Peremvidék

[Caridwen]

A kontinens déli részén, ott ahol a szárazföld türelmetlen szeretőként olvad bele a tengerbe, megbújva a mocsarak és éles hegységek között van egy olyan sziklarengeteg, melynek üregeiben egy különös nép él. Elbújva mindenki szeme elől, távol a civilizációtól.
A hegy gyomrába egy csontkapun át lehet bejutni, de ezt a kaput is másik hegyek és erdőségek takarják.



Ha valaki átjut a kapun és felmerészkedik a sötét, homályos vérszín fénnyel megvilágított folyosókon, akkor az egy gyönyörű tetőrészre juthat, ahonnan egy távoli világra nyílik kilátás a mágia remegő fényével övezve.



A hegy gyomrába olyan mélyen, ahová pedig tényleg csak a beavatottak juthatnak el, ott szunnyad a kert, s talán valami ősi gonosz is ott alussza ősidők óta kényszerálmát.... Ez a kert az, amit Marduk kertjeként emlegetnek a beavatottak.

[Lynarin Seeragic]

*Előzmény - 2900. augusztus 30.*

/Ahogy kiléptem a Fekete Hintó ajtaján még mindig nem igen tudtam hová tenni ezt az egészet. Kicsit nyitva tartottam az ajtót, amíg Cain is kiszökkent rajta egy hatalmas fekete-kék csíkos tigris képében. Aztán ahogy bezártam az ajtót a lovak prüszköltek egyet és meglódultak. Néha elmélkedtem azon a dimenziók közti helyen, ahol a Hintó járt és pihent egészen addig, amíg nem hívtam, hogy szükségem van rá. Azonban a mágikus szerkezet most aludni tért és nekem különben is sokkal égetőbb problémáim voltak jelenleg mint a rémálombeli kocsika történetén merengeni.
Meg is indultam tehát keresztül a mocsáron. Megvolt a szépsége annak, ha valaki a Vizek Királynője volt. Könnyed léptekkel sétáltam a víz tetején, fittyet hányva minden természeti törvényre. Mondjuk ahol a mágia bekerül a képbe, ott nem illik semmin megsértődni. Cain is a nyomomban haladt, kinyitottam a képzeletbeli csapokat így az erő átfolyt belé is, a víz feletti hatalom közös volt, ahogy a lelkünk egy része is. A hátamra szíjazott tokban a Lélekfaló is megmoccan, de egy könnyed intéssel elcsitítottam, hiszen még nem jött el az ideje.
Nos de azt hiszem ott tartottam, hogy hogy is kerülök ide? Végülis nem természetes, hogy a fekete sidhek királynője néha fogja magát és nekiindul mocsártúrázni a hasában az egész sidhe faj reményeként emlegetett kis szörnyikével amúgy majdnem egyedül? Nos jó, bevallom a dolog még hozzám képest is furán kezdődött.
Éppen a kertben ücsörögtem és edzeni készültem Cainnal meg a Lélekfalóval, mert ez az egész erőelszívós egymás fejében-erejében-lelkében babrálás elég veszélyes cucc volt és nem szerettem vaktában tüzelni vele, amikor az egyik bokor mögül előlépett egy nő. Nos annyira vagyok jó uralkodó, hogy ismerjem azokat akik a Holdfényes udvarban élnek, ha más nem, hát arcról, de ez a nőnem volt köztük... nem volt sidhe, de még a szolgálók között sem volt.
Udvariasan meghajolt, majd beszélni kezdett./
- A Nagyasszonyunk üdvözletét hozom önnek Árnyak és Vizek Királynője. Kérem fogadja töredelmes bocsánatkérésünket, amiért ily szemtelen módon betolakodtunk az ön felségterületére, de szorít minket az idő. A nevem Anna, azért jöttem, hogy meghívjam a Peremvidékre, ahol a nagyasszonyunk beszélni szeretne önnel. Mi rengeteg kérdésére választ tudunk adni, amik most foglalkoztatják.Gondolja meg jól. /mondta nyugodtan. És ekkor megérezem a felszikrázó mágiát. A gyermek volt az, mintha kinyúlt volna a n felé... egy pillanatra döbbenetet láttam a csinos arcon, de profi módon egy pillanat alatt rendezte a vonásait és kámforrá vált.... Csak pislogtam, azt se tudtam mi a fene volt ez. A nő sehol, mintha itt sem lett volna, csupán egy darab papír marad utána... Felvéve a cetliről kiderült hogy térkép.
Igen, ez egy nagyon gyenge, nagyon gyanús és borzasztóan felelőtlen dolog, az ösztöneim mégis azt súgták jönnöm kell. Így hát itt voltam, caplattam át a mocsáron a térképen jelölt x felé, úgy hogy azt sem tudtam miért jövök igazán./
+ Zseniális Lynarin, igazán felelős uralkodói cselekedet.... +
/Azonban a gondolataimból hamar kizökkentett, amikor valami közeledő jelentős mágiát észleltem. Jól begyakorolt mozdulattal rántottam fel a pajzsaim, mire a mágia bent szinte elviselhetetlenül erősre növekedett. Cain idegesen tekergett a lábaimnál, éreztem a belőle áradó feszültséget, mintha a sajátom nem lett volna elég.../
- Örvendek, hogy végül eljöttél. /A hátam mögül felcsendülő hangra majdnem szívrohamot kaptam./
+ Nem lopódzhatott mögém! Azt biztos megéreztem volna! a jelenlétét, az illatát, a szívverését... valamit érzékelnem kellett volna! +
/Zavartan és idegesen fordultam a nő felé, aki csak mosolygott, majd kecsesen intett, hogy kövessem. Csupán egy pillanatra haboztam, de ha már eljöttem eddig nem volt visszaút. Elindultam tehát a nő után, aki meg fogtok lepődni, nem hagyott nyomot maga után a mocsársaras süppedős földjén.../

(244)

[Caridwen]

*Előzmény - Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Namaah őszintén felnevet a szavaidra, majd cinkos mosollyal ennyit mond./
- Ő ért téged. Ha a megfelelő lépcsőre eljutsz a beavatásban már te is képes leszel beszélni hozzá... /simít végig a ló nyakán, aki máglyaként izzó szemeivel téged figyel, majd leszegi a fejét, mintha biccentene. Aztán hátralép, a társával együtt felágaskodnak, majd néhány perc múlva már kitárt szárnyakkal vitorláznak az égen, a furcsa vijjogás egyre jobban távolodik. Ketten maradtok a márványúton, de még mindig érzed a repülés okozta adrenalint./
- Gyere, már várnak ránk. /int neked, majd megindul a csontkapu felé.
Ahogy közelebb értek a látvány még magával ragadóbb, még sokkolóbb. A csont egészen simára van csiszolva, néhol koponyák üres szemgödrei figyelnek téged, mintha figyelemmel kísérnék az utad befelé.
Amint átléptek a kapun csak a végtelen sötétség marad. Ugyan valamennyire érzékeled, hogy egy lépcsőn haladtok felfelé, de a falon néhol elhelyezett fáklyák sötét lángja édeskevés hozzá, hogy optimálissá tegye a látási viszonyokat. A szinte feketének tűnő tüzek csupán annyira elegek, hogy kivedd a kontúrokat és ne teljesen vakon botorkálj felfelé a lépcsőn.
Aztán egyszer csak minden megváltozik. Ahogy felértek a kőlépcső fehér márványba torkollik. A folyosóról több ajtó nyílik, de Namaah tétovázás nélkül vezet tovább az egyikhez, csupán amikor kinyitja az egyiket, akkor látsz meg valami eddig számodra ismeretlen érzelmet az arcán. Döbbenetet. Egy pár pillanatig meg se moccan, aztán ismét életre kel, és int neked, hogy menj be./
- Itt várj, hamarosan érkezik, aki eligazít. /mondja beljebb tessékelve téged a meditárrán hangulatot árasztó várakozószobába.

Aztán be is zárja az ajtót, amint belépsz. Ha szemügyre veszed a termet talán csak másodikra tűnik fel a szoba egyetlen sötét sarkában ücsörgő fiatal nő. Ott sincs túl sötét ugyan, de egyértelműen több az árnyék, mint bárhol máshol, ahová besüt a ragyog napfény. Jöttödre a nő felnéz, te pedig belepillanthatsz egy újabb különös szempárba. Az ezüst-zafír-obszidián gyűrűk mintha felszikráznának a szoborszerűen gyönyörű, ám hihetetlenül hideg márványfehér arcban, amit csak még kontrasztosabbá tesz a fekete ezernyi árnyalatában tündöklő földig kígyózó hajkorona. A lábánál ekkor veheted észre a hatalmas tigrist, akinek bundája fekete rajta kék csíkokkal a szeme pedig pont ugyan olyan mint a nőé. Mindketten téged figyelnek, de mintha szobrok lennének csupán meg sem mukkannak. Pont olyan álomszerűek, mint minden, ami most történt veled./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Köszönet és viszlát keverékeként viszonzom a hátasom biccentését, majd hátrálok néhány lépést ahogy a pokolparipáink szárnyra kapnak. Figyelem ahogyan néhány perc alatt fekete pontokká zsugorodnak és eltűnnek a látóhatáron, majd követem kísérőmet a kapuk felé. Legbelül érzem hogy hiányzik valami, de már csak akkor, amikor egy rövid lépcsősort magunk mögött hagyva majd' közvetlenül a kapuk elé értünk döbbenek rá mi az.

A szél. Egy sziklás, kopár hegy tetején vagyunk, ahol legalább némi szellőnek folyamatosan fújnia kellene; de a levegő meg sem moccan. A csönd olyan mintha katakombák mélyén járnánk, habár még talán annál is magasabban vagyunk mint az áttetsző utca volt a városban. A szél, a hang, a fény: mind-mind ugyanolyan halott, akár a fekete márvány, amin járunk.

A kapu csontjai nem halottak. Nem is élnek; valami a kettő között. Figyelnek. Őriznek. Emlékeznek. Találkoztam már ilyennel, bár ott nem állt ki nyíltan, csak rejtőzködött az élő halál; egyik alkalommal Párizsban, a Père Lachaise temetőben. Egy borongós napon voltam ott, pár órával zárás előtt. Kevesen látogatták rajtam kívül aznap, ha látogatták egyáltalán. A kripták ajtót vesztett, sötéten tátongó boltívei hangtalanul figyeltek, mint valami kívánatlan betolakodót, a rég-feledett nevű sírok, melyeket elhagytam, utánam fordultak. Egy kőangyal szótlanul nézett a magasból. Tudtam hogy azon az esős alig-élő napon nem kellett volna ott lennem.

Felfelé indulunk. Az éji lépcső olyan akár egy utazás álmokon keresztül; időnként jelentésüket vesztett fények suhannak el mellettünk, futó pillanatokra sötét sziluettekké téve mindent amire rávetülnek, de mire az árnyékok alakot nyernének, eltűntek mögöttünk. Lépéseink zaját elnyelik a falak. Gyakran botladozom a sötétben.

Majd amilyen hirtelen jött, oly hamar múlik is az álom. Az éjfekete márvány nappali fehérré lesz, s a lépcső egy folyosóba torkollik, amelyen jobbra is, balra is ajtók nyílnak. Úgy tűnik kísérőm pontosan tudja hova visz, legalábbis erre következtetek a határozottságból amivel kiválasztja az egyik ajtót a sok közül. Kinyitja.

A szobából áramló napsugarak elsőre elvakítanak a sötét lépcsőút után. Pár pillanatig eltart, amíg a szemem hozzászokik az erős fényhez; de mintha egy másodpercig valami szokatlan kifejezést lánék az eddig oly határozott női arcon. Kétség? Hitetlenkedés? Nem tudom. De mindez csak a pillanat műve, és már el is tűnt. Utasításait követve a szobába lépek, s épp azt akarom mondani "Köszönöm." de a szó a torkomra forr.

A szoba nagyobb, mint arra az ajtó méretéből következtettem volna - persze a szoba semmiben sem hasonlít az abba vezető ajtóra. Sokkal inkább illene egy olasz vagy francia sokcsillagos szállodához, bár kétlem hogy sok szálloda rendelkezne hasonló szobával. Minden élénkzöld, és üveg és márvány; a közepén egy asztal áll, amiből alacsonyabb pálmafák nőnek, s körülötte kényelmesnek tűnő fehér fotelek és szófák. És az egyiken ül valaki.

Kinézetére emberibb mint kísérőm volt, ám éppen emiatt valahogy sokkal álomszerűbb nála. Sötétkék szeme, sötét haja és márványszín bőre miatt olyan hatást kelt, mintha egy görög istennő szobra elevenedett volna meg; emberfelettien gyönyörű és halálosan hideg. Persze kísérőm bőre is fehér volt, s mégis forró, de ez most valami más. Valami egészen más.

