak, akik szerint névtelenül nem érdemel semmit a törzstől! De tudjátok meg mind, a fiú már nem névtelen! Tegnap éjjel Fekete Hold beszélt a szellemekkel és álmot látott! Látott egy farkast, kinek bundája akár az éji köd, sörénye pedig mint a holló tolla. Látta ezt a farkast testvérei előtt haladni és lépte nyomán az avarból köd fakadt és e köd óvta fivéreit és nővéreit. Nézzetek most rá! Nincs törzsünkben más, kinek bundája ilyen lenne. És nézzetek magatok köré, nézzetek a föld felé. Tiszta az éjszaka és mégis köd borítja lábatok. Így hát, én most ennek a kölyöknek nevet adok! Törzsünk tagjai ismerjék őt mint a „Ködökön Járó” és mind, kik nem a mi véreink ismerjék őt azon a néven, min én is megismertem mielőtt most fivéremmé fogadnám, legyen a törzsön kívül a neve Fenrir! Ki az, ki támogatja őt a törzsben?
- Én támogatom! – Szólalt fel a Lupa felszökkenve egy alacsonyabb szoklára.
- Én is! – A második felszólaló „Kősziklákat Emelő” volt. Egy idős farkas s az egyik kisebb falka vezére.
- És én is támogatom! – „Bércekről Letekintő” volt a harmadik, a Fúria nővérek legidősebbike.
- Van-e aki ellene szólna? – Nem volt senki, ki most hangját felemelte volna, így az alpha elégedetten bólintott.
- Akkor eldőlt. Ezenetúl „Ködökön Járó” a testvérünk! – leszökkent a szikláról a párjához és a lányához – Szegény kölyök, franc se gondolta, hogy így ellátom a baját. Lássátok el mielőtt visszjönnétek a táborba. Ráfér. Ha magához térne, szóljatok neki, hogy amint talpra áll megkezdjük a tanítását. Azt hiszem, még meg fogja bánni párszor hogy túlélte a ma estét!
Ulfric nevetve indult vissza a táborba miközben Lupa és leánya kitisztították Fenrir sebeit.
- Aludj most fiatal vadász, legyen békés az álmod, mert holnaptól sokat kell tanulnod.
Mystical Future FRPG
A XXX. század
Viszont ezt röviden az adatlapodon is tüntesd fel, vagy linkeld be, ahogy gondolod. 
