Karakter neve: Jessie Ellwood
Kora: 28
Nem: Nő
Születési hely: H’Sekirat
Születési időpont: 2872. március 22.
Faj: Vadász
A nap bágyadt beszűrődő sugarainak lusta eltűnése jelezte, hogy innen jobb, ha átkapcsolom a kontaktlencsém éjjeli ultra módra. A gondolati parancs azonnal mindent kékes színűre változtatott, az elhagyatott emeletes ház első emeletén. Mindenhol kosz és penész, az egyedüli életet hármunk és az éppen elkapott tolvaj hirdette. A többiek a bejáratot és az ablakot egykor takaró, ma már töredezett deszkákat figyelték, nehogy valaki megzavarja munkásságunkat. Itt a második szinten bőven előforduló jelenség egy ilyen szoba, H’Sekirat sem csak csillogás és édes élet. Legalábbis nem mindenki számára. A tolvaj rám figyelt, de nem tudta elvenni a figyelmem a feladatról.
- Bánd meg bűneidet, ha élni akarsz zöld féreg. – hangom nyugodt, bár nem mondanám, hogy kedvesen öleli körbe a randa goblint. Betört hozzánk, és ellopta a chipet. Azt, amit nem kellett volna, de ezek a dögök, mindig lopnak. Mi meg tűrjük el, hogy léteznek? Isten nem ezt a sorsot szánta nekünk, hogy a mocsokba túrva elfogadjuk, hogy a mágiával átitatott férgek feljebbvalóink. Mindig menekülnünk kellett, még amikor születtem, akkor is éppen menekültünk az első szinten. Hiába vagyunk sokan, a szervezettség nagyon kevés helyen üti fel a fejét. Ráadásul a nagyobb szerveződések ritkán fogadnak be új tagokat, ami nem véletlenül van így. Mindig akadnak árulók, vagy beférkőznek valamilyen úton-módon hozzánk ellenségeink. Igen, talán vannak olyan lények, akik nem zargatják az embert, ne adj’ Isten egyenlőnek tartanak minket, de felettébb kevés ez.
Dühösen fújom félre a hajamból kiszabadult kósza tincset a szemem elől, majd egy gyors mozdulattal visszatűzöm a helyére. De én mégis ide születtem. Szóval anyám, a szépreményű Mirabella, aki 17 éves volt, amikor nagy kínok között erre a világra hozott engem, H’Sekirat legnagyobb mocskába. Nagyon köszönöm neked, de Isten vigyáz a lelkedre, és biztosan megbocsájtott a bűneidért. Szerencsére van kihez fohászkodni, és ez az egyetlen dolog tart minket életben a hit. Láss csodát, segít nekünk a mi Urunk, hogy túléljük. De ezek a lények büntetlenül öldökölhetnek, élősködhetnek rajtunk mégis. Mi végre? Tíz város szövetsége? Ugyan. Szép propaganda beszéd, de ki hisz nekik, még talán maguk sem. Már az is csoda – isten bocsássa meg elszólásom-, hogy ki merik jelenteni, hogy ez az embereké. Még szerencse, hogy engem már gyermekkoromba felvilágosítottak, hogy mi az igazság, és egy pisztolyt nyomtak a kezembe.
