Általános
Karakter régi neve: Nora Rhiannon
Karakter új neve: Neferadynee
Kora: 24 év
Nem: Nő
Születési hely: Austin, Texas, USA
Születési időpont: 1988. szeptember 11.
Fátyolos város: Austin, Texas, USA
Faj: Angyal
Ha egész életedben azt hallod, hogy - már elnézést a kifejezésért - szart sem érsz, az általában negatív kihatással van a személyiségedre. Általában. Én csak megerősödtem tőle, mert bizonyítani akartam. Bizonyítani apámnak, anyámnak, az idióta bátyáimnak, esküszöm, még a szomszéd nénit is meg akartam győzni, hogy életrevaló vagyok. Hogy érdemes vagyok az ebben a borzalmas világban való létezésre. Végül is itt vagyok, nem? Igen, eljöttem. Nagy nehezen rá tudtam beszélni apámat, hogy hozzon el. Még mindig utálja, hogy nyomi vagyok. Jaj, ne szisszenj már föl, állandóan így hívnak, már nem zavar, látod, magamat is így emlegetem. Haha! Vicces! Bár jó sok idő kellett hozzá, hogy nevetni tudjak a nyomoromon.
Anyám és apám már két gyereket összehoztak előttem, nem volt nehéz összeereszteni magukat a harmadikra. Amilyen sokat hallom még őket most is az emeleten hangoskodni, akár lehetne egy kistestvérem is. De minden pénz a gyógyszerekre, meg a kezelésekre megy el. Szívás. A bátyáim, Zane és Logan, még egy normális, kispolgári családba születtek Texas szívében, Austinban. Anyum a helyi tévénél dolgozott újságíróként, apám pedig valami kütyüs boltban volt szakember. Volt még egy családtagunk Isten személyében, de nekem megvan a magam véleménye róla. Hiába próbálják elhitetni velem anyuék, hogy létezik, vigyáz rám, ha valóban szeretne és törődne velem, nem kényszerített volna ilyen elfuserált testbe.
Áh igen, az elfuserált testemről: koraszülött vagyok, valami gubanc volt velem meg az idegpályáimmal, emiatt alig tudom mozgatni magam. Tolószékben ülök egész nap, kivéve, amikor alszom. A lábam-karom olyan, mint egy szívószál, nem igazán fejlődtek ki teljesen, minek, úgyse mozognak kellőképpen. Ez még gyerekkorban vicces lehet, de huszonnégy éves fejjel már nem annyira, ugyanis még mindig a szüleid azok, akik lehúzzák a vécét utánad, mosdatnak, és ha kell etetnek. Természetes, hogy egy fiú sem kíván, nem hogy... nem hogy izé. Jaj, itt pirulok, kellett nekem ebbe belemenni!
Nos, miután kiderült, hogy sohasem leszek egészséges, és izomfejlesztő kezelésekre kell járnom, gyógyszereket kell kapnom, nehogy meg találjak fulladni valamikor, a szüleim kitalálták, hogy legjobb lesz eldugni a világ elől, engem, a szégyenfoltot a családban. Smithville-be költöztünk, egy pár ezer lelket számláló kisvárosba. Anyum a helyi újsághoz került, apu pedig munkanélkülivé vált. Isten és a bátyáim is jöttek velünk. Akkor Zane hét, Logan hároméves volt. A nagyszüleim Austinban maradtak. Dallasban van az egyik legjobb orvos Texasban, aki velem együtt több betegeket is kezel, a kezelésekre járva gyakran beugrunk előtte-utána a nagyimékhoz. És így teltek-múltak a drágalátos évek.
A srácok suliba mentek, lassan elvégezték. Rendesek voltak, azért vigyáztak rám is néha-néha, de nagyrészt apámra hárult ez a feladat, aki egyre jobban kezdett megutálni. Ó igen, sokszor mondták, hogy csak azért nem vállalták az abortuszt anyámmal – nem minthogyha akkor még tudhatták volna, hogy egy korcs leszek -, mert mégiscsak Isten akarata, hogy a világon legyek, bár azért ilyenkor mindig az orrom alá dörgölték, hogy tuti a Sátán gyereke vagyok. Szép, mi? Jaj, ne nézz, kérlek ilyen szánalommal rám, ez még így nem olyan vészes!
