Karakter régi neve: Hugo Ödemark "Professzor"
Karakter új neve: Chrisotoph
Kora: 37 év
Nem: férfi
Születési hely: Göteborg
Születési időpont: 1975 Augusztus 25.
Fátyolos város: Budapest
Faj: Halandó
Svédországban, Göteborgban születtem egy jómódú (kényelmetlenül jómódú) és anyám felől még nagy múlttal is rendelkező svéd családba. Testvérem nem volt, s nem is lett. Fiatal koromban otthon taníttattak, valamint amikor apám üzleti utakon távol volt (egy autógyártó cég résztulajdonosa volt, a céget inkább nem nevezném meg, úgysem hinnéd el) anyámmal mi is utaztunk, körbe Európán, és ő mesélt: gyerekkorom vegyesen volt valóság és mese, mint valami könnyű álom. Aztán amikor betöltöttem tízedik életévemet, anyám egészsége rohamosan romlani kezdett, majd egy reggel elveszítette a szeme világát. Nem tudom, hogy a kapcsolata apával ekkor került-e lejtőre, vagy ez csak egy újabb lökést adott nekik lefelé a lejtőn; de hat évvel később, a tizenhatodik születésnapom után két nappal apám bejelentette, hogy egy konferenciára indul, és sokáig távol lesz.
Soha nem jött vissza.
Kérdezősködtünk a cégénél, de azt mondták, nem tudnak róla semmit. Anyám állapota még rosszabbra fordult, mély depresszióba zuhant, amiből sem orvosok, sem pcihiáterek nem tudták kizökkenteni, pedig Jakob nagybátyám felkutatta az összes lehetséges jelöltet. Én sem tudtam. Másfél évvel apám távozása után pedig bevett egy teljes doboz altatót.
Nem én találtam meg, hanem a nagybátyám; én akkor épp a helyi könyvtárban dolgoztam, mint nyári elfoglaltság közel hozzánk. Csak akkor tudtam meg mi történt, amikor este hazaértem, és mivel nem találtam otthon senkit, felhívtam a nagybátyámat. Ő csöndes volt, és nem mondott sok mindent. Egy ideig én is csöndes voltam, azután ordítottam, sírtam, ordítottam, és csöndes voltam megint. Mint a jégláng olyanok vagyunk néha, mondta az anyám mindig.
A temetésig nem engedték, hogy lássam a testét. Akkor olyan volt, mint ahogyan emlékeztem rá, régen, amikor még látott értelmet a világ keszekuszaságában. Nyugodt, szinte derűs, mintha csak aludna az egyik olasz szállóban vagy pihenne egy prágai parkban. Csupán hideg volt, és halott. A temetés menetére nem emlékszem: utólag azt mesélte a nagybátyám, hogy órákig álltam a sír felett, csöndben, könnyek nélkül.
Azóta sokat tűnődtem anyám halálának körülményein. Nem hiszem, hogy véletlen volt, hogy pont altatókat vett be akkor; mindig az álmokba, élénk színekkel festett mesevilágokba próbált elszökni, ha meg akarta védeni önmagát. Gyermekként erre a védekezésre tanított engem is, és néha attól félek sikerrel járt; amit viszont biztosan megtanított azt hiszem viszont, hogy a világnak van még mit mesélnie, amiért érdemes élni. És a szerelemnek győznie kell, ha az igazság nem győzhet. Ez utóbbiban persze apámnak is része lehetett.
A hátralévő gimnáziumi éveimet üres gépiességgel végeztem el; természettudományok terén borzalmas, humán tantárgyakéin remek eredményekkel. Nagybátyám, aki tizennyolc éves koromig gyámom volt, utána pedig jóformán örökségem kezelésével megbízott ügyintézőm, megkérdezte, hogy most mihez akarok kezdeni. Azt mondtam szeretnék elmenni egy ideig. Ő a szemembe nézett, tekintetével vizsgálgatott egy ideig, majd azt mondta – Rendben. – és így is volt. Persze nem a teljes igazság volt az amit mondtam neki; valójában szaladni, rohanni, menekülni akartam. És minthogy szótlan egyességünk szerint ő belátása szerint járhatott el földi javaimmal, amíg emlékszik rám, én pedig belátásom szerint járhattam el magammal, amíg emlékeztem rá, többre nem volt szükség.
