Az idĹ‘járás ismĂ©t gyökeres fordulatot vett. Az ember elindult a reggeli sĂ©tájára Ă©s mĂ©g csodálhatta az aláhullĂł ezerszĂnű faleveleket aztán egyszer csak feltámadt a jeges szĂ©l Ă©s acĂ©lfogaival a fák szĂnes köntösĂ©be mart, majd mint akaratos szeretĹ‘ letĂ©pte rĂłluk.
A lombjuk vesztett fák azonban nem ácsorogtak tĂşl sokáig meztelenĂĽl, mert az Ă©g szinte azonnal Ăłlmos szĂĽrke szĂnbe burkolĂłzott Ă©s prĂłbálva eltakarni a föld kiessĂ©gĂ©t máris hĂłfehĂ©r könnyeit ontotta, amelyek szĂ©p lassan puha takarĂłba burkolták a tájat.
Pár nap sem telt belĂ© az Ĺ‘szi idĹ‘ átadta a stafĂ©tát a farkasordĂtĂł tĂ©lnek. A kevĂ©sbĂ© városias rĂ©szeken hatalmas hĂł teszi szinte járhatatlanná a környĂ©ket, de mĂ©g a fĹ‘várost is fehĂ©r lepel borĂtja, Ă©s a havazás nem állt el, sĹ‘t mintha nem is lenne ilyen szándĂ©ka.