Hirtelen rádöbbenek hogy nem vagyunk egyedül a szobában; a nő lábánál egy tigris fekszik, aki olyan mintha a nőt öntötték volna tigrisbe; felséges és hideg. A rám irányított szótlan figyelemtől zavarba jövök./

- Öhm... Khm, akarommondani jó napot. /Lesütném a szememet, de valahogy nem tartom jó ötletnek tekintve hogy a tigris figyelme feszülten függ a szememen és hogy közte és köztem alig lehet két-három méter./ A hölgy akivel jöttem -/A jobbommal a hátam mögé mutatok, azután rádöbbenek hogy már nincs itt, úgyhogy leteszem a kezem./- azt mondta várjak itt.

(46)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Szótlanul követtem a nőt be a furcsa barlangokba a csontkapun át. Egy szavam sem volt, de kételyek örvénylettek bennem, mind vad vizű hegyi folyam. Igazából magamnak sem tudtam teljesen megfogalmazni, hogy mi volt az, amiért igent mondtam erre az őrült ajánlatra.../
+ Csak azért, mert valaki azt mondja tud válaszolni a kérdéseimre, nem jelenti azt, hogy tényleg tud.... hová lett a gyanakvásod Lynarin? +
/De a kocka már el volt vetve. Ugyan még visszafordulhattam volna, hiszen senki nem kényszerített semmire, csupán a makacs fejem. Ha már belevágtam valamibe soha nem léptem vissza. Ilyen voltam, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Tehát csak csendesen haladtam fel a lépcsőn, Anna és köztem Cainnal. A tigris még nálam is halkabban haladt, puha tappancsai semmi zajt nem csaptak, azonban ez afféle tüntető némaság is volt egyben. A lélekköteléken át éreztem mennyire neheztel rám. Persze ez azért volt, mert féltett, de akkor is, nem szerettem ha felülbírálják a döntéseim. Ezt egyedül én tehettem meg. Logikátlan teremtmény lennék? Nos ez több mint valószínű... De uralkodóként igen kevesen kérdőjelezték meg a szeszélyeim. Cain se szólt egy szót sem, csupán tüntető némasággal kísért.
Amint felértünk a fehér folyosóra kísérőm egy szobába vezetett és ott hagyott hogy várakozzak.... először köpni-nyelni nem tudtam haragomban./
+ Nem elég, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk iderángatnak, még meg is váratnak? Mégis ki a fenének képzelik ezek magukat?! És mégis kinek képzelnek ENGEM?!? +
/A nő az udvarias köszönés után bezárta az ajtót így szerencséjére nem fojtották meg a szobában életre kelő árnyékcsápok. Egy darabig fel-alá mászkáltam dühöngve és tombolva, aztán tüntetően bevettem magam egy sarokba árnyakkal elviselhetővé tompítva a fényviszonyokat./
+ Egy napfényes szobába hagynak várakozni egy félvámpírt..... ez újabb sértés akar lenni? Ha nem is öl meg bosszantó és borzasztó kellemetlen. +
/Már majdnem elfüstölt az agyam olyan haragos voltam, amikor nyílt az ajtó... a nő döbbent arcát elnézve volt egy olyan érzésem, hogy nem értem jött. És igen, amikor beterelt egy szerencsétlen fickót a gyanúm igen hamar beigazolódott...
Egy darabig csak fortyogó dühvel bámultam. Aztán szép lassan sikerült magam lenyugtatni, hogy nem ő tehet erről az egészről, és ha átharapom a torkát egy ismeretlennek dühömben, azzal aztán semmi nem oldódik meg.
~ De azért valld be piszok jól esne.... ~
/A Lélekfaló gúnyos hangjára a fejemben fittyet se hánytam. Lenyeltem a haragom és próbáltam összekaparni minden uralkodói eleganciámat. Egy kecses mozdulattal felálltam, átlépve Cainon és hangtalanul odasétáltam az idegenhez. Aztán üdvözlésre felé nyújtottam a kezem. Árnyak hullámzottak a fehérnél is fehérebb bőröm fölött, és elnézve olyan törékenynek tűnt az egész csontozatom, mint minden sidhenek, de ott motozott a tudatom peremén, hogy egy mozdulattal eltörhetném az idegen csontjait, ha akarnám. De ez csak a Lélekfaló tudatomba szivárgó agressziója volt.
Ha elfogadja a kézfogást röviden de határozottan kezet rázok vele, az én fagyos kezemhez képest mindig szokatlan mások bőrének melege, mely alatt érzem a tenyeremen az erek halvány dübörgését, ahogy a szív szerteszét kergeti a vért benne. Aztán úgy döntök innentől fogva már illetlenség lenne kukán állni./
- Jó napot önnek is. Gondoltam, engem is bezsúfoltak ide. De ha még soká váratnak hát megnézhetik magukat. /szűkültek össze a szemeim kissé és tudtam haragtól egy pillanatra réz-rubin-obszidián fénnyel izzanak fel a szemem gyűrűi, mielőtt visszatérne a tenger kékje./
- Mellesleg Lynarin Seeragic vagyok, az Árnyak és Vizek Királynője. /mondtam ugyan azon a kimért, hűvös, jeges csengettyűként zengő hangon, ilyen amikor a sidhe varázs már a szavaiba is belevegyül az embernek./
- Szerintem jobban jár ha helyet foglal, van egy olyan érzésem, hogy vendéglátóink szeretnének az őrületbe kergetni minket. /mondtam kissé haragosabban és visszasétáltam a helyemre. Megcirógattam Cain füle tövét, mintegy a magam nyugtatására, majd a pillantásom ismét a fickóra függesztettem./
- Maga mi járatban errefelé? /kérdeztem hátradőlve rezzenéstelen pillantással. Ha már várattak, talán legalább valami információval gazdagabb lehetek ettől az idegentől. /

(245)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A kézfogása kemény, határozott s emellett jegesen hideg. Valóban, mintha csak márványból volna. Az árnyékok különös játéka fehér bőrén ugyancsak a márványba fagyott hullámzó árnyalatokra emlékeztetnek; s ha nem épp mozdulataitól függően tűnnének el s jelennének meg újra, valóban egy eleven szobor hatását keltené - bár állítom nincs oly szobrász, aki akár csak hasonlót is képes lenne alkotni.

Egyenes, közvetlen beszédstílusa meglep, de persze aki élő szoborba öntött istennőkkel társalog, számítson rá hogy meglepetések érhetik - s bár kétlem hogy istennővel beszélnék, kétségtelen hogy uralkodáshoz van szokva. A hangja csengő, magával ragadó, ő maga pedig lenyűgözően temperamentumos. Még így is, hogy látszólag egy csepp vér sem folyik az ereiben. Egy pillanatra eltűnődöm hogy vajon mi munkál valakiben, ha a vére nem folyik, szíve nem dobog többé...

A gondolatban azonban megzavar ahogy meghívóink említésére mélykék írisze vörösen izzik fel. Kétség nem férhet hozzá; bár én napfénnyel szemben, ő annak háttal áll, tisztán láttam ahogy a szemszíne egy pillanat erejéig haragos skarlátra vált. Eszerint ahogy kísérőm, ő is sötét belső világot rejteget. Persze ki nem?

A neve egyetlen nyelv neveire sem hasonlít, amit ismerek. Címei akár ő maga; hangzatosnak ám valótlannak tűnnek, de ha ránéz az ember, nem tudja nem elhinni hogy léteznek. A hangja kellemesen cseng, s valahogy meggyőző erejű. E név mellett viszont az általam használt hangzása.../

- Ööö... örvendek. A nevem Chrisotoph. Egy időben sokan szólítottak professzornak, de nem hinném hogy ez hiteles cím volna. /Magam sem tudom hogy az utolsó mondatot komolyan vagy viccesen akartam hozzátenni. Végül magamban a komolynál maradok, tekintve hogy a vicceskedés az utóbbi éveimben nem volt szokásom.

Felszólítására bólintok, és keresek egy ülőhelyet megfelelően udvarias távolságban az árnyak és vizek királynőjétől és megfelelően biztonságos távolságban "kis" állatától - habár kétség sem fér hozzá, ha akar egy ugrással le tud teríteni bárhol is legyek a szobában. Látszólag nyugodt, de persze az uralkodók épp akkor a legveszélyesebbek amikor épp nyugodtnak tűnnek. Azonban magamon érzem a királynő tengerkék íriszét, így -ha kissé feszélyezve is - leveszem a tekintetem a tigrisről, és a szemébe nézek.

Felmerül ugyan bennem, hogy újfent megpróbálom titokban tartani ittlétem valódi okát - bizalmatlanságból, vagy talán hogy ez egyedül az én belső, titkos tüzem legyen - ám aztán rájövök hogy semmi értelme nem volna. Ha a kísérőm igazat mondott, ahhoz hogy Annához jussak minden elképzelhető segítségre szükségem lesz, bármily erőt és kitartást is ad Anna létezése, a tudat hogy a hegy tetején, a labirintus után, a sárkány mögött a torony tetején vár rám. S ha lovagi küldetésem van, mi lehet jobb egy királynő segítségénél?

Egy pillanatra már-már elmosolyodnék, amikor a buborék kipukkad és az ég újra beborul. Bármily boldog, bármily elszánt is legyek, egy dolgot soha nem szabad többé elfelejtenem. Ez nem egy mese. A szereplők számára sosem az./

- Keresek valakit./ Ez lassanként a jelmondatommá válik. De sokminden benne van./ A neve Anna. Ide - /Intek körbe./ - Azért jöttem hogy a próbák kertjébe jussak, ahol a beavatásom fogja kezdetét venni./ Végiggondolom még egyszer amit mondtam, de tömören valóban ennyi. Nem is hangzik olyan soknak./ - És ön, öhm... királynői felség?

(47)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A bemutatkozására kissé felvont szemöldökkel félrebiccentem a fejem. A mozdulatban ott van a ragadozó aki a prédája után fülel, de most csupán az enyhe elgondolkodásom fejezi ki. Nem tudom eldönteni, hogy most csak viccelődik velem, vagy komolyan ez lenne a rangja.... + egy időben? + rebben át tétova szárnyakkal a gondolat a fejemen, de mivel felettébb unatkoztam, és a szituáció feletti frusztrációm valamivel le kellett vezetni, így kimondtam a bennem bujkáló kérdést./
- Egy időben így szólították? Mostanra miért nem, talán már nem tanít? /figyeltem érdeklődve az arcát. Mily szomorú, ez az egyszerű kis halandó volt jelen pillanatban minden szórakozásom.... Jobb lesz, ha hamar megérkeznek az itteniek, vagy elvesztem a türelmemet...
Közben tettem egy újabb próbálkozást, hogy feltérképezzem a helyet, kinyúltam a mágiával, megpróbáltam körbetapogatni a helyet, de a szoba falai olyan masszív akadályt jelentettek, amit csak több erő ráfordításával tudtam volna legyőzni, ehhez pedig nem volt kedvem, ráadásul túlontúl feltűnő lett volna. Azonban volt valami, ami még ennél is jobban frusztrált, a szobán kívüli árnyak nem feleltek a hívásomra... olyan volt, mintha a kinti sötétség valaki máshoz tartozna... soha nem találkoztam még ilyesmivel. Illetve egy-egy kósza árnynál talán, az alacsonyabb rendű nemeseknél, akik nálunk éltek, és az egyémhez hasonló isteni hatalommal bírtak, de ekkora mértékben nem... főleg nem úgy, hogy el ne dobták volna mesterük, ha az uralkodójuk hívja őket! Tehát valami nagyon nem stimmelt ezzel a hellyel, én pedig csak ültem és vártam, hogy besétálhassak az oroszlán torkába.
Ingerült tűnődésemből a férfi szavai zavartak fel. Látszólag persze végig rá figyeltem, az udvarban megtanultam, hogy bármilyen arcot képes legyek mutatni a körülöttem állóknak. Egy idegen számára az udvarias megfigyelő tökéletes volt. Persze fél füllel végig figyeltem, a másik, ami miatt ennyi ideig életben maradtam, hogy megtanultam meghallani a fontos információkat látszólag értéktelen szövegek közül is./
- Próbák kertje? Beavatás? Nos be kell vallanom ez felettébb érdekesen hangzik... + És Anna mi? Lehet, hogy ez a férfi azt a nőt keresi, aki engem idehozott? Hmmm a dolog mégiscsak kezd egy kis színt ölteni. Így máris jobban szeretem, hogy több ütőkártya van a kezemben és nem csak a sötétben tapogatózok... +
/Láttam, ahogy Cain is felkapja a fejét, elég volt a saját szemeim másolatába néznem, hogy lássam a mágikus lény is érdeklődik a dolog után. Érdekelt volna ő mit tud ezekről, amiket a férfi említett.... elvégre aki az ősidőktől fogva él ezen a világon, ahhoz még börtönbe zárva is azért csak el-eljutott valami információ... ha pedig Cain még szabadsága idején hallott ezekről, akkor még érdekesebb az egész... sőt még belegondolni is szédítő./
- Lynarin, hívhatsz Lynarinnak, ugyanis jelen pillanatban én is egy személyes ügy miatt vagyok itt, választ várok néhány kérdésemre... /tűnődtem el egy pillanatra./
+ És ezek a kérdések egyre csak szaporodnak... +
- Egyedül az alattvalóim azok, akiktől megkövetelt, hogy a rangomat használják, ha hozzám szólnak, de ez sokkal idősebb hagyomány nálam, megváltoztatni tehát nem is fogom. /mondtam nyugodtan végigsimítva Cain fülén. A tigris felém fordította pofáját, de az elméjét továbbra is makacsul elzárta előlem, sőt még erősebbnek éreztem a torlaszt, mint eddig, mintha el akarna rejteni valamit....Hmmm ez egyre érdekesebb./

(246)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

- Nem, valójában nem tanítottam soha. Legalábbis semmiképp sem hagyományos értelembe véve. /Hagyományos értelembe véve hazudtam és játszottam. S mivel jó hazug voltam, s jól játszottam, az emberek nem bánták hogy nem mondtam nekik igazat. Szerették a bölcs meséket, a kerek, cukrozott valótlanságokat, s szerettek az álmaimba menekülni. A kedvükért én pedig eljátszottam a bölcset, megédesítettem a kihűlt, száraz valóságot és megnyitottam előttük az álmaimat. Tettem mindezt könnyedén, hiszen Anna után nem éltem többé igazán, és a világ elmosódott, esős szürkéjében a mesék s a hazugságok, az életet eljátszani egy-egy pillanatra fellobbanó gyufaszál-lángot jelentettek nekem is. Kevesek ugyan ahhoz hogy átmelengessenek, de szépek .

