Karakter régi neve: Andrej Nyikolaj Alekszej
Karakter új neve: Andrej Avram Nyikolaj
Kora: 42
Nem: férfi
Születési hely: Oroszország, Szentpétervár
Születési időpont: 1970.12.10
Fátyolos város: Oroszország, Moszkva
Faj: Vámpír
/Szentpéterváron születtem egy gazdagabbnak mondható család gyermekeként. Édesanyám hamar meghalt, édesapám pedig az orosz légierő egyik parancsnoka volt, így mondhatni, hogy a jövőm nem volt kérdéses. 10 éves koromban elkerültem egy katonai előképzési iskolába Szentpéterváron, ahol elkezdtem a többi velem egykorú gyerekkel ismerkedni a hazánkkal, a katonai erőkkel, és a hadi technológia alapjaival. Itt igen sok barátot szereztem, és elkezdtem önvédelmi sportot tanulni. A választásom a kick-boxra esett, bár ezt az apám javasolta, ő ezt találta a leginkább hasznosnak. Eleinte nehezen ment az iskola, elég megfeszített volt a tempó és nehéz volt összehozni a tanulást, a küzdősportot, és mellette még a barátokkal is fenntartani a kapcsolatot, de ekkor már kezdett kirajzolódni bennem, hogy mit is szeretnék igazán. Ezután mivel megvolt az előképzésem, és hát édesapám nem kis protekciója, természetesen simán nyertem 14 évesen felvételt a Légvédelmi Katonai Egyetemre (Tver), ahol parancsnoki képzésre jelentkeztem, így úton voltam afelé, hogy édesapám nyomdokaiba léphessek. Itt hasonló volt a rendszer, csak hát mivel egyetem, így még többet kellett tanulnom, sőt harcművészetből is vizsgát kellett tennem, később pedig jött a repülés elmélet és gyakorlat. Az iskolai évek szintén jól mondhatni kellemes hangulatban teltek, voltak barátaim és haragosaim is, ahogyan annak lennie is kell. Egy baj volt, hogy itt éreztem, hogy ez nem nekem való, és a tanulmányi eredményeimen is meglátszott, ahogy a lelkesedésem alábbhagyott. Persze az édesapám protekciója ennél is erősebb volt, és sok vitánk volt belőle, mert ő mindenképpen hasonló jövőt szánt nekem mint az övé. Végül az lett, hogy sikerült kínkeservesen elvégeznem az egyetemet igaz csak épphogy, de legalább átrugdostak. Nagy kő esett le a szívemről, és nagyon megkönnyebbülve éreztem magam. Viszont mindeközben elkezdtem kacsingatni a Szpecnaz-al, ami minden gyermek titkos vágyálma volt. Csodálattal néztem a róluk szóló dokumentumfilmeket, az én szememben ők hősök voltak, és egyben titokzatosak is, mivel azért sokat nem lehetett megtudni az életükről. 20 évesen közöltem az apámmal, hogy mik a szándékaim, aminek eleinte nem örült, végül beletörődött. Ő is észrevette, hogy jobban fekszik nekem az a világ mint a repkedés, főleg, hogy iskolaelső lettem kick-boxból, és részt vettem a más egyetemek elleni bajnokságokon, ahol elsőként képviseltem az egyetememet. Így jelentkeztem a világ egyik legkeményebb katonai alakulatába, ahová egy kőkemény fizikai és állóképességi felvételek sorozata után végül is sikerült felvételt nyernem. Ekkor tudtam meg biztosra, hogy ez való nekem, és ez kell nekem. Akció, kaland, elismerés, dicsőség, becsület, hűség. Ez volt a titkos vágyam, és sikerült is elérnem, igaz, a kiképzés nem volt leányálom, párszor meg is törtek, de a cél vezérelt, így sikerült mindig talpra állnom. A küzdősport itt óriási szerepet kapott és nagy előnynek is számított, ebben is szépen teljesítettem, igaz párszor majdnem eltörték a végtagjaimat, és voltak zúzódásaim és orrtörésem, de ez mondhatni ezzel járt. A kiképzés után pedig elkezdődött az igazi életem, immáron a Szpecnaz kommandósaként, tele büszkeséggel és hazafisággal. Itt kezdődött igazán el minden. /
