Karakter régi neve: Alice Stranford
Karakter új neve: Kethalinne Cradin
Kora:19 év
Nem: nő
Születési hely: Nagy-Britannia, Belfast
Születési időpont: 1996. február 3.
Fátyolos város: London
Faj: arany sidhe
Egy szokatlanul derűs februári napon születtem egy jómódú családba. Apám orvos volt, anyám pedig zenetanár, így mindketten nagy elvárásokat állítottak elém. Számtalan magántanárt fogadtak mellém, és amíg a többi gyerek játszott, én otthon voltam és tanultam.
Mire elkezdtem az általános iskolát kifejezetten jól zongoráztam, egész jól hegedültem, tudtam olvasni, sőt, ismertem Shakespeare néhány darabját is.
Sajnos, azzal, hogy elkezdtem az iskolát, minden csak rosszabb lett. A szüleim elvárták, hogy kiváló legyek, majd harmadikban, hogy csatlakozzak az iskolai zenekarhoz. Szerencsére, mint zongoristát vettek fel, így azt még élveztem is. Apu elhatározta, hogy azon túl, hogy az iskolában franciát tanultam, olaszul is fogok beszélni, ami újabb magánórát jelentett.
Nem igazán voltak barátaim, de nem is nagyon volt rájuk időm, főleg miután egyszer elaludtam Nagyi egyik vacsoráján, és Anyu beíratott illemtanórákra is. Csupán egy évig jártam, de annyi elég is volt, soha többé nem követtem el semmilyen udvariatlanságot.
A következő évben Anyuék előálltak az eddigi legrettenetesebb tervükkel, és beírattak úszásra, ami nem volt nagy siker, ugyanis kiderült, hogy víziszonyom van. Nem komoly, de ahhoz elég, hogy ne merészkedjek be a medencébe. Ezt az incidenst követően, életemben először kiválaszthattam, mit akarok csinálni. A vívás elég elegánsnak és érdekesnek tűnt, így az volt a következő próbálkozásom a sportok terén, ami be is vált.
Amikor felső évfolyamos lettem, Londonba költöztünk, hogy közelebb legyünk a Nagyihoz. Szegény szívrohamot kapott, de ez nem ritka nyolcvan év felett, ő pedig már a nyolcvanhatot is betöltötte.
Itt az iskolában magasabb elvárásokkal szembesültem, hiszen egy magániskolába kerültem. Emellett a szüleim elvárták, hogy minden iskolán kívüli foglalkozásomat folytassam. Ebből volt is egy vitánk, de igazából meg sem hallgattak.
Hatodiktól kezdve járhattam vívóversenyekre, zongorázni, időnként hegedülni is, mindenféle koncertekre. Általában mindkettő sikeres volt, és a pénzt, amit nyertem, Apáék egy bankszámlán gyűjtögették a továbbtanulásomra. Ezen megint összevesztünk, amikor felvételiztem, ugyanis Anya úgy képzelte, zenész leszek, én pedig azon a vonalon akartam folytatni, amit az iskolában is szívesen csináltam. Tehát rendezvényszervező akartam lenni.
Mire elkezdtem a gimnáziumot, meg volt a nyelvvizsgám franciából és érthetően beszéltem olaszul, valamint országos első voltam vívásból a korosztályomban.
Másodikos gimnazista lehettem, amikor a szüleim elváltak. Nem kötötték az orromra, de állítólag Apu megcsalta Anyut, bár az is közrejátszott, hogy Anya újra zenész akart lenni, mint fiatalkorában volt. A pert anyám nyerte meg, de fél éven belül már nem vele, hanem a Nagyival éltem, mivel ő turnézni kezdett. Igazából ez áldás volt, mert Mary nagyi sokkal több szabadságot hagyott nekem, mint a szüleim.
Ekkoriban már hiába próbálkoztam barátkozni, az iskolában az emberek elkönyvelte a Jégkirálynőnek, aki túl fontosnak, túl elfoglaltnak érzi magát ahhoz, hogy leereszkedjék másokhoz. Én pedig az első néhány próbálkozás után feladtam. Úgy döntöttem, megelégszem azzal, hogy időnként beszélek egy-egy ismerőssel a koncerteken vagy víváson, de attól még egyedül éreztem magam. Végül elfogadtam, hogy arrogánsnak tartanak, sőt úgy döntöttem megmutatom, milyen arrogáns is tudok én lenni. Úgy kezdtem el viselkedni, mintha mindenkinél fontosabb lennék, ha valakinek segítettem, tettem róla, tudják mekkora megtiszteltetésben részesítem.