Eszerint ő sem tud többet arról ami rám vár, mint én. Persze az első benyomásom a királynőről azt sugallta hogy kísérőmhöz hasonlóan ő sem fogja nyíltan megosztani velem, mennyit is tud - elsőre legalábbis nem. Kérdés, hogy vajon Annáról többet tud-e mondani, mint amit éjszín-szemű kalauzom eddig elárult. Kérdés hogy segít-e egyáltalán a felé vezető úthoz, ha a pártfogását keresem.

Közvetlenebb, sokkal közvetlenebb mint arra számítana az ember egy... királynőtől? De ez alatt a közvetlenség alatt van valami más is, valami több, mint "átlagos" heves temperamentum. Valami elzárt, elfojtott düh, de annál kevésbé tapintható. De talán egyenlőre nem is fontos./

- Rendben... Lynarin. /Nem tudom kit tegeztem utoljára, de régen történt. Talán ezért tűnhetnek... khm, Lynarin közvetlen, barátságos gesztusai túlontúl hevesnek. Forró máglya a bennem égő jéglángok mellett.

A köztünk beálló csöndet úgy érzem nekem kellene megtörnöm./ - Igazán királynői állat. - /Bólintok óvatosan a Lynarin lábai előtt fekvő tigris felé. /- Rendkívül... nemes természete van. Honnan származik?

(48)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Christoph szavai visszarántanak a gondolataimból, de nem bánom, egy kis figyelemelterelés nem árt, mielőtt megőrjítene a várakozás. Ismét végigsimítok Caleb fején, aki most a férfit figyeli, nem túl barátságos pillantással. Érzem a feszült vibrálást az állat felől. Nem a férfival van gondja, de valami mégse stimmel. A mosolyom enyhén kárörvendő, ahogy megszólalok, de ez a makacs ragadozónak szól, aki elzárta előlem az elméjét, nem a férfinek, akihez a szavaimat intézem./
- Inkább királyi, igaz Cain? Mellesleg egy börtönből, ahol a világ teremtése óta raboskodott. /közöltem könnyed mosollyal a pillantásom a férfiéba fúrva. Néha kissé morbid a humorom, de érdekelt a reakciója. Szerettem megbotránkoztatni az embereket, egyre inkább, de egyre nehezebben ment, ha már semmin nem lepődtek meg. Néha jó volt a friss hús, aki nem ismert.
Erre már Cain is rám pillantott, egy percre haragot láttam a saját szemeim hasonmásában, aztán pár pillanatba telt, mire a tigris vonalai elmosódtam, mintha csak egy festmény elhomályosult volna... aztán a kékes bunda alól hófehér bőr és a fekete ezernyi árnyalatában tündöklő haj bukkant elő, ahogy a tigris egy pillanat alatt felvette az emberi alakját. Magas volt és erős, de kecses, volt valami finom nőies árnyalata a lopott testének, elvégre tőlem volt. Figyeltem a férfibe öntött ikertestvéremnek tűnő alakot./
- Lenne egy kérdésem magához. Elkezdte már a beavatást? Oh és még valami, biztos benne, hogy elég jól ismeri Annát ahhoz, hogy egy örökkévalóságig a szolgájuk legyen csak azért, hogy vele lehessen?
/Egy pillanatra csak döbbenten figyeltem Cain hófehér hátát. Nem láttam az arcát, a férfit nézte, de a harag csak úgy áradt belőle. Legszívesebben megérintettem volna, ha az elméjét már elzárta előlem valahogy át kellett hidalnom a távolságot. De a testében vibráló feszültségből ítélve jobb volt, ha most békén hagyom. Az én mindig nyugodt, megbízható Cainom kijött a sodrából... nézzenek csak oda, miféle meglepetéseket tartogat ez a hely. Ugyan erősen rejtegetett mindent a fejében, de a vörösen izzó harag olyan erős volt, hogy még a pajzsokon át is éreztem.
~ Hmmm ez egy érdekes menet lesz. A Névtelen nem kedveli túlzottan a démonnépet. Nem is tudtam miért jött veled. Tudod a Szenvedések Csarnokának mélyén nem csak egyedül raboskodott... voltak ott törvényszolgák is, akik szórakoztatták főleg önmagukat.... ~ magyarázta készségesen a Lélekfaló. Még a mély öblös kacagás is ott csengett a fülemben. Egy pillanatra megdöbbentem, habár az arcom sem rezzent.
+ Minden esetre még gyakorolnom kell... elég elkeserítő, hogy valakikkel szinte egy elmén osztozok, ők mégis el tudják rejteni minden titkuk előlem... +
~ Ne erőlködj kislány, ez idő és tapasztalat dolga, soha nem eszel olyan jó, mint én meg az öreg róka. ~
+ Csend legyen! +
A rövid közjáték elterelte a figyelmem, de jobb is volt, hogy nem mozdultam, most a férfi válaszára vártunk mind, attól függtek az én cselekedeteim is. Lehet hogy sokkal több van rejtve ezen a helyen, mint gondoltam..../
- Nos? Érdekelne, hogy tisztában van-e azzal mit csinál, vagy csupán szerelmes kisfiúként fut egy nő után, akiről a nevén kívül szinte semmit nem is tud? Ismeri a történetét? Ismeri a lelkét? Belenézett már valaha egy démon szemébe, amiben még ott ragyogott a nemrég kiontott vér bűnös visszfénye, és az euforikus beteges vágyódás a pusztításra? Látta már az általuk elpusztított falvakat és a csontig megnyúzott gyermekeket, akiket az anyjuk öléből vettek el? Tud maga bármit is a démonokról? /a hangja egyre mélyebb lett, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bőre haloványan izzani kezd, mintha holdfény játszana a bőre alatt, a sidhe fény, az én ragyogásom... a mi hatalmunkat hívta a haragja.
Figyeltem a férfit, vártam a reakcióját, de volt egy olyan sejtésem, hogyha ez így megy tovább, annak nem lesz jó vége..../
- Csillapodj Cain. /mondtam nyugodtan és megérintettem a vállát. Egy pillanatra megmerevedett, és egy kép villant fel az elmémben, amit nem akarta hogy lássak.... Egy régi emlék... vér, vér mindenütt.... ~ Hmmm finom... ~ Erősebben szorítottam a vállát és hátra húztam. Rövid hezitálás után engedelmeskedett és leült mellém. Az árnyak befonták az ő testét is, a fekete ruha rajta is megjelent, amilyen az enyém volt, de továbbra is mereven a férfit nézte, egy pillanatra sem pislogott, vagy nézett félre./

(247)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30. - sorry for the delay, took me quite a bit of thought, this one*

/A tigris árgus szemekkel figyel, zavarba ejtően rezzenéstelenül. Bár nem sok korábbi tapasztalatom van tigrisekkel - a szófa mellett fekvő állathoz pedig még csak hasonlót sem láttam soha - feltételezésem szerint nem sok jót jelenthet ha egy ilyen méretű ragadozó nem veszi le az emberről a szemét. Ami azonban talán a legzavarbaejtőbb a helyzetben, hogy nem éhes tekintettel bámul rám, mintha könnyű vacsorát tervezne belőlem csapni. A szeme dühvel van tele, elfojtott, embertelen haraggal.

Azonban hogy a tőlem alig két-három lépésre lévő fenevad tekintete halált, vagy pusztulást ígér, alighanem majdnem mindegy saját helyzetem szempontjából.

Lynarin szavaira több minden is átvillan az agyamon, és nem tudom megállni hogy fel ne tegyem az első kérdést ami felmerül benem:/

- Cain? Vagyis az a Cain aki... /- Ekkor döbbenek rá hogy mit is kérdeztem valójában. Elkapva tekintetemet visszakozom. -/ Elnézést, nem gondoltam át... Természetesen bizonyára nem az a... / - Itt azonban eszembe jut Lynarin mondatának második fele is. A világ teremtése óta? Hol és mit tett a világ teremtése előtt - ha egyáltalán lehet ilyen, bár ebbe belemenni túlmutat mind az elmén mind a jelen alkalmon - hogy rögtön a teremtés után az első és legfontosabb dolog legyen büntetést kiszabni rá? Mivel érdemelte ki, hogy a világ történelmében ő legyen az első, s valószínűleg már rég-feledett példája s definíciója a bebörtönzöttségnek? Ki és miért szabna ki ilyen büntetést? Kinek van joga? És miért?

Mindezt azonban nem kérdeztem meg. Egyrészt - talán kisebb részt, a későbbi okra való tekintettel - bár a királynő talán közvetlen, már-már barátságos volt velem, kétlem hogy én - vagy akár bárki más, ha már itt tartunk - jogosan tehetnék fel hasonló jellegű kérdéseket. Bár talán már ősnél is ősibb történelem, szinte mitológia az, amiket felfednének - ha felfednének bármit is - ha a mitológia a szomszédos kanapén ül a lába előtt az ősnél is ősibb történelemmel, talán jobb ha a halandó ember elkerül mindenfajta intim jellegű kérdést.

Másrészt pedig - és érthető módon ez volt az ok, amely végképp megakadályozott kérdéseim hangoztatásában - túlságosan lefoglalt az hogy döbbenten felálljak, és önkéntelenül is még pár lépést adjak az iménti tigris és az én köztem terülő távolsághoz. Az állat alakjában ugyanis hirtelen változás állt be. Egyik pillanatban még kékszín-bundás ragadozó, majd, mint mikor az akvarellre víz csöppen, a körvonalai elmosódnak, az alakja bizonytalanná válik. Azonban mire az ember egyet pislantana, a helyén a királynő férfi mása áll, egyszerre sápadt és sötét.

Első kérdésére becsukom a számat és a kabátom ujját ösztönösen a jobb kézfejemre húzom. Nem szólok egy szót sem.

A második kérdése az, amikor a jégláng magasra csap bennem, és elönt a harag.

Csak egy kérdés volt, egyetlen hangosan - bár utólag nem voltam benne biztos hogy a tigris-férfi hangja nem csupán a fejemben, esetleg fejünkben szólt - elmondott mondat; de úgy éreztem mintha a legbelső énem, legfontosabb történetem ellen intéztek volna támadást. Ordító hangok visszhangzanak a fejemben ahogy az első kérdést több is követi: HOGY KÉPZELED?! MIFÉLE JOGON MERSZ TE MEGKÉRDŐJELEZNI?! KI A POKOL VAGY TE EGYÁLTALÁN HOGY ILYEN HANGON BESZÉLJ VELEM?! KI A POKOL VAGY TE EGYÁLTALÁN HOGY ILYEN HANGON BESZÉLJ ANNÁRÓL?! MIT TUDSZ TE BÁRMIRŐL IS?!

Csak most tűnik fel hogy becsuktam a szememet; hogy az előtt vagy az után amikor a fejemet lehajtottam, nem tudom. Mind a két kezem ökölbe szorult. A fájdalom, ahogy a körmeim a tenyerembe vájják magukat józanít, de nem eléggé. Valahonnan messziről hallom ahogy a Cain dühösen halálról és szenvedésről szónokol, de nem érdekel. Forr bennem a harag, a jeges lángok magasra csapva pusztítanak. Majd hallom hogy elhallgatott. Lassan felnézek.

Ott áll ő, a görög isten, tetőtől talpig mágiába és ősi dühbe öltözve néz rezzenéstelen. Elképzelem magamat itt, ezen a minden valóságtól elhagyott helyen; elhagyatott szürke folt a múltból tele önös haraggal, mesebeli eszmékkel és kopott utazókabáttal kiegészített öltöny-nyakkendővel felvértezve. Legendás fegyvereim egy régi furulya, egy napló meg egy toll ha nem esett ki a zsebemből valamelyik repülésem közben. Nem remegek, ahogy soha sem tettem; csupán állok szürkén, valóságosan és dühösen.