Én ugyebár otthon maradtam, közben vittek kezelésekre Dallasba, nem értem, hogy mi értelme volt elköltözni Austinból, közelebb van Dallas oda. Odahaza tanultam anyummal, és a szomszéd néni sokszor meglátogatott, ő próbált meg bevezetni a könyvek varázslatos világába. Ugyan, minek is próbálkozott? Egyedül a verseket szerettem hallgatni, hogyha a kezembe raktak egy könyvet, akkor egész nap el tudtam lenni a versek csodás birodalmában, még könyvet lapozni is megtanultam nagy nehezen!
Mégis... a számok birodalma fogott meg teljesen. Tudom, hihetetlenül hangzik, hogy egy magamfajta lány ebbe bolondul bele, de mindig is okosnak tartottam magam, szellemileg egészségesnek, csak egy undorító, torz, rossz testbe születtem. Mások azért nyavalyognak, mert fiú helyett lányok akarnak lenni, vagy pont fordítva. Én azért voltam olyan kétségbeesett világéletemben, mert tudtam, hogy mi mindenre lennék képes, ha nem lennék bebörtönözve ebbe a haszontalan testbe.
A matek végül a sakkozásig vitt el. Tudtam rendesen használni a logikámat, és csak egy-két szót kellett kimondanom, máris rakták a megfelelő bábút a kijelölt helyére. Sorra nyertem a helyi bajnokságokat, persze azért kisebb-nagyobb bökkenőkkel. Az út mindig macerás a csúcsig, de én már majdnem elértem. Szánalmas, de elmondható, hogy csupán ennyi sikerélményem volt egész eddigi életem során. Otthon nem igazán tudtak azzal mit kezdeni, hogy a gyerek sakkbajnok, jobban örültek volna, ha a) egészséges vagyok, b) ha az a) nem, legalább munkát tudnék találni. Ugyanis idővel a kezelések nemhogy olcsóbbodtak, de drágultak. Apum hiába keresett munkát, még mindig nem talált, anyum fizetése is elég kevéske volt ahhoz, hogy kényelmesen el tudjunk belőle éldegélni mellettem. Ám azonban megjegyezendő, hogy ekkortájt a b) vágyuk nem is teljesülhetett volna, hacsak el nem adnak... mit tudom én, mondjuk gyerekszínésznek. Ugyanis ekkortájt tizenkét éves lehettem. Aztán pedig elérkezett az ominózus tizenharmadik születésnapom, vagyis kilenc-tizenegy, és a New York-i Ikertornyok halála. Persze, hogy azért is én voltam a hibás! A Sátán gyermeke. Még aznap elvittek a paphoz gyónni. Hát hogyne, mit is kapjon a gyerek tizenharmadik születésnapjára? Hát mi lenne jobb egy templomlátogatásnál? Köszönöm, drága anyám, én is szeretlek.
Talán már kitalálhattad, hogy nem volt jó kapcsolatom anyámmal sem. Meg azt is, hogy beszédes se voltam soha. Nem is értem, mi ütött belém, hogy most így, ilyen lelkesen beszélek magamról. Talán azért van, mert Te meg akarsz hallgatni. A többiek szemében mindig csak egy valami voltam, ami felett lesütött szemmel elsuhantak az emberek. Amúgy a texasiak jó fejek. Nincs velük semmi baj. A szüleim felfogásával van inkább baj. Mert a nagyiék mindig egy normális emberként kezeltek. Mit sem bizonyít ez jobban, minthogy a tizenhatodik születésnapomon maguk mellé vettek. Még tárgyalás is volt! A gyámhivatal azonban hivatalosan is őket jelölte ki gyámjaimnak a hosszas, hónapos procedúra után. És amikor náluk voltam, minden rendben volt. Magántanárok jártak hozzám, tényleg rákészültem az egyetemre. Mérnökire akartam menni, az volt az álmom, hogy olyan gépeket tervezzek, amik megkönnyítik a hozzám hasonló emberek sorsát. Szép álom, mi? Hát, csak álom maradt. Ugyanis nem volt pénzünk a tandíjra, ösztöndíjat pedig minden próbálkozás ellenére sem tudtam szerezni. Teljesen összeomlottam.