Stockholmba mentem, és ott beálltam egy kisebb soknemzetiségű színészi társaságba, akik egy évvel később továbbálltak Angliába, ami akkor mindenki számára a lehetőségek honának hangzott. Én velük mentem. Három évig léptünk fel, és játszottunk mindent, amit csak ismertünk, és volt néhány egész jó előadásunk is. Meglepő, hogy mennyi mindent megtanultam ez alatt a három év alatt; egy német barátom, – Willem - megtanított furulyázni (ezt az óta sem hagytam el), és rengeteg apróbb illúzió és bűvész trükk előadását, egyéves szerelmemtől, a francia Elisától pedig rengetegféle táncot, és bevallom azt is, hogy mi az az éjjeli szerelem. Egy évvel később aztán talált egy másik tanítványt. Én pedig meséket mondtam és írtam; igazságtalanságról, önzésről és lovagokról és szerelemről. És egyesek még szerették is a meséimet. Azután ennek is vége szakadt; pénz és főképp harci kedv hiányában nagy szomorúságomra feloszlott a társaság.
Ezután újabb éveket töltöttem utazgatással, ámbátor soha nem léptem Európán kívüli földre (talán Angliától eltekintve). Európát viszont bejártam keresztül és kasul. Nem tudom mit kerestem, és nem tudom mit hagytam el és mit találtam út közben. Azt tudom, hogy utazgatásom negyedik évének nyarát Hollandiában töltöttem, ahonnan, válaszképpen rendszeres-rendszertelen, ám időnként küldött leveleimre a nagybátyám hozott haza, és háromnegyed évig elvonókúrára utalt. Komolytalanabb pillanataimban ebből két dologra voltam büszke; az egyik hogy meglepően gyorsan feladtam a függésemet, mintha ez valóban csak döntéskérdés lett volna, a másik pedig hogy ugyanaz a szenvedély tudott leragadni fehér lovamról, amely Sherlock Holmes üres pillanatait is magába szívta. Hát igen.
Elhatároztam, hogy most felnövök, és valóban, többé-kevésbé sikerült is; sorban szereztem a diplomákat először történelem, majd szabad bölcsészet, ókori nyelvek és kultúrák, irodalom és kultúratudomány valamint filozófia terén. Ám ekkor történt egy rövidebb Velencei utam során az, ami végül eldöntötte a sorsomat; Ekkor találkoztam Annával.
A karnevált jöttem megnézni, és volt már előre lefoglalt szobám egy drága hotelben (a nagybátyám elrendezett mindent) úgyhogy gondoltam felfedezem a várost, lévén Velence nem akkora város hogy el lehessen tévedni benne. Térkép ugyan volt nálam, ám a második alkalommal, amikor használni akartam kiderült, hogy az első alkalommal elhagyhattam. És szó se róla, sikerült eltévednem.
Rám sötétedett, és fogalmam sem volt hol vagyok, az utcákon pedig egy lélek sem járt – amit akkor, lévén karnevál ideje, borzalmasan különösnek tartottam. Különösek voltak maguk az utcák is; mintha mind egyformán lefelé vezetett volna. Az épületek fölém hajoltak, az árnyékok megsokasodva tolongtak körülöttem, és én futva-botladozva bolyongtam Velencében, végig átkozva az embert, amiért oly sikeresen képes önmagának újabb és újabb fantomokat kovácsolni. Majd egyszer csak, amikor már minden erőm elhagyott, elkeseredetten leültem egy lépcsőre. Valami az oldalamba fúródott; a kedvenc furulyám volt, az, amit még évekkel ezelőtt Halemben vettem egy patkányképű árustól, mikor Willemnél tettem egy rövid látogatást. Nem is gondolkodva, gépiesen elővettem a furulyát, és belefújtam. Elkezdtem játszani. Nem valami ismert dallamot, hanem csak úgy, ahogy jött. Furcsa volt; előtte is csináltam már hasonlót, de soha még ilyen határozottsággal. Mintha nem is csak én játszottam volna a furulyával, hanem az is velem.
