A Nap ragyogó fénnyel sütött be az ablakon. A kinti hótakaró olyan volt, akár egy gyémántpaplan, ami csak még jobban felerősítette a ragyogását. Halkan csusszantam ki a paplanból, hogy a testvérem ne ébredjen fel, aki a szomszédos ágyon szuszogott. Elmosolyodtam, ahogy ránéztem, a csokitortánk nyomai sötét bűnjelként díszelegtek az arcán. Én is az asztalhoz lopakodtam és vágtam magamnak még egy szeletet. Anya délutáni pihenőre küldött minket, de soha nem kellett komolyan venni. Arrébb toltam a négyest ábrázoló gyertyát és magamhoz vettem a tányért, majd visszakúsztam vele az ágyamba. Onnan bámultam a kinti szikrázó napsütést. Minden tökéletesnek tűnt, egy remek szülinapnak. Aztán meghallottam a zajt, mintha kiabálás lett volna... Óvatosan letettem a tányért az asztalkám szélére majd megindultam a hang irányába.
Az ajtóban megálltam egy pillanatra és visszanéztem a testvéremre. Kissé tartottam nekiindulni egyedül, hiszen olyan volt, mint a másik felem, mégsem hagyhattam itt... Elnéztem ahogy a sötét tincseken táncot lejt a napfény, már amik kilógtak a fejére húzott párna alól...
~ Nem, nem fogom felkelteni, had aludjon. ~
Lábujjhegyen lopóztam le az öreg lépcsőn, ami külön művészet volt egy ilyen darabnál, hogy mindezt hangtalanul vittem végbe. Hamarosan már meg tudtam állapítani, hogy a veszekedés hangjai a nappaliból szűrődnek ki. Ahogy közelebb értem, a szavakat is ki tudtam venni. Az egyik tulajdonosa anya volt, azt a perlekedő hangszínt, azt a dühödt tónust bármikor felismertem volna, mi is gyakran meg lettünk ajándékozva vele, ha rossz fát tettünk a tűzre. A másik azonban.... az is ismerős volt, nagyon is ismerős, de hirtelen nem tudtam kihez tartozik.
Aztán elértem az ajtóhoz, ami szerencsére résnyire nyitva volt. Akkor láttam meg Őt.... apát. Amint észrevettem ő is észrevett engem, nem tudom hogyan, de a kemény pillantás azonnal felém fordult. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy ott áll az ajtóban és engem figyel. Felém nyúlt és amint megérintett úgy éreztem egy hatalmas mélység tárul fel... majd magába rántott a feneketlen sötétség.... Felültem.
Zihálva néztem körbe a szobában, minden idegennek tűnt egy pillanatig. Aztán észrevettem az asztalon a tortánkat... és Gina szeletét a szekrényén.... A lépcső felől lépteket hallottam és ekkor láttam meg, hogy apánk belép, karjában a húgommal. Pislogtam párat, egy pillanatig még túl sok minden kavargott egyszerre a fejemben. Láttam apám szemében is a döbbenetet és még valami mást... valami hatalmas erő, tudás sugárzott abból a tekintetből, amint belenéztem úgy éreztem magába ránt...
Most nem ájultam el, habár legutóbb se én tettem meg. Néha még nem tudtam elválasztani az ikerhúgom álmait a sajátjaimtól, osztoztunk anyánk méhén, osztoztunk mindenen....
- Valóban úgy gondolod, hogy vele mindig megoszthatsz mindent, hogy mindig ott lesz melletted? - bámult apám a földöntúli fényekkel szikrázó kútba. Az alakja elmosódott volt, csak ahol a tündöklés beborította ott látszott kissé. De én is ködös voltam, mintha árnyakból faragtak volna...
- Mi ez a hely? És mit keresel itthon? Miért hagytál ott minket és miért...
- Elég Heather. Hogy miért hagytalak el titeket, azt majd megtudod, ha eljött az ideje. Akkor fel foglak keresni, de se előbb, se később. Több problémám lesz veled, mint a húgoddal úgy hiszem.