Tizennyolc voltam, Európában - ó igen, tudom, hogy hol van, még az országait is fel tudom sorolni! - ilyenkor már felnőttnek számítottam volna. Mégsem tudtam megállni a lábamon, és mindenki számára tehernek éreztem magam. Ekkor fordult meg komolyabban a fejemben az öngyilkosság gondolata. Valahogy megoldani, hogy a gyógyszereim ne kerüljenek bele a szervezetembe... és máris meg van oldva minden. Mégsem tudtam megtenni. Gyáva voltam. Tovább örvendeztettem tehát apámat a létezésemmel. Mert bár a nagyiméknál laktam, továbbra is Apa vitt a kezelésekre, ugyanis a nagyszüleimnek nem volt autójuk.
Hogy valami értelmet keressek az életemnek, elkezdtem új hobbit keresni magamnak. Mi lehetett ez? A logikai játékok mindig is szórakoztattak, de most valami másra vágytam. A versekhez az olvasáson kívül nem értettem. Zenét szerettem hallgatni, de botfülem volt, és szörnyű hangom - már ha egyáltalán énekeltem. Kézügyességről meg persze ne is beszéljünk... Valami olyasmi kellett, amit szavak és mozgás nélkül kivitelezhetek, és még élvezem is. Annyira élvezem, hogy képes lennék egész életemben ezzel foglalkozni.
Hát, magam sem hittem el, hogy a divat felé fordultam. Sosem tartottam magam egy „öltözködős” lánynak, se nem „plázacicának”, de tudtam magamról, hogy jó színérzékkel voltam megáldva, és az ízlésemmel sem volt semmi probléma. De Zane akkori barátnője, Kate nagyon szépen tudott varrni, és addig győzködtem egy hirtelen ötlettől vezérelve, míg végül hajlandó volt követni az elképzeléseimet. Egy nagyon kis csinos pulcsit terveztem neki, mire megkérdezte, hogy esetleg egy-két barátnőjének is megvarrhatná-e ugyanazt a darabot. Örömmel fogadtam a lelkesedését. A kisebb öcsém, Logan webprogramozó és grafikus volt, gyorsan összedobott nekünk egy honlapot. Zane és Kate ugyan nem sokkal rá szakítottak, de a lány a mai napig nagyon jó barátnőm és üzlettársam. Talán az egyetlen igaz barátom. Ő ismer a leginkább, ő az, akinek bármit nyugodt szívvel elmondok.
Az internetes vállalkozásunk beindult, elsősorban egyszerű, de mégis különleges, kézzel varrt női ruhákat árultunk. Minden én terveztem, elegáns, szép színűeket, krémeket, zöldeket. Az arcom rejtve volt, Kate egyedül vitte a boltot ebből a szempontból, mert rettegtem, hogy furcsa külsőm miatt az emberek elfordulnának a termékeinktől.
Nem kerestem sokat, de legalább volt valamennyim. A bevételből a nagyszüleim rezsijébe szálltam be, de aztán, hogy ne terhelnem őket tovább, amikor felnőtté értem, visszaköltöztem Smithville-be a szüleimhez. A boltról nem nagyon beszéltem velük, csak annyit mondtam, hogy végre keresek valamit. A pénz azonban továbbra is a nagyiéknak adtam, a fölösleget eltettem, vagy épp szabásmintákat vettem Kate-nek, hogy utána azokat alakítsuk át. Végül Kate már alig bírta szusszal a rendeléseket, fel kellett vennünk még egy valakit. Sonja a legrosszabb rémálmom volt. Három évbe került, míg sikerült kitúrnia a helyemből. Nem vesztettem el az "állásom", de már ő tervezett. Én csak arra voltam jó, hogy rábólintsak a tervekre, de ha nemet mondtam, akkor is felkerült az oldalra a kész termék. Pénzt kaptam, de már nem eleget. Az eddigi viszonylag stabil életem tele lett feszültséggel, minek következtében az egészségem megromlott. A tartalékaimat kezdtem felélni, több kezelésre kellett járnom. Így jutottam el idáig.