A hangomat hallom: halk és szürke mint mindig./

- Nem ismerem Annát. Nem tudom valójában ki is ő, vagy hogy hogyan lett azzá, ami. Nem tudom miért akar engem, vagy hogy miért akart valaha is. De egyvalamit tudok. - / A királynőre pillantok, majd visszanézek a Cainra. / - Őt mindezzel együtt jobban ismerem, mint bármelyiküket. Örvendtem, felségek. - / Ezzel meghajtom magam, és az ajtó felé indulok: Majd, ha minden jól megy, kinyitom és kilépek rajta./

(49)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Érzem a férfiból áradó haragot. Mint egy édes vörösbor aromája úgy lengi körbe a düh. A vér rohanása az ereiben, ahogy a pórusokon kifelé árad.... hmmm finom. A Lélekfaló gondolatai összecsengenek az enyémmel, de nem moccanok, figyelem a haragos férfit és a kezem továbbra is a még haragosabb mitikus lény vállán nyugtatom. Csöndesen hallgatom a férfiak szópárbaját, vagyis inkább bekötött szemű vagdalkozás volt csupán, amit ezek ketten műveltek.
Egy árva szót sem szólok, habár az egész szituáció kezd egyre jobban érdekelni. A sok új információ és érdekes rejtély el is feledteti velem a saját problémáimat, amikért ide jöttem. Azonban amikor a férfi kifelé indul úgy döntök elég volt a mókából./
- Cain, te nem azért vagy itt, hogy megvédj engem? /látom ahogy harag villan a szemében, majd valami beazonosíthatatlan érzelem, de nem hagyok neki időt válaszra, azonnal folytatom./
- Mert szerintem igen. Tehát most változz vissza és fejezd be a gyerekes viselkedést! /mondtam hidegen. A hangom mély volt és parancsoló, mágia és hatalom áradt belőle. A bőröm halovány fehér sziporkát vetett ahogy a hatalmam végigrohant a szobán. Láthatóan sötétebb lett, mintha az ablakok elé függönyt húztak volna, vagy a szürkület kóstolgatta volna a kinti nappalt.../
- Nincs szükség erőfitogtatásra Királynőm. /mondta hasonlóan hűvösen, mint én, de a rangom, amit igen ritkán használt most merő gúnnyal ejtette ki. Aztán a következő pillanatban ismét elmosódott az alakja és már a tigris feküdt mellettem a széken, hatalmas fejét az ajtót nyitó férfi felé fordította. Ha ölni lehetett volna egy pillantással, már megtörtént volna.
A figyelmem én is abba az irányba fordítottam, figyeltem ahogy Christoph kitárja az ajtót és kilép....ne rajta. Az ajtóban ugyanis egy alak állt, a keze előre lendült, mintha pont abban a pillanatban nyúlt volna a kilincsért, hogy a férfi kinyitotta az ajtót. /
+ Nézzenek oda, vannak még csodák! Pedig már azt hittem itt akarnak megrohasztani minket.... +
- Segíthetek valamiben Kiválasztott? /hangzott el az ajtóban, és ahogy feloszlottak az árnyak megláttam az alacsony sovány vöröshajú lányt, akitől származott./

- Az Úrnőm elnézését kéri, amiért megváratta önöket. Kérem kövessenek és elé kísérem magukat. /mondta jámboran és szinte a földig hajolt. Aranyszín szemeiben semmiféle érzelem nem tükröződött, mintha csak egy játékbaba lett volna.
Én csak csendesen felálltam és odasétáltam Cainnal szorosan a nyomomban. A nagy macska azonban úgy helyezkedett, hogy mire odaértem, közém és a gyermeklány közé kerüljön, akinek egyetlen érzelmet akkor láttam felvillanni a szemében, amikor a tigrisre nézett... ez pedig a meglepettség volt, aztán semmi./
- Indulhatunk? /nézett hol rám, hol Christophra, aki előttem állt. Én csak vállat vontam./
- Felőlem igen. /mondtam hasonló érzelmi töltettel, mint ahogy ő beszélt. A férfin múlt csak hogy sértetten elrohan, mint egy sértett kislány, vagy mit csinál. Részemről követtem a furcsa lányt./

(248)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/Valahol az agyam felszínén hallom hogy a királynő a tigris-emberével beszél emelt hangon, de a túlságosan hajt a harag ahhoz hogy odafigyeljek rá. Az ajtó felé indulva egy pillanatra a szoba is elsötétül a szemem előtt - talán a bennem lüktető düh homályosítja el a látásomat, talán egy felhő úszott a hamis nap elé az ablakon keresztül látható illúzión. Mit számít?

Lenyomom a kilincset, és kilépek az ajtón... Illetve kilépnék rajta, ha nem ütköznék egy sovány, kinyújtott kézbe. Meglepetésemben hirtelen elfeledve hogy épp szavaimnak hangsúlyt adva készültem elhagyni a szobát, végigmérem az előttem álló jövevényt, aki egy fiatal lánynak bizonyul. Hosszú vörös hajától és aranyszín szemeitől eltekintve még akár hétköznapinak is tűnhetne, ha aranyszín szemeinek a tekintetében nem ez az alig létező, üres tekintet ülne, amitől az a benyomásom támad, hogy a lány vagy nincsen magánál, vagy talán nem is önmaga.

Beletelik néhány másodpercbe mire rádöbbenek hogy a kérdést nekem címezték./- Nem, nem, épp csak... Nem érdekes. - /Mondom, és kissé arrébb lépek az ajtóból, ha a lány be kívánna lépni, "szobatársaim" tekintetét kerülve. Ő azonban csupán egy kurta és magához hasonlóan személytelen invitációt közvetít, amire a királynő rögtön fel is áll, és tigrise mögött - aki időközben újra négylábú formáját öltötte magára - az ajtóhoz sétál. Konokul próbálom száműzni az állat létezését a fejemből.

Amikor a királynő válaszol, rá pillantok. Szó nélkül bólintok egyet, majd a vörös hajú lányt követve elhagyom a szobát.

(50)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Egy oldalpillantással elégedetten konstatálom, hogy a két fickó közül az egyik kevésbé makacs, vagy kellően intelligens hozzá, hogy viselkedjen, esetleg túlságosan meglepett... Minden esetre megnyugtat, hogy Christoph nem rendezett jelenetet, ellenséges terepen erre volt szükségem a legkevésbé, főleg úgy, hogy az én házicicám volt a ludas.
A lány látszólag semmit nem vett észre a feszültségből, vagy egyszerűen csak nem érdekelte semmi. Amint megkapta a beleegyezéseket meg is indult. Hangtalanul sétált a fehér márvánnyal borított folyosókon, amerre haladt a falak fénye növekedett, mintha a folyosót aranyos fény borította be volna jöttünkre... Undorított a dolog.
Vagy tíz percig kavarogtunk folyosóról-folyosóra, lassan már fogalmam sem volt merre járunk, csak sétáltam a lány mögött Christoph mellett és próbáltam magam köré vonni az árnyakat, hogy minél jobban tompítsák az egyre zavaróbb fényességet. Az árnyak azonban továbbra sem igen engedelmeskedtek, vagy csak úgy ímmel-ámmal, mintha jobb dolguk is lenne, mint felelni az Úrnőjük parancsára...
Már amikor azt hittem volna ennek az idegtépő ragyogássétának soha nem lesz vége, akkor bebizonyították ismét, hogy soha nem váratnak a végtelenségig, csak az az előtti utolsó pillanatig... Vagy csak én nem vagyok elég türelmes. Nem ez az utóbbi nem tetszik.
Tehát pár évszázad után megérkeztünk egy hófehér csontból faragott ajtóig... A mintát nem tudtam kivenni a vámpírlátásommal se, olyan apró és részletes volt az egész, de annyi biztos, hogy gyönyörű is.
Az ajtó kitárult, amint a közelébe értünk felfedve egy hatalmas barlangcsarnokot, amit különös zöld derengés övezett./

- Erre. /mondta a lány megindulva lefelé egy lépcsőn. Hosszú ideje ez volt az első szó, amit kiejtett a száján. A kapun átlépve láttam, ahogy Cain nyakán felborzolódik a szőr és halk morgás jutott el a fülemig. Végigsimítottam a nyakán, mire elcsendesedett, de az égnek meredő szőrszálak továbbra sem simultak el. És még valami felerősödött, a Lélekfaló a hátamon a tokjában olyan pulzálásba kezdett, mintha egy önálló szív lenne, egy izgatott szív...
Amikor leérünk egy zöldes fényben izzó tisztásra két nő vár ránk. Olyanok mintha ikrek lennének, halottszürke pillantásukkal minket figyelnek. Amikor odaérünk a lány leül a lábukhoz és átkarolja, többé nem moccan. Az egyik nő felnevet./
- Nos erre nem számítottam Anna kedvence, és az Árnyak Királynője.... oh, és a Névtelen, nézzenek csak oda, talán születésnapunk van ma nővérem? /kacag fel az egyik, a másik színtelenül folytatja./
- Nem. Azért vagyunk itt, hogy fogadjuk az Úrnő vendégeit, légy udvarias. Üdvözöljük önöket, mi Ginjariwen és Gajwieram vagyunk. Reméljük nem várattuk önöket túl soká. Az Úrnő üdvözletét küldi önöknek, de sajnos nem tudott személyesen jelen lenni. Reméljük mi is tudunk segíteni. /mondja nyugodtan. Én csak pislogok, meg pislogok meg pislogok... nem is térek magamhoz egyhamar, de amikor igen, akkor is meghagyom a kérdezés jogát Christophnak, még nem igazán tudom hogyan kezeljem ezt az egészet és ilyenkor jobb a csendes mérlegelés./


(249)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A lány elindul, mi követjük. Egy ideig, hogy elfoglaljam magam, próbálom észben tartani az útvonalunkat - végig a folyosón, majd a tizenharmadik ajtón balra, hetedik ajtó jobbra, egyenesen, harmadik ajtó balra, egyenesen a keresztfolyosóig, ott jobbra, tovább, újra jobbra az első ajtón, balra a tizennegyediken... Egy idő után azonban az irányok és a számok kavarogni kezdenek a fejemben, úgyhogy inkább feladom, és vakon követem szótlan vezetőnket. Ő nyilvánvalóan tudja hova tart; legalábbis töprengés nélkül választja ki az ajtókat amelyeken keresztülhaladunk, habár azokat semmi számomra nyilvánvaló külső jegy nem különbözteti meg egymástól. A folyosók, akárcsak az ajtók, teljesen egyformák, még abban a tekintetben is hogy soha nem látszik sem a vége egynek sem - persze ennek a megvalósításához emberen túlmutató mérnöki géniuszra volna szükség. Aztán eszembe jut a föld alatti szoba Riviérára néző ablakokkal, és elhatározom hogy inkább nem fogom megkérdőjelezni amit nem érdemes.

Néhány apró változást azonban lassan fel vélek fedezni utunk kezdetéhez képest. A folyosók, melyek egyébiránt egytől egyig csiszolt márványból készültek (legalábbis annak tűnt első látásra), mintha egyre fényesebbek lettek volna, ahogy közelebb és közelebb érünk labirintusbéli utunk céljához; annak ellenére - ahogy rádöbbentem - hogy sem a falakon, sem a mennyezeten, sem pedig a padlón nem volt látható még nyoma sem bárminek, amiből a mind inkább erősödő ragyogás származhatott volna. Egy darabig még vizsgálódom a láthatatlan fényforrások felfedezése végett, de csakhamar felhagyok ezzel is: Elvégre nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó a labirintus titkai közül, melyek rejtve maradnak számomra. Talán jobb is így. Többször is az a különös érzésem támad, mintha a zárt ajtók figyelnének minket, mint egy ódon kastély ódon őrei a behatolókat. Menj innen. Mondják. Mi dolgod itt? Ne zavard az álmot. Sárkánynál rosszabb dolgok is vannak ezen a világon. Megborzongok, majd rápillantok a királynőre. Ő is feszélyezettnek tűnik, bár hogy még mindig a várakoztatás ténye, az út hossza - esetleg formája, vagy más zavarja, nem tudnám megmondani. A lány előttünk ellenben láthatólag cseppet sem fáradt vagy feszélyezett; változatlanul üresen, közömbösen rója az ajtók és a folyosók rengetegét.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva - mint általában, pontosan amikor már azt gondolná az ember, hogy az örök kárhozat valószínűleg végre rátalált - kalauzunk megáll egy gazdagon díszített, fehér ajtó előtt, mely élesen különbözik az eddig látottaktól mind anyagában - mely alighanem csont, habár illesztésnek nem látszik nyoma, s ekkora csont képtelenség hogy... Majd eszembe jut magamnak tett ígéretem, úgyhogy inkább megpróbálom megfigyelni hogy hogyan nyílik, tekintve hogy kilincs, zár, kulcslyuk nyoma nem látszik rajta. Azonban újfent kudarcot vallok. Bár a lány nem tett semmit, amivel arra utalt volna hogy be kíván lépni, az ajtó, mintegy jöttünkre, magától kitárul. Belépünk.

