Karakter régi neve: Vaniglia Fiore Giovanini
Karakter új neve: Froeira Lullaby
Kora: 21 év
Nem: nő
Születési hely: Olaszország, Siena
Születési időpont: 1989. február 20. (egészen pontosan nem tudni, de ekkor ünnepli a születésnapját)
Fátyolos város: Franciaország, Párizs
Faj: Boszorkány
Három hónapos kis csöppség volt, amikor a Giovanini házaspár, Giulia és Vittorio örökbe fogadták. Giulia növények iránti végtelen rajongása jeléül a Vaniglia Fiore névre keresztelte lányát, aki később, a nevetségessé válást elkerülendő, első keresztnevét csak V.-ként jelölte, s Fiore-ként mutatkozott be. Vittorio-nak már volt egy lánya az előző házasságából, a hét éves Rossella, akinek az anyja a szülés közben életét vesztette, így velük élt – Giulia pedig a sajátjaként nevelte. A két kislány az első pillanattól kezdve imádta egymást, s az újdonsült nagytestvér igyekezett komoly szerepet vállalni a gyermek Fiore nevelésében.
Úgy nőtt fel, hogy tudta, a Giovanini-khez nem köti vérségi kötelék, mégis őket tartotta az igazi családjának. Ennek ellenére azonban egyre nőtt benne a kíváncsiság a vérszerinti családja felé, ezért tizenhárom éves korában rá is kérdezett az édesanyjánál. Giulia elmesélt neki mindent, amit őt tudott: Az anyja már őt tartva a karjaiban érkezett az árvaházba, ahol menedéket és segítséget nyújtottak nekik. A nővérek szerint az anyja zilált volt és távolságtartó, mintha félt volna valamitől. Egy pillanatra sem eresztette el a lányát, így őt alig tudták megvizsgálni. Az anyját álmatlanság, rosszullétek, s komoly testi és lelki fájdalmak gyötörték. Gyógyszereket kapott. A nővérek csak a szülés utáni depresszióval kombinált hipochondriának hitték, mivel az anyja egészségesnek mutatkozott a vizsgálatokon, s ezért megvonták tőle a gyógyszereket. Egy héttel ezután holtan találták az anyját. Másfél hónappal később leltek az árvaházi látogatáson a babára a nevelőszülei, akiknek nem lehetett saját gyermekük. Az apjáról semmit sem tudtak. – Fiore-t ugyan megrázták a hallottak, de nyugodtan együtt tudott élni a dologgal, elvégre őt mégis egy fantasztikus család nevelte fel.
A kiegyensúlyozott családi légkör és a jó jegyek mellett – amik Fiore-nek megvoltak –, már csak barátokra van szüksége az embernek. Szerencsétlen természete miatt viszont nehezére esett kapcsolatot teremtenie az emberekkel, ami nem megfelelő környezetben még jobban megnehezíti a dolgokat, az általános iskolája pedig a legnagyobb jóindulattal sem volt „megfelelő környezetnek” nevezhető. Visszahúzódó viselkedése miatt kitaszítottá vált, gyakran csúfolták a magassága miatt is – hiszen már korán kiemelkedett a többiek közül, s nem csak fizikai értelemben. Majd amikor a gyerekek megtudták, hogy a lányt örökbe fogadták, ismét a gúnyolódások céltáblájává vált. „Fattyú”, „senkinek sem kellettél”, „nincsen se anyád, se apád, semmi vagy”, ilyen és ehhez hasonló szitkokkal borították el. Ha pedig mégis sikerült összebarátkoznia valakivel, őt is elmarták mellőle, senkinek sem volt elég értékes a barátsága, hogy kitartson mellette.
Többek között e nehéz helyzet nyomására a család Milánóba költözött. Rossella már egyetemre járt, jogot hallgatott, Fiore pedig egy remek hírnévnek örvendő gimnáziumba került. Sok minden megváltozott ekkor, Fiore hozzáállása a leginkább. Ezúttal megpróbált nyitottabbá válni, hogy a társai ne tartsák megközelíthetetlennek. Igaz barátokat szerzett, akikkel közösen hódolhattak kedvenc hobbijuknak, az írásnak. Elolvasták és kritizálták egymás műveit, s tanácsokkal látták el a másikat a jövőbeni munkáihoz. (Bár Fiore-nek nehezére esett nyilatkoznia, ha a véleményét kérdezték, hiszen minden tetszett neki, amit a kezébe adtak.) Végre kiélhette magát, kiírhatta a frusztrációját, a sérelmeket.
