- Azt kérded, milyen egy báty? Hogy mi az?
Elmerengek a furcsa kérdésen, majd kis idő elteltével válaszolok.
- A báty talán olyan, mint az anya, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint az apát. Vagy... vagy átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi.
Elcsendesedem. Nézem a hatalmas pupillákat, melyek rám szegeződnek, miközben minden szavam elnyeli, hogy ezzel gazdagodjon.
Egyet értek azzal, hogy az információ hatalom, és akinek hatalma van, az gazdag, de valahogy nem tudom hova tenni ennek a csöppnyi goblinnak a vágyakozását. Hiszen neki is vannak testvérei. Az meg, hogy a múltban voltak bátyáim, mit sem jelent. Jelenleg nincs. Csak egy húgom. Revan!
Könnyed eleganciával emelkedem fel a kanapéról, hogy frissítő után nézzek a konyhámban. Teszek-veszek bent, közben félvállról kérdezem meg, hogy ő is kér e valamit. Pozitív válasza miatt, két pohárral térek vissza. Neki gyümölcslével teli poharat teszek le az asztalra. Sajátom míves kristálypohárba töltött mézédes vörösbor, melynek a színe annyira sötét bordó, hogy kedvem támad érett szőlőt enni.
Vágyam hamar meg is jelenik, a mennyezetből szőlőre jellemző fürtökbe alácsüggő formában. Ahogy kinyújtom felé kezem, egy emlékkép idéződik fel bennem.
Dübörög az emeleten lévő apró lábak hada. Erre én nem tudok mit tenni, csak felvonom egyik szemöldököm, mintegy kérdőn Gabrielre pillantva. Nem túl barátságosan.
+ Miért is adtam kulcsot neked? Miért? Miért? Hát nem ezért! +
- Ugyan már Hilary! Ne néz rám így kérlek.
Szőke fürjeimet kisöpröm arcomból, egy könnyed mozdulattal.
A velem szemben ülő csajszit most inkább nem faggatom, mert lerí róla, hogy nem igazán akar velem most beszélni, illetve senkivel sem. A sztorija kamu. Ezt még ÉN is észrevettem, akkor vajon ez a tökkelütött miért nem? Miért kellett nekem ebbe belekeverednem? Miért pont most?
- Kérlek Cicám, csak egy-két napig had maradjanak itt. Legyen szíved.
Továbbra sem igazán szólalok meg, mert még mindig ugyan azon a véleményen vagyok, mint amikor megérkeztem kor is, nagyon hamar megállapítottam, hogy nem!
Persze Gab tovább próbálkozik. Fűt-fát ígér nekem, csak, hogy a hétvégére itt maradhassanak a fedél nélkül maradt kis porontyok, anyukával egyetemben. Akinek volt mersze azt állítani, hogy a két csöppség igenis Gabriel gyermekei, és csak azért állt ezzel elő most, évek múltával, mert nincs senki más, akihez fordulni tudna. Most is csak ezért szólt a gyerekekről. Mert alapvetően "nem akart Gabriel életébe tiporni, hiszen ismeri, és nem maradt volna mellette ennek ellenére sem, és annyira szereti, hogy nem akarta pokollá tenni az életét. Bebörtönözni őt!"
És, hogy mégis miért kerültek most hozzám? Mert Gab másik nőt tart otthon, már teljesen előkészítette a terepet az új bigének. Ez még nem is lenne probléma, és segítenék is neki, hogy megússza az egészet, de most hétvégén tudja jól, hogy programom van. Verseny! Méghozzá nagyon nagy esélyem van a győzelemre, és nem kis summa üti a markom, ha megnyerem. Nem beszélve arról, hogy most kezd alakulni egy románcom is Patrickal.
Nem vagyok egy pénzéhes és fehérmájú csaj sem, de ha megnyerem a versenyt, meg tudom venni magamnak a lakást, és nem szólhat bele többet anyám abba, hogy elköltöztem. Patrick meg egy normális srác, vele lehetne egy normális kapcsolatom végre.
Be tudnám indítani a saját kis üzletemet is, és még ha jól okoskodom, akkor maradna is félretéve valamennyi a versenypénzből.
- Gab beszélhetnénk négyszemközt?
Kelek fel a konyhaasztaltól. Talán túlságosan is magam mögött hagyva a kedves énem, mert Vöröske megrezzen erre. Pedig tényleg nem vagyok egy szívtelen alak. Soha nem kaptam meg még azt a jelzőt sem, hogy zord lennék.
- Nyugi, mindjárt visszajövünk. Addig egyél egy kis szőlőt.
Tolja felé az asztalon lévő gyümölcsös tálat, amely tele van, érett szőlőfürtökkel.
Félrevonulunk az előszobába, hogy ne legyen fültanúja beszélgetésünknek a kétgyerekes anyuka.
Nem kertelek, és egyből neki szegezem a kérdést.
- Normális vagy? Mi a fenének kellene nekem ezt a csaj és a gyerekit pesztrálnom? Nem is a tieid a gyerekek!
Nem válaszol egyből, csak megfogja a vállaim.
- Tudom, hogy semmi közöm nincs a gyerekekhez, de kérlek, had maradjanak hétvégére nálad. Nincs másik hely, ahova el tudnám őket rakni.
Megpróbálom letolni magamról a kezeit, de ez csak azért sikerül, mert ő is engedi.
- Mondj egy jó okot, hogy segítsek.
Sóhajtok lemondóan, bár ezt ő belenyugvásnak véli, és rögvest átkarol.
- Köszönöm Életem!
- Hé, nem azt mondtam, hogy benne vagyok! Azt mondtam, hogy mondj…
- Igen, igen. Hallottam, de mivel én kérlek rá, ezért gondoltam ez elég. Hiszen te mindig segítesz nekem. Nem leszek hálátlan.
+ Persze! De akkor is! Mi lesz Velem?! Az én terveimmel? +
- Szükségem van a segítségedre. Nem kérhetek meg mást. Nem bízhatom másra a gyerekeket. Talán vigyem őket Brunóékhoz?
- Hogy én mennyire utállak ilyenkor!
Dohogóm az ölelésében. Nem látom, de tudom, hogy győzedelmes mosoly terül szét az arcán.
- Te vagy a legkedvesebb Húgom!
- Inkább az egyetlen.
- Pláne!
Elenged és már megy is a konyhába, hogy elújságolja a jó hírt Vöröskének, akit nem tudok, hogy hogyan is hívják. Talán Sintia, vagy Sally?
Belefordulok a folyosón lévő tükörbe. Csendben nézem tükörképem.
- Micsoda egy link alak vagy!
Vissza zökkenve a jelenbe mintha újabb tükörbe pillantanék. A kis lény feje, így a szemei is olyan közel van arcomhoz, hogy tisztán látom benne magam.
- Mara, kérlek mássz le rólam. Túl közel vagy!
Dörrenek egyet, mire sebesen eltűnik a kanapé mögött. Én erre csak a szememet forgatom.
+ Oh, Gab! Milyen más lenne minden, ha itt lennél! Jó lenne... +
