Tuatha Dé Danann

[Lynarin Seeragic]

Az első korok - Az átok kora

Krónika arról, hogy hogyan szakadt két részre a Tuatha Dé Danann, hogy hogyan született meg egy olyan átok, amit soha nem sikerült feloldani. Egy olyan átok ami mindig is kötötte a sidheket, hiszen vérátok volt ez, méghozzá a legsúlyosabb.

Hatalmas ünnepségre készültek a Bruig Na Boannban. A gyönyörű kastély csak úgy szikrázott a napsütésben. A halandó király és kísérete álmélkodva nézte. Ő volt ennek a földnek jogos királya a sidhek pompája azonban még mindig irigységet szült a szívében. Olyan csodás volt a palota, amilyet ő még csak el sem tudott képzelni. Fekete és hófehér szikrázó kövekből rakott falán emberfejnyi vérvörös rózsák tekergőztek. Az ablakok színes képein áttörő fény angyali mintákat rajzolt a dús pázsitra. A kíséret megtorpant, amikor beértek az épület szikrázó árnyékába. Túl szép volt ahhoz, hogy beléphessenek, és mind túlságosan féltek a sidhekről szóló különös mondáktól. A király azonban makacs volt és soha senkinek nem vallotta volna be rettegését, főleg nem azt, hogy ezektől a különös lényektől fél, akikből alig néhány tapossa birodalma földjét. A meghívást is csak azért fogadta el, hogy bizonyítsa ő nem tart semmitől. Oldalra pillantva azonban elfogta a bizonytalanság. Mellette hófehér paripán a lánya lovagolt, a birodalom legcsodásabb asszonya. Őt is csak kevély dacból hozta magával, hogy bebizonyíthassa, annyira ártalmatlan lesz ez az egész, hogy még féltve őrzött gyermekére sem jelenthet veszélyt. Botorság volt-e, vagy sem ez már nem számított, a sors kerekei már forogni kezdtek.
A hatalmas kapuk kitárultak, a rajtuk megcsillanó napfény évezredek történelmét világította meg. A mondák ugyanis apró figurákkal a kapukba voltak faragva.
Egy pár lépett ki a kapun, náluk gyönyörűbbet halandó szem még nem láthatott. A királynő aranyfürtjei a nemesfémnél is jobban szikráztak, akár a királyé. Mosolyuk meleg volt és kedves. Beinvitálták a halandókat a díszes csarnokokba. Az emberek szíve kapzsi volt és az első csodálat után irigyelni kezdték a drágakövekkel díszített folyosókat és a márványban futó arany és ezüstereket. Danu gyermekei azonban nem látták ezt, vagy talán nem akarták látni, hinni akartak a rövidéletűek jóságában. Velük ettek velük táncoltak, a mulatság hét hétig és hét napig tartott. A sidhek csodás üstjéből soha nem fogyott ki az aranyszínű ital és a finom fogások is mintha maguktól kerültek volna az asztalra.
Azonban amikor mindenki megpihent mámorosan a báltól a király meglátta, hogy leánya a csodaszép Lug herceg mellett ült. A szívében ismét fellobbant a harag és amikor meglátta a trón mellett álló csodás dárdát odaugrott és az ifjú szívébe döfte. Lug csak nézte a sebet, nem értette hogy történhetett ez. Azonban a csontlándzsa bármilyen lényt megölt, hiszen mágiája ősibb volt, mint bármilyen más varázs. A királyné sikoltva vetette magát a fiára és aranyszínű könnyei elkeveredtek a karmazsin vérrel. A király különös elégedettséggel nézte a megtört sidheket, szemében őrület csillant. Tudta hogy ezért halállal lakol majd, de mégsem bánta.