Nem tudom mennyi ideig játszhattam, vagy hogy mikor hagytam abba. Egy pillanat volt az egész, és mégis egy örökkévalóság: egyszer csak arra eszméltem, hogy nem játszom tovább. És ekkor láttam meg Annát.
Egy üzletnek tűnő épület ajtajában állt, de a sötétben sem a kirakat, sem a felette lévő felirat nem volt kivehető. Az ajtó mögötte csak résnyire volt nyitva, és mintha tompa narancssárgás fény szűrődött volna ki rajta. Ő pedig csak ott állt az ajtóban, és nézett engem. A haja akkor vörösnek tűnt, ahogy a körmei is, mint az élő vér, sápadt volt, és hosszú, méregzöld ruhát viselt. Ahogy vonakodva közelebb lépett, szemügyre vehettem az arcát is; zöld szemei egyszerre csodálkoztak és tűntek ijedtnek, a vonásai pedig barátságosak voltak, mindazonáltal valahogy földöntúlian félelmetesnek.
Egy percig csak némán fürkésztük egymást, majd megszólaltam; „Elnézést, ki tudna vezetni innen? Azt hiszem eltévedtem.” Ő végigmért, majd egy lépéssel felém közeledve válaszolt. „Igen.” A hangja, mint valami tavaszi fuvola, játékos és komoly egyszerre. Zavarodottan visszakérdeztem „Mi igen?” „Mindkettő.”Mondta ő. Még egy lépés. „Egészen biztosan eltévedtél. De ki tudlak vezetni… Valamidért cserébe persze.” Kissé meglepődtem. „Mi lenne az?” Kérdeztem. Már közvetlenül előttem állt, bár nem emlékszem rá hogy én magam a lépcsőről felálltam volna „A lelked.” mondta ő magától értetődően, egy pajkos mosollyal a szája sarkában.
Meglepődtem persze, de valahogy még annyira sem, mint amikor a 18-as buszon hirtelen odalép hozzám az ellenőr, hogy a buszkártyámat óhajtja megtekinteni. Valahogy beleillett ebbe az álomszerű éjszakába; így hát belementem. „Rendben.” mondtam. „Most kéred, vagy ha majd kiértünk?” „Az ilyesmihez idő kell.” Mondta ő, majd kinyújtotta felém a karját. „Gyere!” Én megfogtam a kezét: az kellemes volt, puha és marasztaló. Ő pedig elmosolyodott, és elindult az utcán felfelé, én pedig szorosan a nyomában.
Nem tartott hosszú ideig; néhány fordulás, keresztül egy-egy sikátoron, át hét hídon, majd fel kilenc lépcsőn (azt hiszem így volt, de nem mernék megesküdni rá) és ott is voltunk a szállodai szobám előtt. „Itt volnánk.” Mondta ő. Én ránéztem a szobaajtóra, bólintottam, majd előkotortam a kulcs-kártyáim egyikét, kinyitottam, és visszanéztem rá. „Te hol alszol?” Ő elmosolyodott, újra megfogta a kezemet, és odavezetett az ágyhoz. „Itt.” Mondta.
És úgy is lett.
Bár mindennél jobban kívánok, nem tudok pontosan visszaemlékezni arra az egy hétre, amit együtt töltöttünk; biztosan tudom, hogy életem legcsodálatosabb hét napja volt. Vannak dolgok, persze amire tisztán emlékszem; például arra, hogy az első éjjel csupán a fény játéka tévesztett meg, s valójában világosbarna haja volt, mint az őszi szél. Vagy, persze, a reggelre, amikor megtudtam a nevét. Első reggel volt, amit együtt töltöttünk, és korán ébredtem fel; kipihentnek éreztem magamat. Lesétáltam reggelire narancslevet és focacciát vételezni, és éppen azon tűnődtem hogyan is ébresszem fel, amikor rádöbbentem, hogy még csak a nevét sem tudom. Így elsőre, amikor beléptem a szobánkba kezemben a reggelis tálcával, és megláttam, hogy már felébredt, bár még nem kászálódott ki az ágyból, megkérdeztem.