Most önként temetkeztem a tanulásba, és amikor Anyu hazajött a turnéjáról, elmondtam neki, hogy tudom, jót akartak, de azt szeretném, hogy innentől kezdve meghozhassam a saját döntéseimet. Nem fogadta jól, de szerencsére a Nagyi az én pártomat fogta, így nem lett belőle nagy veszekedés, ellentétben azzal, ami akkor történt, amikor Apunak mondtam el ugyanezt. Természetesen ez komoly foltot hagyott a családi kapcsolataimon és két év szenvedést jelentett.
Ebben az évben kaptam meg a születésnapomra a Nagyitól a régi ezüstmedált és a láncát, amit azóta is hordok. Ez az egyik legfontosabb emléke, még az anyjától kapta és eredetileg, amikor meghal, Anyu örökölte volna, de úgy döntött, én megérdemlem, míg a lánya nem.
Ebben az évben volt az is, hogy néhány ember, akiket vívásról ismertem, elkezdték 'otthon hagyni' a tőreiket. Ilyenkor az enyémet kérték kölcsön, csak egy idő után nem kaptam őket vissza. Visszaszereztem őket, és szerencsére, amikor azt mondták, loptam, bizonyítani tudtam, hogy nem. Ettől kezdve senki nem számíthatott tőlem semmire. Csalódtam az emberekben és arra jutottam, nem érdemesek arra, hogy akár csak egy percre is leereszkedjem közéjük a fontosságom piedesztáljáról. Már nem voltam hajlandó mások gondjaival foglalkozni, csak az enyémekkel, nem segítettem másokra. Amit eddig tettek, nem felejtettem el, és nem volt véletlen, amikor az országos versenyre pont azok nem kerültek ki, akik. Persze, senki nem ért fel az én szintemre, de azért megérdemelték.
Ráadásul sokkal többet dicsérik az embert, ha az edzőtársai közül egyedül áll a dobogóra.
Néha még mindig tettem kivételeket, és segítettem, de csak ha én is jól jöttem ki belőle. Például az iskolában sorra kaptam a dicséreteket, mert segítettem a különböző ünnepségek körül.
Az utolsó két tanévben feladtam egy pár dolgot, például a koncerteket, hogy Mary nagyira figyelhessek, ugyanis újabb szívrohamot kapott, ráadásul később az érettségimre is készülnöm kellett. Nem voltam boldog tőle, hogy az életemet megint más határozza meg, de tartoztam ennyivel. Rajta kívül senkiért nem tettem volna semmit, ekkor már nem.
Miután leérettségiztem halasztottam egy évet. Ezt a szüleim közös vacsoráján jelentettem be. Állítólag Anyu már nem haragudott Apura, és ezt akarták megmutatni. Mindketten magukkal hozták a családjukat és békés együtt étkezésre számítottak. Nos, ez engem nem érdekelt túlzottan. Mielőtt befejezhettem volna a mondanivalómat, a szüleim egymásnak estek. Szidták a másikat, én meg leléptem.
Egyébként, Mary nagyi miatt volt, aki eltörte lábát. Addig is a vívóiskolámban segítettem be, időnként újra vállaltam egy-két koncertet, hogy legyen valami keresetem, mert abból, amit az évek folyamán összegyűjtöttem, nem kaptam semmit a rendezvényszervezői képzésemre. A Nagyi beszállt, amennyivel tudott, de a maradékot nekem kellet előteremtenem.
Szerencsére a család legöregebb tagja körülbelül a születésnapja előtt egy hónappal felépült, én pedig jövőre elkezdhetem a saját életem.
Egy nem meglepően borús napon Londonban kószáltam, amikor megláttam egy kis boltot, Anne nagyi boltja névvel. A kirakatban mindenféle ezeréves holmi sorakozott, így bementem, hogy valami ajándékot keressek a nagymamám születésnapjára. Ő mindig is rajongott az ’antik’ holmikért, ahogy ő fogalmazott. Szerintem, meg azért kedvelte őket, mert a fiatalkorára emlékeztették. De ezt két okból nem fogom megmondani neki: először is, mert aranyos, amikor örül az ajándékoknak, másodszor, mert illetlenség.