Az ajtó mögött egy elképesztő méretű barlangcsarnok húzódik. Magassága, s szélte, hossza egyaránt beláthatatlanul nagy, bár ebben lehet némi szerepe a sötétségnek, melyet a barlangot belengő halovány zöldes fény nem képes teljességgel elűzni. A zöld fény - éles kontrasztban az eddigi arany ragyogással - furcsa, rontott légkört idéz a terembe, amelyet csak hatványoznak a csarnok boltozatáról függő és padlóján oszlopokban álló éles cseppkövek bizonytalan, fogas árnyékai. Az ajtó valamivel feljebb van a terem falában, így a lábunk előtt egy keskeny lépcső fut a padlózatig. Ezen indulunk el mi.

A lépcső aljánál, a barlang egy kisebb, egyenesebb darabján, ahol mintha a zöldes izzás is erősebb volna, két nő vár ránk. A hasonlóság kettőjük között szembeötlő; testvérek lehetnek, mi több, alighanem ikrek. Bár meglepően élő foltnak tűnnének ezen a zöldes, beteg helyen, a pillantásukból hiányzik valami. Mind a kettőjük élőnek látszik, de a szemük szürke, halott.

Vezetőnk, a lány, mintha az anyjához-anyjaihoz érkezett volna, a lábukhoz ül és átkarolja. Meglepetten figyelem, amíg a két nő meg nem szólal.

Különös pár, meg kell hagyni. Valahogy mindenki akivel eddig ebben a különös világban találkoztam, válaszok helyett leginkább csak még több kérdéssel szolgált. Az 'Anna kedvence' megszólításból - bármilyen gúnyos volt is - kiderült hogy ismerik Annát, valószínűleg jól, s hogy ugyancsak ismerik az én történetemet - valamilyen formában legalábbis. Mindemellett ugyancsak ismerni látszanak a királynőt, és... testőrét, bármi is legyen. S kiderült az is, hogy jelenléte, valamilyen oknál fogva, derűs esemény a számukra. Nem mintha mindez számomra fontos volna. A királynő nem szólal meg, úgyhogy a csendet kihasználva magamhoz ragadom az első kérdések jogát. Előrelépek, és meghajlásképpen bólintok./

- ...Köszönöm a köszöntést, és én is... Hőn remélem, hogy tudnak majd segíteni. - /Mondom, majd kissé elbizonytalanodva megkérdezem:/ - Melyikük öhm... Ginjaríuven és-avagy melyikük Gájuviéram? Vagy talán mindketten együtt mind a kettő? - /Próbálok magabiztosnak hangozni, de a nevekre nem emlékeztem tisztán. Nem tudom mennyit számít.

Miután válaszoltak, folytatom./ - Anna hívását követve jöttem - illetve érkeztem - ide. Úgy tudom beavatáson kell részt vennem, mielőtt találkozhatok vele. Azért jöttem, hogy elkezdhessem ezt a beavatást. Ehhez kérek segítséget, és útmutatást. - /A legfontosabbak elhangoztak azt hiszem. Legalábbis az ami számít. Visszalépve várom a választ, avagy azt, hogy a királynő hangoztassa a saját kérdéseit-óhaját.

(51)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A nők felkacagnak a férfi szavaira, annyira egyszerre és összhangban, hogy az már-már hátborzongató. Aztán az egyikük aki a világosabb felsőt viselte vette magához a szót./
- Én vagyok Gaj, a nővérem Gin. /mondja somolyogva./ Habár nem fogunk megsértődni rajta, ha összekeversz bennünket, szinte minden egyszerű ember ezt teszi. /mondja minden bántás nélkül egyszerűen, habár mintha enyhe gunyorosság lenne a hangjában.
Erre egy pillanatra fellobbantom a hatalmam lángját... Végigrohan a bőrömön, fehér holdfényösvényt hagyva maga után, de ha valaki nem engem figyel szinte észre sem veheti. Így azonban ki tudom venni a két nő auráját. Mindkettejük feje felett sötét lánggal izzó glória lebeg... láttam már ilyen azelőtt valakinél, akiről azt hittem angyal. +Démonok+ Nem lepődtem meg, inkább bizonyosságot nyertem.
A mellettem álló férfira azonban elég volt egyetlen pillantást vetni, hogy a halovány jelentéktelen aurából lássam, hogy halandó. Amíg én szemlélődtem, addig Gaj folytatta a mondandóját./
- Igen, pontosan jól tudod. Csak akkor lehetsz Anna kutyuskája, ha már végeztél... /kacag fel, mire a másik a karjára teszi a kezét és átveszi a szót./
- Elnézést a húgom szavai miatt, néha nem ismeri fel, hogy van a határ... /pillant villámló szemmel a másikra, aki csak megvonja a vállát./
- Igen, valóban ezért van itt és a szertartást mi fogjuk folytatni. Ezért van itt a Királynő is. /mosolyog rám, az a mosoly azonban.... kiráz tőle a hideg. A húga egyszerűen irritáló, de Ginben van valaki hideg kígyószerű kegyetlenség, ami árad belőle akár egy sorozatgyilkosból. /
- Azt hiszem magát félretájékoztatták, én azért jöttem, hogy választ kapjak a kérdéseimre, nincs közöm ehhez a beavatáshoz. /mondtam hasonló hűvösséggel mint Miss Sorozatgyilkos.
Erre a nő közelebb lépett elengedve a húga derekát. Hallottam Cain egyre hangosabb morgását, ahogy közeledett felém, de leintettem. Nem tudtam mit akar és különben is, bíztam annyira a hatalmamban, hogy meg tudjam védeni magam. Amikor azonban már csak pár centire állt tőlem valami olyasmit tett, amivel ismét sikerült meglepnie. A kezét a hasamra helyezte és valami idegen karcos hangzású nyelven kezdett krákogni... és itt nem túlzok, minden szó mintha átkozódás lett volna. El akartam lépni, de a fájdalom és a fellobbanó mágia furcsa elegye megbénított. Idegen mágia rohant végig rajtam, életre hívva egy másik ismerősebbet... A lányom hatalma pajzsként verte vissza a támadást, hamarabb reagált, mint én magam és hamarosan vörös-kék villámok csapdostak körülöttem. A nő kezére ahol megérintett könyékig dér futott fel, ropogósra fagyasztva a végtagot. A távolabb lépett, az arcán ismét azzal a mosollyal./
- Oh, erősebb, mint gondoltam. /suttogta. Én pár pillanatig még normalizáltam a légzésem és a saját varázsommal csitítottam a vihart. A mélykék köd magába nyelte a villámokat és hamarosan elült a vihar./
- Mi a fenét akarnak tőlem? /sziszegtem. Mostmár dühös voltam. Annál jobban semmit nem utáltam, mint amikor nem tudtam valaki mit miért tesz, ráadásul ellenem irányult az a cselekedet. Cain elém állt, a fogai pengeéles tőrökként sorakoztak a szájában, ahogy a nőre vicsorgott./
- Amikor Anna felkereste magát, maga szó nélkül eljött, mert kíváncsi volt. Ő látta a lelkében a kérdést, a félelmet, ami ott lakozik, amióta tudja... Halott nem ad életet, a sötétség nem táplálja a fényt, a vér nem hígul, csak tisztul a hatalom által. Maga azt akarja tudni, amit mi tudunk. Magának szüksége van arra, amire Christophnak, csupán más célból. Tudjuk, hogy nem akar hozzánk tartozni, azonban ismerjük magát. Vágyik a hatalomra, akárcsak Anyánk, mi pedig meg tudjuk adni azt a hatalmat, amivel uralhatja az Udvart és az Örököst. /mondta hűvösen. Az én agyam őrült iramban száguldott, fogalmam sem volt az okokról és ez borzasztóan idegesített..../
- Cserébe miért? /tettem fel az egyetlen kérdést, ami számított. Gin egy pillanatig kivárt, hogy a válasza még megdöbbentőbben hangozzon./
- A lánya véréért. /mondta csendesen. Én csak pislogtam./
- Nem. /válaszoltam egy rövid hezitálás után, habár erős volt a kísértés... Erre Gaj azonnal átvette a szót./
- Azt hiszem félre értett minket. Nem akarjuk bántani a Hercegnőt, csupán néhány csepp vérre van szükségünk. Nem fogunk vele ártani neki, nem használjuk olyan mágiára, amivel önnek, vagy a gyermekének ártanánk. /pontosított gyorsan az ifjabb. Én csak összevont szemöldökkel figyeltem őket. Aztán a pillantásom találkozott Cainéval, a nagymacska szeméből rettegést olvastam ki. Azonban az én fejemben csak egy valami visszhangzott. Hatalom. Elég hatalom, hogy megállítsam az ellenségeim. Elég hatalom, hogy megismerjem a titkokat, amik eddig rejtve voltak előttem... elég hatalom, hogy uraljam az Udvart és senki ne szállhasson velem szembe. A démon soha nem kötötte ki, hogy mások ártalmára sem lesz a mágia, amihez a vérre szükségük van, de nem is érdekelt... Nem törődtem soha mások gondjával... vagy talán egy olyan távoli világban, ami talán nem is létezett..../
- Legyen. /mondtam. A hangomnak nem volt színe, azonban a barlang megváltozott, sötétség borult a teremre a zöld ragyogás pedig vérszín vörössé vált. A két nő arcán valami sötét elégedett mosoly ragyogott fel./
- Akkor kezdődjön is... az első fok a Ketheren.... /suttogták szinkronban. Erre a fekete köd elnyelt mindent és mindenkit, egyedül én és Christoph maradtunk a feneketlen sötétben... Aztán a táj változott. Hamarosan egy hamufödte fennsíkon álltunk, amíg a szem ellátott fekete sivatag uralta a tájat. Körbe kémleltem, bármi idegent kerestem, valami mágiára utaló nyomot, vagy ismerőst, de nem volt sehol semmi, csak a hamu és mi ketten. A kard a hátamról, Cain, a démonok, a leány, minden semmivé lett... Egyszerű hófehér vászontunikát viseltünk mind a ketten és ha hívtam a mágiám az nem felelt, mintha semmivé lett volna. Egyre nagyobb zavarral és kétségekkel figyeltem körbe./
- Ketheren? /suttogtam magam elé, de nem történt semmi./

(250)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A két nő párosa egyre hátborzongatóbbá kezd válni. Az egyikük csípős, csapongó szarkazmusával, a másik hűvös udvariasságával fedi el a bennük lévő bizonytalan hiányosságokat, de a különös érzés, mintha egy mosolygós képet nézve egyszer csak megkérdezed magadtól, vajon min mosolyoghat még mindig a képen ábrázolt rég holt arc, megmarad. Az "egyszerű ember" titulusra elhatározom hogy megjegyzem a neveiket, de mire egyet pislantanék, újra kiment a fejemből ki kicsoda. Abban sem vagyok biztos hogy mióta megjöttünk nem cseréltek helyet, és ez a bizonytalanság szokatlan borzongást támaszt bennem.

Amikor a királynőt említik, meglepetten nézek rá, bár - ahogy szinte azonnal rádöbbenek - ő nem részletezte ittlétének okait. Azonban úgy tűnik a kijelentés a királynőt is meglepte, bár ez csak a szavaiból derült ki. Majd mintha valami elpattant volna.

Az események gyorsasága, látványa, vagy valamilyen külső lebénítja tagjaimat. Képtelen vagyok bármi mást tenni, mint figyelni az előttem kibontakozó, különös jelenetet. Gaj - avagy Gin, nem vagyok benne biztos, a királynő elé lép. A hasára teszi a kezét, és egy számomra teljesen ismeretlen, mégis mértéktelenül visszataszító nyelven kezd kántálni. Lynarin alakja körül szinte azonnal haragos színű villámok kezdenek csapkodni, s már épp azt hinném hogy holtan, de legalábbis borzalmas állapotban rogy a földre - hiszen úgy tűnt a testvér valamiféle átkot szór rá - amikor az átkozó kéz visszavonul. Ahogy a zöldes fény rávetül, olyan mintha megfagyott volna.

Anna beszélt a királynővel? Újabb érdekes, és egyben dühítő tudásmorzsa. Hol? Mikor? Meddig? Miről? Miért felejtette el említeni, amikor, tisztán emlékszem, megmondtam a nevét, és azt is, hogy fontos volna megtalálnom? És mit titkol még emellett?

Vajon hányan fognak még idegen tudatlanságomat kihasználva játszadozni velem? S hányan játszanak most?

A királynő lányáról beszélnek. Van egy lánya eszerint - ez még érthető hogy eddigi, pár szavas szóváltásunkból kimaradt. A testvérek árként véráldozatról beszélnek, de biztosítják hogy valójában nem véráldozat. "A vér egészen furcsa nedv." Valahol olvastam ezt, az alatt az itt távolinak, álomszerűnek tűnő valós élet alatt, amiből... Kevesebb mint egy napja szakadtam ki. Sokkal, de sokkal több időnek tűnt.