„Mi a neved?”
Ő kissé meglepetten nézett rám mintha nem számított volna a kérdésre, és ajkáról lehervadt egy pillanatra a barátságos, üdvözlő mosoly. De csak egy pillanatra: és ahogyan a nap kisüt a fellegek mögül, újra kivirult. „Anna.” mondta. És ezzel tudtam.
Végigvezetett egész Velencén, és sokat mesélt a városról, és azokról, akik az utcáit járták és lakták. Beszéltünk olasz írókról, majd irodalomról általában, majd költészetről, majd amikor szóba hoztam a meséimet a lovagokról és a szerelemről ő nevetett; oly szépen oly gyöngyözően kacagott, hogy nekem is nevetnem kellett, és táncoltunk, a karnevál után együtt táncoltunk a háztetőkön a holdfényben fentről és lentről, ahogy vissza tükröződött a csillámló vízen.
Egy hétig tartott ez a gyönyörű álom. Az utolsó este még egyszer, még utoljára szeretett; majd azt mondta, elhaló, félálmos hangon (de lehet, hogy én merültem lassan édes álomba már): „Aludj jól. Neked szép álmaid vannak; Álmodj nekem.” Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket tőle hallottam. Másnap késő reggel ébredtem; és nyoma sem volt sem a szobában, sem máshol. Felöltöztem, és leszaladtam a recepcióra, de ott sem tudtak róla semmit, sem a kikötőben, sem bárhol máshol, ahol együtt jártunk. Két napig ott maradtam még Velencében; két napig kutattam utána, hasztalanul. Szintén nyomtalanul eltűntek azok az utcák, sikátorok és hidak, amik között az első éjjel eltévedtem, és ahol először találkoztam vele. A szerelem városát megrendülve, üres érzéssel a mellkasomban hagytam ott.
Visszatértem Svédországba, és folytatni próbáltam tanulmányaimat, ám semmi nem tudott igazán lekötni. Ez új érzés volt; régen mindenben megtaláltam magamnak a csavaros, és mindent átszövő mesének legalább nyomait, most meg mintha hirtelen az egész világ kiszürkült volna. Egy évvel később egy professzor „véletlenül” megtalálta az ópiumfogyasztásra használt tűimet, amire válaszképpen a dékán udvariasan tudtomra adta, hogy az egyetemen nem ragaszkodnak további jelenlétemhez. Visszatértem hát a nagy, régi városi lakásunkba, de ott sem volt maradásom sokáig; néhány napot töltöttem a nagybátyámnál, ahol az elmúlt néhány évről beszélgetettem vele - ám Annáról nem szóltam neki. Nem tudom miért. Talán az egyetlen megmaradt fényes mesetöredékemet magamnak akartam megtartani, talán csak féltem kiadni magamból az egyetlen dolgot, ami egyszerre tett élő holttá, és adott reményt. Ekkor találkoztam a nagybátyámmal utoljára.
Európában utazgattam, ahogyan eddig is, és felkerestem azokat a helyeket, amelyeket egy időben fontosnak tartottam; azokat ahol anyámmal együtt jártam, azokat ahol ismerőseim éltek – a színházból, vagy máshonnan, vagy amelyek számomra lettek fontosak valamilyen okból kifolyólag – mindegyiket, amire emlékeztem, Velencét kivéve. Azt hiszem abban reménykedtem, hogy ezeken a helyeken megtalálom elveszett meséim darabjait, vagy látva őket eszembe jut valami fontos. Nem így történt. Majd pár hónappal később – épp Prágát készültem otthagyni, hogy onnan dél felé folytassam tovább utamat – hívást kaptam egy családi ismerőstől, hogy a nagybátyám nyomtalanul eltűnt. Így hát visszatértem Göteborgba, és kevés tehetséggel ugyan, de megpróbáltam a rendőrséggel együttműködve, majd attól függetlenül kutatásokat indítani – indíttatni a nagybátyám után, eredmény nélkül. Az eltűnésével kapcsolatba hozható egyetlen körülmény néhány ködös levél volt egy kopottas régiségbolt megvásárlásának és felújításának az ötletéről, de sem arról nem szóltak, hogy hol volt, sem arról hogy milyen név alatt működött.
