Karakter régi neve: Heidi Yrjö-Koskinen
Karakter új neve: Aurnia
Kora: 26
Nem: Nő
Születési hely: Helsinki, Finnország
Születési időpont: 1986. december 13.
Fátyolos város: Párizs, Franciaország
Faj: Arany sidhe
Csendes, puha téli éjszakán született, negyedik gyermekként egy svéd gyökerekkel rendelkező arisztokrata családba. Felmenői között szép számmal akadnak politikusok, tudósok, irodalmárok, sőt, a népes család még egy-két tehetségesebb festőművésszel és zeneszerzővel is büszkélkedhet. Heidi, három fiú után az egyetlen lány a család középpontjába került. Mindent megkapott, amit csak akart és ő legfőképpen figyelmet és szeretetet akart. Szülői elvek ide vagy oda, a kislányt elkényeztették. Legidősebb bátyja, Karl Markus, 10 évesen már nem igazán foglalkozott ezzel, mindig is jóindulatú, szemlélődő, csendes gyermek volt, nem bánta, hogy nem ő van a középpontban. Ellentétben Gustavval, aki 7 évesen kemény harcokat vívott újszülött húgával a szülői figyelemért és rendszerint veszített. Lauri, alig három évesen folyton Heidi és anyja körül sürgölődött, bolondozott, élvezte, hogy húga személyében új rajongóra tett szert. Bármikor meg tudta nevettetni a kislányt, aminek a szülők éppúgy örültek, mint Heidi és Lauri.
A kis Heidi épp, hogy csak megtanult járni máris megtapasztalhatta, hogy a kék vér és a vagyon bizony kötelezettségekkel is jár. Nyelveket tanult, zenélt, énekelt, balettozott és lovagolt. Hat évesen már valóságos kis hölgy volt, aki mindig tudta mit illik mondani, hogyan kell cselekedni, elbűvölte a környezetét. Élvezte, hogy bárkit levehet a lábáról, legfőképpen Markust, az édesapját, akit rajongásig szerette a kislányt. A rajongás kölcsönös volt, Heidi apja minden szavát leste, úgy tekintett föl rá, mint valami földre szállt héroszra. Markus, a közismert politikus gyakran vitte magával Heidit, aki sosem okozott csalódást a nagykövetek, miniszterek és bankárok társaságában.
Heidi tizenhárom éves korában apját Szíria nagykövetévé nevezték ki, a család, legalábbis anya, apa, Heidi és legfiatalabb bátyja költöztek, míg a két idősebb testvér az ekkor 23 éves Karl Markus és 20 éves Gustav Skandináviában maradtak.
Az emancipált, demokratikus Finnország után Szíria maga volt a pokol Heidi számára. Bár nem sokat érintkezett a helyiekkel, mélységesen felháborította, hogy itt a nők hagyják magukat ennyire elnyomni. Csak olaj volt a tűzre, mikor egy vacsoránál apja egyik kollégája megemlítette, hogy a többi arab államhoz képest Szíria nyugatias és szabad ország. Nem sokkal később életében először összeveszett az apjával is, aki azt hangoztatta, hogy el kell fogadnia a helyzetet, mert ez az ország kultúrájának a része. A mindig illedelmesen viselkedő Heidi hangos ajtócsapkodás kíséretében viharzott ki apja dolgozószobájából. Gyűlölte az apját közönyéért és gyűlölte magát, amiért így viselkedett azzal, akit a világon a legjobban szeret. Bátyja viccet csinált ebből az ügyből is, mint általában mindenből, most azonban ahelyett, hogy elütötte volna a történtek élét viselkedése csak só volt Heidi sebeire. Kerülni kezdte az apját, szóba se állt a bátyjával, és mikor anyja próbálta megbékíteni, vele is jól összeveszett. Későn jött a kamaszkori lázadás, ám annál viharosabban dúlta fel a családi békét.