Igen, most jövök Dallasból, kezelésen voltam. Örülök, hogy megtaláltál végül, és hogy megkerestél. Valóban képes lennél segíteni rajtam? Hogy? Hogy meggyógyulásék? Ugyan, ne kecsegtess ilyen ajánlatokkal, már megtanultam együtt élni magammal. Hé, hé! Ne! Mit csinálsz! Azonnal állítsd meg a székemet! Hé! Ne! Állj! Ne tolj keresztül a városon! Hova megyünk? Még egy lépés, és hívom a rendőrséget! Segítség!
Jaj, mi ez a hely? Szép itt. Rendben, lenyugodtam. Látom már, csak meg akartad mutatni nekem ezt a régiségboltot. Aranyos hely. Hogy mi a neve? Anne nagyi boltja? Hm. Minta már hallottam volna róla valamikor. Hűha, de szép anyag! Megnézhetném esetleg közelebbről? Milyen selymes. Azt mondod, Fátyolnak hívják? Hehe, találó név. És az ott egy város? Milyen érdekes...
*Kedves Mesélők, Rátok bízom, hogy ki volt ez az idegen, aki átjuttatta Norát a jövőbe. Engedelmetekkel, egyetlen tárgya a kerekesszéke lenne, melyen keresztül átgurul a XXX. századba.*
Külső tulajdonságok:
Furcsa, csúnya, és elgyötört betegsége miatt. Azonban arca nem volt ocsmány, barátságos barna tekintete mindig pásztázta a környezetét. A szomszéd néni pedig sokszor fonogatta hosszú, mélybarna haját. Magasságra olyan 150 cm körül lehetett. Törékeny volt, suta, és elveszett.
Mintha kivirágzott volna. Megkapta igazi testét, azt, amilyennek mindig is képzelte magát. Magas, 170-175 cm között van, alakja formás, de nem kihívó. Mézszín, egyenesszálú haját a napfény aranycsillogással hinti meg, különleges türkizes írisze megbabonáz. Ettől függetlenül nem rendelkezik csodálatos szépséggel, egyszerűen csak különleges. És egészséges, egészséges, mit a makk.
Belső tulajdonságok:
Csendes, szinte néma nő, s ráadásul prűd is. Harapófogóval kell kihúzni belőle a mondatokat, mert számára a beszéd energiaigényes feladat. Bizonytalan, önbizalom hiányos, ugyanakkor megvan benne a megfelelési vágy és a küzdőszellem, ami idáig segítette az életben. Nem egy bátor teremtés, de hogyha megtanulja, hogy mire képes immár, és hogy nem kell félnie az emberektől, talán megbékél, és kinyílik. Sztereotípiákat nem támaszt, hiszen nem akarja, hogy mások úgy érezzék magukat, mint ahogy ő sokszor tette. Szereti a meglepetéseket és a nevetést, és csillapíthatatlan kaland-, és tettvágya végre kitörhet belőle. Hiszen immár szabad, és azt tesz, amit csak akar, és nem szorul mások segítségére. Hogyha végre ráébred, hogy nem csúnya, talán hiúvá válik, hogyha pozitív visszajelzéseket kap, talán kinyílik a csipája.
Kedvencek: Versek, versek és versek ezer számban, logikai játékok, pasztell színek, olasz kaják, hús, hús és hús minden mennyiségben.
Életcélja: Élni, napról napra küzdeni a testtel, amiben lakik. Még mindig nagy vágya, hogy a műszakira menjen, de tovább szeretné folytatni a kis netes üzletét is. Tehát megszabadulni Sonjától. Hosszútávon az egyetem elvégzése, családalapítás. Valahogy megtanulni önállósodni, vagy keresni valakit, aki elfogadja így, és képes őt szeretni. Megszabadulni a családtól, és elnyerni a szeretetüket. Mert szereti őket. Kivéve egyet, Istent. Őt soha sem akarja viszontlátni.
Egyéb: Ugyebár az a bizonyos betegség. De ez már csak a múlt, bár még egyáltalán nem fogta föl, hogy egészséges. Szárnyairól egyelőre nincs tudomása, nem materializálódtak az átlépéskor.
- Transzformáció 2p;
- Igaztudás 1p;
(1/5)
Főkarakter: Alyátok
Rólam: Most komolyan?
Meghívott: A drága tükörképem.