- Tessék? - néztem rá bután. Erre már ő is felpillantott és amikor a pillantásunk ismét találkozott, a válasza mázsás súllyal nehezedett a vállamra.
- Azért aki vagy, és azért, aki leszel. - simított el egy tincset az arcomból. A bőröm azonban mintha vele mozdult volna, egy árnyék vált ki belőlem, egy magas, kecses nő sötét árnyalakja. A hangja túl éterien gyönyörű, mégis füstös-rekedtesen hűvös volt.
- Aki leszek? Te is tudod, hogy mindenről te tehetsz. Te akartad, hogy megtanuljam a leckét. Megtanítottad nekem az élet által, hogy a testvéri kötelék mit sem ér. Hogy az ikertestvéred eldobhatja az arcotokat, hogy a lelke, ami kezdetben még kapcsolódott a tiedhez elszakadhat és azt sem fogja már tudni, hogy élsz-e vagy halsz, nem hogy közös álmokon osztozzatok... Igen, megtanítottad nekem, hogy a család nem ér semmit, hogy a vér vízzé válik, ha a mágia úgy parancsolja. A testvér testvér ellen fordul és tőrt döfnek egymás hátába, ha az érdekek úgy kívánják. Megtanítottad nekem milyen a magány, az elhagyatottság, a kitaszítottság... Megtanítottad, hogy ne bízzak senkiben, mert a saját vérem elárul, a leányom gyilkosommá válik, akit szerettem összetöri a szívem és más szerelméért dobja el az életét....
Az a keserű kacaj, ami az árnylény ajkát elhagyta oly szívbemarkoló volt, hogy azt vettem észre könnyek patakzanak az arcomon. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Az árnyék megvonaglott, aztán éreztem, hogy visszaolvad belém, mialatt beszélek.
- Nem! Ez nem igaz! A húgom mindig ott lesz nekem!
Nevetés.
- Igen? Milyen aranyos... Nagyjából egy évezred múltán megvitatjuk ezt! Emlékezz erre a percre és számolj be nekem arról, hol van a te édes húgocskád... Számolj be nekem arról hová lett a család, hová lettek a kötelékek... Azt hiszed egy testvér megsegít? Hogy a tiszta szívből fakadó szeretet átsegít a keserűségen?
Nevetés....
- Buta, buta kicsi lány... Porba aláznak, szétzúznak, elárulnak, a vesztedet áhítják. Egy jó tanácsot adok. Tépd el a vérség béklyóid, hunyd le a szemed és feledd el, hogy valaha is szerettél! Tépd ki a szíved és dobd el vele a láncokat, amik más emberekhez kötnek! Mert ha ragaszkodsz a vesztedbe rántanak... ha szeretsz elárulnak... ha hiszel és remélsz csúful átejtenek! Bizony pici lány, a testvéri szeretet illúzió csupán, amivel a gyengéket hitegetik! Majd meglátod....
Nevetés.....
Zihálva keltem fel a rémálomból. Az első dolgom az volt hogy átkúsztam Gina ágyába és bebújtam mellé. A húgom zavartan nyitotta fel a szemeit és álomittasan pislogott rám.
- Mi az Heather? - motyogta.
- Nem emlékszel? Hogy apa itt járt? Az álmunkra? Hogy lementél megnézni? Aztán elvitt magával egy kúthoz és láttam egy árnyéklányt és....
- Csss, inkább aludj. Megint túl sok könyvet olvastál. Már megmondtam, apa elment és nem jön vissza. Most pedig gyere, aludjunk. - motyogta, aztán a fejét a vállamba fúrta és hallottam a szuszogásából, hogy máris alszik. Én csak a plafont bámultam. Valóban álom lett volna csupán?
Vettem egy mély lélegzetet és elfészkelődtem a húgom megnyugtató közelében. Akkor láttam meg a leszelt tortaszeletet Gina éjjeliszekrényén...
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - zuhantam ki az ágyból sikítva.
