Karakter régi neve: William Donnelly
Karakter új neve: Seán Eamonn
Kora: 63
Nem: férfi
Születési hely: Írország, Dublin
Születési időpont: 1949. február 3.
Fátyolos város: Dublin
Faj: Vérfarkas
Előtörténet
William Donnelly régi gael zenészcsaládban született Dublinban. Három éves lehetett, amikor anyja meghalt, apjával és nagyapjával ekkor hagyták el a várost és költöztek az Ír-sziget nyugati partvidékére, egy Haith melletti kis pub mellé. A fiú csak vasárnapi iskolába járt, a többi napokon segített a kocsmában Cilián bácsinak, az öreg kocsmárosnak, majd kilenc éves korára már megtanult gitározni olyan szinten, hogy esténként a családjával együtt játszhatott némi pénzért.
Tizennyolc éves koráig teljesen otthon tanult. Ezalatt bejárta apjával egész Írországot, és zenélt közönség előtt. Apja mérnök szakot tanult az egyetemen, ezért Will tőle főleg ezt tanult és hamar nagy tehetséget mutatott. 1967-ben Will maga elment a dublini egyetemre, műszaki szakra, majd 1969-től ösztöndíjjal Londonban tanult. 1970-ben befejezte tanulmányait, és hazatért Haithbe, nagyapja halálhírére. Ettől kezdve két évig hol beteg édesapját ápolta, hol utazgatott Írországban és fellépett helyeken. Ez volt az a két év, amikor későbbi élete két legfontosabb szereplőjét megismerte.
Az egyik Robert O’Neil volt. A vele egykorú férfivel Dublinban találkozott, és durván összeverekedtek egy lány miatt. Egy éjszakára fogdába kerültek, egy cellába, ahol jobb híján elkezdtek egymással beszélgetni, és mire kikerültek a rendőrségről, barátokká váltak. Míg Will érzékeny, udvarias, visszafogott viselkedésű volt, Robert (ahogy később Will egyéb barátai jellemezték) maga a megtestesült ördög volt, mindig kereste a balhékat, gyakran rossz társaságba keveredett. A két év alatt néha ketten együtt utazgattak ide-oda, Will zenélt, Robert pedig rendszerint rendbontott. Ám akármi is történt, kettejük barátsága még évekig megmaradt.
A másik személy Lucy Mulcahy volt, egy gazdag ír kereskedő lánya. Vele Corkban találkozott 1971 októberében. Még aznap este hazakísérte, és előadott neki egy rögtönzött szerenádot. Ezután nem találkoztak két hónapig, de decembertől négy hónapig jártak. 1972. április 13-án megkérte Lucy kezét, aki igent mondott, de az esküvőre csak később került sor. Ennek oka az volt, hogy Will apja haldoklott, majd júniusban meg is halt.
A gyászoló fiú hetekig csak otthon ült, nem bírta magát rávenni, hogy kimozduljon. Június végén viszont megjelent Robert, és rávette barátját, hogy mozduljanak ki együtt. Egy teljes hónapig beutazták Írország azon vidékeit, ahol ketten még nem jártak. Will, bár nem mondta ki, nagyon hálás volt Robertnek, és a nyár végére már együtt tudott azzal élni, hogy meghalt az apja.
Augusztus végén ketten üldögéltek egy pubban, Dublinban. Donnellynek el kellett döntenie, mihez szeretne ezután kezdeni. Hiszen egyrészt egész jól keresett a vándorzenészséggel, de már ott volt neki Lucy, akivel hónapok óta nem is találkozott. Robert ekkor vallotta be neki, hogy immár fél éve az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg nevű szélsőséges, Észak-Írország Írországgal való egyesülését erőszakos eszközökkel elérni kívánó szervezet tagja, és megkérte, hogy csatlakozzon az IRA-hoz, hiszen a mérnöki tudása jól jöhet nekik. Will meghökkent, és időt kért barátjától, majd Corkba utazott, ahol végül 1972 októberében összeházasodott Lucyval.
1973-tól aztán úgy érezte, tennie kell hazájáért, ezért belépett az IRA-ba, ahol bekerült Robert szakaszába. A két barát rengeteg terrorakcióban részt vett, de egy olyanban sem, ahol civilek haltak volna meg, ettől Will erősen ódzkodott. Innentől kezdve Donnelly kvázi kettős életet élt, egy hónapból három hetet Lucyval töltött, egyet pedig az IRA akcióira szánt.