Majd a királynő beleegyezésével a méregzöld skarlátba vált, és a barlangtermet fekete füst nyeli el. Mire eltűnik, egy fennsíkon állunk, a királynő és én; a többiek eltűntek a barlangteremmel együtt. A fennsíkon életnek semmi nyoma; akárha Pompei pusztulásának hajnalára érkeztünk volna, mindent beborít a fekete hamu. Közel s távol semmi nyoma a tőlünk várt erőfeszítések mibenlétének, hacsak az nem, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a kietlen helyet. A királynőre nézek, majd ösztönösen magamra; eddigi ruháinkat egyszerű, fehér tunika váltotta fel, s minden ami a kabátomban volt - és a királynő ruhájában rajta kívül lehetett - eltűnt. Más szavakkal, teljesen magunkra vagyunk utalva.

Teszek néhány lépést, és lehajolok; felmarkolok némi hamut, majd újra a földre pergetem. Valójában csupán időt próbálok nyerni, amíg kitalálom, vajon mi is volna a következő, magától értetődő lépés. Ekkor mintha a királynő hangját hallottam volna, de csak mint elhaló suttogást a fennsík csendjében. Visszafordulok./

- Tessék?

(52)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Egy pillanatig csak állok, bármi fogódzó, segítség után kutatok a lelkem mélyén. Lenyúlok oda, ahonnan ezernyi ezüstszál rohant szerte a lelkemből, az alattvalóimhoz, akikhez hűségeskü fűz, a lelkemen osztozó ősi lényhez, a démoni kardhoz, bárkihez, akihez a mágia hozzákapcsolt az itt eltöltött idő alatt.... De olyan volt mintha üres lennék. A bensőm sötét és puszta, akár a sivatag köröttünk. A mágia semmivé lett, mintha soha nem is lett volna az enyém. A borzongató félelem a csontomig mar, a hatalmam nélkül semmi vagyok, értéktelen és hasztalan.
Fázósan karolom át magam, de nem a hideg borzaszt, hanem a lehetőség, hogy átvertek... Hogy elvettek tőlem mindent úgy, hogy észre sem vettem. Hogy a bolondját járatták velem, csőbe húztak átvertek.... elárultak. Túl jól ismertem már az árulást, habár éveim száma alapján más világban talán még gyermek lennék, de többet láttam és éltem át, mint a felnőttek közül oly sokan... és soha nem vesztettem.
- Ketheren. /mondtam ki hangosabban immáron Christoph felé pillantva. A szemem parázslott, de most nem a mágia tüze éget benne, a gyűrűk élettelenek voltak, nem táncolt bennük varázs, csak elszántság./
+ Nem fogok veszíteni, űzzenek bármilyen játékot velem! +
- Mond ez neked bármit is? /vettem szemügyre alaposan az arcát. Az udvarban kénytelen voltam megtanulni, hogy akár a legapróbb rezdülésekből is kiolvassam az emberek lelkét, habár a sidhek gyakran még ennyit sem árultak el magukról... Talán ez ezzel a különös halandóval nem így lesz./
- Elvégre ha jól tudom maga a beavatás miatt jött alapvetően ide. Mondtak róla bármit? Hogy mit kéne tennünk, hogy mi ez az egész? /faggattam könyörtelenül, mégis távolságtartóan. Az sem érdekelt, ha nem tud semmit, de az első próbaként megtette.
Aztán amíg a válaszára vártam szemügyre vettem a tájat ismét. Próbáltam erőltetni a szemem, de habár legalább a látásom és hallásom oly kifinomult volt, amit a fajtámból adódóan már megszokhattam, így sem vettem észre semmit.
+ Ha elvettétek a mágiát, legalább azt nem vehetik el, amit a hús adott...+
Azonban mintha csak a gondolat ébresztette volna fel, megéreztem a fenevad régen látott követelőzését. Egy pillanatra magával rántott az éhség vörös spirálja, de ismertem már, nem volt idegen, visszazártam a sötétségbe, amíg nem találok olyat, aki táplálhatná.
Ha megkaptam Christoph válaszait, és azokban nem mondott semmi lényegi útmutatást, akkor még folytattam./
- Nos, hogyha nincs más azt hiszem indulnunk kéne. Nem tudom mi lesz a feladatunk, de azzal biztos nem jutunk előrébb, hogyha itt ácsorgunk. Menjünk, hátha találunk valami nyomot, amelyen elindulhatunk. /mondtam hűvösen.
Aztán beleszagoltam a levegőbe, hátha emberek, víz, vagy bármilyen illat jön hozzám, de csak a felperzselt világ nyomasztó hamuszaga szállt a szélben, a semmi kietlen ígéretét hordozva magában./
- Erre. /mondtam magabiztosan, habár a belsőmben vihar dúlt. A tanácstalanságnál és tehetetlenségnél kevés dolgot gyűlöltem jobban....
Így elindultam, magabiztosan, mintha tisztában lennék azzal merre és hogyan vezet az utunk./

(251)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A tenyereimre fekete hamu ragadt. Összeütögetem őket, közben a tekintetem a jobb kézfejemre tetovált jelre esik. Naamah, volt kísérőm azt állította, szükségem lehet rá a próbák alatt, s hogy egyaránt véd, és köti majd meg a szavaimat. "Ha elárulnád a titkainkat idegeneknek olyan betegséget szabadít el a testedben, amelyet csak mi tudunk gyógyítani." nem tudom ismernék-e bármi említésre méltó titkot - bár nem hinném, hogy a halovány kép, amelyet Naamah a tea felett festett nekem a beavatottakról közismeret tárgya volna - vagy hogy a királynő idegennek számít-e. Kezeimet összedörzsölve próbálom eltávolítani a hamu maradékát, majd felállok./

- Semmit azon kívül, hogy vendéglátóink az "első szintként" jelölték meg. Feltételezem ennek a helynek a neve. - /Mondom körülpillantva, leplezendő a tényt, hogy sikerült megállapítanom a nyilvánvalót. Vannak persze helyzetek, amiken segít ha valaki rámutat a napnál is világosabbra, de ez, attól tartok, nem tartozik közéjük./ - Ketheren. Nem rémlik, hogy bármikor is hallottam volna róla. Ugyanakkor viszont kevesebb mint egy napja érkeztem egy egész más világból. /Vagy ugyanennek egy másik korából. Nem ugyanaz? Minden pillanat egy-egy saját univerzum, s kettő minél távolabb esik egymástól, annál nehezebben összeköthető.

Pillanatnyi helyzetünk szempontjából az idő és a tér egymáshoz való viszonyának azonban nincs releváns jelentősége. Kétlem hogy a tér és az idő általános egymáshoz való viszonyulásának bármi köze volna egyáltalán ehhez a végtelen hamusíkhoz.

A királynő tekintetéből hiányzik valami. Nem úgy, ahogyan a folyó-labirintusi kalauzunk, (feltételezem) GajésGin szolgálója tekintetéből hiányzott... Minden, jóformán; de valami, ami eddig benne égett, valami emberen túli tűz, mintha kialudt volna. A különbség alig látszik, tekintve hogy a kék szempár tekintete még mindig oly hideg és céltudatos, hogy az ember azt hinné, kövön is át tudná fúrni magát. Ám amikor megkérdezi, mit tudok erről a helyről, a jégláng újra felcsap bennem, és eszembe jut az elejtett megjegyzés a beszélgetéséről(?) Annával, valamint a kétség további elhallgatott titkok felől. Hűvösen tűröm a pillantását./

- Anna miatt jöttem ide, talán már említettem. - /Felelem némi érccel./ - A beavatás csak egy állomás az utamon. A beavatás próbáinak a természetéről nem árultak el nekem semmit, feltételezem ennek a felismerése is része a próbáknak. /Újra körbenézek, de a tájon semmi látható változás nem történik. Nem valószínű, hogy a türelmes várakozásra való képességünket kívánnák próbára tenni; egyrészt mivel azt már egyszer, a hegy alatti trópusokra néző szobában megpróbálták, másfelől egyszerűen nem hinném hogy ehhez egy sivatagra volna szükség, főképp nem hamuból. Kevés értelme van tovább egy helyben maradni.

A királynő javaslatára röviden bólintok, és követem. Jobb alternatívát úgy sem tudnék pillanatnyilag javasolni; az általa választott irány pont olyan jó, mint bármely másik, emellett - egyenlőre - nem látok rá komoly okot hogy szembeszegüljek a döntéseivel, melyekhez ugyanúgy semmi rávezető nyomot nem kapott, ahogy én sem. Habár ki tudja.

(53)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A szemem sarkából figyelem a férfi mozdulatait, de nem tesz semmi gyanúsat, vagy árulkodót. Egy pillanatra lehajolok én is az ujjaim hegyével beletúrva a fekete hamuba. Később szintén leporolnám, aztán azonban Christoph szavai elterelik a figyelmemet. Egy pillanatra elgondolkozok./
- Értem. Nos nem hiszem, hogy ez egy konkrét hely lenne... Tudtommal az egész világon sehol nincs ilyen hely, de nem is az... Nem érzem az Istennő jelenlétét, se a mágiát, se semmit. Ez a hely egyszerűen nem tartozik a világunkhoz, vagy legalábbis valaki nagyon gondosan leválasztotta róla... De nem tudom. /vonom össze haragosan a szemöldököm. A tudatlanságnál csak a tehetetlenséget gyűlölöm jobban, és most, hogy mind a kettő itt ült a nyakamon, kezdem kicsit felhúzni magam.
Valószínűleg ez az ingerült belső feszültség az oka annak, hogy sötéten elmosolyodok ezen a múltbeliségen. Nem mintha szórakoztatna, csak régi emlékeket idéz fel.../
- Oh igen, az első napok... Hidd el, később csak sokkal rosszabb lesz. De egy idő után már betör ez a világ és akkor nem fog úgy fájni. Először még nehéz befogadni, de egy idő után már el sem fogsz tudni képzelni másik életet... /mélázok el egy pillanatra a távolba révedve. A homályból mintha az az ártatlan, örök romantikus tinilány arca lebegne fel, de hamar felfalják lelkem árnyai. Elengedem, nem tartozik már hozzám az a lány többé, és soha nem is fog.../
- Igen tudom, ezt már mondtad, én azonban nem Annáról kérdeztem. /mosolyodtam el hidegen./ Azt kérdeztem a beavatásról tudsz-e valamit. De nem számít, úgy tűnik a saját beavatottjaikat se tájékoztatják semmiről. Ez egyrészt dühítő, másrészt talán kissé megnyugtató, elvégre akkor valami olyasmi lesz csak a feladatunk, amire magadtól, mindenféle tájékoztatás nélkül is rá tudsz jönni. /mondtam hűvös fensőbbséggel, habár közben már a távolt fürkésztem, persze semmi sem moccant, vagy változott.
Aztán meg is indultam, remélve, hogy belebotlok majd valamibe, bármibe, ami utat mutat. Amikor felemeltem a kezem, hogy hátrasimítsak egy tincset az arcomból, akkor vettem észre a sötétséget... Ahol belenyúltam a hamuba és olyan lett a kezem, még mindig fekete volt... Azonban nem csak ott, a feketeség már egészen a csuklómig felkúszott, pedig oda aztán egy szemnyi hamu sem mehetett.
Megtorpantam és villámsebesen fordultam a férfi felé./
- Christoph, add ide a kezed! /parancsoltam. Az elmúlt évek minden uralkodói ereje sugárzott abból az egy mondatból, és nem is törődtem a válaszával, hiszen természetesnek vettem, hogy engedelmeskedik.
Habár meg sem kellett érintenem, már ránézve láttam, hogy a feketeség a tenyeréről egészen az alkarja feléig kúszott fel. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem az egészet, értetlenül és zavartan. A feketeség nem fájt, nem bántott, de mégse stimmelt vele valami... Valahol mélyen belül éreztem a változást, de nem tudtam szavakba önteni...
Aztán vettem észre, hogy ahol megérintettem a fekete kezét a normális kezemen is egy parányi fekete pont jelent meg..../
- Oh Danu szerelmére! /sziszegtem elengedve a férfit és dühösen léptem hátrább./
- Mi a fene... /motyogtam inkább csak magamnak. Az agyam járt, mint a motolla, de semmi jót nem tudtam kitalálni, egyszerűen fogalmam sem volt mi folyik itt... de még csak tippem sem volt./

(252)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/Ő is bizonytalan. Nem mutatja ki, de legalább annyira nincs fogalma arról mi is történik velünk - pillanatnyilag legalábbis - mint nekem. Ezt tisztázva pár rövid másodpercig tűnődöm, hogy ez vajon jó-e, vagy rossz, de végül elvetem a kérdést. Akárhány kétségem is legyen az előlem elhallgatott titkok felől, nem most van az ideje annak hogy hangoztassam őket. Elvégre az egyetlen személy akire támaszkodhatok itt, a bizonytalanság közepén, az a királynő.