Rá is nézek az új CCO ultra lézerpisztolyomra, szinte simogató érzés, hogy én vagyok a jobbik oldalán. Persze szinte mindennel tudok lőni, nem vesztegettem az időmet, hogy specializálódjak. A zöld féreg pedig idegeskedhet és váladékozhat, ahogy teszi most is. Ha nem lenne itt velem más, már biztosan kilyuggattam volna egy kicsit, de az is lehet, hogy a pokolra küldtem volna szó nélkül, hiszen biztosan onnan jött. Amióta az eszemet tudom, az ilyen lényekre lövöldözgetek, vagy éppen gyakorolok az őket imitáló bábúkra, holografikus lőképeikre. Engem ugyan nem fog levarázsolni egy ilyen mágiatenyésztett betolakodó sem, még akkor se, ha azt hirdetik magukról, hogy a földanya (?) keltette életre őket. És ezt hogy értem el? Sajnos, még sehogy, de az Úrba vetett hitem tudom, hogy majd meghozza a várt eredményt és már most sem állok rosszul ezen a téren. Áldassék a neve, és pusztuljon, aki az ördög esszenciáját hordozza. Mint például ez a zöld förmedvény, aki savószín szemeivel engem bámul, és érzem, hogy szinte már le is teperne ha tehetné, hogy a rusnya testével rajtam élvezkedjen, vagy éppen megegyen, esetleg fülbevalót csináljon az ujjperceimből. Ugye, hogy nem normálisak, és mégis el kell őket tűrnünk?! Önkéntelenül a csontnyaklánc-füzéremhez nyúlok… Nem, az Úr nem lehetett ennyire figyelmetlen, hogy nem elég, hogy az emberek között is vannak olyanok, akiket szó nélkül exterminussal jutalmaznám, de, hogy még őket is a világra segítse – amikor van éppen elég bajunk-, az már egyenesen felháborító. Pedig ezt állítják azok…
- Ki küldött ocsmányság? – kérdezem meg egy fél órán belül már vagy harmadjára a goblint, de nem igazán akar felelni, csak bámul rám, amióta itt van. Pedig most igazán bemutatnám rajta a jiu jitsu tudásomat, csak, hogy megtapasztalja a zöldség, hogy milyen az, ha igazán Fey-be rúgnak valakit. Megboldogult mesterem Katsumi kegyetlen volt velem anno, de az ő és az Úr tanításai segedelmével megfelelően fejlődtem minden téren. Ő igaz utat mutatott az úrhoz és a harcművészethez egyaránt. nagyszerűen hasznosítottam mindent tőle, sajnálatos, hogy az életét kellett áldoznia az enyémért. Ezt mi sem bizonyít jobban, hogy itt vagyok most is, sőt fel is nőttem. Az Úr áldása rajtam van, én pedig az ő nevében járok el az igaztalanokon.
De hiába járnak a gondolataim a goblin szótlan marad, csak a csorgó zöld nyálával és bűzt bocsájtó vastag bőrével vizslat tovább. Na, hogy legyen nekem is gyereknap, egy gyors mozdulattal vállon rúgom. Nagyon kemény bőre van, nekem meg hegyes a bakancsom, szóval egy-egy, és neki fáj jobban. Fel is rikolt a maga undorítóan rekedt és nyihogó hangján, én pedig lassan húzom vissza a lábamat, miközben a többiek odaugranak és kicsit visszahúznak tőle. Ők, bármennyire is újoncok, ismernek.
- Jess, hagyd abba, megölöd. – Frank arcán értetlenség tükröződik vissza, ugyanúgy, mint az enyémen is.
- Na és akkor? Megérdemelné! – kiköpök nem túl nőiesen a goblin pofája felé, aki még mindig a vérző vállát markolássza, de legalább már bosszús a tekintete. Mondtam, hogy sokat gyakoroltam a célzást, az eredmény varázslatos, a gúnyos mosolyom pedig úgy terül szét az arcomon, mikor egy szép abroszt terítenek le a luxusétterem asztalára, egy elegáns mozdulattal. Rájuk hagyom a dögöt egy kicsit, még akkor is, ha én vagyok az akció vezetője és én lőttem el a pöfeteg lábát, hogy ne szaladjon el olyan messzire. Persze ez olyan, mintha neked a hajad vágnák le, majd visszanő. Gondolom. Sajnos nem lőhettem azonnal agyhelyen, van, amit még ’Bullseye’ Jess sem engedhet meg magának.
