Van olyan éjszaka, amikor elkerül az álom. Néha a gondolatok úgy cikáznak az ember fejében, akár a vadlovak, és kemény patkójukkal ezer darabra zúzzák az éjszaka békéjét. A mostani is egy ilyen est volt.
Csak feküdtem az ágyban a lángok tüzes színét idéző ágynemű közepette és a szobám falán túl keringő láva vöröses derengésében. Azonban nem a fény zavart, sokkal inkább az ezernyi emlékem, régi álmom, és a múlt árnyai, amik az új életem fényében csak még inkább elmélyültek. Sőt, ezek mellett még valami baljós előérzet, valami fájdalmas magány és elhagyatottság is kísértett egész nap. Nem tudtam hová tenni, de még azt sem tudtam honnan jön, ám fekete árnyként ülte meg a szívemet.
Aztán végül több óra hasztalan próbálkozás után végre elaludtam, azonban az álom sem hozott megváltást, csak még mélyebbre rántott az őrületbe...
Egy ismeretlen városban álltam, köröttem mindenhol különös ruhába bújt emberek rohangáltak kétségbe esve. Különös módon nem hallottam a hangjukat, szájuk csak néma sikolyra nyílt. Amikor feléjük nyúltam a kezem áthatolt régimódi ruhába bujtatott testükön. Aztán meghallottam az egyetlen hangot, amely kísértetiesen hasította fel a csend szövetét. A lángok ropogása kezdetben halk volt, majd egyre hangosabb és hangosabb lett, végül pedig már olyan zajt csapott, hogy megpróbáltam befogni a fülem, hogy ne süketüljek meg.
Térdre rogytam, mire ezernyi szellemalak rohant keresztül rajtam, menekülve az éhes lángok elől, kik narancsos nyelvükkel máris a velem szembeni épület falát nyaldosták. A hevük szinte önálló óceánként külön söpört végig az utcán, a korommal behintett arcú embereket üldözve. Úgy bámultam a tűzbe, mint akit megigézett. Éreztem a hevét, azt az ősi pusztító erőt, ami ott rejtezett benne és le-lecsapott, amikor szeszélye felhorgadt. Az erőt, amely segített a világ megalkotásában, és amely még most is elpusztíthatja a világot...
Tűzből születtünk és tűz által kellene elpusztulnunk....
Mintha egy lágy női hang sugdosott volna a fülembe, de valahogy egyben tűnt emléknek, és valahogy furcsán közelinek mégis. Amikor megpróbáltam felállni, kábán szédelegve a füsttől, megéreztem egy hatalmas jelenlétet. Ott volt ő is, része volt a tűznek, és valahogy mégis másként érzékeltem. Önálló volt, de valahogy mégis megláncolt. A szívem őrült ritmusban kezdett verni, majd magával ragadt az erő... de nem kellett sok, hisz ezernyi szál kötött hozzá, az álom száljai, az ő álmának vékony acélsodronyai, amik elhoztak ide....
Tűzzé váltam, mohón faltam fel a házakat, az embereket, elpusztítva mindent, ami az utamba került... Ám amikor elemésztettem egy embert átéreztem a kínját, ahogy a bőr leég a testéről, ahogy sikoltozó élő fáklyává válik, majd borzalmas kínok között meghal... nekem azonban nem volt menekvés, még a halál ajándékát sem adták meg. Átéltem az ezer kínhalált, de nekem élnem kellett, mások élete árán....
Sikítva menekültem a lángok öleléséből, minden erőmmel próbáltam kitörni, ám nem voltam elég erős. Belegabalyodtam a béklyókba, amiket nem láttam, ám félelmetes erejük még az álomban is letaglózott. Végül egy kirakat üvege mentett meg, a saját hatalmam mögé bújtam és eggyé váltam az üveggel. Majd onnan átléptem egy másik kirakat üvegére... Félelmetes volt ez az álom hatalom, amit nem ismertem igazából, ám mintha egyszer régen már birtokoltam volna... oly ismerős volt, és oly könnyedén ment a használata.
Egy viszonylag békésebb sikátorban megpihentem, próbáltam rendezni a gondolataimat, próbáltam fölébredni ebből a rémálomból, aminek lángoló szíve még mindig vonzott magához. Éreztem a fájdalmát, a dühét, az évezredes magány tajtékzó őrületét. Végignéztem a városon, amit akarva akaratlan pusztított a tűz, mire a füsttől fülledt szellő egy szót suttogott a fülembe.