- Látod mit tett? Látod? Te hívtad ide őt!! Én mondtam, hogy nem szabad! - zokogta a királyné vádló pillantással nézve a férjét. A király csak bámult, úgy tűnt képtelen megmozdulni.
- Danu! Légy te tanúja eskümnek! Halld szavam és vésd szívébe akaratom mindenkinek, akik a te méhedből születtek! Ne térjek meg a Tir na n-Og-ba, míg bosszúm be nem teljesedik! Átkot mondok minden halandó fejére, akinek szívében kapzsiság gyökerezik! Elátkozom mindet, kinek szíve rövid ideig dobog! És elátkozom a férjem, elátkozom az összes ragyogót, akik keveredni merészelnek a rövidlétüekkel! Átok a véremben, vérrel írom az átkom, ez az átok, a sajátom, s ezt az átkot tovább adom!
Ekkor ragyogó fény töltötte be a termet, majd a fényből feneketlen sötétség lett, olyan fekete átlátszatlan sötétség, hogy még a sidhek szívébe is rettegés költözött. Amikor az árnyak feloszlottak a páros helyén egy új alak állt. Lug herceg volt az, de mégsem. A bőre sápadt volt, mint ami soha nem látott fényt. Régi aranyfürtjei helyett mintha árnyak kavarogtak volna a fejét és égkék szeme is már inkább az éjszakát idézte. Anyja pedig eltűnt, nyomtalanul, akár egy lidércnyomás. A herceg azonban fölállt. Sötét pillantása végigvándorolt a teremben lévőkön, majd megállapodott az apján.
- Enyém az anyám ereje és élete, az emlékei és mindene. A részemmé vált, hogy megmentsen engem, én pedig magamba fogadtam az átkát. Nem ismerlek többé se téged, se akik veled tartanak. Ember nekem nem lesz társam soha többé. Ki az, akinek szemét bántja az önámítás és ennek a királynak kevélysége? Az tartson velem!
Ezen szavak után a herceg megindult kifelé. Egy pár pillanatig senki nem mozdult, de aztán néhányan elindultak utána, majd még többen követték. Majdnem a sidhek fele vele tartott. A király csak állt és bámulta a távolodókat. Amikor csak ők maradtak a teremben a kastély rázkódni kezdett a falakról drágakövek hullottak alá. Mindenki futni kezdett és amikor már senki nem maradt az épületbe a csodás vár darabjaira hullott. Nem maradt belőle más csak egy halom kő és néhány szörnyű átok. A halom egyik oldalán Lug herceg állt embereivel, a másik oldalon a király az övéi és a halandók.
Alig pár perce álltak így egymással szemben, amikor a föld megrázkódott és egymástól pár száz méterre két domb emelkedett ki a földből. Az oldalukon hatalmas kapuk voltak egy fekete és egy hófehér, pont olyan, akár a Bruig Na Boann kövei. Lug egy pillanatot sem várt, megindult a fekete kapu felé és hamarosan elnyelte őket Danu teste.
A király még hosszú ideig állt, csak bámulta a semmivé foszló kaput. Arra eszmélt, hogy a gyönyörű hercegnő belekarol.
- Felség, had tartsunk magával. - A király belenézett az ártatlan haloványzöld szempárba, majd a halandó király kegyetlen tekintetébe és biccentett.
A rövidlétű király udvarából sokan a sidhekkel maradtak és beolvadtak közéjük. A sidhe uralkodó maga mellé emelte a gyönyörű hercegnőt és alig öt esztendő múltán megszületett a fiúk Breasal, aki félvér létére hatalmas király lett, de az ő uralmát már egy másik krónika beszéli el. Éppen úgy, ahogy Lug herceg és Aerten nemessidhe gyermekének Andraste-nek uralkodását is.