Egyedül maradtam.
Bár pénzben hiányom nem volt, megérdeklődtem, és meg is kaptam a könyvtárosi állást a tőlünk két utcára lévő sarki könyvtárban. El akartam tűnni a világ szeme elől, de el kellett foglalnom magamat valamivel; és a poros állás az elfelejtett mesék gyűjteményében remek búvóhelynek tűnt. Azon néhány kisgyerek, aki rendszeresen ide járt elbűvölve egy-egy apróbb illúzió által, amiket időről időre meglibbentettem a szemük előtt, óvatlanul meghallgatni azokat a történeteket, amik mintha átszűrődve az ürességen kissé megmozgatták volna azt, elnevezett professzornak, és a név gyorsan rám is ragadt (hogy valójában miért, máig sem tudom). Így, bár soha nem tanítottam katedrán, harminchat évesen professzor lettem. Azok között legalábbis, akik akkoriban találkoztak velem. Nem mondom, hogy ismertek: Nem hiszem, hogy közülük bárki is igazán ismert volna.
Szabadidőmben néha kiültem a Göta älv partjára, elővettem az egyik furulyámat, és csak játszottam; néha valamilyen dalt, vagy dallamot, amely valahonnan eszembe jutott, néha pedig csak úgy, ahogy a zene, vagy ahogyan épp a folyó sodort. A halemi furulyámat Velence után nem használtam többé: Néha elővettem, és hurcoltam magammal, mint valami kabalát, vagy ereklyét, de játszani nem játszottam rajta: a dallamot pedig, amit akkor este játszottam, soha nem voltam képes visszaidézni magamban, habár néha mintha eszembe jutnának részletek belőle. Aztán egyszer a halemi furulya el is tűnt; elő akartam venni, csak hogy láthassam, kezembe foghassam, de nem találtam sehol. A veszteség elszomorított, de ekkor már soha nem sírtam. A könnyeimet is elhagyhattam valahol Velencében.
Belépés a fátyolba
Harminchetedik születésnapom után történt, egy kora őszi délutánon. Épp a partról tartottam hazafelé, magamban ünnepelve csöndesen; felmentem a lépcsőkön, kinyitottam a bejárati ajtót, a furulyámat tokjában letettem az előszobai kis asztalra, felvettem a postát a padlóról, és ott volt. Néhány számla és üdvözlőlap között megbújva egy fénykép, a hátán néhány sorral. Első látásra azt hittem ugyancsak üdvözlőlap, és azon tűnődtem, vajon ki küldene egy születésnapi kártyát, ami egy (meglepően valószerű) Asimov-könyv illusztrációról készült kép, amikor megfordítottam… és megállt a szívem, a lélegzetem, a szavam és azt hiszem a világ is körülöttem egy örökkévalóságnyi pillanatra. A hátoldalon könnyű, dőlt kézírással a következő állt.
Budapest. Odaát várlak, talán a fővárosban, talán már nem. Siess!