Esténként hosszú sétákat tett, hallgatta a vacsorázó családok zajait, mélyeket szippantott a levegőben szálló lasagne-illatból, megcsodálta a fényeket, az árnyékokat. Szeretett egyedül bóklászni a városban, ezt a szokását még Siena-ban vette fel. A kedvencei a lakóktól hangos sikátorok, a még késő este is a rászorulóknak nyitva álló templomok, és az elmagányosodottaknak menedéket nyújtó temetők voltak. A nagy dirrel-dúrral beinduló robogókat a legkevésbé sem szerette, ha tehette gyalog vagy biciklivel közlekedett, más sportot viszont nem űzött. Inkább az a szobakukac jellegű lány volt, aki odáig van a jó könyvekért.
A gimnáziumban franciát és angolt tanult, szerette mind a két nyelvet, különösen jó érzéke volt hozzájuk. Ezek mellett az irodalom és a rajzolás volt még nagy szenvedélye. Ezen felbuzdulva úgy döntött, nagy lépésre szánja el magát, és egyik legjobb barátnőjével, Leilával együtt a Sorbonne-ra jelentkezett. A szüleit meglepte a döntése, de ismerve a képességeit, egyetértettek vele, hogy Franciaország jobb választás a továbbtanulás szempontjából, Rossella pedig, ahogy egész életében, mindenben támogatta. Fiore a bölcsészkar francia szakára ment, míg Leila orvosnak tanult.
Fiore sosem érezte magát egészen olasznak. Valahogy nem tartotta magát elég lazának és barátságosnak hozzá. A franciáknak viszont nem volt sem elég előkelő, sem eléggé hipszter. Így közöttük sem találta meg igazán a helyét, s sajnos a bölcsészkar sem volt olyan csodálatos, mint ahogy azt elképzelte. Nem érezte magát kellőképpen olvasottnak, s a csoporttársai is mind sznobok voltak, akik lenézték az ő „naplopó” népét. Egyedül a kollégiumi folyosók nemzeti és érdeklődésbeli sokszínűsége jelentett neki nyugodalmat. Magához képest igencsak hamar összebarátkozott a körülötte lakókkal. Sokan voltak rajta kívül még a külföldiek: a csípős nyelvű, de megbízható Lauren Amerikából; a fenekén megülni képtelen, arab származású Mirjam; a kifinomult, de kétbalkezes és figyelmetlen Renée-vel Belgiumból – akit csak Rének lehetett szólítani. Persze azért akadtak francia barátai is, de közülük is Yolande-dal, a hobbi-csillagász, zenei multitálentum biomérnökkel, akiről kiderült, hogy még verseket is költ – nem kis tehetséggel –, és Chantallal, a lehengerlően szép pszichológuspalántával ápolta a legjobb viszonyt.
Visszatért régi jó szokásához és az éjjel tündöklő Párizst járta. Egy év ottlét után azonban kezdett aggódni, hogy mégsem döntött jól, hogy talán mégsem elég jó az egyik legnevesebb francia egyetemhez, hogy talán Toszkánában kellett volna maradnia, s Firenzében építészetet kellett volna hallgatnia. Amikor szüleivel is megosztotta aggodalmait, rávilágítottak, hogy Párizsban is lehet építészetet tanulni és hogy, ha tényleg jobban szeretne házakat tervezni, mint az általa olyannyira imádott irodalomról előadásokat hallgatni, olyan emberekkel, akik nem értékelik őt, akkor tegye azt. Ezen felbuzdulva meg is tette a megfelelő lépéseket, hogy beiratkozhasson az építészmérnöki karra, s a következő tanévet már ott kezdte, ismét, mint gólya, az irodalom pedig megmaradt hobbinak. Sosem volt problémája a reáltárgyakkal, rajzolni pedig egyenesen imádott, úgyhogy ez a kar végre tényleg megfelelő választásnak bizonyult. Ahogy változott a társaság, amelyben napjai nagy részét töltötte, megváltozott a baráti köre is. Leilával eltávolodtak egymástól, s a kollégiumban is már alig-alig találkozott a többiekkel, leszámítva azokat, akikkel a legszorosabb barátságot kötötte, az egyik óráján pedig véletlenül összeakadt egy másik olasz lánnyal, Giuli-val, akivel utána szinte elválaszthatatlanok lettek.
