Karakter régi neve: Helen Ramirez
Karakter új neve: Renata "Rebel" Wood
Kora: 24
Nem: nő
Születési hely: Chicago, Illinois, USA
Születési időpont: 1988.08.08.
Fátyolos város: Sacramento
Faj: Vérfarkas
A világ lassan fuldoklik a saját, természetellenes, bürokratikus rendszerében. A rendszerben, ami rossz, amiben az emberek barmok, akik a média szemetén híznak, fejüket a hatalom igájába hajtva nyögik az egyforma, végtelen napok sorát, nyomják a sehová sem vezető taposómalmot, miközben a világ körülöttük széjjelrohad. Na ebből nem kérek én!
Chickago spanyol negyedében töltöttem gyerekkorom. Anyám mexikói spanyol bevándorló, apám amerikai születésű, de európai bevándorlók sarja. Három testvéremmel szegény körülmények között cseperedtünk, időnk legnagyobb részét hasonszőrű gyerekek között töltöttük a téren. Hat éves voltam, mikor a családi idill szilánkokra tört. Mióta az eszemet tudom ivott az apám, ám a főnökei az autógyárban erről vagy nem tudtak, vagy nem érdekelte őket, legalábbis addig nem, míg egy munkahelyi balesetben egyik kollégájának rommá nem zúzta az a gép a kezét, amit apám kezelt. A baleset kivizsgálásakor kiderült, hogy apám ittas volt, így kirúgták. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a munkatársának nem lehetett megmenteni a kezét.
Apám idegileg teljesen tönkrement, nem tudott szabadulni az önvádtól. A lelkiismeret-furdalás és az alkohol lassan, de biztosan felemésztette. Anyám állandóan veszekedett vele, sápítozott és vádolta, hogy miatta fog éhen halni a család. Sosem voltam híres a jó magaviseletemről és bizony a családi feszültség a suliban csattant. Dekoncentrált voltam és félelmetesen gyorsan tudtak kihozni a sodromból. Egy év alatt több verekedésnek voltam a kezdeményezője és az elszenvedője, mint más ember egy életen át. Az idősebbik nővérem tovább tetézte a gondokat azzal, hogy tizenhárom évesen teherbe esett. Bizonyára ezek is szították az otthoni feszültséget, ám kétségtelen, hogy a családi dráma forgatókönyvét anyám írta. Apám végül három év után nem bírta tovább és felakasztotta magát. Én találtam meg. Kilenc éves voltam. Attól a perctől kedve gyűlöltem anyám, a családom és úgy általában a világot. Nem voltam hajlandó tanulni. Verekedtem, rongáltam, de hiába, a bennem tomboló düh nem csillapodott. A tanáraim elrángattak a sulipszichológushoz, aki a "családi körülményekre való tekintettel" intézetben történő kezelést javasolt. Szóval bedugtak a fiatalkorú őrültek közé. Hát ezért sem zártam a szívembe anyámat. A haverok persze felháborodtak, de hiába üvöltött pár tizenéves a hatóságokkal, hiába törték be a gyámügyes szélvédőjét, engem azért mégis elcibáltak a diliházba. Tomboltam, törtem, zúztam, az ápolók meg felváltva vertek és nyugtatóztak. Se anyám, se a testvéreim nem néztek többé felém.