1973-tól 1986-ig harcolt az IRA-val, ezalatt az idő alatt részben Lucy örökségéből, részben a férfi ritkuló fellépéseiből éltek. Sajnos azonban azt kellett tapasztalnia, hogy barátja egyre jobban eldurvul. Robert elkezdett olyan akciókban is dolgozni, ahol már civilek is meghaltak. Eleinte Will nyugtatgatta magát, hogy az ilyen előfordul egy háborúban, ám ekkor történt Ann Hampshire története.
Ann Hampshire fiatal északír vagy angol protestáns lány volt, aki 1985 júliusában az írországi Liffordban nyaralt, közel a határhoz. Egy éjszaka buliból ment hazafelé, amikor egy csapat IRA-tag elkapta és megerőszakolta, majd megölték és a holttestét egy árokba dobták, két kilométerre a várostól. Will azonnal elhatározta, hogy kilép az IRA-tól, mert úgy érezte, ez egy erkölcstelen, indokolatlan és felháborító akció volt.
Csak két hónapra kereste fel Robert, hogy bevallja neki, ő volt az egyik, aki megtámadta Ann-t. Donnelly, bár nem jellemző rá, azonnal dühbe gurult, elhordta barátját mindennek, majd eltörte az orrát. Robert idegesen és megszégyenítve távozott Dublinból, ahová 1976-ban Will a feleségével költözött. Végülis bármennyire is megérdemelte volna, úgy döntött, hogy nem jelenti fel volt barátját. Abban reménykedett, hogy így is elkapják őt, de nem volt elég bizonyíték, a nyomozást felfüggesztették.
Két évvel később találkozott egy régi IRA-s társával, Martinnal, aki elárulta neki, hogy Robert is kilépett a szervezetből, akkortájt, amikor ő maga. Emellett elmondta, hogy nem sokára tűzszünetet kötnek a britekkel, amelynek keretében minden IRA tag amnesztiát kap a robbantásos akciók kapcsán.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy kapcsolatba lépett az Ír Köztársasági Hadsereggel, ezután levelezőn újradiplomázott, ezúttal villamosmérnök szakon, és elkezdett tanítani a dublini egyetemen. Lucyval sokáig boldog házasságban éltek, de gyermekeik nem születtek.
1991-ben Európába utaztak ketten, voltak Franciaországban, Olaszországban és a frissen újraegyesült Németországban is. 1992-től új útra indultak, azt tervezték, hogy megfordulnak minden nagyobb európai országban, de 1993-ban Spanyolországban Lucy ágynak dőlt. 1994 tavaszán aztán meghalt Lucy Mulcahy, mellrákban. Will ezúttal látványosan nem esett kétségbe, mindössze annyit tett, hogy felmondott az egyetemen, és újra zenélni kezdett.
Ettől kezdve teljesen egyedül maradt. Legtöbb barátja az IRA tagja volt, őket Robert tette miatt akarta elkerülni, felesége meghalt, apja és nagyapja szintúgy, még régen. Ám mindezek ellenére valami visszatartotta attól, hogy összeomoljon. Elkezdett érdeklődni a csillagászat iránt és megtanult rendesen írül, majd svéd és latinleckéket is vett. Eladta dublini házát, visszament Haithbe és megvette Cilián bácsi régi kocsmáját. 2000-ben innen vonult nyugdíjba, átadta a pubot Cilián egyik unokaöccsének, majd innentől kezdve tizenkét hosszú éven át élte az özvegy, magányos öregemberek eseménytelen, bár korántsem unalmas életét.
Ahogy a falubeliek beszélték róla, beköszöntött nála a második iskoláskor. Elkezdett „haszontalan bolondságokkal” foglalkozni, például rendelt könyveket gombákról és kijárt a környékre gyűjtögetni. Vett két aranyhalat és energiát és időt nem kímélve ásott egy tavat a kertjében.
Végül 2012 március 14-én felhívta őt egy férfi, William O’Neil, aki magát Robert fiának mondta, és Donnellyt Dublinba hívta, egy kis, eldugott utcába, azzal, hogy az apja nagy veszélyben van. Az idő férfi közel huszonhét évvel később úgy érezte, tartozik annyival Robertnek, hogy végighallgatja a fiát, ezért egy hét múlva, 21-én találkozott William O’Neillel.
- Jó reggelt, uram, William vagyok, az ön barátjának, Robertnek a fia – lépett oda hozzá egy magas, fiatal férfi, hosszú, sötétszürke kabátban, amint a térre ért. Az arca olyannyira robertes volt, hogy Donnellynek úgy tűnt, mintha a negyven évvel ezelőtti férfival találkozott volna. Ez erősen felkavarta őt.