[Mi-8 helikopter- Oroszország-valahol Novoszibirszk környékén – 2007]
/Becsatolom magam, fejemet a csapatszállító oldalának támasztom, mély levegőt veszek, amit szépen lassan fújok ki, és kinézek a kicsi ablakon. A helikopter alatt elterülő legfőképpen hó alkotta vidékről tudom, hogy hazaértünk, és ez mosolyt csal arcomra. Közel három hetes bevetést hagytunk a hátunk mögött. Végignézek az osztagon, és örülök, hogy mindenkit életben hazahoztam. Életben, de nem épségben, igaz ezt már az elején sem tudtam garantálni. Kezemben pihen a jó öreg Szajga-12-es puska, ami ezúttal is remek szolgálatot tett a pisztolytáskában pihenő Makarov pisztollyal együtt. Látszólag minden a legnagyobb rendben, én mégsem vagyok nyugodt, és ezt bizonyára a többiek is érzik. Nincs is rá okom, mivel a küldetést nem sikerült teljesítenem, a bombát nem sikerült aktiválni. Bár azért a dologhoz hozzá tartozik, hogy mindez azért, mert két emberem életét mentettem meg az ellenség karmai közül, de ez már csak mellékes. A Szpecnaz kötelékeiben ez nem lényeges, képeznek ki elég keménykötésű legényt, így nincs pótolhatatlan ember. Ők így vélik, hiába is próbálnám meg meggyőzni őket az ellenkezőjéről. De a legnagyobb baj az, hogy ismét elküldtem őket a sunyiba, összetörtem a rádiómat, amiért biztosan nem fognak megdicsérni, főleg hogy ez már nem az első, de még csak nem is a második eset. A küldetés pedig kudarcba fulladt. Mélyet sóhajtok, afféle keserves sóhaj ez, és már előre tudom, hogy nagy bajban vagyok, Moszkva pedig vészesen közeleg, aztán pedig jön a szokásos magyarázkodás a konferencián, az összegzés, a veszteségek felszámolása, egyszóval a szokásos forgatókönyv. Érzem, ahogy a helikopter egyre lentebb ereszkedik, de már ki sem kell néznem az ablakon, úgy is tudom hol járunk. Az osztagom teljes vállszélességgel mellettem áll, ez azért jó érzéssel tölt el, de azért van bennem egy kis félsz, persze ezt nem fogom kimutatni. Elkergetek minden rossz gondolatot, ami a fejemben kavarog, aztán úgy vagyok vele, jöjjön, aminek jönnie kell, essünk túl rajta./
[Szpecnaz központ – Oroszország – Moszkva – 2007]
/Karba tett kézzel ücsörgök a tábornok irodájának kényelmes foteljában, és várom, hogy mi lesz a fejlemény az ügyemben. Nem is pillantok az órára, már nem nézem, mióta üldögélek a négy fal között, csak az bánt, hogy abszolút tehetetlen vagyok. Végül csak nyílik mögöttem az ajtó, de nem kell hátranéznem ahhoz, hogy tudjam ki érkezett. A tábornok elviharzik mellettem, majd leül a székére velem szemben, és csóválni kezdi a fejét./
- Én mindent megtettem Andrej. /sóhajt fel, közben rágyújt egy cigarettára./
- De a vezetés hajthatatlan. Győzködtem őket, hogy maga a legjobb emberünk és ezt ők is tudják, de hát ugye a protokoll… /mondja és szavaiban érzem is a keserűséget. Mélyen magamban tudtam, hogy ez lesz, szinte, már-már időszerűnek tűnt./
- És mi lesz az osztagommal ? /emelem tekintetem a tábornokra, közben könyökömet a fotel karfájára helyezem./
- Ljubov szárazföldi egységéhez csatolják őket külön Putyin kérésére. Magunk közt szólva hagy jegyezzem meg, hogy nekem sem tetszik, hogy a nagykutyák ennyire beleássák magukat a GRU dolgaiba. /mondja a tábornok, közben mélyeket tüdőz a cigarettából. Igazán megkínálhatna belőle, éppen kérnék is tőle egy szálat, amikor villámcsapásszerűen ér a felismerés, és bizonyára kissé idióta ábrázattal tekintek a tábornokra./
- Putyin ? Ő is felszólalt az ügyemben ?