A következő csepp a pohárban az volt, mikor az egyik helyi diplomata lányának (akit korábban okosnak és kedvesnek talált) is kifejtette nézeteit, majd felajánlotta a segítségét az elnyomás elleni harchoz. (Igaz, arról fogalma sem volt, hogyan kéne harcolni, de itt az elveken volt a hangsúly.) A lány felháborodva utasította vissza, mondván, hogy nincs szükség arra, hogy gyaur idegenek mondják meg, hogy hogyan éljenek a saját országukban. Heidi sértett büszkeséggel fogadta a visszautasítást. Elárulva, kigúnyolva és végtelenül magányosnak érezte magát, tizennégy évének minden terhe mázsás súlyként nyomta a vállát. Attól a naptól fogva gyűlölte Szíriát. Hűvössé és kimérté vált, miközben sóvárogva számolta a napokat, amiket a „pokol bugyraiban” kell még eltöltenie magányosan, elhagyatottan, hangot mégsem adott leghőbb vágyának. Kötelességének érezte, hogy jó gyerekként szülei mellett maradjon, miközben egyfolytában azon törte a fejét, hogy milyen indokkal mehetne haza, amiből nem lesz botrány vagy találgatás, elvégre a család jó híre mindennél előbbre való, még akkor is, ha szülei ilyen lehetetlen nézeteket vallanak. A megoldást végül apjától érkezett, aki felvetette, hogy Heidi egy stockholmi elit gimnáziumban tanuljon tovább, ahol tehetségét és képességeit a lehető legjobb oktatók fejlesztik majd. A lány természetesen boldogan igent mondott és alig várta a tanév, az új élete kezdetét.
Stockholm, a fényes és gazdag svéd főváros tárt karokkal várta, legalábbis Heidi így képzelte el, hiszen felmenői svédek, a nyelvet második anyanyelveként beszélte és végre hozzá hasonló arisztokraták leányaival és fiaival tanulhatott együtt. Az álom azonban valahogy mindig szebb, mint a valóság. Ester Hellström és Greta Bonde igaz barátaivá váltak, és Erik Forsberg képében pedig a szerelem is elérte.
Barátok mellett azonban ellenségeket is szerzett, főleg egy bizonyos Fredrika Trolle személyében, aki az egyik legősibb svéd nemesi család leszármazottjaként minden lehetőséget megragadott, hogy hangoztassa Heidi (és még jó pár más diáklány, főleg a nála csinosabbak és okosabbak) felmenői között több a rénszarvastenyésztő, mint az arisztokrata, Heidit és családját a kurta kis 250 éves múltjával egyszerűen felkapaszkodottnak titulálta. Heidit sértette ugyan a bántás, de mert a Trolle család vitathatatlanul ősibb, és mert a 800 éves svéd uralom alatt a finnek valóban a társadalom alsóbb rétegét alkották, hasztalan lett volna cáfolni az elhangzottakat. Néhány alkalommal rávilágított arra, hogy családja hány kiemelkedő személyt adott a világnak, de természetesen a Trollékkal ebben sem kelhetett versenyre, így a békesség kedvéért tartotta a távolságot Fredrikától és sötétkék vérű udvartartásától és a hozzá hasonló „felkapaszkodottak” társaságában töltötte idejét. Keserű pohár, hogy míg Finnországban köztiszteletben álló, nagy múltú nemesi családból származott, ugyanaz a név a szomszéd országban már csak egy felkapaszkodott kisnemest takar.