London...
Én pedig tudtam hol vagyok, illetve inkább azt, hogy mikor, habár fogalmam sem volt róla, hogy is lehetséges ez. Persze gondoltam, hogy álmodom, ez volt az egyetlen magyarázat, azonban ehhez is túl sok volt a furcsaság. Most azonban csak menekülni akartam, felébredni még mielőtt ismét meghalnék a lángok által, hogy feléledjek a következő halálra...
Ekkor lépett elő egy férfi a lángok közül. Az arca szenvtelen volt, mintha a haldoklók ezernyi sikolya nem ért volna el lángokkal övezett testéig. Csak pislogtam, ahogy a belső fénnyel izzó arc felém fordult.
- Most jöjj velem Üveg Úrnő, aki még a Homok Hölgye volt, mikor utoljára utazást tett a birodalmamba. - mondta nyugodtan. Vetettem egy pillantást a felém nyújtott kézre, de valamiért nem bizonytalanodtam el. Menni akartam, bárhová el innen, el a Nagy Tűzvész árnyékából. Biccentettem egyet, majd megfogtam a férfi kezét... Az érintése forró volt, akár a pokol tüze, a kezem pedig üveggé változott, ahol megérintettem őt... Azonban hamarosan megváltozott a kép és egy ismerős helyre érkezünk meg. Amint a lábam a sivatagos izzó homokba süllyed, eszembe jut, hogy mikor jártam itt, hogy egy másik álomban láttam már ezt a helyet.
A férfi elengedte a kezem, amikor megérkeztünk, és várt pár percet, mire magamhoz térek a sokkból és úgy ettől az egész álomból álomba utazástól.
- Te van Djin, igaz? - kérdeztem egy kis idő után, hogy végre megtörjem a csendet. Amikor a férfi biccentett nem tudtam mit érezzek. Azóta sem léptem kapcsolatba a szalamanderek királyával, habár Khar szinte mindig mellettem volt. Azonban amikor a király megszólalt, rájöttem most nem emitt hozott el ide. A szívem hevesebben kezdet verni, amikor az elementál elgondolkozva bámult rám. Már azt hittem soha nem szólal meg, de végül megtette.
- A szövetségünk megszülethet, igaz Üveg Úrnő? - meglepődtem a kérdésen, de is gondolkodás után bólintottam, majd hangosan is megismételtem.
- Igen, a szövetségesetek leszek, támogatom az ügyeteket.
Az elementál látható elégedettséggel bólintott, aztán azonban elkomorodott az arca.
- Örülök ennek, azonban most másról szeretnék beszélni veled. Lenne egy feladat, amit talán csak te tudsz elvégezni. Még nagyon régen egy barátomat börtönbe zárták. Olyan vétekért, amit valójában soha nem követett el, ám többet kellett vezekelnie érte, mint amennyit bármely lénynek el kéne viselnie. Most azonban esélyt látok a szabadulására. Én juttattam a börtönébe, illetve közre játszottam benne, habár azóta is gyűlölöm magam ezért és azt is, aki a parancsot kiadta. Tudom, hogy a múltat már nem tudom eltörölni, azonban szeretném megszabadítani őt a szenvedésétől....
Éppen biccentettem volna, amikor az álom hirtelen szertefoszlott, mintha valaki egy hatalmas harci pöröllyel zúzta volna darabokra. Éreztem egy újabb idegen tudatot, de túl elementáris volt ahhoz a szakadás, hogy bármi mást megállapítsak róla.
Úgy ültem fel, mint akinek kigyulladt a szobája. Verítékben úsztam, a vörös lepedő szinte hozzám tapadt. Idegesen fölálltam és sétáltam néhány kört, mintha ez segítene eloszlatni a perzselő álmokat... Majs sóhajtva rogytam vissza az ágyra, hogy ismét sziszegve álljak fel, amikor a megégett lepedő a meztelen bőrömhöz ért. Döbbenten bámultam a narancsvörös szövetet, amibe egy jelet égettek, alá pedig egyetlen szót: A szenvedés csarnoka....
