Parázsló emlékek - folytatás.

[Draechen]

Egy isten bukása

1.

Órák óta üldögéltek a parti sziklán, de lehet, hogy napok óta. Mindketten öregek voltak már és nem zavarta őket az idő úgy mint a halandókat. A sötét hajú meglegyintette kezét a tenger felé s szinte egy szívdobbanásnyi idő se kellett és elcsitultak a tenger hullámai. Barátjára tekintett, aki magában merengve nézte a felkelő napot. Végighordozta tekintetét a finom selyemingen és a míves bőrzekén, majd ő is a tenger felé tekintett.
- Igen, én is félek. Féltem a gyermekem, féltem a kedvesem, és téged is féltelek Koriat.
Az istenek között egyeseknek nem sokat jelent egy név, de ez a név más volt. Egy atya adta fiának s általa hatalmát is belé öntötte. Az, hogy a sötét hajú ezt használta mikor barátjához szólt, olyan bensőséges viszonyt jelentett, mi halandók és hallhatatlanok között egyaránt ritka volt.
- Tudom és köszönöm. De, ..... de van hogy még mi se változtathatunk az események sodrásán. Dobj bele egy apró kavicsot egy tóba és hullámot vet, az a hullám pedig egyre csak növekszik. Nagyon régen, még a mi mércénkkel mérve is régen elkövettem egy hibát és most ideje hogy utolérjen.
- Az első lépés egy csapda elkerüléséhez az, hogy tudod, hogy van csapda. Emlékszel? Egyszer régen egy nagyon kedves barátom mondta ezt. És mennyire igaza volt.
- Ugyan Temphus, akkor még fiatalok voltunk és mindentudónak hittük magunkat.
- Őszintén szólva, néha még mindig jól esik ezt képzelni.
- Ne is mondd, de sajnos már nem áltathatom magam tovább. Érzem, hogy veszély fenyegeti a családomat. De nem látom, hogy ki a forrása.
- Megmondjam ki az? Nuada természetesen. Még mindig nem bocsáltott meg neked, és szerintem soha nem is fog.
Jóízűen felnevettek ahogy visszaemlékeztek az évezredes viszályra és az említett sidhe eddigi próbálkozásaira.
- Na igen, de sajnos ő is egyre ügyesebb lesz, nekem pedig soha nem volt erősségem az intrika. Na de majd átmegyek azon a hídon ha odaérek. Mesélj inkább, hogy van a fiad?
- Taranis? Elmés egy gyermek, alighanem a legkivállóbb lesz közüllünk.
Ezután még sokáig beszélgettek, boldog s néha kevésbé boldog dolgokról. Napok teltek el s midőn fájó búcsút vettek egymástól, inkább csak érezték és nem tudták, hogy ebben az életben többé már nem találkoznak.

2.

Az elementál némán térdelt ura előtt, bár hatalmuk szinte egyenlő volt, az eonok alatt ha csak maga előtt is, de urának, parancsnokjának, bajtársának ismerte el a sidhet. Lángok formálta teste e pillanatban aprónak tűnt, holott ha úgy akarta óriások között is óriás volt.
- Igazad volt, viszályt szítanak házad ellen. Néped a küszöbön egyensúlyoz, társadalmatok újjá alkotja önmagát. S akár a halandók a maguk forradalmaiban, ti is pusztulni fogtok. Csak rajtatok múlik, hogy mind elhullotok-e.
- Akkor segíts Djin! Te segíthetsz nekem megtalálni a legkevesebb vérontással járó utat. Egyszer már segítettek, támogattátok a szakadás után a házakat. Megakadájoztuk a népírtást, most se kérek tőled többet.
- Segítek neked nagyuram, de te tudod legjobban, mindennek ára van. Mi az az ár, amit a népedért hajlandó vagy megfizetni?
- Bármit, hisz más út nincs. Vedd el amit akarsz.
- Legyen hát nagyuram. Tudd, hogy mind közül te fizeted a legnagyobb árat majd. Most pedig menj, még sok a dolgunk, neked és nekem. Hisz a sidhék faja késélen táncol, egyetlen rossz lépés és romba dől minden.


3.