Erik újabb családi konfliktushoz vezetett. Heidi 16. születésnapját követő karácsonyi szünetben, amit az egész család együtt töltött tágas helsinki villájukban, egy vacsora alkalmával apja és anyja három bátyja előtt kijelentette, hogy nem találkozhat többé egy felkapaszkodott kalóz fiával, nem mocskolhatja be a nemesi vért holmi kalmárok ivadéka. Heidi nem beszélt korábban a fiúról a szüleinek, fogalma sem volt arról, hogy honnan tudnak a kapcsolatáról, de meg sem próbálta tagadni, ehelyett megkérdezte, hogy a saját családját esetleg nem tartja-e apja felkapaszkodottnak? Ekkor kapta élete első pofonját, az édesanyja kezétől és mellé egy szemrehányást, amit sosem tudott elfelejteni: „Hogy mered ócsárolni az őseidet, amikor mindened nekik köszönheted és te semmit sem tettél, hogy öregbítsd a családod hírnevét?” Heidi mit sem törődve neveltetésével és az illendőséggel felállt az asztaltól és elviharzott. Szobájában feldúltan tervezte a világgá menetelt, de végül győzött a józan ész és az állhatatosság: „Bebizonyítom, hogy vagyok valaki, hogy érek annyit, mint a sok porladó Yrjö-Koskinen a föld alatt!” Mindig is jó eszű, tehetséges gyermek volt, most viszont eddig sosem látott elszántsággal kezdett tanulni, számtalan dolog érdekelte az építészettől a művészettörténeten át az irodalomig és ökológiáig és bár Erik mellett dacosan kitartott, újsütetű megszállottsága, az áttanult éjszakák végül tönkretették a kapcsolatukat, ahogy barátságai is megsínylették az időhiányt.
Erőfeszítései azonban meghozták gyümölcsüket, sorra nyerte a tanulmányi versenyeket, szinte akármelyik egyetemet választhatta volna, de ez a szabadság egyben nagy dilemmát is okozott. Végül a Harvard egyetemre jelentkezett építészet szakra, majd egy évvel később már a kertépítészeti szakon tanult. Így válhatott egyszerre építésszé, művésszé és egy kicsit ökológussá is. Szerette az egyetemet, szerette, hogy nem nézik a vére színét, a családja ősi mivoltát, a felmenői eredményeit, csak az számított, hogy ki ő és mire képes. Új barátságok kötettek, új szerelmek születtek, Heidi pedig lubickolt a népszerűségben. A Harvardra a legjobbak járnak, az elit, a jövő vezető személyiségei, ám más volt a helyzet körötte a városban. Heidi mélységesen megvetette a butákat, az alamizsnáért könyörgőket, a mindennapi robotba belefáradt, érdektelenségbe menekülő embereket. Elítélte a tudatmódosító szerek használóit gyávának és gyengének nevezve őket. „Az erős marad, a gyenge elhull.” vallotta, miközben minden alkalommal, mikor keserű szájjal anyjára gondolt a fülében csengtek szavai: „Te semmit sem tettél, hogy öregbítsd a családod hírnevét!” Az évek teltek és Heidi már nem szülei kegyeiért és a család nevének öregbítéséért dolgozott, hanem azért, hogy magának szerezzen nevet és elismerést, a tanárai figyelméért, a csoporttársai rajongásáért küzdött, sikerrel.
Tanárai hamar felfigyeltek rá, már az egyetemi évek alatt több projektben részt vett, de szívéhez a legközelebb a történeti kertek és azok rekonstrúkciója állt. A diplomaosztó másnapján küldte el a jelentkezését egy neves olasz irodának, akik Európa kastélykertjeinek felújításával és megőrzésével foglalkoztak csatolva bizonyítványait, számtalan ajánlólevelét és portfólióját. Válasz sokáig nem érkezett, már attól tartott, hogy eltévedt a csomagja (ó nem, az sosem fordult meg a fejében, hogy esetleg visszautasítják, hiszen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ő a legjobb pályázó az állásra), mikor megcsörrent a telefonja. Másnap délután már Firenze utcáin sétált és fagylaltot nyalogatva készült a felvételi elbeszélgetésre. Az iroda vezetője Leonardo Silvestriano, egy hatvanas éveiben járó vékony alkatú, örökkön elegáns régi vágású úriember azonban csalódást okozott neki: nem a remélt tervezői állást ajánlotta fel, hanem egy asszisztensi pozíciót. „Mindenes, csicska, szolga.” – gondolta Heidi. A világon tíznél kevesebb iroda foglalkozik történeti kertekkel és Silvestriano műhelye a három legelismertebb közé tartozott. Jól tudta Heidi, hogy nem lesz még egy esélye bekerülni, így lenyelte csalódottságát, önérzetét és nehéz szívvel fejet hajtott. „Alamizsnát kaptam, nem elismerést.” Tüske maradt benne, hogy Silvestriano mester nem őt tüntette ki a tervezői állással és a figyelmével és elszántan, makacsul küzdött ezek megszerzéséért.