Talán ennek köszönhető, hogy mikor tizennégy évesen megszöktem, nem fektettek túl nagy energiát a keresésembe. Az első pár hónapban rettegve bújtam minden egyenruhát viselő alak elől, megdermedtem, ha meghallottam a szirénák hangját, nem bíztam senkiben, hiszen tulajdon véreim árultak el. Féltem, nem tudtam mi vár rám. A régi környékre lopóztam, ott legalább ismertem pár helyet, ahol meghúzhattam magam. Koldultam, loptam, kukáztam. Az egykori haverokat hiába kerestem, a régi banda széthullott. Volt, aki sittre került, volt aki más bandát talált magának, így rájuk nem számíthattam. A metróalagutak útvesztőjében, elhagyott házakban húztam meg magam, mígnem összeakadtam néhány arccal. Csellengők voltak, a társadalom önkéntes számkivetettjei. Befogadtak és ezért végtelenül hálás voltam nekik. Segítettem nekik amivel tudtam – többnyire bolti lopásokban, tarhálásban – és ők megvédtek. Közöttük végre igazán magamra találtam. Amolyan modern Robin Hoodoknak képzeltük magunkat, legalábbis a gazdagoktól elvenni és a hatóságok képébe röhögni szellemiség erejéig. Utólag belegondolva irtó nagy mákom volt, hogy közéjük kerültem és nem valami igazán durva alvilági fickók kezébe, akik mondjuk eladnak, megölnek vagy megerőszakolnak. A rendőrökkel vigyáztunk, egyikünk se vágyott se rácsokra, se a gyámügy „gondoskodására”. Kemény az élet az utcán, én mégse bánom, hogy így alakult. Fantasztikus embereket ismerhettem meg, akik megtanítottak arra, hogy ne féljek a magam útját járni, ne féljek a rossz, az ostobaság ellen lázadni. Itt talált rám az első szerelem is, amibe azt hittem belepusztulok, lángra gyúlok és ellobbanok, majd mikor vége lett akkor meg abba akartam belehalni. Két évet töltöttem Chickagoban, mikor a rendőrség érezhetően kezdte összekapni magát és úgy döntöttünk páran, hogy útra kelünk. Először Detroitba mentünk, csábított a híresen nem létező közbiztonság, ám pechünkre jópáran megelőztek minket, köztük igazi nehézfiúkkal, akiknek a területét jobbnak láttuk nem háborgatni. Ekkor jött az ötlet, hogy induljunk délnek, könnyebb lesz a telet átvészelni, így nekivágtunk a régi, híres-neves 66-os útnak. Kergettek minket el ranchekről, kisvárosokból és út széli motelekből és fogadtak minket lelkendezve hasonló helyeken. Voltak akik kiszálltak, más felé indultak, így a csapat fogyni kezdett. A tizenhetedik telem egy szellemvárosban töltöttem négy haverommal. Tök menő volt, hogy saját városunk van, ám a túl nagy csend és nyugalom mindnyájunkat feszültté tett, így jobbnak láttuk elhúzni a csíkot és belevetni magunkat a nagyváros forgatagába. Denverben kötöttünk ki és teljes gőzzel tombolni kezdtünk. Azt hiszem az összes lepukkant kocsmát végigjártuk, összeesésig buliztunk, talán két vagy három hónapon keresztül, nem emlékszem már. Denverben egész jól elvoltunk, a helyiekkel is jól összespanoltunk, borsot törtünk néhány pöffeszkedő hivatalnok orra alá, majd pont ezért csendben és villámgyorsan leléptünk. Franc se sejtette, hogy a rendőrfőnök fiát sikerült ájultra vernie Lokinak. Azt hittük az államból se jutunk ki, de végül a sivatagon át eljutottunk valami nevenincs faluig, majd onnan Salt Lake Citybe. Próbáltuk magunkat visszafogni, a denveri rendőrös balhé után igencsak betojtam, cikiztek is a többiek. Kevesebb, mint három évvel a nagykorúságom előtt semmi kedvem nem