Karakter régi neve: Marek Pořák
Karakter új neve: Reagen Weltz
Kora: 24
Nem: Férfi
Születési hely: Csehország, Prága
Születési időpont: 1989 Február 14.
Fátyolos város: Prága
Faj: Halandó (még, később alakváltó)
Egy Prágai étterem félig átázott ponyvája alatt állok, és nézem az esőt.
Fura dolog, de az életem lényegesebb eseményei alatt mindig esett. Az első gyerekkori emlékem is az, ahogy orromat a hideg ablakhoz nyomva figyelem, hogy futnak le a vízcseppek az üvegen. A szobában ott volt még apám, a barna fotelben olvasta a vasárnapi újságot és az orra alatt alig hallhatóan kommentálta az olvasottakat. Persze csak ha anya nem volt otthon, ő ki nem állhatta a motyogást, de akkor épp házon kívül tartózkodott. A nővéremet vihette valahova, mert őrá sem emlékszem, hogy ott lett volna. Akkor nekem sem lett volna egy pillanatnyi nyugtom sem. Volt valami anyakomplexus-szerűsége, amit kisgyerekként ki nem állhattam, de később a suliban nagyon jól jött. Ő népszerű, befolyásos lány volt, az osztály szépe, meg táncolt is, a fiúk odavoltak érte. Én meg magamnak való alkat voltam – még most is az vagyok – és nem igazán illeszkedtem bele a közösségbe. Logikus célpontja lettem volna tehát a szekálásoknak, de a nővérem éberen őrködött felettem, én pedig nyugodtan piszmoghattam a sarokban. Helyettem egy másik szerencsétlent néztek ki maguknak a srácok, ha szarul éreztem magam, volt kinek összeakasztani a lábát.
Iskolán kívül, én voltam a talpraesettebb. Főleg a nagyszüleimnél, az Óriáshegység lábainál, voltam igazán elememben bejártam az egész falut és a környező erdőt, míg nővérem társaság híján a szobában unatkozott. Néhányszor magammal hívtam, de annyit beszélt hogy előbb-utóbb meguntam és leráztam. Nem eshetett neki jól, de nem igazán érdekelt és csak egyszer fordult elő, hogy ne talált volna haza. Na, akkor is esett.
Mire a nővérem elballagott, megtanultam elkerülni a konfliktust, és ha kellett kiálltam magamért. Csak egyszer volt komoly verekedés, de miután hozzávágtam ellenfelemhez egy cserepes fikuszt, elment a kedvük a zargatásomtól. Persze utána kaptam egy alaposabb fejmosást az ofőtől, és otthon anyától is. Apa csak annyit mondott, egy összeesküvői mosoly kíséretében hogy legközelebb vigyázzak a növényekre, nekik is vannak érzéseik. Szintén esős nap.