- Jó reggelt – vette át a bal kezébe botját, amely a járásban segítette, és kezet fogott O’Neillel. Mivel látta, hogy a fiatalabb férfi hezitál, megszólalt.
- Hogy van az apja? Nagyon régen találkoztam vele.
O’Neil krákogott. Tudta, hogy valamivel be kellene vezetnie mondanivalóját, tudta, hogy talán valami semmitmondó, kedélyes történettel kellett volna kezdenie, vagy azt mondania, hogy Robert sajnálja, hogy megszűnt a barátságuk, de nem tudta rávenni magát, túlságosan aggódott.
- Apa előzetesben van. Most hatvanöt éves és húsz év börtön vár rá – nem nézett most arra az emberre, akiről a nevét kapta. Várt egy kicsit, majd hozzátette: - Nem tűnik meglepettnek.
- Nem vagyok – simogatta szakállát Donnelly. Határtalan forróság öntötte el az egész testét, és hirtelen azt érezte, bántja a szemét a fény. A fény, vagy Robert arca? Majd’ harminc éve gondolkodott éjszakánként azon, mit fog érezni, ha a férfi végre megkapja méltó büntetését Ann miatt. Egészen biztos volt benne, hogy elégedettséget, nem pedig azt a végtelen részvétet, sajnálatot és hiábavalóságérzetet, ami valóban megjelent benne.
Bűnösnek érezte magát, hogy sajnálja azt, aki azt művelte egy szerencsétlen lánnyal, amit. Bűnösnek… mégse tehetett semmit. Végülis élete legszebb tizenöt évét köszönhette Robertnek.
- Nem vagyok, de nagyon sajnálom. Remélem az apja tudja, hogy én nem szóltam senkinek. Megérdemelte volna, hogy megtegyem, de nem tettem.
- Apa tudja – nézett az öreg szemébe O’Neil. Idegesen csikorgatta a fogait. – Tudja, de nem tudja, hogy hálás legyen-e érte. Néha eszébe jutott az elmúlt tíz évben, hogy talán fel kellett volna magát adnia.
- Talán – felelte csendesen Donnelly. – De miben segíthetek neki?
- Itt van – húzott elő a kabátja alól egy méretes borítékot O’Neil, – pár anyag, amelyek bizonyítékok arra, hogy apa nem egyedül támadt rá arra a kurvára.
- Fiam! – kiáltott fel felháborodva az idős férfi. – Mit ártott önnek az a szerencsétlen lány?
- Apa miatta megy börtönbe. Miatta fog ott megrohadni! De nem egyedül! Azt mondták neki, hogy ha tudunk bizonyítékot szolgáltatni valaki más ellen, csak tíz évet kap. Hát itt van! – nyomta az öregember kezébe a borítékot. Donnelly hátralépett. A férfi szemében őrült fény csillogott. – Nyissa már ki! – ordított rá a fiatalabb férfi.
Donnelly megtette, de előtte szétnézett a téren. Közel, s távol senki nem volt a közelben. Egy kis boltocska volt az egyik kapualjban, egy apró ócskás. Úgy gondolta, hogy ha a bottal ráüt a fiúra, tud annyi előnyt szerezni, hogy oda berohanhat.
De először kivette a papírokat a borítékból. Benne volt egy fénykép, valószínűleg Ann Hampshire-ról, a tengernél készült 1983 őszén. A lány elég átlagos arcú volt, hosszú, fakó hajjal. A fekete-fehér fotón nem lehetett kivenni a lány szemét, és sok részlet igen homályos volt.
A többi papíron egy vallomás volt. Ahogy William átfutotta, részletesen bevallotta a lány megerőszakolását és megölését, az aláírás helye pedig üres volt. Alatta volt pár irat, amely azt igazolta, hogy egy bizonyos William Donnelly Liffordban tartózkodott 1985 július 11-től 13-ig, épp akkor, amikor Ann megtámadása zajlott.
- Mit vár tőlem? Azt, hogy aláírom? – kérdezte hitetlenkedve Donnelly.
- Na, nyilván nem önként, de szívesen kényszerítem! – O’Neil elővett egy tizenöt centis pengéjű kést, és fenyegető mozdulatot tett vele. Az idős férfi ekkor fejbevágta kétszer, teljes erőből Robert fiát, majd elkezdett az ócskásbolt felé rohanni, úgy, ahogy csak tudott. Anne nagyi boltja?, futott át az agyán. Ő egy kifőzdének adna ilyen nevét, legfeljebb. Bevetette magát a bejáraton, a bottal visszatartotta a mögötte loholó O’Neilt, és becsukta az ajtót. Pillantása találkozott egy furcsa öregasszonyéval.