- Igen. /bólogat a tábornok./ - Mielőtt azonban nagyon beleélné magát, nos, had mondjam el, hogy nem sok pozitívumot mondott. Ön sosem tudta visszafogni magát Andrej, erre hivatkozott. Életeket mentett, igen, de ez szóval…senkit nem érdekel. Sajnálom. /mondja, majd rövid időre néma csend ül a szobára. Sok minden kavarog bennem ez idő tájt. Először is örülök, hogy az osztagom jó kezekbe kerül, és nem bohócok vezetik majd őket. Felszínre törnek régi emlékek, kiképzések, bevetések, akciók, beszámolók meg miegymás, közben elkönyvelem magamban, hogy ez itt és most véget ér. Viszont nem tudom elnyomni magamban a dühömet, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy a népem nem igazán az emberségéről híres, amit most a Szpecnaz iránt érzek. Úgy érzem hátba támadtak ezzel a paksamétával, amit közben a tábornok az orrom elé lök. Ízig - vérig hazafit neveltek belőlem, és számtalanszor vittem vásárra a bőröm, és ennyi a hála, csupán mert pár Pakisztáninak is golyót röpítettem a fejébe…/
- Gondolom. /szakítom meg a csendet./ - A fegyvereimet és a felszereléseimet le kell adnom. /sóhajtok egyet és megcsóválom a fejem. Ha apám ezt látja, és hallja biztosan forog a sírjában./
- Ne fáradjon Andrej, ezen már az előtt túl voltak mielőtt beléptem az irodámba. /mondja a tábornok, viszont hangjában semmiféle gúny nincs, csak a maga egyszerű nyers stílusában közli az információkat./
- Sejthettem volna. /mondom, és most először elhúzom a számat, és legszívesebben a padlóra köpnék. A tábornok közben elnyomja a cigarettacsikket, és ismét szomorúan felsóhajt./
- Pedig nagy szükségünk lenne magára Andrej. Bár tudom, ez nem vigasztalja, de higgye el, a Szpecnaz az eddigi egyik legnagyobb hibáját követte el az elmúlt percekben. /mondja utalva Andrej menesztésére./
- Akkor hát tábornok. /mondom, mint aki meg sem hallotta az iménti mondatot, közben kihúzom magam alól a fotelt, visszatolom a helyére, majd felegyenesedek./ - Nem tartom fel tovább bizonyára rengeteg a dolga. /mondom, mint aki siet valahová, és a kezembe fogom a paksamétámat, majd megvárom, míg a tábornok is megmozdul a helyéről, azután kezet nyújtok neki./
- Kérem, vigyázzon magára Andrej. Remélem lesz még egyszer ilyen katonája a hazánknak. /mondja, közben szalutál./
- Köszönök mindent tábornok. /mondom, aztán én is tisztelgek egy sort, majd magam mögött hagyom az irodát és azt az embert, aki végig kiállt mellettem és támogatott mindenben ez ideáig, amit sosem felejtek el. Most az egyetlen célom az, hogy minél előbb magam mögött hagyjam a központot, és kicsit rendet rakjak a fejemben és megemésszem a dolgot. Kifelé menet belebotlom egy hadnagyi rangban lévő katonába, akit mindig is utáltam, és állandóan ki akart oktatni engem. Engem, aki a fronton edződött, míg ő innen a monitorok és számítógépek előtt osztotta az észt. Természetesen nem bírom megállni, hogy ne lépjek oda, és ne verjem orrba a tagot afféle búcsúajándékként. A fickó elterül, de abban a pillanatban három gorilla ugrik rám, és püfölni kezdenek ahol csak érnek. Könnyű szerrel leszerelhetném őket, de inkább hagyom magam, így is megint hagytam, hogy elszálljon az agyam és ezúttal sem fogtam vissza magam. Amilyen szerencsém van, még a végén hadbíróság elé állítanak, és bedugnak a Csornia fegyintézetbe örök életemre, amit semmiképp sem szeretnék, így mikor kidobnak az ajtón, az a célom, hogy mihamarabb fogjak egy taxit, és eltűnjek jó messzire innen./
[Otthon – Oroszország – Groznij – 2011]
/Épp a szokásos reggeli gyakorlatokat végzem. Egy kis fekvőtámasz, felülés, húzódzkodás, csak hogy mégis karban tartsam magam. Közben eltervezem a napi programomat, ami ismét a halászás lesz. A sereg óta nem dolgozom, csak tengetem itt ebben a kis házikóban a napjaimat, amit nem régen vettem. Csendes környék ez, egy kis város annak is a legkiesőbb pontja, ami épp nekem való. Viszont lassan kezdenem kellene magammal valamit, mert a félretett pénz is hamarosan elfogy, és akkor nem lesz drága ital és cigaretta. Rágyújtok, kiállok a tornácra, és nézem a kis tavat, ahogy a felkelő nap első sugarai felcsillannak a víz felszínén. Ekkor szólal meg a mobil, amire a legkevésbé sem számítók, mert senkinek sem adtam meg a számom. Odasétálok és lassan a fülemhez helyezem a készüléket./
- Igen ?