Anna
A lángnak csupán pillanatokra volt szüksége hogy fellobbanjon: a parázs azt hiszem mindig is ott volt, valahol a hamu alatt. A lapot becsúsztattam a zakóm belső zsebébe, a pénztárcám mellé; a fogasról lekaptam az utazókabátomat, és kiviharzottam az ajtón. Utólag felmerült bennem, hogy a betörőktől, vagy rossz szellemektől való örökös félelmem ellenére lehet, hogy el is felejtettem bezárni magam után, de már nem voltam képes jelentőséget tulajdonítani neki; újra égett bennem a láng, a régi-régi jégláng mely bár kívülről hűvös, de belülről oly forró, hogy megállíthatatlanná teszi az ember gépezetét. Az idő mintha az álldogálással töltött pillanatokat kívánta volna behozni, felgyorsult; fél óra és a reptéren voltam, másfél kettő, és egy gépen, amely Magyarország felé repült. A gondolatok zakatoltak bennem; kérdések, válaszok, emlékek, éjbe suttogott kívánságok és elnyomott kétségek. Az üzenet végtére is elég ködös volt, és fogalmam sem volt hogyan találom meg Annát, főképp, ha már nincs Budapesten - arról pedig, hogy az odaát mire utalhatott, sejtelmem sem volt.
Út közben úgy éreztem valami nyomja az oldalamat. Végigtapogattam a kabátom zsebeit, majd döbbenten kiemeltem a kellemetlenségért felelős tárgyat; a halemi furulyám volt az! Egy percig némán forgattam a kezemben a faragott hangszert, megbizonyosodva valóságossága felől, majd hirtelen, váratlanul és hangosan elnevettem magamat. A mellettem ülő öreg hölgy meghökkenve nézett rám, majd méltatlankodva odasúgott valamit útitársának, de nem tudtam vele törődni. Hónapok, sőt, talán évek óta az első alkalom volt, hogy tisztán, szívből tudtam nevetni. A Velence óta eltelt évek keserűségének jó része benne volt ebben a kacagásban.
Már besötétedett, amikor megérkeztünk. A repülőtér nem közvetlenül a városban volt; utána érdeklődtem a központba jutási lehetőségeknek, és a választásom végül – a régi utazgatásaim emlékére talán – a vonatra esett. Vesztemre.
Az egész gyorsan, szakavatottan történt; a fülkében, ahová beszálltam még három úriember volt. Az egyikük épp a poggyászát kívánta levenni, de úgy tűnt nem megy neki, és valami idegen nyelven segítséget kért. Én fölálltam, hogy segíthessek, de amikor felnyúltam a csomagért egy éles ütést éreztem a tarkómon, és elvesztettem az eszméletemet.
Amikor felébredtem, úgy zúgott a fejem, hogy azt hittem még mindig megyünk, bár a vonat már állt. Egy peronőr, vagy ellenőr – valami vonattal kapcsolatos személy állt felettem, és beszélt hozzám egy számomra teljesen idegen nyelven. Angolul megkérdeztem tőle, hogy hol vagyunk. Pár másodpercig állt, gondolkodott, majd megszólalt „Nyugat pályaudvar. Budapestben.” az akcentusát Béla Lugosi Drakulájától kölcsönözhette. Hirtelen eszembe jutottak támadásom körülményei, és végigtapogattam magamat – a tárcámat elvitték, de a kép, a furulya, és a naplóm+tollam melyeket ugyancsak a zakómban tartok, megvoltak. „Kiraboltak.” mondtam. „Elvitték a pénzemet és az irataimat.” a pályaudvari dolgozó olyan arcot vágott, mintha valaki épp egy különösen fárasztó viccet mesélne neki túlóra alatt. „Pályaudvar rendőrség arra.” mutatott bizonytalanul egy irányba. Majd hozzátette „Nem téveszti el. Most kérem, menjen le.” és ezzel, a kabin ajtaján kilépve utat nyitott.
Odakint már késő este lehetett. Az irányban, amerre a segéd mutatott, a pályaudvar bejárata volt, amit célzásnak vettem. A pályaudvar a Gare de l’Est testvére lehetett volna; még ha nem is Hausmann műve volt, valószínűleg az ő örökségének része. A Gare de l’Estre érkeztem, amikor először jártam Párizsban, jutott eszembe; ez még azokban az időkben, amikor anyámmal utaztam. Kiléptünk a pályaudvar kapuin, belelélegeztünk a városba, és borzalmasan eltévedtünk. Emlékszem, amikor megemlítettem, hogy örök időkig Párizs utcáin fogunk bolyongani egyik századból a másikba lépve, anyám azt mondta: „Bárhol is vagy, ha meg akarod találni a legjobb utat, először is borzalmasan el kell tévedned.” És végül meg is találtuk a helyes utat, és többé soha nem tévedtem el Párizsban.