A tekintetem újra megakad a kezemen. Vagy az ujjaim voltak nedvesek - bár ezt én nem éreztem előtte - vagy a hamu lehet szokatlanul apró szemcséjű, mert még mindig elég maradt a tenyeremen hogy sötét foltot fessen a bőrömre. Lassú mozdulatokkal tovább dörzsölöm a kezeimet, miközben a helyzetünkön gondolkodom, és a királynő válaszát hallgatom. Betör ez a világ? Igen könnyen lehet hogy hozzám már betört. Furcsa számomra mennyire nem furcsa minden ami velem történik: a fényutak városa, a beavatottak jele, repülés egy rémló hátán, találkozás egy tigrissel aki ember, s végül ez... Egy ideje már nem is jut eszembe hogy igazán megkérdőjelezzem amit látok. Talán vakság, de az ember természetétől adódóan hisz a tekintetének, bármilyen furcsa álmot fessen is az elé. Különös mennyire álmoszerűnek tűnik most a múlt valósága, míg ott valószínűleg rémálomnak látszott volna ez.

A dörzsölés nem segít, sőt, most már a másik kezemet is beborítja a fekete por. Különös, a csuklómhoz hozzá sem értem.

Lassan az arcom elé emelem a kezeimet. A hamu nyoma lassan, mint amikor fekete tinta borul a papírlapra, már befestette mind a két kezemet - a tetoválás teljesen eltűnt alatta - és lassanként elkezdett terjengeni az alkaromon is. Meglepetéstől mozdulatlanul figyeltem, ahogy lassan felém kúszik, hullámozva, milliméterről milliméterre. Ebben a pillanatban hallom meg a királynő hangját ám ellenkezni akkor sem tudnék ha akarnék, hiszen mind a két karom ki van nyújtva magam előtt.

Ő is ugyanolyan tehetetlennek tűnik a fekete vésszel szemben, amennyire én. Illetve egyikünk sem az, hiszen a lassan festő hamu látszólag semmiben sem akadályoz; de látszólag mi sem tudjuk akadályozni azt semmiben, s az, velünk ellentétben, úgy tűnik követ valamilyen célt. Lepillantok a lábamra, hogy arra felterjedt-e már a hamu hatása.

Tanácstalan vagyok. Nem tudom hogy ami velünk történik épp jó-e, vagy rossz, bár az a kellemetlen érzés környékez, hogy nem csupán egy helyben állva kellene várnom hogy beborítson a sötét. Valamit tenni próbálva újra lehajolok, és megpróbálom újra átmosni a hamut a kezeim között, de ez csak vak próbálkozás. A megoldás, ha van - márpedig hinnem kell hogy van - még nem világos előttem, sőt, még a feladat sem az. Némán próbálom kitalálni, hogy vajon itt van-e már az első vihar./

(54)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Miután hátrébb léptem Christophtól figyelem hogy veszi szemügyre a lábai, amin nem látszik a fekete fertőzés, ami viszont fentről egyre gyorsabban terjed. Tehetetlen dühvel figyelem ahogy a hófehér bőröm éjfeketébe csavarodik...
Nem kell sokat várnom, olyan, mintha a fekete vész minél több bőrt falna fel, annál éhesebb lenne, egyre gyorsabban és gyorsabban terjed. Néha vetek egy oldalpillantást a férfire aki hasonló ütemben sötétül el, mint jómagam....
Aztán amikor a folyamat befejeződik egy pillanatra mintha megdermedne minden. Úgy érzem felrobbanok és a robbanásom, amely végigsöpör a sivatagon akár egy bomba keltette lökéshullám valamit életre hív. A robbanás azonban mintha darabokra tépné a testem, egy pillanat alatt szakadok szerteszét, hogy aztán összeállnak ismét eggyé, de máshogy, mint eddig....

Egy pillanatra elájulhattam, mert amikor kinyitom a szemem mintha egy más világban lennék. A levegőt a mágia különböző árnyalatai borítják be, mindegyik mintha egy külön illat lenne, és pedig látnám a szagokat. A pillantásom Christopot keresi, de nem veszem észre, ahol legutóbb láttam, most egy óriási fekete holló fekszik a földön, mintha csak szárnyaszegetten alázuhant volna az égből. Az ő gombszemei is nagyjából akkor nyílnak ki, amikor rápillantok./
- Christoph? /próbálok megszólalni, de a torkomból mély morgás tör elő, hang semmi... Azonban a gondolat mintha fénnyé változna és elreppenne a hollóhoz.
Zavartan állok föl, illetve csak próbálok, a lábaim ugyanis nem engedelmeskednek nekem, a végtagjaimmal valami nincs rendben... Amikor a kezem az arcom elé emelem egy hosszú karmokban végződő úszóhártyás mancs kerül a szemem elé, épp olyan éjfekete pikkelyekkel borított bőrrel, mint ami felfalta a húsom.
Rövid szerencsétlenkedés után sikerül lábra állnom (négy lábra) és rájövök hogyan mozgassam a hatalmas fekete szárnyakat, amik a hátamból nőnek elő. az érzés valahogy egyszerre rémisztő és felemelő. A fejem a fekete ég felé fordítom, amin színes bárányfelhőkként mágiafoszlányok úsznak át és hatalmasat ordítok, élvezem, ahogy a mély hang végigdübörög a hamuval borított fennsíkon.
Aztán a pillantásom a hatalmas madár felé fordítom és odasétálok hozzá. A járásom ugyan még kissé esetlen, szokni kell az új végtagokat, de már legalább tudok haladni. Az orrommal megbököm a madár szárnyait, aztán összpontosítok. Ilyesmit már régen nem kellett, a telepatikus kommunikáció egy jó ideje már készség volt számomra, hiszen annyian osztoztak a fejemen, hogy nem is lettem volna meg nélküle. Most azonban egyedül voltam és koncentrálnom kellett hogy felidézzem milyen érzés volt./
- Christoph? Te vagy az? Próbáld meg a fejedben megfogalmazni a szavakat, aztán egyszerűen kilökni őket, mintha füstöt fújnál ki magadból. /üzenem, illetve csak reménykedem benne, hogy a madár valóban a férfi. Legalábbis kiindulva abból, hogy csak ketten voltunk és vagyunk itt, neki kell lennie.
Aztán még van néhány dolog, amit muszáj megtudnom./
- Emlékszem te is a robbanásra? És látod a színeket a levegőben? A mágiát? /sugárzom át a gondolatokat és reménykedek benne, hogy eljut addig.
Közben újra szemügyre veszem a távolt, ami most nem is tűnik olyan kihaltnak. Nyugat felől a horizont vérvörösben úszik, mintha hatalmas mennyiségű mágia borítaná az eget, akár egy viharfelleg. Egy darabig elnézem a lenyűgöző jelenséget, aztán visszafordulok a holló felé./
- Nem tudom mi történt, de látod ott a vörös eget? Szerintem arra kéne mennünk. Persze csak ha már fel tudsz állni. /minél több telepatikus üzenetet bocsájtok útjára, annál jobban letisztul a fejem. Erősebbnek érzem magam, mintha ismét élnék. Figyelem ahogy a levegőből néhány mágiafoszlány bekúszik a bőröm alá, és érzem az erejüket. A varázs ismét visszatér belém és ennél csodálatosabb érzést elképzelni sem tudom. A pofámról nem hagyták volna le a mimikai izmokat most legszívesebben elmosolyodnék. Így azonban néha megrebbentem a szárnyaim, vagy felkavarom a hozzám hasonlóan éjfekete hamut, amíg a madár, vélhetően Christoph válaszára várok./

(253)

/Christoph te is érzed a robbanást, ami mintha szétszakítana, aztán rövid képszakadás után amikor magadhoz térsz a fejed még zúg és minden porcikád zsibong. Amikor kinyitod a szemed fényfelhőket látsz úszni a levegőben és magadtól nem messze egy emberméretnél alig nagyobb fekete sárkányt látsz feküdni a hamuban. Amikor kinyitod a szemed Naamahhoz hasonló teljesen fekete szemekkel néz vissza rád a lény.

Aztán amikor feltápászkodik és odasétál hozzád meghallod a fejedben a gondolatokat, egészen különös érzés, egyértelműen tudod ezek idegen gondolatok, de nem hallod őket, nincs forrásuk, csupán megjelennek és eljutnak hozzád látszólag a semmiből.
Amikor a sárkány felhívja rá a figyelmed te is észreveheted a nyugaton vöröslő fényárt, magával ragad és lenyűgöz a látvány, elsőre úgy érzed még soha nem láttál ilyen szépet./

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A lábamon semmi nem látszik a tintaszín hatásból, a karomon azonban annál inkább. Olyan mintha a minél nagyobb területre tett volna már szert a feketeség, annál nagyobbá válna az étvágya - igen, valóban, olyan mintha magába akarna falni. Már a vállamon van, a mellkasomon jár. Hideg járja át a tagjaimat, bár nem tudom hogy ez az engem emésztő sötétség hatása, vagy pusztán a borzongás, ami tehetetlenségemben eltölt. A nyakamon kúszik, érzem, tudom. A királynőre nézve konstatálom hogy ő sem képes akadályozni az őt beborító fekete vészt - vagy talán nem akarja. Lassan teljesen elfed a sötétség. A királynőt alig hallom, csak az jár a fejemben hogy fényes küldetésem milyen egyszerű kudarccal fog végződni.

A pillanat megáll.

Anna...

A robbanás apró részekre szaggat. Villanások zakatolnak keresztül feltépett agyamon és pusztító orkán tombol, minden porcikám pokoli fájdalomban ég. Ordítanék ha lenne szájam, torkom, tüdőm, lennének hangszálaim. Könnyeznék ha lenne szemem. Halni kívánnék, ha tudnám hogy élek. Szavak nélkül vagyok saját viharom.

Majd mintha elvágták volna, a vihar elül. Kinyitom a szemem.

Egy sárkány fekszik előttem.

Felugranék, hátrálnék vagy dermedten állnék, de mozdulni sem vagyok képes. A tagjaim nem engedelmeskednek nekem; ez persze könnyen lehet azért, mivel a fejem még mindig zúg az imént átéltek Chrisotoph?

Némán meredek a sárkányra előttem, aki lassan feltápászkodik a földről. A látásom is zavartnak érződik. Olyan mintha a látóterem kiterjedt volna, de az levegőben különös fényes felhők úsznak. Emellett ha a sárkányt tisztán kívánom látni, oldalra kell fordítanom a fejemet, ami ugyancsak különösen nehéz. De ez nem magyarázza meg azt, hogy hirtelen az itt kapott nevem csak úgy egyszerűen az eszembe jutott. Mi több, mintha megkérdőjeleztem volna magamat. Megkérdeztem magamtól hogy én vagyok-e én?

A sárkány - kissé részegesen, legalábbis bizonytalan léptekkel - tesz néhány lépést felém, és fölém hajol... Legalábbis oda ahol nekem kellene lennem. Fejemet felemelve lenézek magamra - közben különös módon tisztán látva a most felhőkkel borított hamusivatagot is a másik oldalon - ám a megszokott látvány helyett fekete tollak rengetege fogad. Tollas hát és has, szárny. A Sárkány megböki az orrával a szárnyat és érzem, az enyém, én Christoph? Te vagy az? Próbáld meg a fejedben megfogalmazni a szavakat, aztán egyszerűen kilökni őket, mintha füstöt fújnál ki magadból. jut eszembe hirtelen. A sárkány sokatmondóan néz rám, a szeme...

A szeme egészen olyan mint a királynőé. Ez így legalább értelmet nyert, már amennyire értelmes lehet. A vihar, a robbanás őt sárkánnyá változtatta, engem pedig egy fekete - igen, minden valószínűség szerint egy holló lettem. A gondolatok, amik hirtelen felmerültek bennem - bármennyire is furcsán hangzik ez - az ő gondolatainak voltak, legalábbis minden valószínűség szerint az övéi. Az enyéim nem, ebben biztos voltam. Ha ez így van...

Megpróbálok összpontosítani, amennyire csak képes vagyok rá pillanatnyilag. LYN? Próbálom magamban kiáltani, és valószínűleg hangosan is kiáltanám, ha jelenlegi csőröm képes volna emberi beszédre; ehelyett csak egy rövid károgás hagyja el. Nem tudom hogy mekkora erőfeszítést kell belefektetnem hogy meghallja a gondolataimat, így továbbra is csak rövid szavakra összpontosítok, rövid mondatokat próbálok kiáltani. TE - VAGY?

Lassan próbálok feltápászkodni, de néhány próbába beletelik mire sikerül. Bizonytalanul állok a lábamon, ám arra hamar rájövök, hogy ha a karommal próbálok csapkodEmlékszem te is a robbanásra? És látod a színeket a levegőben? A mágiát?... Bizonyára a telepatikus beszélgetéshez is szükség van némi gyakorlásra. Összpontosítok. IGEN - IGEN - MÁGIA? - HONNAN - TUDOD? A felhőket már észrevettem, de egyenlőre jobban lekötött, hogy rátaláljak az egyensúlyomra. Felnézek hogy jobban megvizsgáljam őket, ám az egyik szemem - a másikkal a hátam felett látok el - megakad az éles, vörös derengésben ami egy helyütt beborítja a látóhatárt borítja. Önkéntelenül is az első gondolatom az, hogy gyönyörű, olyan akár sok száz naplemente , csak még szebb. VajonNem tudom mi történt, de látod ott a vörös eget? Szerintem arra kéne mennünk. Persze csak ha már fel tudsz állni. Összpontosítás - valahogy mintha már könnyebb lenne a szavakra koncentrálni - Igen épp igen pont lassan már sikerül - fejezem be. Szükség van még némi gyakorlásra ezen a téren.