- Ne csak nézzen ott, kérem segítsen! – kiáltott rá a férfi. Az öregasszony nem tűnt se ijedtnek, se meglepettnek, de nem is rohant oda. Egyszerűen csak intett a bolt hátulja felé, majd kilépett a pult mögül. Donnelly tartotta tovább az ajtót, de már egyre nehezebben. Nehéz volt ilyen korban ennyit futnia és rettegett is. Nem akart börtönbe menni valamiért, amit el sem követett, de joggal tartott attól, hogy a fiú megbolondult és egyszerűen leszúrja majd.
- Kérem, egy hatalmas kés van nála! Segítsen! – ordította kétségbeesetten. A nő ekkor odasétált az ajtóhoz, majd bezárta kulccsal. – Köszönöm – lihegte hálásan Donnelly, ám ekkor megreccsent mögötte a falap. Az öregasszonny – Anne nagyi? – újra a bolt hátulja felé intett, William pedig nem gondolkodott többet, elindult, hogy elbújjon…
…amikor betört az ajtó. A belépő O’Neil félrelökte Anne nagyit, és vérben forgó szemekkel ráordított névadójára:
- TE! TE! TE BOLOND VÉNEMBER, AZONNAL ÁLLJ MEG!
Donnellynek eszében sem volt, tovább futott, amíg el nem botlott egy seprűben. Miközben zuhant egy függöny felé, arra gondolt, hogy neki most vége van, ő itt hal meg. Még érezte, ahogy O’Neil megragadja a karját, és utána esik…
… hogy együtt essenek egy makett felé…
… majd rémülten egymásra ordítottak, amikor ahelyett, hogy testükkel apró darabkákra törték volna a kis várost…
Egyedül a boríték van Seánnál, amelyben Ann Hampshire fényképe és a vallomás van.
Jellemzők
Külső tulajdonságok:
Seánnak hófehér szakálla van, amely az álla alá ér, ez a legfőbb jellegzetessége. Arca ráncos, de egy kedves öregember arca, haja lassan ritkuló ugyan, de még bőven eltakarja az öreg fejtetőt. Viszonylag alacsony férfi, és bár a XXI. században kissé görbe háta volt, a XXX. századra ez megváltozott, immár egyenesen áll, bőre pedig kissé kisimult. Mozgékonyabbá is vált.
Belső tulajdonságok:
Seán visszafogott, kedves férfi, jellemző rá az udvariasság, de magas intelligenciája miatt előfordul, hogy kissé lenézően tekint másokra – ilyenkor igyekszik ezt nem mutatni. Gyakran igen érzékeny, ilyenkor előtűnik, hogy valahol művészlélek. Gyakran nevezték őt kedveskedve egyszerűen The Gentleman-nek a környezetében, és ha teheti, a dzsentlemenséghez igyekszik is tartani magát.
Kedvencek:
szín: fehér ital: whiskey, szörpök
étel: igazi angol reggeli, gomba előadó: The Dubliners
hobbi: zenélés, horgászás, gombászás tudomány: csillagászat, nyelvészet
Életcélja: Egyenlőre szeretné megtudni, hova került és szeretne visszatérni Írországba. Megszabadulna O’Neiltől.
Képességek
0p – mérnöki tudás (persze XXI. századi, úgyhogy valószínűleg nem nagyon használható itt)
1p – zenei készség
1p – regenerálódás, „Ha emberi formában erősen odafigyelsz, szemmel követhető gyorsasággal gyógyulnak a sebeid.”
1p – dominancia, „Halandók, állatok egyik alakodban sem állják a tekintetedet, ha kicsit rájátszol, csendes fenyegetést árasztasz magadból.”
1p – önuralom, „Képes vagy visszafogni a farkasodat, csak telihold idején ragadja magához az uralmat.”
1p – hallás
Felhasználó
Főkarakter: ő
Rólam: Marcell vagyok, eddig leginkább asztali szerepjátékoztam egy már kialakult társasággal, egy ideig Gyűrűk Ura Szerepjátékoztunk, ma már saját világot alkotunk és azon játszunk szabálykönyvek nélkül.
Meghívott: Alyara
Mystical Future FRPG
A XXX. század