A láng lobbant bennem egyet: én pedig kiléptem a pályaudvar kapuin, belélegeztem a várost; majd lesétáltam a lépcsőkön, átvágtam az úton, a villamossíneken, és az úton újra, valahol befordultam egy utcába, és borzalmasan eltévedtem.
Már éjfél után volt; magas, nyolcszázas évekbeli házak között bolyongtam, és annak a furcsa érzésnek a fordítottja fogott el, amit azon a bizonyos Velencei éjjelen éreztem; olyan volt, mintha folyamatosan felfelé másznék. Időnként mintha visszhangokat hallottam volna; nem a város szokásos zajait, hanem suttogásokat, kiáltásokat, nevetést és sírást. Majd hirtelen, minden hang felett meghallottam a Velencei dallamot.
Ugyanaz volt, biztos voltam benne, hiszen én játszottam. Halkan szólt, de mintha vezetett volna; utcáról utcára, sikátorról sikátorra, egyre beljebb és feljebb. Vakon követtem a zeném árnyékát, ahogy az egyre távolodva hívogatott egyre közelebb. Majd egyszerre, az ezrediknek tűnő forduló után, elhallgatott. Csend lett.
Ekkor láttam meg.
A Sötétedő utcának a fele táján egy bolt állt; kirakatán, üvegajtaján végigsiklott a holdfény. Ismerősnek tűnt, bár nem tudtam megmondani honnan. Közelebb sétáltam.
Egy öreg régiségbolt volt. Kirakatában egy poros faasztalon a legkülönfélébb tárgyak álltak; egy ezüstkupa, egy régi, kannának tűnő arab olajmécses, egy féllábú ólomkatona és egy szőnyegtáska. Bent mintha valami tompán fénylett volna, de nem tudtam kivenni mi az. Felnéztem a feliratra, de csak egyetlen szót értettem meg belőle: Anna.
Bár ilyenkor már semmilyen régiségbolt nem tart nyitva, tudtam, hogy ez nyitva lesz. Benyitottam, és a bolt mélyén valahol tompa csengőszó hallatszott, de senki nem jelent meg köszönteni. Nem is vártam. Szememet egyetlen tárgy tartotta fogva; a bolt távolabbi sarkában felállított makett, vékony baldachinnal leterítve.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és lassú léptekkel, rettegve attól, hogy az álom szertefoszlik, odamentem a maketthez. Egy pillanatig közben úgy rémlett, mintha valaki mozogna mellettem; de gyorsan rájöttem, hogy a falon függő elrepedt tükör téveszthetett meg. A baldachin elé érve remegő kézzel félrehúztam a vékony, és valószerűtlenül könnyű anyagot, majd elővettem a zsebemből a képet. Semmi kétség. Ugyanaz a város. Odaát.
Néhány pillanatig csak néztem az ujjnyi, égbe törő tornyokat, és hidak rengetegét; majd lassan kinyújtottam a kezemet; és az mutatóujjam hegye hozzáért az egyik torony tetejéhez.
Zuhanok. A szél, mint idő, mint vihar süvít mellettem, ahogyan a sötétség közeledik felém. Félni már időm sincs. Egy pillanat és ideér. Már itt is van.
Halál?
Ébredés.
A kabátzsebemben átkerült a halemi furulyám, a zakóm belső zsebében pedig a kép Anna üzenetével és egy Neuschwanstein-kastély fényképpel díszített könyvecske, a naplóm.
Külső tulajdonságok:
- Rövid, barna haj; kívül zöldes belül barnás-vörös írisz, csillogó szemek. Sötét utazókabátot visel, fekete öltönyt, barna, vörös csíkos nyakkendőt, fehér inget, ugyancsak fekete nadrágot és sötétbarna bőrcipőt.
- Hugo/Chrisotoph nem sokat változott küllemben (s jellemben sem egyenlőre), néhány év nyomai tűntek el az arcáról és a hajáról csupán.