Csodaszép - nem? - túl szép, az igazat megvallva. A hamu nem engedett sok jóra következtetni, de egy hasonlóan bámulatos horizont csak gyanúsan túl szép, hogy igaz legyen. - Nincs - erre - valami - könnyebb - módszer? - kérdezem, miközben a lábaimon egyensúlyozva a vörös ragyogást figyelem. Beszélgetéseink valamivel kevésbé volnának vontatottak, ha nem kellene küzdenem minden szóért - nem mintha eddig sokkal folyékonyabban, de legalábbis többet társalogtunk volna.

Csodaszép. Vérragyogás a hamu felett. Sohamár - jut eszembe hirtelen, de ez a saját gondolatom, tudom. Egy pillanatig talán még gúnyosan mosolyognék is a saját tréfámon - ha képes volnék rá - de eszembe jut Poe és Lenore, és Anna. A láng lobban egyet. Megpróbálom elhessegetni a sötét gondolatokat, de nem tágítnak.

Sohamár.

(55)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A szemeim lecsukom és legszívesebben befognám a fülem, nah nem mintha az segítene, amikor a fejembe robbannak Christoph gondolatai. Persze nem tehet róla, nincs szokva hozzá, és még nekem is furcsa volt hirtelen, mert másnak éreztem a szokotthoz képest, szóval egy szavam sem lehet. Csupán zavart a zajszint./
- Igen, én vagyok az. Mellesleg nem kell áterőszakolnod a gondolatokat, itt nincs semmi gát, ami megállítaná őket. Elég ha szabadon engeded, eljut hozzám. Ha ennyire erősködsz, olyan, mintha ordibálnál. /jegyzem meg végül mégis. Ilyen vagyok, nincs mit tenni.
Közben teszek egy kört, próbálgatom a lábaim, csapok néhányat az éjfekete szárnyakkal, élvezem, ahogy felkavarják a hamut körülöttünk. A hamut, amely pont olyan sötét akár a pikkelyeim, hiszen abból születtek....
Ez elgondolkoztat és az orrom a hamuba fúrom, egészen közelről vizsgálgatom. És valóban a színes vibrálást eltakarja a fekete por, de közelről látszik milyen koncentrált a varázs a pernyében, mintha porig égették volna magát a mágiát, és ez annak a hamva lenne.
+ Nem csoda, hogy ilyen hatással volt ránk. Vajon mennyire erős mágikus katalizátor lehet ez? Hmmm... még csak hasonlót se láttam soha. +
Aztán azonban eszembe jutott, hogy a férfi kérdéseit még nem válaszoltam meg teljesen, így kihúzom az orrom a porból és visszafordulok felé a szárnyaim szorosan összefűzve a hátamon, ahogy azt a mesebeli sárkányoktól ellestem még gyermekfejjel. Habár be kell vallani, nekik úgy tűnt kényelmesebb ez a póz, mint nekem./
- Igen mágia. Nos nem tudom, inkább érzem. Amióta ebbe a századba kerültem és megtanultam hogyan használjam a bennem rejlő mágiát valami ilyesmit használok. Habár ilyen szabadon és ilyen sokat még soha nem láttam... Többnyire az ember a saját mágiáját használja, vagy valamilyen forrásból merít. Mi sidhek például Danu, a Földanya mágiáját használjuk fel, annak a tükröződésével hozzuk létre a saját varázslatainkat. Ez a hely azonban olyan... olyan... nem is igen tudom mihez hasonlítani. Ha a varázslás egy folyamat, ami valami anyagot használ, akkor ez itt a legtisztább lelőhely. Soha nem láttam még ennyi mágiát.
/Mialatt filozofálok az én figyelmem is ismét megragadja a vörös égbolt. Nem tudom eldönteni ilyen messziről mi adja a fényét, hogy tűz-e, a feltorlódott varázs, kitörő vulkán, vagy vérfolyam... csupán a szikrázó szín, az a vibráló mély telített árnyalat az, ami magával ragad.
Valahol a tudatom peremén eljut hozzám az elégedett felismerés, hogy Christoph is kezd belejönni a dologba, az utolsó üzenetei már nem mentális sikolyok, inkább afféle tétova lépések a jó úton, de határozottan gyorsan és jól halad./
- Igen, valóban csodaszép... habár fogalmam sincs mi lehet. /mélázok el az égboltot nézve./
- Odamenjünk? /először nem is jövök rá, hogy megformáltam a gondolatot, mármint hogy útjára is indítottam, nem csak a koponyám keretein belül kerengett./
- Mellesleg a telepatikus kommunikációnál nincsen tisztább és egyszerűbb, csak bele kell jönni. /tettem még hozzá kissé magamhoz térve. Szinte erőszakkal kellett elszakítanom a pillantásom az ég aljára hintett vértengertől. De egy gondolatnál tovább nem is sikerül a dolog, vissza is fordulok hamarosan./
- Te nem szeretnél odamenni? Mert engem borzasztóan vonz... nem tudom el kéne-e ezért kerülnünk, de abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok rá. /küldtem ki a világba a gondolatokat, éjfekete pillantásomban a vörös ragyogás tükörképével megbabonázva./

(254)

[Chrisotoph]

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/Igen, én vagyok az. Mellesleg nem kell áterőszakolnod a gondolatokat, itt nincs semmi gát, ami megállítaná őket. Elég ha szabadon engeded, eljut hozzám. Ha ennyire erősködsz, olyan, mintha ordibálnál. merülnek fel bennem a királynő gondolatai. A sárkány föl-alá járkál, időnként enyhén dülöngélve; ez emlékeztet rá hogy nekem is újra kellene tanulnom járni ebben a formában. Elindulok, de az első néhány köröm elég félszegre sikerül, ide-oda dőlve, fekete szárnyaim csapkodásával felverve a hamut magam körül. A királynő közben belefúrja a hamuba az orrát, majd, mintha megtalálta volna amit keresett, visszafordul felém.

Igen mágia. Nos nem tudom, inkább érzem. Amióta ebbe a századba kerültem és megtanultam hogyan használjam a bennem rejlő mágiát valami ilyesmit használok. Habár ilyen szabadon és ilyen sokat még soha nem láttam... Többnyire az ember a saját mágiáját használja, vagy valamilyen forrásból merít. Mi sidhek például Danu, a Földanya mágiáját használjuk fel, annak a tükröződésével hozzuk létre a saját varázslatainkat. Ez a hely azonban olyan... olyan... nem is igen tudom mihez hasonlítani. Ha a varázslás egy folyamat, ami valami anyagot használ, akkor ez itt a legtisztább lelőhely. Soha nem láttam még ennyi mágiát. lassan megtanulok teljesen különbséget tenni az idegen gondolatok, és a sajátjaim között. Különös, olyan mintha az üzenetek kissé más hangon érkeznének mint ami által az ember a gondolatait "hallja". A hasonlat persze nem tökéletes. És emellett persze tekintve hogy "Danu" nevét soha nem hallottam még, valószínűtlen hogy eszembe juthatott volna.

Lábaim, egyensúlyom próbálgatása közben figyelem a körülöttünk gomolygó színes ködfelhőket. Különös. Mindig azt vártam, hogy a mágia valami... "több" mint amit az ember fel tudna, vagy fel akarna fogni. Valami megérthetetlenül sokrétegű, összetett tudomány, a képzeletemben hasonló működésű a zsebórához; a felszínen megfog valami megfoghatatlant, mint az idő, alatta pedig apró fogaskerekek, rugók tökéletes, külső szemlélő számára érinthetetlen isteni mechanizmusnak tűnő harmóniája működik. Igen, valóban, egy emberfeletti tudomány. Talán az is, de mégis furcsán meglepve érzem magam, ahogy a sárkány-királynő könnyű természetességgel beszél - illetve gondolkozik - a környezetünkben rejtőző, s amennyire megértettem őt "nyers" mágiáról.

Igen, valóban csodaszép... habár fogalmam sincs mi lehet... Nekem még kevésbé. A szürke, halovány-felhős végtelenben az éles ragyogás vonzza a szemet. Odamenjünk? Oda akarok jutni. Logikus érvek is állnak a fény felé indulás mellett, persze; tekintve hogy semmi más nyilvánvaló útvonal nem kínálja magát a próbák folytatásához, egyértelmű megoldásnak tűnik követni a fényt. Emellett olyan jó is volna. Olyan könnyű. Így érezhet az éjjeli lepke mielőtt megégeti a lámpMellesleg a telepatikus kommunikációnál nincsen tisztább és egyszerűbb, csak bele kell jönni. Akkor remélem hamar sikerül. Próbálom valamivel kevésbé erőltetetten gondolat-küldeni magamból.

Te nem szeretnél odamenni? Mert engem borzasztóan vonz... nem tudom el kéne-e ezért kerülnünk, de abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok rá.

Nem tudjuk elkerülni. valahogy érzem, tudom. Mióta csak megláttam, tudtam hogy oda fogunk menni, valahol éreztem. Egyértelmű hogy a sivatag arra akar vezetni minket, oda is kell mennünk, de nem valószínű hogy bármi jó is várna ott ránk. Nem tudnék más irányba elindulni. Hosszú távon képtelen lennék rá. Te nem?/

(56)

[Lynarin Seeragic]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Rövid ideig csak bámulom a fényt, az agyam egy hátsó szegletében Christoph szavainak lanyha visszhangjával. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy az ő gondolatai voltak, mégis olyannyira egybe csengenek az enyémekkel, hogy az már szinte rémisztő./
- Nos én szintén. Talán elkerülhetném ideig óráig, de nem akarom. Oda akarok menni. /mondtam, illetve gondoltam. Amint megfogalmazódott bennem, tudtam, hogy igaz.
Nevezzük végzetnek, vagy aminek akarjuk, de bármi is legyen a neve abba az irányba vezetett, egyenesen a vérfény mezejére. Vagy tengerébe... nem láttam, csak a vonzását éreztem. Elképzelni sem tudtam milyen lesz, ha az a fény ragyog végig rajtam, de érezni akartam./
- Legyen hát.
/Elrugaszkodtam és repülni akartam, talán a testem mélyén ösztönösen képes voltam ilyenre, de most csupán felugrottam a levegőbe, aztán néhány szerencsétlen csapás után visszazuhantam a hamuba, akár egy strucc, aki sólyomnak képzelte magát.
Próbáltam minél méltóságteljesebben összevakarni magam, de biztos voltam benne, hogy felettébb nevetséges látványt nyújtok./
- Menjünk. /üzentem kínomban, hátha elterelem a figyelmet magamról. Aztán szigorúan talpon elindultam a fény felé. Éreztem ahogy a hamuból a mágia belém szivárog, minél többet voltunk itt, annál erősebben éreztem.
A gondolataimba burkolóztam, némán sétáltam egy darabig. Próbáltam helyre rakni magamban a dolgokat, de sehogysem találtam a racionális magyarázatot erre az egészre. Még egy olyan racionálisat se, ami az irracionalitás eszközeivel lett logikussá.
Talán fél órája sétálhattunk, amikor meguntam a dolgot. A fejem már szinte belefájdult az agyalásba, egy kis változatosságra vágytam. Nem találtam a kiutat és ez bosszantott. A vörös fény még mindig nagyon messzinek tűnt és úgy gondoltam nem bírom ki addig a magam frusztrált társaságát./
- És hogy kerültél ide? Mármint hallottam ugyan, de ne haragudj, számomra érthetetlen, valóban Annáért vállaltad ezt az egészet? Hogy ismerted őt meg? /érdeklődök bizonytalanul elindítva a gondolat fonalat. Hallani szeretnék valamit, bármit, ami eltereli a figyelmem erről a helyről, amit nem tudok megérteni.
Nem voltam biztos benne, hogy valóban kíváncsi vagyok a válaszokra, de bármi jobb a lassú önemésztésnél. És oly távolinak tűnik még a vörös fény...
Próbáltam kiterjeszteni az érzékeim, a mágiával körbetapogatózni, ahogy mindig is tettem, de valahogy nem működött. Ugyan éreztem, hogy minden pillanattal egyre több és több varázst birtoklok, de valahogy nem úgy működött, ahogy a másik. Nem tudtam használni, hiába éreztem a jelenlétét. Idegen volt és érthetetlen. Ez az egész hely egy rejtvény volt, aminek a megfejtését talán csak a vérfény ragyogásában láthattam meg, vagy ott sem.
Amikor a ollóra nézek és arra, hogy egy nőért vállalta ezt, eszembe jut a saját egyetlen és oly távoli szerelmem. És sajnálom ezt a férfit. A szerelem hazugság, és annak az árulása fáj leginkább, akiért a tűz éget minket. Persze úgyse értett volna egyet velem, de magamban előre is együtt éreztem vele./

(255)