Majdnem egy éve dolgozott Leonardo mester mellett és közben folyamatosan figyelt és tanult. Az áhított tervezői állást egy bizonyos Peter Collins kapta, akire nem tudott nem haragudni ezért. Persze a férfi 10 évvel idősebb volt és ebből kifolyólag 10 évvel több tapasztalttal rendelkezett, pár igen komoly történeti kert rekonstrukciós munkájában is, de Heidi egyáltalán nem tartotta tehetségesnek, semmi eredetiséget és fantáziát nem látott a fakó vörös hajú, szemüveges ír férfiben, akiről még a legnagyobb melegben sem szakadt le a kockás zakó, Silvestriano mester azonban valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kedvelte a férfit, így Heidi nem tehetett mást, mint várt és tanult és természetesen igyekezett magát nélkülözhetetlenné tenni, míg finom fondorlattal Peter lejáratásán dolgozott. Hála Heidinek, Peter tárgyalásról késett el egy elavult térkép miatt, csúnya hasmenést kapott egy fontos üzleti út előtt így Heidinek kellett helyettesítenie őt Párizsban a mester jobb kezeként, de hiába. Silvestriano mintha észre se vette volna, hogy Heidi hogy nyűgözi le az ügyfeleket és ez újabb tőrdöfésként érte a lány megsebzett, önérzetes lelkét.
Belépés a fátyolba
Párizs, a fények városa sötétnek tűnt a szemében. A szerelem városában magányosan rótta az utcákat, keserűségére nem jelentett gyógyírt a számos bók és elismerő pillantás, amit kapott. Egy fiatal férfi megpróbálta meghívni kávézni, ám Heidi borús hangulatában kimérten utasította vissza. Nem volt szüksége üres bókokra, elismerésre volt szüksége, igazi elismerésre Silvestrianotól, akire felnézett, aki véleményének súlya volt. Elismerésre, amit úgy érzett, hogy sosem kapott meg.
Nem figyelte merre megy, a lábai vitték előre a alkonyi pompában fürdő városban. Keskeny, görbe utcákon lépdelt a keserűségtől félig vakon, ékszerészműhelyek, szabóságok, kávézók maradtak el mögötte, mígnem egy kis régiségkereskedés előtt megtorpant. Nem tudta miért állt meg, csak bámulta a kirakatot, az üvegre kirajzolódó összetört lelkének mását. „Nem, nem lehetek megkeseredett vénkisasszony! Nem sújthat le ennyire Silvestriano vaksága. Igen, az öreg vak, hogy nem látja, mennyit tettem érte, mennyire hasznos vagyok számára. De meglátja majd, bebizonyítom neki. Akkor is! Csakazértis!” Szemeiben konok elszántság lángjai lobbantak, kihúzta magát és újra a nő volt, aki legyőzhetetlenül, magabiztosan áll a világban. Elmosolyodott, és elégedettséggel nyugtázta, hogy tükörképe újfent elbűvölő. Tekintete önmagáról a portékára siklott. Csupa ócskaság, régi vacak, ám… mintha lenne néhány értékesebb darab is. Bement, hátha valami kincsre bukkan. Az ajtó csilingelve zárult mögötte, a sarokban idős asszony ült mosolyogva. Biccentett felé, az asszony viszonozta. Ahogy a portékát szemlélte egyre beljebb és beljebb sodródott a tükröt, ékszerek, porcelánok, festmények és más csecse-becsék között, mígnem észrevette a makettet. „Csodálatos!” Lenyűgözve lépett közelebb. „Bár én tudnék ilyet építeni, egy ilyet még Silvestrianó sem hagyhatna szó nélkül!” Szemei előtt Vaux-le-Vicomte, Schönbrunn, Versailles kastélyai lebegtek. A mű aprólékossága, a festés élénksége, az illesztések tökéletessége lenyűgözte. Egy karcsú torony felé nyúlt, hogy ujjbegyével simítsa végig az apró ablakok bemélyedéseit, ám mikor a maketthez ért, hirtelen megpördült körötte a világ. Érezte, ahogy lábai összecsuklanak és rongybabaként terül el a földön. Érezte, de ereje nem volt korrigálni, sőt, a következő pillanatban már érezni sem volt ereje.