Belső tulajdonságok: Visszafogott, kívülről udvarias de hideg. Ám legbelül a szíve legmélyéig mesebeli lovag; felháborítja az igazságtalanság, és országokat is megmozgatna a szerelem győzelméért. Emellett senkit sem tart gonosznak, vagy önzőnek, amíg ellenkezőjét nem bizonyítja magáról; azután viszont nagyon nehéz visszanyerni bizalmát.
Kedvencek:
- Kedvenc színe a sötétkék, de általában barnát vagy feketét hord.
- Érdeklődik a lehető legtöbbféle konyha iránt, de nem bírja a fűszeres ételeket.
- Félédes-édes vörösboroktól eltekintve alkoholt csak ritkán, udvariasságból fogyaszt. Ha teheti, inkább elkerüli.
- Szenvedélyes kedvelője a meséknek, történeteknek és mitológiának; filozofikus hajlamú; szereti (főképp a reneszánsz, valamint az impresszionista) festészet és (főképp komoly) zenét (R.Wagner rajongója), és lenyűgözik a kiemelkedő építészeti művek.
- Kedveli a hollókat, akikből Göteborgban akad bőven; nemesebbnek tartja őket a galamboknál és önzetlenebbeknek a sirályoknál.
- Kedvenc szerzői Edgar Allan Poe, Terence Hanbury White, Alexandre Dumas, Walter Scott és Umberto Eco.
Életcélja: Meg akarja találni Annát, bármi árat kelljen érte fizetnie. Ez a cél nem tárgya megfontolásnak, és sokat azon sem tűnődik mit lesz azután, ha eléri. Hogy amit épp most tapasztal valóság-e vagy álom, nem számít; mélyen hiszi hogy az álmok és a mesék legalább olyan valóságosak (ha nem valósabbak) mint mondjuk a Svéd Tudományos Akadémia.
Egyéb: A naplóját még évekkel ezelőtt vette a Bajor Neuschwanstein kastély alatt, de csak két héttel ezelőtt vette elő, és kezdte el vezetni, részben álomnaplóként, részben hogy lekösse magát. Emellett szeretném kiemelni azt a pontot, hogy bár ez egyenlőre nem jutott az eszébe, a nagybátyja is átkerülhetett, bár egyrészt nem tudni milyen formában másrészt azóta bármi is történhetett vele.
- Ébredő faj (2p) zsákbamacska (Kérés a teszlek-süvegnek: Csak goblint ne!)
- Kiemelkedő tulajdonság (1p): Furulyán való játék. Legjobb persze ha volt időm megismerni a hangszert.
- Kiemelkedő tulajdonság (0p): Színészet - kissé már megkopott, de akár még felfrissülhet.
- Kiemelkedő tulajdonság (0p): Kézügyesség (apróbb bűvésztrükkök terén?).
- Egyébként tanácsot kérnék afelől hogy milyen tulajdonságot érdemes itt még pontokba szedni. Ha a fentiek közül bármelyik pontköltésre szorul maradt még rá +2p tartalék.
Főkarakter: - (ő)
Rólam: A nevem Kristóf, s bár a fogaim valamivel fiatalabbak lehetnek, egészemben 17 évesnek tartom magamat. Immáron három hosszú éve testvéreimmel és szüleimmel Göteborgban élek és tanulok. Fórumon szerepjátszani még nem volt szerencsém, asztalon és skypeon annál többször - bár játékos már valóban régen voltam, mivel általában az előző alkalommal még mindig befejezetlen kalandot mesélem tovább (akár valami furcsa Seherezádé-örökös). Nagy rajongója vagyok Neil Gaiman munkásságának.
Meghívott: Úgy hiszem ez Mr. Reagen Weltz érdeme (vagy bűne) tőle hallottam a fórumról legelőször.
), amikre hivatkozva megelőzhetjük az esetleges problematikus jeleneteket.
Remek-remek történet volt, baromira tetszett, szóval Jóindulatunk által felvetett 