- Andrej ! Csak hogy végre megvan ! Hol a pokolban van ?
- Tábornok ? /húzom fel szemöldökömet kicsit meglepetten, mivel erre aztán végképp nem számítottam./ - De rég hallottam. Mikor is ? 4 éve ? /kérdezem, de persze én pontosan tudom, hogy mióta./
- Már 4 éve ? Hogy repül az idő ! És hogy van ?
- Mindketten tudjuk, hogy nem azért hívott, hogy megkérdezze, hogy vagyok. /váltok komolyabb hangnemre, mivel nincs kedvem a fölösleges köröket futni./
- Igaza van, nincs sok időnk, így rövidre fogom. Ljubov és a volt osztaga csapdába került valahol Afganisztánban. Az utolsó jelentések szerint valahol Masari-Sarif környékén tartják őket fogva. Egy titkos akciót szerveznek a kiszabadításukra, és megbíztak azzal, hogy találjak egy olyan embert, aki vezeti a hadműveletet. Magára gondoltam Andrej. /mondja, én pedig először csak hallgatok, majd hangosan elnevetem magamat./
- Ó, nocsak ! Hirtelen egyszer csak szükség lenne rám ? Milyen aranyos. Mondja meg őszintén, hogy nem talált még egy ilyen hülyét, mivel az akció kész öngyilkosság, de nekem már úgyis mindegy, úgysem sajnálnának. /csattanok fel kicsit sértődötten, amit a tábornok is megérez./
- Tegye félre most a büszkeségét ! /csattan fel a tábornok a vonal túlsó végén, amit én csak nagyon ritkán tapasztaltam eddig, és hirtelen a torkomra is akad a szó, és itt jövök rá, hogy komoly dologról van szó./
- Azért ajánlottam önt, mert maga a legjobb ! A központi vezetés belement a dologba, de az akció nem hivatalos. Kap maga mellé pár embert, akit kiválaszt, lesz egy kis felkészülés, és már mehetnek is. Remélem karba tartotta magát az évek során Andrej. /vált vissza a tábornok normál hangnemre./
- Hirtelen miért lett ilyen fontos az emberi élet megmentése ?
- A nagykutyáknak nem, de nekünk igen. Nem veszíthetjük el a legjobb osztagunkat. Ki kell hozni őket onnan, és maga fogja vezetni az akciót.
- És ha nem vállalom ? /érdeklődök kíváncsian./
- Kétlem, hogy van más választása, ugyanis a helikopter már úton van. /mondja, majd bontja a vonalat. Persze beszélgetés közben szépen lassan bemérték a helyzetemet, természetesen ügyelve arra, hogy a vonalat közben ne hallgassák le. Elmosolyodom, tetszik a tábornok hozzáállása, de elég váratlanul ért a dolog. A tábornok okos ember, tudta, hogy ha az osztagomról lesz szó, és a hazafiságról rögtön képes lesz újra munkába állítani. Ez a baj a magam fajtával, hogy sosem lehet ezt kiverni a fejünkből, ha azt egyszer már belénk nevelték. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy szép kis visszatérés lehet ez számomra, és legalább emelt fővel távozhatok az osztagom szemében. Csak ezért megyek bele a játékba, csak miattuk, és nem érdekel az sem, ha akció közben agyonlőnek, mert sokkal szívesebben távozom a fronton az élők sorából. Közben meghallom a távolban a helikopter zümmögését, magamra kapom a kabátomat, és kilépek az otthonomból. Valóban nem vesztegették az idejüket./
Belépés a fátyolba