Az első vizsgaidőszakát sikeresen teljesítve azonnal hazautazott, ahol végre együtt tölthetett némi időt a nővérével és a szüleivel. Azonban ez is túl rövidnek bizonyult, sietnie kellett vissza, hogy folytathassa az évet. Minden nap beszéltek telefonon vagy e-maileztek, Fiore pedig mindenről beszámolt. Az édesanyja végtelen kíváncsisággal volt megáldva lánya társasági életét illetően, elvégre Rossellát már „eladta”, a kisebbik lánya mellett is szeretett volna már egy udvarlót látni. S lássanak csodát, a mammának csak kérnie kellett.
Egy alkalommal, amikor Fiore szokásához híven a könyvébe temetkezve ballagott az egyetem folyosóján az egyik órájára tartva – bárhol és bármikor képes volt olvasni, semmi sem zavarhatta meg, az egyetemet pedig ismerte már, mint a tenyerét –, véletlenül beleütközött valakibe. Ez gyakran előfordult vele, ilyenkor fel sem pillantva, még mindig a könyvbe feledkezve elmotyogott egy „Pardon”-t és ment tovább. Ezúttal azonban csak nem sétálhatott el, mintha mi sem történt volna, hiszen szerencsétlen fiúnak, akibe belement, minden könyve és jegyzete szerteszóródott a tágas folyosón. Ezért leguggolt és segített összeszedni az elgurult tervrajzokat, ám amikor végre ránézett a fiúra, közmondásosan megfordult vele a világ.
A kócos fekete haj és csokoládébarna szemek tulajdonosa Alexandre volt, utolsó éves építészmérnök. Voltak már mások is, akik tetszettek Fiore-nek, de őt sosem szerette viszont senki. Ezúttal azonban más volt a helyzet: első látásra megfogta valami a fiúban, talán a bohókás bája, hogy ugyanazokat a dolgokat szereti, amiket ő, hogy minden pontosan olyan volt rajta és benne, amilyennek a szőke hercegét megálmodta kislány korában, s ami a legjobb volt, Alexandre is szerette őt. Ők voltak a tökéletes pár, mind a ketten elvarázsoltak, mégis egymást a földre húzzák, örökké is tarthatott volna a szerelmük.
Már majdnem két éve jártak Alexandre-ral, amikor a fiú meghívta magukhoz Angers-ba, hogy töltsön vele és a családjával pár hetet. Fiore szerette volna meglepni őt valami különleges ajándékkal, ezért indult útnak Párizs eldugott utcáin. Már Rómában tett kirándulásai során is el-elsétált Anne nagyi régiségboltja előtt, és kimondottan meglepődött, amikor itt is szembe találta magát vele. Még a kirakat is teljesen ugyanolyannak tűnt, mint ahogy emlékezett rá. Belépett a boltba, remélve, hogy talál valamit, ami a szerelme kedvére való volna – bár ismerve Alexandre antik dolgok iránti rajongását, nem is kételkedett benne, hogy rálel a tökéletes darabra.
Minden polcot és szegletet alaposan végigleltárazott, s éppen egy a plafonról lelógó díszes kalitkát tanulmányozott, amikor valaki berontott az üzletbe. Egy nagyon fiatal, iszonyúan vékony, szőke lány volt az, feldúltnak tűnt, s körbe-körbemászkált a boltban. Onnan, ahol Fiore állt tökéletesen látta a lányt, de a lány őt nem láthatta. Azon tanakodott magában, hogy megkérdezze-e a lányt, mit keres ilyen lélekszakadva, amikor egyszerre azt vette észre, hogy a lány köddé vált. Az egyik pillanatban még a sarokban függő baldachinfátyolnál volt, a másikban meg már sehol. Megijedt, hogy valami történt vele, talán elájult vagy rosszul lett, ezért azonnal kipattant „rejtekéből” és odasietett, ahol utoljára látta még a lányt. Fellibbentette a fátylat, s egy pillanatra még egy makett villant fel előtte, aztán úgy ájult el azon nyomban, mint akit leütöttek.
Külső tulajdonságok:
- Fiore-nek olasz lévén, kreol bőre, hosszú, sötét haja és gesztenyebarna szeme volt. Vonásai határozottak, mégis barátságosak voltak – még egy mókusban sem keltett volna félelmet. Szülőhelyén igen magasnak számított a maga 177 cm-ével. Karcsú volt (a sok pizza és tészta ellenére is), hosszú lábai megerősödtek az éjszakai sétáktól és Milánó gyakori körbebiciklizésétől. A keze kecses volt, az ujjai hosszúak – mindig azt mondták neki, hogy ezek zongorázásra termett kacsók.