A falnak támasztva a hátamat nézem és újra csak a múltunk képei úsznak be lelki szemeim elé. Egyszer elvittek egy hatalmasság, egy Sidhe elé, mert kicsit belerondítottunk a dolgaikba. Persze, akkor még nem én voltam az egyik osztag vezetője, csak egy tag a sok közül. Túléltem, mert remekül rejtőzöm, de sajnos van olyan, ami, vagy aki elől nem lehet eltűnni. Pedig a sok gyakorlás, néha túl merész helyzet bevállalása, ami inkább tűnt botorságnak, mint bátorságnak, nagyon sokat javított a képességeimen. A szerencse is velem van, de inkább az Úr áldása. De ez a Fey nem kezdő volt. Bár, majdnem sikerült eltűnnöm előle, talán ezt értékelhette a Sidhe, aki arra sem vette a fáradságot, hogy megmondja a nevét. Belém égetett valamit – én pedig folyamatosan imádkoztam magamba, hogy nehogy nyomkövető, vagy ilyen marhaság legyen, na meg, hogy ne ilyen fiatalon dobjam fel a pacskert. Hármunkat a jellel elengedtek, az orvosaink nem tudtak rá mit mondani. A nekünk segítő angyal pedig nem volt képes begyógyítani teljesen a sebet, a halvány rajzolata még ma is látszik. Igen, vannak angyalok, de ezt sosem tagadta senki, csak úgy jobban szeretjük, ha a helyükön maradnak. Mi sem megyünk fel Anolgelisbe látogatóba, akkor ők miért akarnak minden áron segítkezni? Oké, nem mondom, jól jön néha, ha itt vannak, de ha nem lennének, az sem lenne túl nagy gond, az orvosi technológia rengeteget fejlődött mostanában is, szinte minden gyógyítható. Mi is egy gyógyszer vagyunk a túlszaporodás ellen.
Úgy néz ki Frankék is elunták a várakozást, és csépelni kezdik a mutáns barmot. Egy kicsit hagyom őket, de úgy néz ki, hogy kudarcot vallunk a kihallgatásával. Sajnos nem olyan környéken vagyunk, hogy észrevétlenül el tudjuk hurcolni kis barátunkat, itt kellett volna megpuhítani. De legalább a chip megvan a búvóhelyeinkről, így végül is sikeresnek mondható az akció. Viszont már eluntam a szórakozásnak nem mondható vallatást.
- Hagyjátok! – szólok rájuk, amikor arrébb állnak az újoncaim. Csak ez a kettő maradt az egész csapatból, voltak segítői a kis féregnek, a csapat nagy része odaveszett. Szerencsére a társai megbűnhődtek mindezért.
- Az én Uram megbocsájt neked! – mondom vigyorogva a bűzgolyónak, de mire elhangzik a mondatom, már az átlőtt szemén át látom a megpörkölődött falat. A goblin nagy puffanással esik hanyatt, zsíros teste sikamlósan folydogál a megkopott padlón.
- Ámen! – fejezem be a rövid szertartást és intek, hogy siessünk vissza a bázisra… Ha még megvan.
Külső tulajdonságok: Szemrevaló nő, az edzettsége miatt tökéletesnek mondható izomzattal. A haja hollófeketén omlik a vállai alá, kivéve, ha feltűzi őket. Járása és megjelenése magabiztos és nagyon csendes. 170 cm magas, furcsa sötétbarna szembogara nem sok jót ígér. Némi volt keleti beütést figyelhetünk meg a barnáin és az ajkai ívében. Általában sötét színű ruhákat kedveli, egy fegyver biztos mindig lóg az oldalán. Már, ha észreveszed...
Belső tulajdonságok: Lobbanékony természet, de amikor kell visszafogja magát és a társait is, ha szükséges. Szókimondó, mindig elmondja a véleményét, ha úgy gondolja, hogy meg kell osztania másokkal. Szarkasztikus, de minimum ironikus megjegyzés bármikor elhagyhatja kedvesnek tűnő ajkait. A Hitével kár vitába szállni, mert ha teheti rövidre zárja a beszélgetést, az Istentelen hozzászólók megbüntetésével.
Kedvencek: Szín: fekete, étel: grillhúsok, ital: tiszta víz, férfiak: magabiztos és gyengéd
Életcélja: Megtisztítani az utcákat a „fertőzéstől”
Egyéb: -
Kiemelkedő tulajdonság:
- Rejtőzés: 0p
Lopakodás: 0p
Célzás: 2p
Harcművészet (jiu jitsu): 1p
Misericordia: 2p
Főkarakter: Rabraquat
Rólam: -
Jah meg persze 