Aztán jött a középiskola, már a második nap meghatározó élmény volt. Nem a tanárok, vagy az új emberek, nem is a tanagyag ragadta meg a figyelmem, hanem az oda vezető út. – istenem, de clishésen hangzik - Szó szerint, a lakásunktól az iskoláig vezető buszozás, két átszállással. Második kerületből a hatodikig, az óváros megkerülésével, át a Moldva felett a Jiráskův-hídon. Ez persze csak az első útvonal a sok közül. Decemberben már szinte naponta változtattam az útvonalat, egyre nagyobb kerülőket tettem. Tanítás után estig a várost jártam, benéztem a boltokba, kapualjakba, a szűk sikátorokba, átmásztam az elhagyatott gyárak kerítésén, csak hogy feltérképezzem az épületet, hogy felfedezzek. A legtöbb ember nem is gondolná, milyen hatalmas egy belváros. Évekig kell járnod az utcákat, és amikor már csukott szemmel is hazatalálsz bárhonnan, akkor veszed észre, mennyi első pillantásra jelentéktelen dolog felett siklott el a tekinteted. Ebbe az ismeretlenbe vetettem bele magam nap mint nap, Közben barátságot kötöttem az utcánkban élő habókos nyelvészprofesszorral, aki széleskörű műveltségét arra használta, hogy az elhaladó járókelőket a legízlésesebb, legváltozatosabb módon sértegesse. Többször nála töltöttem a hétvégét, és segítettem a ház körüli tennivalókban, ő cserébe haszontalan, de jól hangzó latin kifejezéseket tanított, amiket mára teljesen elfelejtettem. Így gyakorlatilag a szüleimtől függetlenül éltem, csak aludni jártam haza, amíg második félévkor jegyeim látványos zuhanórepülésbe nem kezdtek. Ekkor apám, míg kint zuhogott az eső, hosszasan magyarázott, hogy a jövőm meg hogy a város megvár, és satöbbi, mígnem sikerült egy kompromisszumot kisajtolnia belőlem. Én lepődtem meg leginkább, de betartottam. Rendesen végigtanultam a hetet, és csak hétvégén jártam el felfedezni, de úgy már nem volt az igazi. Hónapokon át próbáltam megragadni a hangulatot, amit a kezdetekkor éreztem, de rendre kudarcot vallottam. Próbáltam magam azzal álltatni, hogy már teljesen kiismertem a várost, de a nyaralás a nagyszüleimnél nyilvánvalóvá tette, hogy csak álltatom magam. Ott volt előttem az egész óriáshegység, én meg csak kerestem egy elhagyott zugot, és bámultam az eget, vagy a lombokat. Megelégedtem annyival, ameddig kényelmesen elsétáltam, a felfedezés vágya kiveszett belőlem.
Hirtelen elhúz előttem egy autó, és mellkasig elborít az útszéli pocsolyából kifröcskölt vízzel. Remek, mát vagy tíz perce állok itt abban a reményben, hogy szárazan eljutok a házig, ahol a lány lakik, akivel majdnem egy hete futottam össze az egyik szórakozóhely félhomályában. Mehettem volna persze metróval is, ha a természet idén nem dönt úgy hogy rohadjon meg Közép-Európa, úgy ahogy van. Hóvihar március végén, és most meg az árvíz. Ha így folytatja, két nap és a krokodil a kerítés fölött fog kiúszni az állatkertből. A többi állatot már rég kimentették, előbb mint a belvárosi lakókat. Na mindegy, ha már tök vizes vagyok, elindulok gyalog, közben figyelem pocsolyákban úszkáló buborékokat.
A gimnázium utolsó két éve egyhangúan telt, áltagomat leginkább a közönséges szóval lehetne jellemezni. Egyedül a rajz, és a művtöri iránt mutattam minimális érdeklődést, aminek köszönhetően a tanárnő, egy jóindulatú, de unalmas pályakezdő, nem dőlt az első hónap végén a kardjába. Az órákon általában ketten beszélgettünk a tanári asztalnál, a többiek meg a terem hátuljában szórakoztak, vagy az udvaron fociztak. Ezalatt rám ragadt valamennyi a posztmodern építészetből, rohadt hasznos tudás, nem igaz?
Esténként már nem az utcákat, hanem a kocsmákat, és szórakozóhelyeket látogattam, fokozatosan töltöttem magamba egyre több és egyre töményebb alkoholt, unaloműzés és pótcselekvés gyanánt. A legtöbb emberrel ellentétben ha sokat ittam, ahelyett, hogy megnyíltam volna, csak mogorvább, pesszimistább lettem. Persze a gátlásaim nekem is megszűntek, ami leginkább abban mutatkozott, hogy hozzávágtam dolgokat az emberekhez – de nem cserepes virágot, erre figyeltem – akik persze többen voltak, és még jobban is verekedtek, hogy enné meg őket a fene. De előbb utóbb én is belejöttem a dologba, ami nagyjából azt jelenti, hogy már megszoktam ha behúznak egyet-kettőt, és megtanultam hova kell ütni, hogy jobban fájjon. Persze amikor egy nehéz kővel dobálózik az ember, akkor igazából hótmindegy. De a legfontosabb talán azt volt megtanulni, hogy inkább téged verjenek meg, mint hogy nyolc napon túli sérüléseket okozz valakinek. Irtó kellemetlen jogi következményei lehetnek, ha az áldozatnak jó ügyvédje van.