Ahogy beléptem, egy mosolygós arcú idős asszonyt láttam.
- Jó napot! – köszöntem neki, és éreztem, hogy én is elmosolyodom.
Elkezdtem átkutatni a boltot valami Nagyinak való ajándék után, de nem találtam semmit. Már távozni készültem, amikor megláttam valamit a szemem sarkából. Egy fátyol volt az, aminek nem tudtam meghatározni a színét. Ahogy odaléptem és végigsimítottam az anyagon, hihetetlenül puhának és selymesnek éreztem, mintha víz lenne.
A fátyol mögött észrevettem egy város makettet is. Igazából egyik sem volt Nagyi stílusa, de amióta észrevettem azt az anyagot, mintha valami külső erő vonzott volna erre. Hagytam, hogy a fátyol kihulljon a kezemből, és a maketthez léptem. Minden apró részletet kidolgoztak, annyira lenyűgöző volt, hogy beleszédültem.
Valóban szédültem, ez nem csak egy kifejezés volt ebben az esetben. A nyakamhoz kaptam ahol egy régi ezüst nyaklánc lógott, nagy medállal, amiben egy tükör volt, egyike Nagyi legféltettebb kincseinek, amit nekem adott, hogy szerencsét hozzon. Ezt nem adom!
Arra már nem is emlékszem, hogy ért a fejem padlót.
Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok: Alacsony, inkább aranyos, mint szép lány volt, kissé húsos alkattal, barna szemekkel, és állig érő, gesztenyebarna hajjal. A bőre napbarnítottnak tűnt, de igazából természetesen tejeskávé színű volt. Sokszor karikák ültek a szeme alatt a fáradtságtól.
- Mostani tulajdonságok: Közel 170 centijével még mindig nem egy óriás, de már nem is veszik el a magasabb emberek között. Karcsú, formás testet kapott az új világban, és elegáns légies mozgást. Narancsvörös haja hullámokban omlik le a háta közepéig, bőre hibátlan és világos. Nagy, macskaszerű szemeinek legbelső gyűrűje halványzöld, a középső sápadt arany, míg a külső óarany.
Belső tulajdonságok:
A valaha kedves lányt a megpróbáltatások elkeserítették, míg megesküdött, ha valaha alkalmat kap változtatni, fog. Most már önzőbb, csak akkor tesz bárkiért bármit is, ha cserébe kap valamit. Az arroganciát, amivel vádolták, elfogadta és magához ölelte. Azon, hogy egy intelligens volt, semmi sem változtatott, sőt, az élete okosabbá tette. Többnyire higgadt és összeszedett, de vannak olyan dolgok, amik még nála is sokkot vagy dühöt válthatnak ki. Gondosan ügyel arra, hogy legalább a felszínen örökké udvariasnak tűnjön, épp ezért képes a legrosszabb, leglenézőbb véleményt is egy bántó szó nélkül előadni, de aki eléggé figyel, ezen átlát.
Kedvencek: Szereti a zenét, az édességeket, a világos színeket és mindent, aminek szép hangja van. Kedvenc hangszere a zongora, kedvenc növénye pedig a borostyán.
Életcélja:
Mivel az életét a szülei irányították, ezért most ő akar irányítani másokat. E mögött csupán az az elképzelése áll, hogy ha elég magasra jut, nem vehetik el tőle a szabadságát.
Ezen kívül, vágyik arra, hogy szeressék, de ha ez nem működne, neki a rajongás is teljesen megfelel.
Egyéb:
Hatalom: Álom
Türelem: 1p
Elementaritás: 1p
Karizma: 1+2=3p
Zongora: 0p
Vívás: 0p
Főkarakter: -
Rólam:
Az FRPG jó írói gyakorlat, ráadásul kivezeti az embert a hétköznapi unalomból, szóval itt vagyok. Valamikor réges-régen, még oldalváltás, vagy mi előtt fordultam elő erre, amikor költözetek, elkallódtam. Azóta fejlődtem írás és türelem terén is. Jelenleg ezen kívül egy FRPG-s oldalon vagyok, ott angolul játszunk, soknyelvű társasággal. (Elég vicces.)
Alapvetően kedves vagyok, nem kifejezetten türelmetlen, sokat olvasok, írok, rajzolok. Rengeteg zenét hallgatok, főleg rockot vagy alternatívat. Ha elkezdek beszélni, akkor általában nehezen hagyom abba.
Meghívott: -
Részemről 