- Froeira külseje azonban jobban nem is különbözhetne régi valójától. Termete összetöpörödött, s most alig 161-2 cm, az alakja lényegében megmaradt, de a csípője mintha szélesebb lenne. Sápadt, fehér bőréhez hosszú, dús, szalmaszőke haj és tágra nyílt, fűzöld szemek társulnak. Úgy fest, mint egy nagyra nőtt tízéves; apró kezeivel, hatalmas szemeivel és madárcsontú küllemével olyannyira elesettnek tűnik, hogy az ember legszívesebben mindentől meg akarná óvni őt.
Belső tulajdonságok:
Csendes, visszafogott, a háttérben megbúvó lány, aki csak a családja és a barátai társaságában ereszti ki a hangját. Nem szereti, ha nincs igaza, de emiatt csak magában őrlődik, a közjóért inkább behódol mások akaratának. Ritkán áll ki saját magáért, az elesetteket viszont ösztönösen a védelmébe veszi. Ha véleményét kérdezik egy könyvről vagy egy filmről, mindig elfogultan nyilatkozik: vagy nagyon tetszett neki, vagy nem; nem szereti kielemezni a tárgyi dolgok iránti érzéseit – az emberekkel kapcsolatosakat azonban annál inkább. Nem szeret idegenekkel egy társaságban lenni, mivel az új ismeretségek kötése sosem volt az erőssége; jobban érzi magát, ha lepakolják egy könyvvel a sarokba. Alapvetően bizalmatlan az emberek felé, hiszen már annyiszor megbántották, de ha megkedvel valakit, akkor felé olyan naivitással viseltetik, ami máris megmagyarázza, miért is olyan könnyű átejteni őt a palánkon. Ha kialakított egy képet magában valakiről, akkor azt nehéz megváltoztatni. Gyakran esik csöbörből vödörbe az érzéseit tekintve. Hallgatóságnak és titoktartónak tökéletes, de ha valamit rábíznak, a dolgok egészére kíváncsi, nem csak egy-egy részletre. Abban, amit csinál, maximalista, nem tudja eléggé értékelni önmagát – mindig lealacsonyítja a saját képességeit. Kifejezetten pesszimista a saját sorsát tekintve, másokét viszont mindig legalább olyan csodálatosnak képzeli el, mint magát az illetőt. Rettentően paranoiás tud lenni, s mindentől fél: az állatoktól, a nagy és éles késektől, attól, hogy magára marad. Idegenkedése más élőlényekkel szemben csak abban merül ki, hogy nem mer közel menni hozzájuk, ám még a legcsúnyább hangyászsünt is aranyosnak találja – persze csak távolról. Nagyon érzékeny, könnyen megbánthatják vagy a lelkébe tiporhatnak, és bármikor elsírhatja magát. Végtelenül romantikus típus, s a végletek embere.
Kedvencek:
Szereti az egyszerű, letisztult dolgokat, ugyanakkor az ízléses díszítéseket sem veti meg. A kedvenc színei is a természetes zöld, barna, rozsdavörös, de ugyanúgy kedveli a magentaszínt és az élénksárgát is. Imádja az olasz és a francia specialitásokat, egy jó kávéért pedig alkalomadtán ölni tudna, mégis a kakaó és a csokoládé az, amivel teljesen le lehet venni a lábáról. Könyvekben a klasszikus Goethe nyugodtan elfér a polcán Anita Blake kalandjai mellett, de a legjobban Jane Austent, Douglas Adams-et, Laurie Halse Andersont és Alessandro D’Avenia-t szereti és tiszteli. Filmek tekintetében is vegyes az ízlése: egyazon napon képes megnézni a Sabrina-t, a Donnie Darko-t, az Amélie csodálatos életét és a Micimackót.
Életcélja:
Otthon végre megtalálta az útját, és építész akart lenni, majd pedig beköltözni abba a bizonyos angers-i házba. Most csak haza szeretne jutni – vagy legalább megtudni, hogy mi történt a szeretteivel.
Egyéb:
Gyűlöli, ha nincs semmi a kezén, ezért mindig kell, hogy legyen rajta egy vagy akár egy tucat karkötő, esetleg gyűrű.
Tizenéves kora óta problémái vannak a vérnyomásával és a –cukrával. Ha nincs elég energiája, ájulás fenyegetheti.
Adomány: Nekromanta 5p
Főkarakter:
Rólam: Az MF az első szerepjátékom, de kisebb-nagyobb kihagyásokkal már idestova két éve űzöm.
Meghívott: Alyara drága