A családom persze nem nézte jól az éjszakai életemet. Nem értették, miért nem tudtam olyan lenni, akár a nővérem. Igazából én sem tudtam nem is érdekelt, nem láttam értelmét a mérgezettegér-életnek. Eléggé puskaporos lett a hangulat, már-már robbanásig feszült, amikor is nyelvészprofesszor barátom, akiről addigra majdnem elfeledkeztem, elhalálozott és rám hagyományozta lakását, és egy szerényen jövedelmező bankbetétet. Később beszéltem az ügyvéddel, kiderült hogy a profnak senkije nem volt, viszont nem állhatta volna, ha vagyona az államra száll, így jöttem a képbe, mint örökös. Nehogy már egy pillanatig is azt higgyem, hogy fontos vagyok.
Szóval elköltöztem a családi fészekből, és hamarosan le is vizsgáztam jó történelemmel, és átlagos minden mással. Már mindenki elkönyvelt, mint potenciális munkanélkülit, egy szerencsés véletlennek köszönhetően, találtam magamnak jövedelmező elfoglaltságot.
Történ ugyanis, hogy érettségi buli keretében, a már említett művtöri tanárnő játékos feladatot készített. Mindenféle kretén tárgyakat kellett keresni szerte a városban, mint például százéves svéd esküvői szoknyát, egy limitált kiadású kártyapaklit, és egyéb baromságokat. Rajtam kívül persze mindenkinek volt jobb dolga, de én olyan megszállottsággal vetettem magam a feladatba, mint amikor a várost fedeztem fel. Meg is találtam őket, alig egy nap alatt, a szoknya egy néprajzi magángyűjteményben, a kártyapakli egy kaszinóban, a VIP szobában volt. A kereséshez csak internet és átlagon felüli helyismeret kellett, és én mindkettőnek birtokában voltam. A vetélkedő fődíja, egy üveg ír wishky volt, aminek a felbontása és kiürítése közötti időintervallumban merült fel bennem az ötlet, hogy saját vállalkozást alapítok. És mivel kijózanodás után sem tudtam elhessegetni az ötletet, feladtam egy pocsékul megfogalmazott hirdetést. „Keres valamit, de még azt sem tudja merre nézze? Én megtalálom, bármi legyen az!” vagy valami hasonló. A lényeg, hogy két nap múlva megkeresett, egy médiaszakos hallgató, hogy a kisfilmjéhez kéne beszereznem, egy 19. századi tűzoltóautót. Találtam egyet Varsóban, és utána beindult az üzlet. Volt, hogy anakonda-tartási engedélyt kellett beszereznem, volt hogy klingon mellszobrot. És persze voltak azok a gyökerek, akik azt hitték, hogy heroint is fogok nekik szerezni. Felmerült bennem ugyan, hogy beszálljak a drogbizniszbe, de túl sok stresszel járt volna. Így maradtam a legális keretek között.