Külső tulajdonságok:
- Régi tulajdonságok:
170 cm magas, keskeny csípőjű, fiús alkatú nő. Arca ovális, éles járomcsontjai és határozott álla karaktert adnak vonásainak. Szeme nefelejcskék, hosszú gesztenyebarna haja lágy hullámokban omlik a hátára. Mindent összevetve csinos lány, bár szépségkirálynőnek azért kevés lenne az, amivel az ég megáldotta. - Mostani tulajdonságok:
185 cm magas, karcsú, de ahol kell nőiesen domborodó nő. Bőre világos, mégsem a korábbi sápadt fehér, hanem egészséges barnás árnyalatú. Derekáig érő fényes, vörös aranyszín haja olykor mint a folyékony napsugár. Pupilláját keskeny smaragdzöld sáv öleli körbe, amit aranyszínű sáv tesz ragyogóvá, kívülről pedig bronz barna gyűrű keretez. Előkelő arcvonásai határozottságot és méltóságot sugároznak. Testtartása, mozgása királynői, mint a nagymacskáké, akinek nem kell ellenségtől tartaniuk, hisz a világ a lábaik előtt hever. Mosolya sejtelmes, egyszerre ígér és incselkedik.
Belső tulajdonságok:
Kötelességtudó, magabiztos, művelt és intelligens fiatal nő. Mindennél fontosabb számára az, hogy szeressék, elismerjék és felnézzenek rá. A gyengeség minden megnyilvánulását lenézi és mélységesen megveti. Vallja, hogy az erős, küzdeni tudó, elszánt embereké a világ, a többiek csak szolgalelkű koloncok. Többnek tartja magát a világ nagyobbik felénél, de azért akad pár olyan személyiség, akikre fölnéz.
Kedvencek: Szereti a nemes és finom dolgokat, a minőséget. E tekintetben nyugodtan nevezhető sznobnak is. Gyorsétteremben például sohasem evett még, az méltóságán aluli. Szereti a természetet, parkokban, erdőkben nagyokat sétálni. Lenyűgözik a színek, formák. Szereti az építészetet, nem zárkózik el a modern irányzatok elől sem, bár a vasbeton diadalát azért túlzónak tartja. Színei az arany, narancs, vörös, bronz és a fehér.
Életcélja:
Mindennél jobban vágyik elismerésre, csodálatra, szeretetre. Nem üres bókokra, azokat ugyan mosolyogva fogadja, de megveti: ő igazi csodálatra vágyik, arra, hogy észrevegyék, hogy milyen értékes is valójában, hogy a tanácsát kérjék és elismerjék. Egy-egy számára fontos és megbecsült ember elismeréséért képes hosszan és kitartóan harcolni (pl. Silvestriano mester) akár még tisztességtelen eszközökkel is, de ahhoz azért sok idő és csalódás kell, hogy ilyen alantas eszközökhöz folyamodjon.
A XXX. században szeretne a Sidhe társadalom elismert és megbecsült tagjává válni, nem riad vissza attól, hogy alulról kell felrágnia magát a csúcsig. Kitartó, konok személyiség.
Egyéb:
Hatalom: Szerelem (Tűz) 1.
Karizma: 2. (1+2p = 3p)
Elementaritás: 1. (1p)
Türelem: 1 p
Főkarakter: Renata Rebel Wood
