Utazzunk most vissza az időben négy évet. Több mint egy fél milleniányi nyugtalanság és ellenségeskedés után a fajaink között tátongó rések a nyolcszázas évek elejére már lassanként összezárulni látszottak; s bár mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy ellentéteinket sem egy újabb, békésebb század leforgása, sem pedig kötelékeink - vagy talán inkább hídjaik közös erejű felépítése nem volt képes eltörölni, azt hiszem mindannyian büszkén kimodhatjuk: A nyolcadik század végéhez közeledve várakozásokkal, sőt reményekkel telve tekintettünk a kilencszázas évek kezdetére. A béke korának, a fejlődés idejének ígérete úszott a levegőben, olyan éveké, amelyek során a már leomlóban lévő falak, áttört határok talán átvonulhatnak a jelenből a történelembe. Jobb, biztosabb jövőt láttunk gyermekeink előtt, mint bármely kép melyet szüleink, avagy az ő szüleik láthattak előttünk az ő idejükben; egy életet egy olyan társadalomban, melyben minden lehetőségük adott lehet arra, hogy álmaikat egymás gátolása nélkül válthassák valóra. Valljuk be, négy évvel ezelőtt derülátón néztünk az elkövetkező évek elé.
Három éve, áprilisban megkezdődött a 21. századi emberek lassú, és mindmáig megmagyarázatlan átszivárgása társadalmunk sorai közé. A kezdetekben nyilvánvalóan senki sem szentelte nekik az általuk megérdemelt figyelmet, hiszen akkoriban leginkább egzotikus idegenekként tekintettünk rájuk. Jóllehet minden okunk megvolt rá - hiszen bármilyen gyakran is érkeznek ide (forrásaink szerint átlagosan naponta körülbelül egy új múltlakóról lehet szó) számuk még mindig messze elmarad a város gettóiban napról napra világra jövő éhező goblinkölykök számától - ez hiba volt, ráadásul egy olyan hiba melyet, bár a belőle adódó nehézségek már tisztán láthatóak, még ma sem orvosoltunk sikerrel.
Kormányunk rövidesen létrehozott ugyan egy hivatalt, amely elméletben segíti az újonnan érkezett “idő-bevándorók” beilleszkedését az utca polgárai közé, ám ezzel - érthető módon - nem sikerült megelőznie a lassan egyre nyilvánvalóbbá váló problémákat.
Csak most, évekkel az első érkezők után kezdünk ráébredni arra, hogy némi múlt évezredi életérzés és személyes emlék mellett milyen komoly változásokat hoztak magukkal ezek a múltlakók. Meglepően sokan közülük közülük őrjítő sebességgel indultak el különböző városállamok ranglétráján - kétségtelen, hogy nem a kedves olvasó nem szorul nevek megemlítésére, ezen múltlakók eredményességére tekintettel - minduntalan több befolyást és jogot követelve magának. Ha alaposabban nyomon követjük egyikük-másikuk életútját, szembeszökő mennyiséget találunk olyan ominózus esetekből, amelybe tisztességes, beilleszkedni vágyó polgár egész egyszerűen nem keveredik.
Feltehetjük magunknak a kérdést: Miért? A XXI.-i emberek kivétel nélkül felbujtók, és törvényen kívüli kalandorok lettek volna? Ennyire szokatlanak volnának számukra a társadalmi együttélés szabályai? A történészek szerint ez nincs így. Abban az időben legalább annyira határozott keretek között élt a civilizált ember, mint manapság. Annak pedig a nagy számok törvénye alapján igazán kicsi a valószínűsége, hogy csak a lázadó hajlamú emberek érkeznek volna hozzánk.
Az okot, amiért a múltlakók viselkedése lényegesen különbözik más, mai kultúrából érkező bevándorlókétól, a több mint nyolcszáz évet átívelő időugrásban találjuk. Ezen emberek számára nem csak a lakhelyük, környezetük változott meg, de az őket körülvevő kultúra is - az irodalom, a gasztronómia, a technológia, a zene: bármi, amiről csak társalogni lehet, és lehetett. Minden, ami az életük része volt, múlt lett, sőt, rengeteg belőle feledésbe is merült.
Ismereteik világunkról megkehetősen szegényesek, ezért a munkaerőpicon sem állják meg a helyüket. Kénytelenek alkalmi, megkérdőjelezhető legalitású munkákból fenntartani magukat. Ezek a munkák nem csak az adóhivatalnak, de a tisztességes polgároknak is kárára válnak.
Ezek után nem is meglepő hogy komoly nehézségekbe ütköznek a beilleszkedés során. A legtöbb múltlakú felnőtt, érett személyként érkezik hozzánk, és érthető módon szeretné megtartani eddigi életmódját. Ez természetesen lehetetlen; ám legtöbbjük ebbe nem képes belenyugodni és nem hajlandó átvenni azokat a számunkra természetes szokásokat, amelyek kultúránkat alkotják. Ez még talán önnmagában nem volna komolyabb probléma, ha azonban nem nem kívánnák többen közülük szélesebb körökben elfogadottá tenni magukat. Ahelyett hogy ők alkalmaszkodjanak új környezetükhöz, megpróbálják inkább az utóbbit magukhoz szoktatni.
S hogy mi ennek a módja? Ha a társadolmba nem tudnak beilleszkedni, hát föléhelyezik magukat. A gyors hatalomszerzéshez csupán gátlástalanságra van szükségük, és mivel a jelenlegi társadalmat nem képesek sajátukként kezelni, lelkiismeretfurdalás nélkül, sőt akár a tudatlanság védő pajzsa alatt gázolhatnak át bármin és bárkin. Talán azt gondolják, hogy ha hatalomhoz jutnak, talál jobban el tudjuk fogadni másságukat?
Nem állítom, hogy (mind) bűnözők lennének. Annyi azonban mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy komoly problémáik vannak a beilleszkedéssel. Mi - a kormány s a társadalom egyaránt - szívesen segítünk nekik, azonban ehhez együtt kell működniük. Ha jótékony figyelemmel követjük az életüket, oktatjuk őket, támogatást nyújtunk nekik és - ha radikális esetekben arra van szükség - rövidebb pórázon tartjuk őket, hamar mindannyiunk számára kedvező eredményeket érhetünk el. Reméljük, hogy elfogadják a segítő kezet, mert ha sikerül beilleszkedniük, kétségkívül sokat tanulhatunk tőlük a múltunkról s ezzel saját magunkról is.
Theodor Fergussen és Gerberon Altorn - 2900 szeptember 1. H’Sekirat Citizen no.31