A kötetlen munkaidőnek köszönhetően annyit ülhettem a kocsmákban várva, hogy valaki belémköthessen, amennyit akartam. És ha összejött egy kiadósabb bunyó, utána feküdtem az ágyon és néztem, vajon a másnaposság vagy az ütések után visszamaradt sajgás múlik el hamarabb. Általában az utóbbi. Aztán ha mindkettő eléggé elmúlt, belevetem magam a munkába, már ha volt valami, mert bizony előfordult hogy napokig nem kaptam semmilyen megbízást. Olyankor csak lődörögtem a prágai belvárosban, ültem köztereken, és látványosan unatkoztam. Előbb utóbb persze betévedtem egy szórakozóhelyre, ahol ittam, és vártam, hogy történjen valami. Így találkoztam Kristával is. Ott ált tétován a pult mellett, és látszott rajta hogy fogalma sincs, mit keres egy belvárosi becsületvesztőben. Odamentem mert úgy gondoltam, hogy szerencsétlen nem fog ellenkezni, csöndben hallgatja majd monológomat arról hogy milyen szar minden, és hogy persze nekem a legszarabb. Tévedtem. Arra volt szükségem, hogy legyen kihez beszélnem, neki meg annyi dolga lett volna, hogy egyetért. Erre nem megpróbál kirángatni az alkalmi depresszióból? És még sikerült is neki, ami tényleg nem semmi. Hajnalra már lelkesen sztorizgattunk, én meg még nevettem is. És nem ironikusan
Az este végén telefonszámot cseréltünk, – amit én elhagytam – és másnap délután felhívott, hogy nem lenne-e kedvem átmenni hozzá filmet nézni, meg vacsorázni. Merthogy úgysem sikerül sose egy emberre főznie, meg jó, ha tud valakivel beszélni a filmről, meg satöbbi. Én meg beleegyeztem, és most épp elindultam otthonról, amikor is eleredt az eső, nekem meg be kellett állnom az étterem ponyvája alá.
Belépés a fátyolba
Az utca, amin épp battyogok sötét, csak néhány ablakból szűrődik ki a tévék villódzó, kék fénye. Minden kihalt, egyedül Anne nagyi boltjának kirakata világít. Az a bolt egy igazi kincsesbánya. Ha az ember keres valamit, Anne nagyinál érdemes először keresni, én is a munkám során ismertem meg. Főleg régiségeket gyűjt, de sok kacatnak nem lehet meghatározni sem a korát, sem hogy milyen korstílusban készült. Néhányra még azt is lehet mondani, hogy túlvilági hangulata van. Azok a kretén fantasy őrültek meg csillagászati árakat fizetnek egy csontkocka-készletért, amit én potom áron veszek meg Anne nagyitól.
A bolt felé indulok, hogy valamennyire megszárítsam magam és kölcsönkérjek egy esernyőt, mert tény hogy nagyon drámai csurom vizesen megjelenni egy lány küszöbén, de semmi kedvem összevizezni a szobát, és már az első percben levetkőzni, elkerülendő a tüdőgyulladást. Ráér az a következő alkalommal. - Mármint a vetkőzés, persze hogy nem a tüdőgyulladás. -
Benyitok, az ajtó fölött megszólal a kis ezüstcsengő. A boltban szegfűillat van mint mindig, a polcok roskadásig telve a különböző kacatokkal. A bejárat melletti íróasztal fölött kalitka, benne egy néhai nimfapapagáj fényképével. Meg kell hagyni, fura ízlése van a nagyinak.
- Hahó! – kiáltom határozatlanul, majd kis idő múlva, megismétlem ezúttal hangosabban. –Hahó, van itt valaki?
Választ nem kapok, de még a leghalványabb jelét sem mutatja senki, hogy a boltban lenne. Lehet, hogy csak nyitva maradt az ajtó? Elég felelőtlen dolog, de most épp kapóra jön. Legegyszerűbb, ha keresek magamnak egy esernyőt, aztán majd holnap visszahozom. Anne nagyi meg fogja érteni, valahányszor meglátogattam a boltot kedves, megértő asszonynak tűnt.
Miután a bejárat közelében egy ernyőt sem találok, beljebb megyek a plafonig pakolt régiségek között. A limlomok teljesen véletlenszerűen bármiféle rendszer nélkül vannak a polcokra pakolva. Régi társasjátékok, kakukkor órák egy lovagi páncél, minden van itt, csak ernyőt nem látok sehol. A bolt hátuljában, egy spanyolfal mögött találok egy kisebb kamrát, benézek oda is.