/Megkönnyebbülve lépek ki a kórházból, mivel túl vagyok az utolsó rehabilitáción is. Kicsit bicegősen járok még, és a hasamnál is érzem enyhén a szúró fájdalmat, ami idővel biztosan megszűnik majd. Az utolsó akcióm eredményét, amit a Szpecnaz katonájaként könyvelhetek el, örökké a testemen fogom hordani. Különösen a lábam fáj ahová a lövést kaptam, a hasam tájékán lévő vágással nem igazán törődöm. Lassú sétára indulok Moszkva utcáin, közben benyúlok a zsebembe, előveszek egy cigit és rágyújtok. Az orvos szerint ezt is le kellene tennem, de nem hallgatok rá. Körülöttem rengeteg ember szalad ide-oda, ki-ki a maga dolgára. Megpihenek kicsit, testemet nekitámasztom az egyik lámpaoszlopnak, a csikket pedig a földre ejtem, a bakancsom talpával pedig szétmorzsolom. Mikor felnézek, egy régiségbolt féleséget látok meg, és hamar be is térek, mivel szeretem a régi holmikat és ereklyéket. Belépek, és üdvözlöm az idős asszonyt, aki nem válaszol, és én sem erőltetem túl a dolgot. Pár percig nézelődök, majd megakad a szemem egy régi tárgyon. Kezembe veszem és vizsgálgatni kezdem, és nagyon megörülök neki. Ez nem más, mint egy antik késtartó, amit régen a háborúban hordtak maguknál a tisztek. Speciálisan volt kialakítva, hogy a bajonett is beleférjen, de ez valami spéci darab lehet, mivel elég szépen díszített, így bizonyára valaha nem egy közkatonáé volt. Kicsit poros és ütött kopott, de egy kis tisztogatás és olyan lesz, mint újkorában. Gyorsan magamhoz is veszem, majd mielőtt fizetnék, meglátom a baldachint, és az a mögött lévő kis makettet. Elhúzom a függönyt, és közelebb lépek, hogy megérintsem a makettet, ami egyből elnyeri a tetszésemet. Mikor megérintem, közben már a hátam mögött is összehúzódik a függöny…/
Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok: 192 cm magas, sötétbarna szemű, sötétbarna rövidre nyírt hajú, állandóan borostás, erősen kiedzett voltam, ami legfőképpen a végtagjaim vastagságán látszódott, és a hátam szélességén, de nem voltam kövér, sosem haladtam meg a 95 kg-ot.
- Mostani tulajdonságok: 186 cm magas vagyok. Hosszú éjfekete hajam van, ami a vállamtól valamivel lentebb ér, és gyakran borítja be az arcom, és takarja el szemem, ami vöröses árnyalatot kapott. Arcomról eltűnt a borosta, és a kemény katonaévek is, mert sokkalta simábbá váltak a vonalaim. Az izomzatok is eltűntek, sokkalta szikárabb és keskenyebb vagyok, járásom sem katonás, hanem inkább elegánsabb, arisztokratikusabb. A bőröm sokkalta sápadtabb lett, szemem pedig gyakran vörösen izzik.
Belső tulajdonságok: Imádom a vért, legfőképpen a csinos nőkét, főleg, ha még játszadozhatok is velük. Nem vagyok verekedős, sem agresszív, legalábbis alaphangon nem, de ha arra kerül sor, átengedem a hatalmat a lelkem mélyén tomboló szörnyetegnek. Szeretni is képes vagyok, de leginkább a vér csábítása miatt. Vámpírrá válásom annyiban változtatott meg, hogy már nem követek parancsokat, nem szolgálok senkit, és teljesen hidegen hagy a katonaság; a stílusom azonban maradt a régi. Imádom a vámpír lényemet, érzem, hogy ez való nekem és teljesen át is fogom magam ennek adni.
Kedvencek:
- Szín: vörös
- Étel: vér
- Ital: eredeti orosz vodka
- Növény: vörös rózsa
- Állat: denevér
Életcélja: Teljes egészében átadni magam a vámpírlétnek, és, hogy én legyek a legerősebb, engem kövessenek a gyengébbek. Másik nagy célom, hogy az Árnyék Szív klán vezetője lehessek.
- Befolyásolás – 2p
- Ősi hatalom – 1p
- Denevérré válás – 1p
Főkarakter: Ő lenne
Rólam: 24 éves vagyok, évek óta szerepjátékozom, ezt tekintem fő hobbimnak, és ez az, amit szeretek is csinálni. Emellett évek óta dolgozom, és ha úgy van, kedvem olvasok. A fantasy könyvek a kedvenceim, de nagy rajongója vagyok J. F. Cooper indiános regényeinek.
Meghívott: Lisim