volt visszamenni a nyáladzó, visító őrültek közé, elvégre én nem gyogyós vagyok, csak szókimondó. Arra a szánalmas hercehurcára, ami a személyazonosságom kiderítése lett volna pedig nem is akartam gondolni. A többieket is észhez téríthette kicsit a denveri eset, mert másfél évig a seggünkön maradtunk. Las Vegas azonban túl közel volt és túlságosan is ingerelt minket. Szánalmas kirakatváros, ahol elhitetik az amerikai néppel, hogy ott mindent lehet, nincsenek szabályok és közben a torkukon nyomják le az amerikai álom nevű szemetet. Szerintem kifejezetten unalmas város, gyorsan tovább is álltunk, hogy bejárjuk San Diego és Los Angeles környékét. Emlékszem mikor először álltam a Csendes-óceán partján. Éreztem a víz monumentális erejét, mintha csak a régi istenek élednének benne föl. Éreztem, hogy ez el tudná nyelni a világot, meg tudná tisztítani a földet a gőgös bankároktól és hazug politikusoktól. Éreztem és nevettem. A hónapok röpültek, végre nagykorú lettem, végre a gyámügytől nem kellett félnem többé. A szülinapi bulim másnapján Lokival hirtelen rájöttünk, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk, majd pár hét múlva Loki ötletére ismét nekivágtunk a világnak. Mellette semmitől sem féltem, vele legyőzhetetlen voltam. Ő volt álmaim pasija. Mikor belefáradtunk a folyamatos utazásba meló után néztünk. Két évet húztunk le egy texasi ranchen. Emlékszem, először a vasvillát is alig bírtam el, de apránként belejöttem. A lovakat imádtam és legfőképpen azt, hogy a ranch távol volt mindentől. Semmi egyenruha, villogó fények, sziréna. Szinte el is felejtettem azt a gyomorszorító érzést, amit ezek jelentettek. Az állatok voltak, mentesek minden képmutatástól, a kérges kezű és egyenes beszédű farmerek voltak, akik nem kérdezték honnan jöttünk, csak azt nézték, hogy az elvállalt munkát tisztességgel elvégezzük. Valóságos idill volt ez a lét, az állatok között a bennem fortyogó indulatok is mintha elcsitultak volna. Persze ez csak utólag tűnt fel.
Belépés a fátyolba
Azt hiszem le tudtam volna élni az életemet a tehenek és lovak között, de mégse ez történt. Szakítottam Lokival, mert... pontosan nem is tudom, hogy miért. Autóstoppal indultam neki a világnak, végül Sacramentoban kötöttem ki. Cél nélkül róttam az utcákat, véletlenül botlottam bele a kis régiségboltba. Gondoltam körülnézek, hátha találok valami érdekes csecse-becsét. Apránként egyre beljebb araszoltam a boltban a kacatokat nézegetve. Volt ott kagylóból faragott indián nyakék, porcelán medálok, csont tűk. A vállamon kíváncsian mászkált Viking, a patkányom. Nem is tudom mit nézegettem épp, mikor figyelmes letten a bolt hátuljában a pókhálószerű függöny takarásában megbúvó szoborra. Legalábbis először azt hittem, hogy szobor. Közelebb lépve már láttam, hogy valami makett-szerűség, ám igencsak elütött kinézetében a bolt többi lomjától. Kíváncsian húztam félre a függönyt és léptem oda hozzá. Viking izgatottan fickándozott rajtam. Végigsimítottam a hátát, hogy megnyugtassam. Volt valami igen különös a helyben és az apró városban. Hirtelen szédülés fogott el, mintha fejbevágtak volna. Még hallottam a hátam mögött a függönyt lehullni, de már megfordulni már nem tudtam. A világ elsötétül köröttem és én a Semmibe hulltam, bár az is lehet, hogy emelkedtem. Nehéz irányultságokról beszélné a Végtelenben.