[Lynarin Seeragic]

Az angyalszárnyak, sötét vágyak

Hol volt hol nem volt, talán igaz sem volt. Amikor a Föld még fiatal volt és az erdő szellemei békében éltek a tüzek szelleivel, abban a korban szakadt két pártra a Legöregebbek népe. Danu első gyermekei mindig is el voltak telve önmagukkal, de ez az átok még a Teremtő Anyát is megharagította. A szíve fájt, amiért legkedvesebb gyermekei egymással vetélkednek. Magához hívta tehát szárnyas hírnökeit, akiknek éteri teste egy volt az övével, tudatuk az ő végtelenségéből táplálkozott. Úgy formálta lelküket, hogy legifjabb csemetéihez kötődhessenek, akiknek egyedül anyagi teste volt erős, az ő erejének forrásából közvetlenül képtelenek voltak meríteni, úgy, ahogy idősebb testvéreik tették ezt. Danu úgy gondolta azzal, hogy korlátozza őket, talán jobbá válnak, mint kevélyebb testvéreik, ám sajnos csalódnia kellett. Akinek kevesebb volt a hatalma, sokkal jobban vágyott rá, mint az, akinek volt belőle bőven.
De végül elküldte az anyagi világba az angyalokat, hogy tegyenek rendet, és békítsék össze a két udvartartásra szakadt sidheket. Két leghatalmasabb fiát küldte el hozzájuk, akik amikor szilárd testet kaptak csak még sokkal hatalmasabbak lettek, mint annak előtte voltak. Olyan hatalom áramlott bennük, ami még a sidhekét is felül múlta, hátha így könnyebben hallgatnak majd rájuk azon testvéreik, akik az anyagi és a szellemi síkon is jelen voltak, habár éppen ezért mindkét szempontból sebezhetőek is voltak.
Az angyal, aki a Michael nevet viselte, aki hű gyermeke volt anyjának a sötétebb népet választotta, úgy gondolta a nagyobb feladattal próbál megbirkózni. Lucifer a napfényben járóknak akarta elvinni a béke fényét, legalábbis elsősorban így indult a dolog... Azonban a két fivér gyakran tárgyalt és vitázott egymással, és egy ilyen látogatás alkalmával, amikor Lucifer a Csillagtalan udvarba látogatott, találkozott Andraste-vel, Lug leányával, a Királynővel. A két hihetetlen hatalom vonzotta egymást, akár két hatalmas mágnes, és hamarosan titkos, ám annál szenvedélyesebb kapcsolat alakult ki a két nagy hatalmú lény között.
Michael éktelen haragra gerjedt, amikor rájött testvére hogy vette semmibe anyjuk parancsát és hogyan hajszolta saját élvezeteit ahelyett, hogy a békét kereste volna. Hihetetlen dühében rátámadt fivérére, azonban hatalma nem ért fel a királynő és az angyal közös hatalmához. Michael visszatért tehát anyjához és megpróbálta kezdetek óta létező tudatnak elmagyarázni, hogy mit is tett testvére. Danu azonban nem büntette meg őt, az Istennő szokás szerint nem akart ártani gyermekeinek, inkább utolsó lélegzetvételéig védelmezte és szerette volna őket, tegyenek bármily rosszat is.
Ez idő alatt Lucifer meghallgatta Andraste kívánságait, a királynő pedig csak egyet akart, beteljesíteni nagyanyja átkát. Ehhez pedig egy fegyvert akartak alkotni, egy olyan fegyvert, ami elpusztít mindent, amit csak akarnak. Azonban az erejük kevés volt hozzá, nem tudták hogyan hívjanak életre egy ilyen pusztító erőt. Ők ugyanis egy alkotó gyermekei voltak, és nem ismerték a pusztító varázsokat.
Hosszú időre tehát tehetetlenség, vihar előtti csend borult a két udvarra, és az angyalok népére, akik közül sokak követték Michaelt a földre, hogy megvédelmezzék a tudatlan embereket, legkisebb testvéreiket a sidhe nagyravágyásától, háborúskodásától, vagy a saját testvérüktől, aki fénnyel érkezett de sötétséget szabadított a világra. Miután nem tudták kibékíteni az udvart, Lucifer árulása után ez egyértelműen lehetetlen volt, csak vártak és figyeltek ők is, oltalmazták az ifjakat, amíg tudták.
Talán így maradt volna ez az idők végtelenségéig is, talán örökké kitartott volna ez a csend, ha nem jelenik meg a menekültek serege a földön. Ha nem jelennek meg a pusztítók....