A lánghajú dühödten rontott be szobájába s egyetlen pillanat is elég volt, hogy lássa, legféltettebb kincse már nincs a helyén.
- Djin!
Döhödt kiálltása viszhangott vert a síkok között s az elementál egy szívdobbanás után megjelent.
- Mit jelentsen ez?
- Mindennek ára van nagyuram, de nem kell aggódnod, néped sorsa biztosítva lett. Most sajnos magadra kell hagyjalak, de két dolgot ne felejts. Minden mi lezajlik majd, egy szebb jövőt eredményez népednek. És hogy soha nem bocsátom meg magamnak amit tenni kényszerültem.
Az elementál alig hogy eltűnt remegés rázta meg a Tündérdombot. Draechen elfehéredett, hisz ez a remegés csakis egy valamit jelenthetett. Halált. Nem foglalkozott se falakkal se ajtókkal. Lángok között utazva egy szívdobbanás alatt a nagyterembe ért. Ott olyan látvány fogadta, amire semmilyen balsejtelem nem készíthette fel. Ősöreg barátja a hideg padlón feküdt testéből pedig Draechen saját kardja meredt ki. A sidhe végigszáguldott a termen és eggyetlen csapással a nemlétbe taszította a kardot tartó tűzelementált.
- Temphus! Temphus!
- Koriat? Drága barátom. Lám igazad volt. Sajnálom, de azt hiszem, többé nem idegesíthetlek az okoskodásommal és nem oktathatlak ki lépten-nyomon.
- Ne mondd ezt barátom, azonnal kerítek egy gyógyítót. Ki se találd, hogy meghalsz itt nekem!
- Sajnálom, de az én időm itt lejárt. Jó volt, amíg tartott. Öreg vagyok már így is, már csak békére vágyom. Koriat! Kérlek vigyáz majd a fiamra. Utánam csak ő marad.
Draechen hiába szólongatta barátját, az némán feküdt, lelke már elhagyta porhüvelyét. Az udvar többi tagja így talált rájuk s bár sokak kételkednek abban mit is látnak, végül senki nem emelt szót a gyászoló védelmére.

4.

Mi sidhek soha nem siettünk el semmit. Hisz a végtelen állt rendelkezésünkre. De a fiatal népek megjelenése felgyorsította a világot. Ha száz tavasz után újra meglátogattunk egy ligetet, gyakorta nem találtuk ott. Az emberek régen meghódították a mind a földeket, nem álta útjukat már a tenger. Együtt szárnyaltak a madarakkal a szélben s a tüzet magát fordították egymás ellen. Mégis, volt egy pillanat, számunkra egy pillanat eonokon átívelő történelmünkben amikor minden sidhe tekintete egyvalakire szegeződött. Végtelennek tűnő életem során számtalanszor figyelték mozdulataim, s oly sokszor fügtek áhitattal szavaimon, hogy már megszámlálni se tudnám. Ám most nyoma se volt áhitatnak. Gyűlöletet láttam a szemükben, megvetést és félelmet. Apám nem tekintett rám, de ebben nem volt semmi meglepő. Ám öcsém és húgom oly félelemmel tekintett rám, amiből tudhattam, hogy már rég eldöntötték sorsomat. Mindez csak színjáték volt, hogy ne csak én de egész házam elbukjon. Ez nem olyan bíróság volt, mint amilyenek az emberek világában léteznek. Itt nem bizonygatják napokon át, hogy ki bűnös és ki ártatlan. Engem is csak az atyám iránti tisztelet miatt hallgattak végig. De persze a király már azelőtt döntött, hogy akár egy szót is szólhattam volna. Alaposan megtervezett és tökéletesen kivitelezett cselszövés volt. Persze, tudtam ki áll mögötte, legalábbis részben. Hisz olyan régóta és olyan mélyen gyűlölt, ahogy csak mi tudunk.
Fejemre olvasták bűnömet, legjobb barátom s egyben az egyik legnagyobb ház fejének megölését. Népünkben ritka az igazi gyilkosság, még a fiatalok is legfeljebb tönkretesznek másokat és nem elpusztítják. Büntetésem persze ugyanolyan súlyos volt mint bűnöm. Halál. Fejemet is vették volna ha nincs atyám. Olyat tett, amit előtte emlékeim szerint még senki más. Lemondott minden jogairól, címeiről s remeteségbe volnult, mindössze egy dolgot kért cserébe a királytól, kegyelmet nekem. Persze a királynak és tanácsadóinak esze ágában se volt engem csak úgy szabadon ereszteni, tán a bosszúmtól féltek, talán csak élvezték a kínzásom. Életemet megkímélték, cserébe sokkal kegyetlenebb büntetést kaptam.
Húgom vérét szemem láttára folyatták ki és azzal véstek mágikus jeleket bőrömbe. A mi mágiánk ősi, s csak hasonlóan ősi mágia képes megfékezni. Húgom vére és a jelek éppen e célt szolgálták. Így a bennem tomboló erők csak bennem tehettek kárt. Ám ezzel még nem fejezték be. Mágiával átitatott kötéseket tettek testemre, mik a bőrömbe vésett jeleket hivatottak védeni. Így a második pecsét is börtönömre került. Mikor hatalmam kellően elzárták vasba s kristályba zártak, majd mélyen eltemettek a Tündérdombok alatt.
Örök szenvedésre ítéltek és csak akkor foglalkoztak velem amikor kínzóim hatalmát felém küldték s saját kínjaimmal fojtogattak.