*Ha engedélyezitek, akkor Vikinget, a patkányomat hoznám magammal. De az is jó játék lenne ha nem tudnám, hogy ő is átjött-e? Rögtön motivált lennék alaposan körülnézni a környéken
*Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok
170 cm körüli lány volt. Életmódjából kifolyólag nem a jól tápláltság jellemezte. A karján és a hátán volt némi izom, de sehol máshol nem volt rajta mit fogni. Lapos volt és csontos. A texasi farmon felszedett pár kilót és erősödött is, de a farmerek még mindig csak legyintettek a városi puhányra. Az arca beesett és örökkön sápadt volt, a haja koszos, töredezett, fénytelen, legalábbis az a keskeny sáv, ami a homlokától a tarkójáig húzódott. Füleiben, szemöldökében megannyi piercing váltott ki meghökkenést, rosszallást és undort a járókelőkből. - Mostani tulajdonságok
160 cm körüli magas, erős csontozatú, mokány nő. Kerek vállak, izmos hát, széles csípő, rövid, de erőtől feszülő combok. Nem nevezhető vékonynak, de a túlsúlyostól még távol áll. Minden mozdulatában benne feszül a kirobbanni készülő energia és magabiztosság. Hosszú, kócos haja dús, vastag szálú, durva tapintású.
Belső tulajdonságok:
Önfejű, makacs, akaratos és örökkön lázadó. Nem véletlen ragadt rajta a Rebel becenév. Úgy érzi, hogy iszonyatos düh tombol benne, amit ha nem feszít neki valaminek, akkor őt emészti el és ettől bizony fél. Gyűlöli a rendszert, ami szétzúzta a családját, a rendszert, ami diliházba zárta, ami a gazdagokat és a hatalmasakat szolgálja, miközben a szegényeket rabszolgasorsba taszítja.
Nem viseli el, hogy korlátozzák, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Ha valaki ezt tiszteletben tartja akkor meglepően barátságos tud lenni. Alapvetően társas lénynek tartja magát, csak a társaságát igen kritikusan válogatja meg.
Kedvencek: Imádja a sült krumplit vaníliafagyival, a szalma szagát, a napbarnította bőr illatát, alapvetően az állatokat, a szegecseket, tüskéket, piercingeket, a kitűzőket, megbotránkoztatni az embereket, a csillagos ég alatt aludni, a tábortüzeket, a szájharmonika hangját, a kagylókat, medálokat, fityegőket és természetesen Vikinget, a patkányát.
Életcélja: Nem nagyon gondolkodott még azon, hogy mi lesz holnap, jövőre, 10 év múlva. Máról holnapra él. Jelenleg levegőváltozásra vágyik, valamire, ami lefoglalja, amivel eltöltheti az idejét. Szeretne szabadon, korlátok nélkül élni. Szeretné, ha minél többen ébrednének rá arra, hogy egy kizsákmányoló rendszer elnyomásában sínylődnek. Egy forradalom jó móka lenne. Talán csatlakozna valamilyen rendszer-ellenes mozgalomhoz csak úgy heccből, aztán majd kiderül, hogy mi lesz belőle.
Egyéb: Az apját tönkretette az alkohol, talán ez volt az ok, amiért ő nem iszik. A tudatmódosító szerek már más tészta. Füves cigi, könnyű drogok. Egyszer-kétszer becsúszott erősebb szer is, de igen rossz élményei vannak velük kapcsolatban, így nem kísérletezett sokat velük.
A mai napig rossz érzéssel tölti el az egyenruha látványa és a szirénák hangja, legyen szó rendőrről, mentőről, tűzoltóról.
Mottó: Nem korlátozok senkit sem abban, hogy azt tegye, amit akar, amíg ő nem korlátoz engem abban, hogy azt tegyek, amit akarok.
Regenerálódás: 2
Alakváltás: 1
Önuralom: (1) *Ezt szeretném IN-ben elsajátítani, ugyanis a kari eddigi életében sem fogta vissza magát. Azt szeretném, ha az első átváltozás sokkja és az erejével való szembesülést követően kénytelen lenne megtanulni végre kordában tartani az indulatait, ha megengeditek.*
Rólam: Többnyire a WoD világában játszottam eddig fórumon.
Meghívott: A játszhatnék.
Egyébként talán azért népszerű, mert hasznos. 