A fal mellett sötétbarna pipereasztalok sorakoznak, a szoba végében igénytelenül elhelyezett lilás színű függöny. Az asztalokon egymás hegyén-hátán különféle ékszerek. Egy nyaklánc megragadja a figyelmem. Egy vörösréz láncon apró hajósiránytű, két rézgyűrű belsejében úgy, hogy könnyedén pöröghessen bármilyen tengely körül. A tű határozottan mutat egy nem-északi irányba. Az irányérzékemre mindig is büszke voltam, és biztos vagyok benne, hogy a lila függöny nem északra van tőlem. Megfogom a nyakláncot, hogy közelebbről szemügyre vegyem, de olyat dördül az ég, hogy ijedtemben leejtem a földre, a medál meg átgurul szobán, be a függöny alá.
Bosszúsan sóhajtok egyet, majd odalépek, és lehajolok érte, kezemmel félrehajtom a lila függönyt…
- Azt a ku…
Később egyedül azt a nyavalyás nyakláncot találtam meg.
Külső tulajdonságok:
- Marekként középmagas (kb180 cm), szikár testalkatú ember, koránál idősebbnek tűnik. Arca kissé beesett, állkapcsa, arccsontja szögletes vonásokat kölcsönöz neki. Szeme sötétbarna, akár a haja, amit hagyott, had nőjön úgy ahogy akar. Eső benyomásra ha nem is rosszarcú, de semmiképp sem az a bizalomgerjesztő alak.
- Reagen nem sokat változott XXI. Századi énjéhez képest, de szeme alatt megjelentek a karikák, és a homlokát gyakrabban ráncolja, aminek még komorabb külső lett a következménye.
Mogorva, enyhén depresszív alak, hozzáállása inkább szarkasztikus, mint pesszimista. Ha valami elromlik, vagy rossz történik vele még elégedettséget is érez, hogy végre minden oka megvan zsörtölődni. Az alkalmi depresszióból egyedül a keresés, és a felfedezés tudja kirángatni. Szereti látványosan szarul érezni magát, még akkor is, ha semmi problémája nincs. Mások bajában ellenben nem leli örömét, sőt szánalmat érez a szerencsétlenek iránt, ezért néha segít nekik. Persze csak ha nincs jobb dolga. És néha egy felespohár is jobb dolognak minősül.
Kedvencek: Bosszankodás pitiáner dolgokon, összeszólalkozni valakivel egy kocsmában hajnal kettőkor. Keresés ugyanúgy, mint a XXI. században. Öltözködés, és használati tárgyak terén a praktikusat kedveli, képzőművészetek terén ki nem állhatja a túlzásokat. Érdeklődik a posztmodern építészet iránt. Néha meg csak nézegeti az iránytűt, aminek köszönhetően átkerült a Fátylon.
Életcélja: Prágában elég volt neki, ha nem romlott az életszínvonala, gyakorlatilag egyik napról a másikra élt, semmi konkrét célja nem volt.
Amikor átkerült a fátylon és megpillantotta a XXX. századi H’ Sekiratot, az elő gondolata az volt, hogy megőrült, és hogy most azonnal haza szeretne menni. De lassan kezdi újra hatalmába keríteni a felfedezés utáni vágy, amit nem lehet alkoholba fojtani. Pedig megpróbálta.
Egyéb: A nyakláncon lógó iránytű különlegessége, hogy északi irány helyett az erősebb mágikus források felé mutat. (Ezért mutatott ugye a fátyol felé) Negapanon nem sok hasznát veszi, mert a világban uralkodó erősebb mágia megbolondította az iránytűt, azóta csak körbe körbe forog.
Ébredő faj (2p): alakváltó (hogy mikor, azt a mesélőre bízom); Kiemelkedő képesség (1p) jól bírja az italt, öntudatát nem veszti el. Különben már rég a detoxikálóban lenne.
+2 tartalék.
Főkarakter: -------
Rólam: Gergő vagyok, 17 éves, pesti. Fórumon még nem, csak asztalon, illetve szóban szerepjátékoztam.
Meghívott: Alyara. Nem a karakter, hanem a játékos.
